Huszonkilencedik fejezet

 

 

 

– Szerinted mit jelenthet? – kérdezte Berdine.

Verna a Mord-Sith kék szemébe nézett egy pillanatra. – Ann nem árulta el.

A könyvtárban halotti csend honolt, csak az olajlámpák sercegtek. A sötét diófa polcok szorosan álltak egymás mögött. A lámpák és a gyertyák nem tudták bevilágítani a hatalmas szentélyt. Ha Verna meggyújtotta volna a falak mellett sorakozó összes lámpát, és a polcok végén álló kampókra akasztotta volna őket, lényegesen világosabb lehetett volna. Ám úgy vélte, hogy a feladatukhoz erre most nincs szükség.

Verna egy kicsit úgy érezte, hogy ha túl sok lámpát gyújtanak meg, túl sok kötetet mozdítanak el, megzavarják a hely békéjét, és még felébresztik a Rahlok szellemeit, akik e helyen kísértenek.

Nehéz gerendák osztották több részre boltíveikkel a fából készült mennyezetet. A masszív gerendákat támasztó oszlopokat faragott indák és levelek díszítették. Különös, mégis gyönyörű, élénk színű szimbólumokat festettek a gerendák szemben lévő oldalaira. A padlót aprólékosan kidolgozott mintájú, tompa színű, finom szőnyegek borították.

A falakon körben üveg ajtók mögött, és a könyvtárt behálózó szabad polcokon, könyvek ezrei sorakoztak. Többnyire sötét színű bőrkötésük, általában egy kis arany vagy ezüst levéllel a gerincükön, elegáns szépséget kölcsönzött a helynek. Verna ritkán látott ilyen csodálatos könyvtárat. A Próféták Palotájának pincéjében, ahol nagyon sok időt töltött tanulással, szintén több ezer könyvet tartottak, de az nagyon puritán hely volt, amely csak azt a célt szolgálta, hogy könyveket tároljanak benne, emellett pedig praktikus helyet biztosítson az olvasásra. Ez a hely fejet hajtott a könyvek és a bennük tárolt tudás előtt.

A tudás hatalom, és az évek során ez a hatalom minden Rahl Nagyúrnak a kisujjában volt. Az, hogy ezt a tudást bölcsen használták-e fel, vagy sem, az más lapra tartozott. Az egyetlen probléma az ilyen hatalmas mennyiségű információ esetében, hogy nehéz megtalálni, ha az ember kifejezetten egy valamit keres. Vagy egyáltalán meg akarja tudni, hogy az a valami megtalálható-e ebben a hatalmas gyűjteményben.

Természetesen, a régi időkben lehettek olyan írnokok, akiknek az volt a feladatuk, hogy a fontosabb könyvekről másolatot készítsenek, emellett pedig a könyvtár egyes részeiért ők feleltek. A kutató ember akkor könnyen feltehetett néhány fontos kérdést, ezzel leszűkíthette a keresést, így megtalálhatta azt a személyt, aki a kérdéses területet ismerte és útbaigazíthatta. Most, ilyen szakértők segítsége nélkül, a számtalan kötetben rejlő értékes információt sokkal nehezebb volt kikeresni. Az információ hatalmas mennyisége különös módon saját maga akadályává változott. Ahhoz a katonához lehetett hasonlítani, aki annyi fegyvert visz magával, hogy mozdulni sem bír tőlük, így szinte haszontalanná válik a csatában.

Csak ez az egy könyvtár számos tudós és nagy próféta elképzelhetetlenül nagy számú művének adott helyet. Amint egy kissé körbenéztek, olyan sok történelmi, földrajzi, politikai, természeti és profetikus könyvet láttak a polcokon, amennyit Verna korábban elképzelni sem bírt volna. Egy ember egy egész életet eltölthetett volna itt a könyvtárban. Ráadásul Berdine azt mondta, hogy a Népek Palotájában több ilyen könyvtár is van, olyanok is, amelyeket bárki megtekinthet, de olyanok is, ahová csak a Rahl Nagyúr, és ahogy Verna feltételezte, a leghűségesebb bizalmasai léphettek be. Ez, ahol most voltak, az utóbbiak közé tartozott.

Berdine elmondta, mivel ő tudott ó-d'harai nyelven, Darken Rahl néha elvitte magával a legtitkosabb könyvtárba, hogy a véleményét kérje valamilyen homályos szövegrésszel kapcsolatban, amelyet ősrégi könyvekben talált. Ennek eredményeként Berdine kivételes helyzetben volt, és tudott néhány dolgot a potenciálisan veszélyes rengeteg tudásanyagról, amelyet a palotában halmoztak fel.

Igaz, nem mindegyik prófécia volt veszélyes. Többségükről hamar kiderült, hogy lényegtelenek és meglehetősen ártalmatlanok. Sokan nem fogták fel, hogy a próféciák jó része nem volt fontosabb, mint egy közönséges pletyka.

Azonban nem minden prófécia volt ilyen kellemes vagy jelentéktelen. A mindennapi élet bizsergető egyszerűsége könnyen öntelt nyugalomra csábíthatja az embert, és azután, amikor a legkevésbé számít rá, sötét dolgok jelennek meg az egyik oldalon, és elragadják az ember lelkét.

Míg számtalan kötet volt, amely nagyjából teljesen ártalmatlan információt tartalmazott, akadtak olyanok, amelyek a képzetlen elme számára az első szótól az utolsóig igen veszélyesek voltak. Ebben a könyvtárban jónéhány nagyon veszélyes könyv megtalálható volt, amelyeket Verna ismert, olyan könyvek, amelyeket a Próféták Palotájában annyira veszélyesnek tartottak, hogy nem a fő könyvtárban tartottak, hanem kisebb, varázslatokkal védett termekben, amelyhez csak néhány embernek volt hozzáférése. Valószínűleg ezeknek a könyveknek az ittléte miatt nem léphetett be a Rahl Nagyúron kívül más. Verna tudta, hogy ha nem lett volna vele a Mord-Sith, az őrök nem engedték volna be.

Boldogan töltött volna egy csomó időt egy ilyen helyen, hogy felfedezhesse a számtalan ismeretlen könyvet. Sajnos azonban az időnek nagyon szűkében voltak. Arra gondolt, vajon Richard látta-e, hogy Rahl Nagyúrként mit örökölt.

Berdine megkocogtatott egy üres oldalt Glendhill: Elhajlás elméletében.

– Mondom neked, Prelátus, ezt a könyvet tanulmányoztuk a Rahl Nagyúrral a Varázslók Tornyában, Aydindrilben.

– Már mondtad.

Verna, finoman szólva, érdekesnek találta, hogy Richard ismeri a Glendhill könyvet, és figyelembe véve idegenkedését a próféciáktól, és hogy ez a könyv főleg róla szólt, még furcsábbnak találta, hogy Richard tanulmányozta.

Vége hossza nem volt a sok apró különös dolognak, amit Verna időnként Richardról megtudott. Tudta, hogy részben azért is utálta a próféciákat, mert a rejtvényeket is utálta. Ki nem állhatta őket. Azt is tudta azonban, hogy azért is viseltetett ellenséges érzelmekkel a próféciák iránt, mert a szabad akaratban hitt, abban, hogy ő maga, és nem a végzet keze az, amely megszabja az életét.

Míg a hihetetlenül komplex, és sok ember számára felfoghatatlan jelentésrétegeket hordozó próféciák valóban természetüknél fogva az eleve elrendelés elemeit hordozták magukban, Richard nem is egyszer beteljesítette már a próféciát úgy, hogy közben be is bizonyította, hogy téves.

Verna kedvetlenül azt gyanította, hogy valami perverz módon a prófécia azért jósolta meg Richard megszületését, hogy a férfi eljöhessen bebizonyítani, hogy a prófécia nem igaz.

Richard tetteit soha sem volt könnyű megjósolni, még talán a próféciáknak sem. Kezdetben Vernát mindig váratlanul érték Richard tettei, és képtelen volt megmondani, hogy hogyan reagál majd bizonyos helyzetekre, vagy hogy mit tesz legközelebb. Viszont rá kellett jönnie, hogy a férfinek az a képessége, hogy egy szempillantás alatt képes átváltani valami látszólag teljesen más dologra, lényegében egyfajta következetesség is volt a részéről.

A legtöbb ember képtelen volt egy célra ilyen elszántsággal koncentrálni. Hajlamosak voltak hagyni, hogy egyéb sürgős dolgok eltereljék a figyelmüket. Richard azonban, mint amikor több ellenféllel vívott egyszerre, előre rangsorolta a kevésbé fontos dolgokat, és függőben hagyta, vagy gyorsan elintézte őket, ahogy szükségeltetett, míg eközben a célját szilárdan észben tartotta. Néha ezzel azt a téves benyomást keltette az emberekben, hogy összefüggéstelenül vált át egyik dologról a másikra, míg a valóságban egyszerűen csak átugrált az események folyójában lévő egyik kőről a másikra, hogy elérje a túlpartot.

Időnként Verna úgy érezte, hogy Richard a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismert, máskor viszont a legfárasztóbbnak gondolta mind közül. Már rég nem számolta, hányszor akarta megfojtani a férfit. Amellett, hogy ő volt az az ember, aki arra született, hogy a végső csatában vezesse őket, saját akaratából is a vezetőjükké vált, a Rahl Nagyúrrá, a tengelyévé mindannak, amiért a Fény Nővéreként harcolt.

Pont, ahogy a prófécia megjósolta.

De nem úgy, ahogy azt gondosan eltervezték.

Talán, mindazon túl, amit mindannyiuk számára jelentett, Verna elsősorban a barátot értékelte Richardban. Azt szerette volna, ha boldog lehet, úgy, ahogy egyszer ő is volt Warrennel. Az az idő, amit a házasságuk után és Warren halála előtt együtt töltöttek, jelentette az igazi és valódi életet Verna számára. Azóta élő halottként élt, de nem az élet részeként.

Verna remélte, hogy egy nap talán, majd ha megnyerik a végső csatát a Rend ellen, Richard is megtalálja a szerelmet. Annyira szerette az életet, muszáj volt ezt megosztania valakivel.

Magában mosolygott. Az első naptól fogva, hogy találkoztak és a nyakára rakta a Nyakörvet, hogy visszavihesse magával a Próféták Palotájába azért, hogy megtaníthassák a Tehetség használatára, úgy érezte, mintha az életét elragadta volna az örvény, amit Richard keltett. Élénken emlékezett arra a napra, amikor a Sáremberek falujából magával vitte a hóesésben. Mélységesen szomorú esemény volt, mert az akarata ellen történt, ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülést is jelentett húsz évnyi kutatás után.

Persze nem egykönnyen egyezett bele a jó szándékú rabságba. Valójában két nővér halálába került, hogy rávegyék, tegye a nyakára a gyűlölt Nyakörvet.

Verna összehúzta a szemét… a nyakára a Nyakörvet.

Különös. Akárhogy próbálta felidézni, végül hogyan sikerült meggyőzni Richardot, de nem emlékezett rá. Richard gyűlölte a nyakörveket – főleg miután egyszer foglyul ejtette egy Mord-Sith – és mégis szabad akaratából kellett felvennie. Valami különös oknál fogva azonban, Verna nem emlékezett rá, hogyan sikerült erre rávennie…

– Verna, ez igazán különös… – Berdine barna bőr ruhája nyikorgott, ahogy egy kissé közelebb hajolt, miközben nagy érdeklődéssel nézte az asztalon egy régi kötetben lévő szöveg végét. Óvatosan lapozott egyet, megnézte, majd visszahajtotta az oldalt. Felnézett. – Tudom, hogy itt még volt valami korábban. Ez az írás most hiányzik.

Ahogy Verna a lány szemében táncoló gyertyalángot figyelte, félretette a régi emlékeket, és teljes figyelmét a sürgető, fontos dolgoknak szentelte.

– De az nem ez a könyv volt, igaz? – Amikor Berdine értetlenkedve nézett, Verna elmagyarázta. – Ugyanez volt a címe, de nem pontosan ez a könyv volt. Akkor a Varázslók Tornyában voltatok, ennek a könyvnek egy másik példányát láttátok. Így van?

– Nos, igen, tényleg nem ugyanez a könyv volt az… – Berdine kihúzta magát és hullámos barna haja alatt megvakarta a fejét. – De ha ugyanaz a címe, nem gondolod, hogy annak a példánynak, amit a Varázslók Tornyában néztünk, ugyanazt az írást kell tartalmaznia? Ebből pedig itt jó pár rész hiányzik.

– Nem azt mondtam, hogy abban minden benne van, csak azt, hogy nem ugyanezt a könyvet tanulmányoztátok Richarddal. Az, hogy felidézed magadban, és nem emlékszel rá, hogy láttál volna benne üres oldalakat, még nem bizonyít semmit, mert nem ugyanarról a kötetről van szó. Ami azonban fontosabb, hogy bár nyilván tartalmában megegyezik a két könyv, az írnok, amelyik ezt a másolatot készítette, valamilyen oknál fogva üres oldalakat hagyott a szövegben.

Berdine hitetlenkedve kérdezte.

– De milyen oknál fogva?

Verna megvonta a vállát.

– Néha azok a könyvek, amelyek nem teljes próféciákat írnak le, mint ahogy ez is, üres oldalakat is tartalmaznak, hogy a későbbi próféták befejezhessék a jóslatot.

Berdine csípőre tette a kezét.

– Hát jól van, de akkor egy dologra felelj. Amikor ezt a könyvet nézem, emlékszem arra, amit olvasok. Lehet, hogy nagy részét nem értem, de nagyjából emlékszem rá, emlékszem, hogy olvastam már, ezeket a részeket. Akkor hogyan lehet az, hogy egyetlen dologra sem emlékszem azokból a részekből, amelyek hiányoznak?

– Az az egyszerű magyarázat, hogy azért nem emlékszel belőlük semmire, mert azok, amik. Üres helyek, ahogy már mondtam, amelyeket az hagyott a könyvben, aki a másolatot készítette.

– Nem, nem így értem. Úgy értem, hogy emlékszem, hogy milyenek voltak a próféciák, hogy milyen hosszúak voltak. Te, mint a Tehetséggel bíró, bizonyára inkább arra emlékeznél, amit olvastál. Én azonban nem. Mivel én soha nem értettem igazán őket, én csak arra emlékszem, hogy néztek ki. Emlékszem, milyen hosszúak voltak. Ezek itt nem a teljes próféciák. Nem értettem őket és emlékszem, milyen hosszúnak tűntek, és milyen nehéz volt értelmezni ezeket a hosszú jóslatokat.

– Ha valami nehezen érthető, mindig hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában.

– Nem! – Berdine grimaszolt, ahogy próbálta meggyőzni. – Nem erről van szó. – Az utolsó jóslathoz lapozott, és megütögette az oldalt. – Ez itt csak egyetlen oldal, amelyet számos üres követ. Azt nem állítom, hogy mindre jól emlékszem, de valami miatt ennek az utolsónak nagyobb figyelmet szenteltem. És mondom neked, emlékszem rá, hogy sokkal hosszabb volt. Nem esküdnék meg rá, hogy a többi milyen hosszú volt, vagy hogy ennek mennyinek kellene lenni, de biztos, hogy több volt, mint egy oldal. És nem volt befejezetlen, mint ahogy most ez itt. Akárhogy is próbálom, nem emlékszem, mennyire volt hosszú, vagy hogy miről szólt, de biztosan tudom, hogy több volt egyetlen oldalnál.

Ez volt az a megerősítés, amelyre Verna várt.

– Míg a nagy része nem mond számomra semmit – folytatta Berdine –, erre a részre határozottan emlékszem, az eleje az elágazásokról szól, és hogy milyen nehéz visszamenni egy jóslat gyökeréhez, azután meg arról a hordáról beszél, amely azzal henceg, hogy a Teremtő nevében jár el. Ez pont úgy hangzik, mintha a Birodalmi Rendről szólna, de nem emlékszem a folytatásra, ami itt üresen áll, és a „vezér elveszett bizalma" után következne.

Nem képzelődök, Verna, tényleg nem. Nem tudom megmondani, mitől vagyok ennyire biztos benne, hogy hiányzik a folytatás, de biztosan tudom, hogy ez a helyzet. És pontosan emiatt zavar annyira, hogy a könyvből hiányzó rész, hogyan hiányozhat a fejemből is?

Verna közelebb hajolt, és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Nos, kedvesem, pontosan ez a kérdés nyugtalanít engem is.

Berdine megütközve nézett.

– Úgy érted, tudod, miről beszélek? Hiszel nekem?

Verna bólintott.

– Attól tartok, igen. Nem akartam rád erőltetni az elképzelésemet, azt akartam, hogy te erősítsd meg a gyanúmat.

– Akkor ez az, ami Annt is aggasztja, amit ellenőriznünk kellett?

– Igen ez. – Verna pakolászni kezdte a masszív asztalon felhalmozott könyvkupacot, majd hirtelen kihúzott egyet, amit keresett.

– Ezt nézd meg! Ez az egyik, ami leginkább nyugtalanít. A Válogatott eredetek egy különösen ritka próféciás könyv abban a tekintetben, hogy teljes egészében prózában íródott. Korábban, mielőtt eljöttem a Próféták Palotájából, tanulmányoztam ezt a könyvet, hogy megtalálhassam Richardot. Gyakorlatilag kívülről tudtam az egész történetet. – Verna lapozgatni kezdte a könyvet. – Most viszont teljesen üres, és én egy árva mondatra sem emlékszem belőle, azt kivéve, hogy Richardhoz volt köze, de hogy pontosan mi is volt ez, arról fogalmam sincs.

Berdine Verna szemébe nézett olyan tekintettel, ahogy csak egy Mord-Sith tudott nézni.

– Tehát ez baj, és fenyegetést jelent a Rahl Nagyúr számára.

Verna lassan kifújta a levegőt. Néhány közelben álló gyertya lángja megremegett a hirtelen légáramlattól.

– Hazudnék, ha mást mondanék, Berdine. Bár a hiányzó szövegek nem mind Richardról szólnak, de a születése utáni időre vonatkoznak. Nem ismerem a probléma természetét, de beismerem, hogy nagyon aggaszt.

Berdine modora hirtelen megváltozott. Általában ő volt a legjobb természetű a Mord-Sithek közül, akiket Verna ismert. Berdine egyszerű, gyermeki örömmel fordult az őt körülvevő világ felé. Időnként szívmelengetően kíváncsi volt. A nehézségek ellenére, amelyek másokat panaszkodásra késztettek, Berdine őszintén tudott mosolyogni.

De arra a gondolatra, hogy valamilyen veszély fenyegeti a Rahl Nagyurat, egy pillanat alatt másként állt a dolgokhoz. Most olyan gyanakvó és hidegen vészjósló lett, amennyire csak egy Mord-Sith lehetett.

– És mi okozhatja mindezt? – kérdezte Berdine követelő hangsúllyal. – Mit jelent ez?

Verna becsukta az üres lapokkal teli könyvet.

– Nem tudom, Berdine, tényleg nem tudom. Ann és Nathan is értetlenül áll a dolog előtt, éppúgy, mint mi. Pedig Nathan a Próféta.

– Mit jelent az a rész, hogy az emberek elveszítik a hitet a vezetőjükben?

Ahhoz képest, hogy nem rendelkezett a Tehetséggel, Berdine-nek sikerült egy nagyon homályos prófécia legfontosabb elemét kiválasztania.

– Nos – Verna óvatosan kereste a szavakat –, több dolgot is jelenthet. Nehéz megmondani.

– Lehet, hogy nekem nehéz, de nem neked.

Verna megköszörülte a torkát.

– Nem vagyok jártas a próféciákban, értsd meg, de azt hiszem, valamit Richarddal kapcsolatban jelent.

– Ennyit én is tudok. Miért mondana ez a prófécia olyat, hogy az emberek elveszítik a hitüket benne?

– Berdine, a próféciák ritkán annyira egyértelműek, mint amilyennek látszanak. – Verna azt szerette volna, ha a lány nem néz rá így. – Amit látszólag mond, annak sokszor nincs köze ahhoz, amire valójában utal.

– Prelátus, ez a prófécia számomra azt sugallja, hogy a józan ész kérdései miatt veszítik el a hitet a vezetőjükben. Mivel ez a prófécia úgy nevezi meg ezt a vezetőt, mint azt az embert, aki a Teremtő akaratát hirdető hordával szembeszáll – amely horda nem más, mint a Birodalmi Rend –, ez azt jelenti, hogy a Rahl Nagyúrról beszél. Ebből pedig következik, hogy akkor a Rahl Nagyúr az a vezér, akiben a nép elveszíti a hitét. Ez azután a rész után jön, amikor a horda megosztásáról beszél, amit most a Rend meg is tett. Ettől azonnalivá válik a fenyegetés.

Verna sajnálatot érzett minden balga iránt, aki életében akárcsak egyszer is elkövette azt a hibát, hogy alulbecsülte Berdine-t.

– Tapasztalatom szerint a próféciák néha olyan cirkalmasan fogalmaznak Richarddal kapcsolatban, mint ahogy egy öregember beszél.

– Ez nekem elég konkrétnak hangzik.

Verna összefonta a karját.

– Berdine, te egy nagyon okos nő vagy, ezért muszáj megértened, miért lenne óriási hiba, ha megvitatnám veled ezt a próféciát. A prófécia nem való a Tehetséggel nem rendelkezők fülének. És ennek semmi köze ahhoz, hogy az illető mennyire okos. A próféciákat a Tehetséggel bírók alkották, és csakis a hasonló Tehetséggel megáldottak fülének szánták őket. Még csak másfajta varázslóknak sem tanácsos olvasni őket.

Még nekünk, Nővéreknek is, akik pedig varázslónők vagyunk, évekig kellett tanulnunk, mielőtt akár egy pillantást is vethettünk egy próféciára, nem is szólva a vele való munkáról. Határtalanul veszélyes, ha képzetlenek találgatják egy prófécia jelentését. Bár a szavakat felismered, nem ismerheted fel azok együttes jelentését.

– Ez ostobaság! Azok csak szavak. És jelentésük van. Így ismerjük meg a körülöttünk lévő világot. Miért használna egy prófécia bizonyos jelentéssel bíró szavakat arra, hogy valami más, ismeretlen jelentést is kifejezzen?

Verna úgy érezte magát, mintha egy rakás medvecsapda között egyensúlyozna.

– Nem egészen így értettem. A szavakat használjuk arra, hogy megértessünk az emberekkel dolgokat, elmagyarázzuk, megláttassuk, értelmezzük a világot, de olyasmit is el lehet magyarázni velük, ami puszta kitaláció. Ha azt jósolom, hogy sötét idők várnak rád, ezek a szavak lehet, hogy igazak, de az is lehet, hogy valamilyen veszteséget szenvedsz majd, ami elszomorít, vagy azt is jelentheti, hogy megölnek. Bár a szavak igazak, a pontos jelentésük nem mindig ismert. Súlyos igazságtalanság lenne ezek miatt öldöklésbe kezdeni, csak mert a szavak miatt attól félsz, megölnek.

Indultak már háborúk amiatt, hogy félreértettek egy próféciát. Emberek haltak meg amiatt, hogy képzetlen fülekbe jutott valami olyasmi, amiről azt hitték, csupán egy prófécia egyszerű szavai. Ezért őrizték biztos helyen a próféciákat a Próféták Palotája alatt.

– Ezeket nem őrzik széfekben.

Verna homlokráncolva a Mord-Sith-hez hajolt.

– Pedig talán azt kellene.

– Azt akarod mondani, hogy tévedek, azzal kapcsolatban, amit szerintem ez a prófécia jelent?

Verna újra nagyot sóhajtott.

– Azt, hogy igen vagy nem, ebben a pillanatban nem lehet megítélni. Még csak értelmezni sem tudjuk rendesen ezt a próféciát, hiszen nincs meg a vége. Csak az elejét ismerjük, azután egy csomó üres lap következik.

– Tehát?

– Tehát, az is lehet, hogy tényleg Richardról szól, és az emberek megkérdőjelezik az ítéletét, és nem hisznek benne, de az is lehet, hogy a hiányzó szöveg arról szól, hogy ez már másnap meg is oldódik valamilyen esemény következtében, és akkor még többre tartják majd, mint annak előtte. Nem csak hogy elágazhat egy prófécia, ami azt jelenti, hogy egy vagy-vagy kijelentést tartalmaz, hanem ugyanaz a prófécia ellentétes dolgokat is jelenthet.

– Nem látom be, hogyan jelenthet ellentétes dolgokat? És hogyan történhet olyasmi a prófécia hiányzó oldalain, ami megváltoztatja az emberek véleményét?

Verna megvonta a vállát, miközben körbenézett a hatalmas, gyéren megvilágított könyvtárban. Eközben valamilyen példán gondolkodott. – Nos, mondjuk, azt gondolták, hogy a csatára kigondolt stratégiája őrültség. Talán a hadsereg tisztjei nem értenek egyet vele. Ez valami olyasmit eredményezhet, mint amiről a prófécia ír, hogy az emberek elveszítik a hitüket. Azután pedig, a tisztek tanácsai ellenére, Richard kitart az elgondolása mellett, és a kételyeik és hitetlenségük ellenére a katonák követik a tervet, ahogy megparancsolták nekik és győznek, amire nem számítottak. Ezzel helyre áll a Richardba, mint vezérükbe vetett hitük, és valószínűleg még jobban megbíznak majd az ítéleteiben, mint korábban.

De ha anélkül cselekszünk a prófécia hatására, hogy valóban értenénk az igaz jelentését, a cselekedeteink megsemmisítenék a többi eseményt, abban a formájában, ahogy valójában megtörtént volna, és azt az illúziót keltenék, hogy a prófécia teljesült, holott a valóban megjósolt eseményeket felülírták az aktuális prófécia helytelen értelmezésével.

Berdine, aki végig Vernát nézte, a kezével hosszú barna copfját simogatta.

– Azt hiszem, ennek így van értelme.

– Látod, Berdine, miért zavarhatják össze a próféciák még azokat, is, akiket megtanítottak bánni velük? De hogy még rosszabb legyen a helyzet, a teljes prófécia nélkül még csak nem is merjük megérteni őket, sem bármilyen jelentést tulajdonítani nekik. A teljes szöveg nélkülözhetetlen, ha az ember meg akarja próbálni megérteni őket. A teljes szöveg nélkül olyan, mintha megvakult volna a jóslat. És ez az egyik oka annak, hogy ez annyira zavar.

– Az egyik oka? – Berdine ismét felnézett, még mindig a haját simogatta. – És mi a másik?

– Már az is elég baj, hogy nincs meg az a szöveg, amely még korábban megvolt, de az ilyen példátlan történés mögött húzódó ok – maga a szöveg, amely eltűnt – a végletekig idegesítő.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy nem szabad könnyelműen következtetéseket levonnunk, amikor próféciákról van szó.

Verna ismét a torkát köszörülte, és úgy érezte, mintha az egyik említett medvecsapda épp most csapódott volna az egyik lábára.

– Nos, ez igaz, de az nyilvánvaló, hogy valami történik itt.

Berdine karba tett kézzel gondolkodott.

– És szerinted mi lenne az?

Verna megrázta a fejét.

– El sem tudom képzelni. Tudomásom szerint, ilyesmi még soha sem fordult elő. Fogalmam sincs, mi folyik itt.

– De szerinted ez valami olyan gond, amely érinti a Rahl Nagyurat?

Verna oldalvást Berdinre pillantott.

– Már pusztán az a tény, hogy olyan sok prófécia szól róla, ezt szinte elkerülhetetlenné teszi. Richard született bajkeverő. Mindig ott van a baj közepében.

Berdinnek nem tetszett túlzottan ez a kijelentés.

– Ezért van ránk szüksége.

– Ezt soha nem vitattam.

Berdine megnyugodott, ha csak egy rövid időre is, és hátradobta a vállán a vastag hajfonatot.

– Tényleg nem.

– Ann őt keresi. Reméljük, hogy hamarosan megtalálja. Muszáj, hogy ő vezessen minket az elkövetkező csatában.

Miközben Verna beszélt, Berdine szórakozottan kivett egy kötetet az egyik üveg tárlóból, és elkezdte átlapozni.

– A Rahl Nagyúrnak kell lennie a mágiának a mágia ellen, és nem az acélnak az acél ellen.

– Ez egy d'harai szólás. A prófécia szerint neki kell vezetnie minket a végső összecsapásnál.

– Értem – motyogta a lány anélkül, hogy felnézett volna, miközben lassan forgatta a könyv lapjait.

– Azzal, hogy Jagang erőinek egy része a hegyeket megkerülve délnek tart, csak remélhetjük, hogy Ann még időben megtalálja és idehozza.

Berdine gondterhelten meredt a könyvre.

– Mi az, ami a csontokkal van eltemetve?

– Hogy mi?

Berdine még mindig a könyvből próbált valamit kihámozni.

– Ez a könyv már korábban is felkeltette a figyelmemet, mert az van a borítójára írva, hogy Feur Grissa Ost Drauka. Ez ó-d'harai nyelven azt jelenti…

– A Halálhozó.

Berdine ránézett.

– Igen. Honnan tudod?

– Volt egy széles körben ismert prófécia, amelyen gyakran vitatkoztak a Nővérek a Próféták Palotájában. Valójában évszázadokig heves viták dúltak körülötte. Az első nap, amikor Richardot a palotába vittem, ő maga nevezte Halálhozónak saját magát, és ezzel megnevezte magában azt a személyt, akiről a prófécia szól. Ez nagy felbolydulást keltett a Nővérek között, mondhatom. Egy nap, amikor a titkos könyveknél voltunk, Warren megmutatta Richardnak a próféciát. Richard fejtette meg a szójátékot, mert az a számára nem volt rejtvény. Azért értette meg, mert egyes részeit a jóslatnak már átélte.

– Ebben a könyvben sok az üres oldal.

– Kétségtelenül úgy tűnik, hogy Richardról szól. Itt biztosan nagyon sok könyv van róla.

Berdine újra olvasni kezdett.

– Ez itt ó-d'harai nyelven íródott. Ahogy már mondtam, ismerem ezt a nyelvet. Több idő kellene, hogy rendesen le tudjam fordítani, és segítene, ha nem lenne annyi hiányzó szövegrész, de ez a rész itt biztosan a Rahl Nagyúrról szól. Valami olyasmit ír, hogy „amit keres, a csontokkal van eltemetve" vagy „amit keres, az eltemetett csont" – valami ilyesmi.

Berdine Vernára nézett.

– Van valami ötleted, hogy ez mire utalhat? Miről szólhat?

– Amit keres, az eltemetett csont? – Verna sajnálkozva csóválta a fejét. – Fogalmam sincs. Valószínűleg számtalan kötet van itt tele érdekes, meglepő és ijesztő dolgokkal Richardról. Ahogy már mondtam, így hogy nincs meg az egész, a maradék szinte haszontalan.

– Értem – mondta Berdine csalódottan. – És mi a helyzet a „Központokkal"?

– Központokkal?

– Igen. Ez a könyv említ bizonyos Központokat. – Berdine a semmibe bámult, ahogy a gondolataiba mélyedt. – Központi helyek. Kolo is írt róluk.

– Kolo?

Berdine bólintott.

– Egy ősrégi napló, még a nagy háború idején írták. A Rahl Nagyúr bukkant rá a Varázslók Tornyában, abban a szobában, ahol a Sliph volt. Az íróját Koloblicin-nek hívták. Ó-d'harai nyelven azt jelenti: legfőbb tanácsadó. A Rahl Nagyúr és én egyszerűen csak Kolo-nak hívtuk.

– És mit írt Kolo ezekről a helyekről, ezekről a központokról? Mik azok?

Berdine az könyv lapjait nézegette a kezében.

– Nem emlékszem. Már akkor sem értettem, így nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Újra meg kellene néznem, hogy felfrissítsem a memóriámat. – Összehúzott szemekkel próbált emlékezni. – Valami olyasmi volt, hogy valami el van temetve a Központokban. De nem emlékszem, hogy mi.

A Mord-Sith mozdulatlanul állva nézte a kis könyvet.

– Azt reméltem, ez majd segít.

Verna hangosan sóhajtott, ahogy körbenézett a könyvtárban.

– Berdine, én szívesen maradnék még, hogy megnézhessem, mit rejtenek ezek a könyvek. Tényleg szeretném tudni, mi minden van ezekben a könyvtárakban, de most sürgős dolgunk van. Vissza kell térnünk a sereghez és a Nővérekhez. – Verna még egy utolsó pillantást vetett a helyiségre. – Ám mielőtt elmegyek, még van egy dolog itt a Népek Palotájában, amit muszáj ellenőriznem. Talán segíthetsz nekem.

Berdine kelletlenül becsukta a könyvet, és visszatette a polcra. Óvatosan becsukta az üvegajtót.

– Rendben van, Prelátus. Mit szeretnél látni?