Harmincnegyedik fejezet

 

 

 

– Elég nagy útvesztő – mondta Zedd a lánynak.

Rikka meglepetten kérdezte.

– Hallottál már olyat, hogy eltévedtem volna a Toronyban őrjárat alatt?

Zeddnek be kellett látnia, hogy nem. Nagyon is jól tudta, hogy milyen könnyű eltévedni a Toronyban. Valójában ez a védelmi rendszer része.

Ha az ember át akart kelni a Tornyon, ezrével talált egymással összefüggő szobákat. Az ilyen találkozási pontoknál nem voltak csarnokok, csak az egymásba érő lefelé, vagy felfelé haladó lépcsősorok. Miközben az ember áthaladt ezeken a háromágú útvesztőkön, szinte elkerülhetetlenül szigorúan őrzött területekbe botlott. Nem volt nehéz örökre eltévedni az egymásba nyíló termek között. Még akik itt nőttek fel a Toronyban, azok is könnyen összezavarodhattak.

Egy betolakodó, aki nem ismeri a helyet, ha túl mélyre hatolt a labirintusban, legyőzhetetlen nehézségekkel nézett szembe, ha ki akart innen kerülni, nem is szólva arról, ha már bejárta a tornyot, és csak utána akart távozni. Ha már egyszer az ember átjutott jó pár szobán és átjárón, elképesztő módon hasonlónak tűntek a dolgok. Nem voltak ablakok, amelyek segítették volna a tájékozódást. Gyakorlatilag nem lehetett megmondani, hogy tényleg látta-e már az ember az adott szobát, vagy sem. Az egyik épp úgy nézett ki, mint a másik. A múltban is voltak kémek, akik ily módon képtelenek voltak kiszabadulni a Torony útvesztőjéből. Az elmúlt évszázadok során nem volt ritka, hogy holttestre bukkantak.

Természetesen nem minden rosszakaró volt idegen. A múltban is léteztek árulók.

– Nem, szerintem te még soha sem tévedtél el – rázta a fejét Zedd. – Legalábbis még nem. Még nem vagy itt elég hosszú ideje ahhoz, hogy felfedezd az egész helyet. Sokféle veszély leselkedik itt az emberekre. Az, hogy az ember eltéved a Torony útvesztőjében, csak egyike a lehetséges veszélyeknek. Ahová megyünk, az is ilyen. Még könnyebb eltévedni. Muszáj észben tartanod, hogy merre járunk. Majd segítek, ahol tudok. Rikka, látszólag gondtalanul, bólintott.

– Elég jó vagyok abban, hogy útvonalakat jegyezzek meg. Mindig memorizálom a kanyarokat az őrjáratok során.

– Na azért ne bízd el magad! Ez több, mint néhány elágazás. Én is tévedtem már el a Toronyban, pedig itt nőttem fel. Nemcsak egy helyes út létezik. Néha az is előfordul, hogy azon úton, amelyen legutóbb jártál, ez alkalommal nem jutsz ki, mert a Torony mélyebb részein a pajzsok olykor maguktól felemelkednek és más átjárókra ereszkednek. Ez is a terv része, hogy minél nehezebb legyen áthatolni a Tornyon – például arra az esetre, ha egy kém térképet akarna rajzolni a megbízóinak.

Rikka vállat vont.

– Értem. A Népek Palotája is olyan, hogy bizonyos területek, ahová az átlagemberek nem juthatnak be, nagyon bonyolultak, és az ember csak úgy juthat át a külső folyosókon, ha mindig más utat választ. Ráadásul egyenes út sehová sem vezet, még ha nyitottnak is tűnnek a folyosók, amelyek valójában soha nem azok.

– Emlékszem, jártam ott korábban. Bár csak a köznép számára elérhető részeit láttam, de ott is elég nehéz volt tájékozódni. Ez még akkor volt, amikor Darken Rahl foglyul ejtette Richardot. Bár előnyt jelentett a számomra, hogy a Népek Palotája egy varázslatra épült, mert én pontosan ismertem a varázslat felépítését, így felismertem a fő útvonalakat és az összekötő elágazásokat.

– Nos – bólogatott Rikka –, muszáj volt számos útvonalat ismernünk, hogy támadás esetén kijuthassunk egy-egy területről. Vagy ha üldöztünk valakit, muszáj volt kitalálnunk, hogy hogyan kerülhetünk elébe. Nem egyszerűen néhány kanyart kellett megjegyeznünk, hanem az egész palota egészét kellett átlátnunk. A fejemben az útvonal, amelyen járok, képpé áll össze, és minden kanyar egy újabb részletet jelent. Ezzel az egyre növekvő képpel a fejemben akkor sem tévedek el, ha másik utat választok, mert látom, hogy hol a többi út, és hogy hogyan kapcsolódnak.

Zedd meglepetten pislogott.

– Ez nem mindennapi tehetségre vall.

– Hát ehhez mindig is jobban értettem, mint az emberekhez.

Zedd egy aprócska nevetést hallatott.

– Szerintem sokkal jobban érted az embereket annál, mint ahogy gondolod.

Rikka csak mosolygott.

– Jól van, akkor figyelj rám – folytatta Zedd. – Ma éjjel nemcsak sok kanyart kell az eszedbe vésned. Ennél sokkal többről van szó. Ahhoz, hogy elérjük az úti célt, jó néhány pajzson is át kell mennünk. Benned nincs meg a Tehetség, tehát csak úgy juthatsz át rajtuk, ha egy Tehetséggel bíró átsegít. Ha ez bármikor szükségessé válik, Richard át tud vinni rajtuk, úgy, mint ahogy ma este én átviszlek. De nem számít, mennyire jól ismered a helyet, vagy, hogy hol vannak a pajzsok, nem lehet őket kikerülni, úgyhogy egyedül nem juthatsz át. Azaz egyedül nem teheted meg az utat.

Megfenyegette az ujjával, miközben folytatta.

– És eszedbe ne jusson, hogy esetleg megpróbálsz átmenni a pajzson. Ha megpróbálod, belehalsz.

Rikka bólintott.

– Értem. Mi okom lenne rá, hogy nélküled, vagy a Rahl Nagyúr nélkül lejöjjek ide?

Zedd még közelebb hajolt hozzá.

– Add a szavadat, és esküdj meg az életedre!

– Már a szavamat adtam, és meg is esküdtem. És állom a szavam.

Zedd egy bólintással lezártnak tekintette a dolgot.

– Jól van. Menjünk!

Rikkával szorosan a sarkában, Zedd végigsietett a bal kéz felőli szűk folyosón. Az útjukat a kezében tartott gömb világította be. A távoli tartókban elhelyezett gömbök halványan fénylettek. Ahogy elhaladtak mellettük, Zedd közelségétől mind felizzottak, majd újra elhalványodtak, ahogy távolodott. Az első útjukba eső lépcsőn Zedd elindult felfelé, de tudta, hogy ahhoz, hogy a célhoz leereszkedjen, először át kell kelni a Torony néhány áthatolhatatlan, mélyebb része felett.

Díszes faborítású, mintás padlózatú, széles folyosókon haladtak lefelé, majd átmentek néhány szobán, amelyek olvasótermül szolgáltak a közelben lévő könyvtáraknak. A szobák kőpadlóját mindenfelé vastag szőnyegek borították, amelyek összevissza hevertek a kényelmes székek között. A széles asztalok elegendő helyet, a sok lámpa pedig elegendő fényt biztosított az olvasáshoz. Zedd tudta ezt, mert sokat olvasta itt a könyvtári könyveket.

Miután maguk mögött hagytak egy sor egyszerű köves folyosót, amelyek a Torony különböző részeiből érkeztek, végül elértek az első főtérhez, amelyen át kellett kelniük. A csarnok közel száz láb magas volt, és a lejtős falak hatalmas hasadék gyanánt hajoltak össze a tetején. A nap már lement, így a magasan a falakba vágott rések nem tudták bevilágítani. De legalább szabad kiutat jelentettek a denevéreknek. Minden este, alkonyatkor, denevérek ezrei repültek ide a Torony rejtett, nyirkos részeiből, és szálltak ki a fő csarnok falrésein.

Egy aranyozott ajtó előtt Zedd megtorpant.

– Ezt az átjárót pajzs védi. Fogd meg a kezem, és akkor át tudsz jönni.

A lány egy percig sem habozott. Zedd ment át a pajzson először, ami finom bizsergő érzést keltett a bőrön. Amikor Zedd megfordult, és a kezét a pajzs síkja felé húzta, a lány összerándult.

– Nem eshet bajod, amíg fogom a kezed – bíztatta. – Mehetünk tovább?

A lány bólintott.

– Csak olyan hideg volt. Pusztán meglepett az érzés, ennyi az egész.

Miközben erősen fogta Rikka kezét, Zedd maga után húzta az ajtón keresztül. Amikor átjutottak, a lány hevesen dörzsölgetni kezdte a karját.

– Mit történt volna, ha egyedül próbáltam volna meg átjönni rajta?

– Nem lehet bizton állítani, mert minden pajzsnak más a hatása, de maradjunk annyiban, hogy nem sikerült volna megtenned. Énnek itt nincs védelmi mezeje, tehát valószínűleg nem halálos. Sok olyan pajzson kell átmennünk, amelyek leégetnék a húst a csontjaidról, de azok előtte figyelmeztetnek.

A lány nem tűnt túl boldognak a hallottaktól, de nem szólt. A Mord-Sithek nem szeretik a mágiát, így Zedd biztos volt benne, hogy a lánynak nem kis erőfeszítésébe kerül legyőznie természetes idegenkedését.

Az aranyozott ajtó egy fehér márványterembe vezetett, fehér márvány borította a padlót, a falakat, még a mennyezetet is. A fehér szín olyan mágiák kivédésére szolgált, amely színek használatával befolyásolhatták a terem két végében elhelyezett pajzsokat. A túloldalon Zedd ismét segített Rikkának átkelni a pajzson, amely ezúttal inkább meleg érzetet, és nem hideget keltett.

A teremből kiérve lelépkedtek néhány füstös fekete márványból készült lépcsőn, majd a lépcső alján egy három irányú elágazás bal oldali folyosóján haladtak tovább. A gömb fénye kísérte őket, ahogy végigsiettek az elnagyolt kőalagútban, amely egyszerű kőtömbökből kialakított szobákon vezetett keresztül.

A helyiségek többségének egy vagy két bejárata volt, de némelyiknek három, vagy akár négy is, amelyek más helyiségekbe nyílnak. Néhányukat egy sor lépcső, vagy csak néhány lépcsőfok választotta el egymástól, míg megint mások egymással egy szintben voltak. Méretük nem sokban különbözött, és egyikük sem volt bútorozott. Volt köztük olyan, amelyek falát simára vakolták, és néhányat be is festettek, de a repedezett, málló festék már annyira megfakult, hogy a szín alig volt észrevehető, és mindegyik helyiségnek koszos szürke színe lett a falakra rakódott évszázados portól. Zedd gyermekként eltévedt a szobák útvesztőjében, és egy egész napra itt ragadt. Olyan elhagyatott volt ez a hely, hogy itt-ott még halvány lábnyomok is látszottak a padlót borító porban.

Miután úgy tűnt, hogy szinte végtelen számú szobát láttak már, végül egy szürke, gránit tömbök szegélyezte széles folyosóhoz értek. Míg a folyosó széles volt, a mennyezete annyira alacsonyan húzódott, hogy egy kissé le kellett hajolniuk, hogy ne üssék bele a fejüket. Ez a hely, bár üres volt és egyszerű kinézetű, mégis mindig baljós előérzettel töltötte el Zeddet. Ahogy befordultak egy sarkon, még több gömb izzott fel a közeledtükre, majd halványult el mögöttük. Helyenként aknák nyíltak a folyosóra, és több magasabb folyosó is elágazott.

A széles, alacsony folyosó végén egy nagy átjáróhoz értek, amelynek vakolt falát sárgás homokszínűre festették, és faragott oszlopok díszítették. Amikor elérték a közepét Zedd megállt, és a mennyezetre mutatott.

– Látod ott azt a vasrostélyt a fejünk felett, amelyen keresztül a Torony lélegzik? Ott jön be a friss levegő.

A lány szemügyre vette a díszes rácsot.

– Az egy könyv?

A vasrács mintázata egy nyitott könyvet formált. Úgy tervezték, hogy a látvány a Torony könyvtár szárnyára utaljon.

– Igen, a rács segít megjegyezni, hogy itt kell elfordulni. Ez a folyosó, amelynek a rács van a tetején, az egyik fő átjáró. Sok helyről vezet út ide, és innen a Torony bármely részéhez el lehet jutni, de itt, lefelé kell menni. – Egy kisebb folyosó felé intett. – Ez az egyetlen út oda, ahová mi menni akarunk.

Zedd figyelte, ahogy a lány körbenézett, és még egyszer a rácsra pillantott. Amikor végzett, bólintott, és folytatták útjukat a kis oldalfolyosón.

Erről a folyosóról számos terem nyílt, amelyeket Zedd véleménye szerint karbantartásra használtak, és még ma is akadt olyan, amelyben szerszámokat találtak. Ezek után, a folyosó végén, néhány elnagyoltan kialakított helyiség állt, amelyeket több, kisméretű, más-más irányba futó, négyzet alakú járat követett. A középső egy sor kanyargó, hol lejtő, hol emelkedő, alacsony szerelőjáratba torkollt. Üres szobák és rozsdás vasajtók mellett haladtak el. A járat falán pókhálók lógtak, és a padlón helyenként összegyűlt a bűzös víz, a felszínén patkányok rothadó tetemei lebegtek. Szótlanul átvágtak a magasabban fekvő területre.

A labirintus után egy kő csigalépcső ereszkedett a tinta fekete sötétségbe. Ahogy lépkedtek lefelé, az üveggömb éles fénye évek óta sötétben álló helyeket világított meg. A lépcsőfokok egészen aprók voltak, épp csak akkorák, hogy egy ember lemehessen rajtuk. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas kőszörny nyelné éppen őket lefelé.

A csigalépcső aljánál az éles fény a durván kivájt járatokra, a Torony talapzatának kémlelő járataira esett. A kisebb palota méretű alapkövekben kvarc kristályok csillogtak. Zedd a csillámló talapzat mellett lefelé ereszkedő keskeny lépcsősorhoz vezette a lányt. Mindketten megálltak, a rés szélénél néhány pillanatig a mélybe meredtek, mielőtt elindultak lefelé.

Lent követték a talapzat mentén haladó szűk járatot. A mellettük emelkedő kőfal teteje a sötétbe veszett, és a kristályok csillagokként ragyogtak felettük. A jobb oldali falat durván faragott morzsolódó kő alkotta. Ha ez a puhább anyagú fal beomlik, élve eltemeti őket, és ide biztosan senki nem jön a keresésükre.

A Toronynak ezen a részén az alapot kissé távolabb tették a sziklától, hogy szükség esetén mozoghasson. Az alapot képező tömböket az alatta lévő keményebb sziklába ágyazták. A keskeny vájat szintén az alap vizsgálatához biztosított helyet. Zedd mindig meglepetten tapasztalta, hogy soha nem talált tönkrement követ. Néhányon voltak ugyan repedések, de ez nem jelentett szerkezeti problémát. Amikor a vájat végénél egy újabb lépcsősorhoz értek, ismét lefelé indultak el egyre mélyebbre a fekete mélyedésben.

– Véget ér ez valaha?

Zedd hátranézett. A kezében tartott gömb sárgás fénybe burkolta a lány arcát.

– Mélyen a hegy gyomrában járunk, és az egyik lejtőhöz közeledünk. Még mennünk kell egy darabig.

A lány egyszerűen bólintott, elszánta magát, hogy végigmegy az úton, bármilyen messze is legyen a vége.

– Eltalálnál idáig, feltéve, hogy vagy én vagy Richard elkísérünk, hogy átmehess a pajzsokon?

Számos pajzson keltek át, és nem egy közülük kifejezetten kellemetlen érzést keltett. Rikka számára, aki nem rendelkezett a mágia védelmével, meglehetősen kényelmetlen élményt jelentett rajtuk átkelni – még Zedd segítségével is.

– Igen, azt hiszem – válaszolta.

Az alacsonyabb kémlelő járatok kerek, csempével borított csatornák voltak, amelyek szükség esetén vízelvezető csövekként is funkcionálhattak. Zedd az alagutak kereszteződéseire még kisfiú korából emlékezett. A járatban csepegő víz visszhangot keltett. Elég hideg volt, hogy a leheletük látszódjon a párás levegőben. A csempék között csordogáló víz csúszóssá tette az átjárást.

Néhol, szinte mintha a semmiből kerültek volna elő, pajzsokba botlottak, amelyeken Zedd átsegítette a lányt. Néhány ezek közül annyira erős volt, hogy már jóval előre figyelmeztető jelzéseket adott ki. Zeddnek terjesen át kellett ölelnie őt, hogy biztonságban átkelhessen.

– Nagyon sok itt a patkány – panaszkodott Rikka.

Zedd hallotta, hogy több százan vinnyognak a méhsejt szerűen átlyuggatott járatokban. A kis állatok valószínűleg a fény elől menekültek el, még mielőtt megpillanthatták volna őket, de a hangjuk elárulta őket.

– Valóban. Félsz a patkányoktól?

A lány megtorpant, és mérgesen válaszolt.

– Senki sem szereti a patkányokat.

– Hát ezzel nem tudok vitába szállni.

Zedd minden egyes elágazásnál megmutatta a lánynak, hogy merre mennek tovább. El sem tudta képzelni, hogyan akarja mindezt megjegyezni. Csak remélte, hogy soha nem lesz szüksége rá, hogy emlékezzen. Remélte, hogy majd ő maga mutathatja meg Richardnak. Kisgyermekként Zedd a mágia nyomát követve tanulta meg az utat. Rikka figyelt, és minden kereszteződést jól megnézett. Zedd biztos volt benne, hogy erre azért nem számított, és hogy képtelen lesz megjegyezni az utat. Arra gondolt, hogy lehet, hogy többször le kellene ide hoznia, hogy kialakulhasson a térkép a fejében. Azután majd próbára teszi, és megengedi, hogy ő vezesse.

Egy végtelennek tűnő utazás után, miközben egyre mélyebbre süllyedtek, végre egy óriási terembe értek, a hegy gyomrába vájt hatalmas, barlangszerű csarnokba. A hegy gyomrából fejtett gránit adta az épület alapját, és az építkezés befejeztével a fejtés után maradt ez a hatalmas terem.

Helyenként a Torony építői vastag pilléreket hagytak meg, hogy megtartsák a mennyezet gyengébb területeit. A csarnok falában körben széles, fekete üvegszerű obszidián erek futottak, amely részek építőanyagnak alkalmatlanok voltak, bár néhány teremben díszítésként felhasználták. A gömb izzásában az obszidián felületében fényes ívek mutatták a vésők nyomát, mintha ragyogó pikkelyek lennének.

A gigantikus csarnok közepe, ahol a legszilárdabb volt a kő, legalább kétszázötven láb magasra nyúlt. A látvány arról tanúskodott, hogy az építők középen kezdték a fejtést, és a jelenlegi mennyezet alól emelték ki a hatalmas kődarabokat. Ezután haladtak az alacsonyabb részek felé, míg végül az egész barlangszerű terem létre nem jött. Az oldalak mentén a kőpárkányok különböző szintjei húzódtak, melyek elég magasan és az oszlopok között kellő szélességben helyezkedtek el ahhoz, hogy átférjenek az alapkövek. A tárna mögött rámpákon eresztették le a köveket az alapokhoz.

– Látod azt ott, a terem túlsó oldalán? – kérdezte Zedd, és egy óriási folyosóra mutatott, ahová a rámpák vezettek. – Azt építették meg először. Ez a fő csatorna, ahová ebből a csarnokból az alapköveket elszállították. Nézd meg, hogy megviselte a padlót a munka.

A padló, amely a tátongó sötét űrbe vezetett, olyan sima volt, mintha felcsiszolták volna.

– Miért nem arról jöttünk? Úgy sokkal rövidebb lett volna az út.

Zeddet lenyűgözte, hogy a lány rájött, hogy ez az első folyosó abba az irányba futott, amelyről ők jöttek. Az alapkövek nem azt a kacskaringós irányt követték, ahogy ők érkeztek.

– Igazad van, rövidebb lett volna, de olyan pajzsok is vannak arra, amelyeken én sem tudok átjönni. És mivel a pajzsok miatt nem tudok ott átmenni, nem is tudom, hogy mi van arra, de gyanítom, hogy az építők valószínűleg olyan termeket hoztak létre ott, amelyeket szigorúan védeni kell. Csakis ez lehet az oka, hogy olyan erős pajzsokat húztak fel.

– És hogy-hogy te nem tudsz rajtuk átmenni? Hiszen te vagy az Első Varázsló.

– Akkoriban a varázslók a Tehetség mindkét oldalát birtokolták. Richard évezredek óta az első, aki születésétől fogva egyaránt rendelkezik Pusztító Mágiával és Alkotó Mágiával is. A Pusztító Mágiával készült pajzsok halálosak, és általában a legveszélyesebb helyeket őrzik, vagy azokat, ahol kivételesen fontos dolgokat őriznek, amelyek őrzésére a legnagyobb figyelmet akarták fordítani.

Zedd átvezette Rikkát a hatalmas csarnokon, olyan útvonalon, amely a külső fal mellett vezetett. Ritkán jött le ide, és gondosan szemügyre kellett vennie a falat, ahogy elmentek mellette. Amikor megtalálták azt a helyet, amit keresett, megfogta Rikka karját, és megállította.

– Ez az.

Rikka hunyorogva körülnézett. A tapasztalatlan szemnek semmi különös nem tűnt fel.

– Ez mi?

– A titkos hely.

Pont úgy nézett ki, mint a terem többi része. A falakat mindenütt az évszázadokkal ezelőtt itt dolgozott munkások szerszámainak nyomai tarkították.

Zedd felemelte az üveggömböt, hogy a lány láthassa hová mutat.

– Itt. Látod ott fent azt a barázdát? Amelyik elhajlik és a repedést követi s egy kissé kiszélesedik középen? Csúsztasd bele a bal kezedet. A hátulján van egy hasadék, mélyen a repedésben.

Rikka összehúzott szemekkel nézett rá, de aztán lábujjhegyre állt és becsúsztatta a kezét a nyílásba, egészen az ujjpercekig.

– Itt a sziklának van egy kis pereme – magyarázta Zedd. – Még akkor használtam, amikor kisebb voltam. Ha nem éred fel, állj rá arra.

– Nem kell. Felérem. Szóval?

– Már félig bent vagy. Told mélyebbre a kezed!

Megmozgatta az ujjait, és még messzebbre nyújtotta a kezét, egészen addig, amíg már a csuklójáig bent volt. – Eddig megy. Az ujjaim már valami keménynek ütköztek.

– Nyújts előre a középső ujjadat, és keress egy lyukat a falban.

A lány grimaszolva tapogatózott. – Megtaláltam.

Zedd megfogta a lány másik kezét, és derékmagasságban szintén a repedésbe illesztette. – Itt is keress egy ilyen lyukat. Ha megvan, mindkét lyukba erősen nyomd bele az ujjad.

A lány mély torok hangot hallatott az erőfeszítéstől. – Megvan! Mindkettőt megtaláltam. Nyomom!

– Rendben. Na most, miközben mindkét ujjaddal nyomod a mélyedést, a jobb lábadat tedd ide a jobb oldali falban erre a bemélyedésre, és jó erősen taszítsd meg.

A lány erősen koncentrált, de semmi nem történt.

– Nem tudod egy kissé erősebben tolni? Ne mondd nekem, hogy gyengébb vagy egy csontos vénembernél!

A lány dühös pillantást lövellt felé, azután jó erősen nekifeszítette a mélyedésnek a két kezét, miközben nagyot taszított a lábával. Hirtelen a szikla megmozdult. Zedd gyorsan hátra rántotta a lányt. A fal egy része csendesen hátracsúszott, mintha egy hatalmas ajtó lenne, és valóban az is volt. Borzalmas súlya ellenére olyan tökéletesen kiegyensúlyozták, hogy miután a két ujj nyomásától a retesz kioldódott, már elég volt egy erőteljes lökés, hogy kinyíljon.

– Drága szellemek! – suttogta Rikka, ahogy a nyíláshoz hajolt, és a sötét torokba bámult. – Hogyan voltál képes egy ilyen helyet megtalálni?

– Még gyermekkoromban találtam. Tulajdonképpen a másik végére bukkantam rá. Egyszer átjöttem ide, és jól megjegyeztem, hol a bejárat, hogy máskor is képes legyek megtalálni. Az első néhány alkalommal nem sikerült, és muszáj volt megint a másik irányból átjönnöm.

– Na és mi van itt?

– Gyerekkoromban ez a hely maga volt a megváltás. Így tudtam visszaosonni a Toronyba anélkül, hogy mindenki szeme láttára a hidat kelljen használnom.

A lány gyanakvóan nézte.

– Biztosan rendetlen gyerek voltál.

Zedd mosolygott.

– Hát, el kell ismernem, hogy sokan egyetértenének ezzel a kijelentéssel. Mindenesetre ez a hely nagy szolgálatot tett nekem. Akkor is be tudtam itt jönni, amikor a Sötétség Nővérei elfoglalták a Tornyot. Csak az első bejáratról tudtak, amit őrizni kell. Ők sem tudták, mint ahogy senki más sem a ma élők közül, hogy létezik ez a hely.

– Tehát ezt akartad megmutatni nekem? Egy titkos bejáratot a Toronyba?

– Nem, ez a legkevésbé fontos dolog itt. Gyere, megmutatom.

A lány ismét gyanakodni kezdett.

– De mégis, mi ez a hely?

Zedd felemelte a gömböt, és közel hajolva suttogta.

– Ezen túl, az örök éjszaka vár: a halál útja.