Harmadik fejezet

 

 

 

Richard a hálózsákja mellett térdelt, és a hátizsákjába próbálta begyömöszölni a holmijait. A hűvös eső, amit a szűk ablakon keresztül látott, úgy tűnt, még egy jó darabig esni fog, ezért a köpenyét elől hagyta.

– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – vonta kérdőre Nicci.

Richard észrevett egy darab szappant a közelében és felvette. – Szerinted, minek látszik az, amit csinálok?

Már így is rengeteg időt veszített, napokat pazarolt el. Már nem késlekedhet tovább. A szappant, néhány zacskó szárított gyógynövény és fűszer, valamint egy csomag aszalt sárgabarack kíséretében még beleerőltette a csomagba, mielőtt sietve összegöngyölte a hálózsákját. Cara abbahagyta a kérdezősködést és a tiltakozást, s inkább nekilátott, hogy a saját dolgait összepakolja.

– Tudod, hogy én nem ezt szeretném. – Nicci leguggolt mellé, megfogta a karját, és maga felé fordította, hogy ránézzen. – Richard, nem mehetsz el! Pihenned kell! Mondtam neked, hogy sok vért vesztettél. Még nem vagy elég erős hozzá, hogy elindulj fantomokat kergetni.

Richard elnyomott egy felháborodott választ, és egy bőrszíjjal szorosra húzta a hátizsákot.

– Jól vagyok. – Persze nem volt jól, de már elegendően jól volt, hogy elindulhasson.

Nicci napokig küzdött, hogy megmentse az életét, és persze aggódott is érte. Fáradt volt, és valószínűleg képtelen volt tisztán gondolkodni. Emiatt volt meggyőződve róla, hogy Richard irracionálisan viselkedik.

Mégis bántotta, hogy a nő nem hitt neki.

Nicci türelmetlenül megragadta az inge ujját, amikor a másik szíjat is szorosra húzta.

– Nem akarod elfogadni a tényt, hogy még nagyon gyenge vagy! Kockáztatod az életedet! Pihenned kell, hogy a tested képes legyen regenerálódni! Még nem nyerted vissza az erődet!

– És Kahlannak mennyi ideje van? – Megragadta Nicci felkarját, és heves tehetetlenségében közel húzta. – Ott van kint, valahol és bajban van. Te úgy tűnik, nem fogod fel és Cara sem, de én igen. Gondolod, hogy képes vagyok itt feküdni, amikor azt az embert akit a világon mindennél jobban szeretek veszély fenyegeti?

Ha te lennél bajban, Nicci, hogy esne, ha ilyen könnyen lemondanék rólad? Nem akarnád, hogy megpróbáljak segíteni? Nem tudom, hogy mi a gond, de valami nem stimmel, az biztos. Ha igazam van, márpedig igazam van, akkor bele sem merek gondolni, hogy ez mit jelent, és hogy mik lehetnek a következményei.

– Hogy érted ezt?

– Nos, ha neked van igazad, akkor csak álmodtam valami, és most képzelődöm. Ha viszont nekem van igazam – és mivel te és Cara nem szenvedhettek egyszerre ugyanabban az elmebajban –, akkor ami történik, az okkal történik, és egyáltalán nem jó szándékkal. Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább késlekedjek és mindent kockára tegyek azzal, hogy megpróbállak meggyőzni benneteket a helyzet súlyosságáról. Már így is túl sokáig vártam, és túl sok minden forog kockán.

Nicci a hallottak képtelenségétől szinte megnémult. Richard elengedte és megfordult, hogy becsatolja a hátizsákját. Most nem volt rá ideje, hogy megoldja a rejtélyt, bármi is az, ami a két nővel történik.

Nicci végül visszanyerte a hangját.

– Richard, hát nem látod, mit teszel? Abszurd teóriákat agyalsz ki, hogy elhihesd, amit hinni akarsz. Te magad mondtad, hogy Cara és én nem lehetünk mindketten bolondok. Maradj, és pihenj! Együtt megpróbálhatjuk megfejteni ennek az álomnak a természetét, ami ilyen csúnyán befészkelte magát a fejedbe, és remélhetőleg rendbe tudjuk hozni. Biztosan én idéztem elő valamit, miközben gyógyítani próbáltalak. Ha ez a helyzet, nagyon sajnálom. Kérlek, maradj!

A nő csak arra volt képes gondolni, amit problémának látott. Zedd, Richard nagyapja, a férfi, aki felnevelte gyakran mondogatta: Ne a problémára, a megoldásra figyelj. Most a megoldás, amire figyelnie kellett, az volt, hogy hogyan találja meg Kahlant mielőtt túl késő lenne. Azt kívánta, bárcsak mellette lenne Zedd, hogy segítsen kitalálni, hogy kereshetné meg az asszonyt.

– Még nem vagy túl az életveszélyen – hajtogatta Nicci, miközben félreugrott a tetőn beszivárgó eső cseppjei elől. Ha túlhajszolod magad, az a halálodat jelentheti.

– Megértem. Tényleg. – Richard ellenőrizte a kést az övében, majd visszadugta a tokjába. – Nem szándékozom figyelmen kívül hagyni a tanácsodat. Próbálom annyira visszafogni magam, amennyire csak tudom.

– Richard, hallgass rám! – Nicci a halántékát dörzsölte az ujjaival, mintha súlyos fejfájás gyötörné. – Nem csak erről van szó.

Egy pillanatra elhallgatott, miközben hátrasimította a haját szavak után kutatva.

– Nem vagy legyőzhetetlen. Hiába van nálad a Kard, nem védhet meg mindig. Az elődeid, előtted minden Rahl Nagyúr, annak ellenére, hogy mesterien bánt a Tehetséggel, testőrséget tartott, mégpedig a közvetlen közelében. Igaz, hogy a Tehetséggel születtél, de még ha tökéletesen tisztában lennél azzal, hogy hogyan használd, akkor sem volna elegendő védelem, pláne most.

Az a nyílvessző csak arra volt jó, hogy rámutasson, menyire sebezhető vagy. Valójában. Lehet, hogy fontos ember vagy, de mégiscsak ember. És nekünk szükségünk van rád. Mindannyiunknak kétségbeejtően nagy szükségünk van rád.

Richard megpróbált nem nézni Nicci aggódó, kék szemébe. Nagyon is jól tudta, hogy mennyire sebezhető. Az élete volt a legnagyobb értéke, és nem bánt vele félvállról. Szinte soha nem mondott nemet Cara-nak, ha az mellette akart lenni. Ő, és a többi Mord-Sith, csakúgy, mint a testőrség, amelyet megörökölt, már számtalanszor bizonyították rátermettségüket. De ez nem azt jelentette, hogy ő magatehetetlen, vagy hogy megengedhetné magának, hogy az óvatosság megakadályozza abban, hogy megtegye, amit kell.

Ettől eltekintve, azonban, nagyon is értette, mit akart Nicci mondani. A Próféták Palotájában megtudta, hogy a Fény Nővérei hittek abban, hogy az ősi próféciák szerint Richard az a legfőbb személy, aki az eseményeket irányítja.

A Nővérek szerint, ha a Fény legyőzheti az ellene szegülő sötét erőket, csakis Richard lehet az, aki győzelemre vezetheti őket. A jóslat szerint, nélküle minden elvész. Annalina, a Prelátusuk, számos éven keresztül próbálta úgy irányítani az eseményeket, hogy Richard életben maradjon, és felnőve háborúba vezethesse őket. Azt mondta, hogy minden, számukra kedves dolog léte Richardon múlik. A férfi nagyon hálás volt azért, hogy Kahlan egy kissé megingatta Ann meggyőződését ebben a tekintetben, de sokan mások még mindig hittek ebben. Richard is tudta, hogy az ő vezetésével sok, szabadságra áhítozó ember találta meg az útját.

Richard járt a Próféták Palotájának alagsorában és látott néhány nagyon fontos könyvet és jól őrzött próféciát. El kellett ismernie, hogy néhányuk igencsak hátborzongató volt. Mindazonáltal a tapasztalatai azt mutatták, hogy a próféciákból bármit ki lehetett olvasni, amit az emberek szerettek volna.

Kahlan és ő személyesen is megtapasztalhatták már ezt, főként azokkal a próféciákkal kapcsolatban, amelyeket Shotától, a boszorkánytól hallottak. A férfi meggyőződött róla, hogy a jóslatok értéktelenek, és mindig csak bajt okoznak.

Richard mosolyt erőltetett magára.

– Nicci, ez egészen úgy hangzott, mintha egy Fény Nővére mondta volna.

A nő nem mosolygott.

– Cara velem lesz – mondta a férfi megnyugtatásképpen.

Rögtön rádöbbent, hogy Cara ottléte nem tudta megállítani a nyilat, amely keresztül lőtte. Tényleg, most, hogy így rágondolt, hol volt Cara a csata közben? Nem emlékezett rá, hogy mellette küzdött volna. Cara nem félt a harctól, lovakkal sem lehetett volna elvontatni a közeléből, ha meg kellett védenie. Biztosan ott volt a közelében, de egyszerűen nem tudta felidézni, hogy látta volna.

Felemelte az övét, és a derekára csatolta. Ezt az övet, és öltözékének más kiegészítőit, egy régen élt nagy varázsló tulajdonát, még a Varázslók Tornyából hozta el, amelyet most Zedd védett az Óvilágból érkezett Jagang császár hordája ellen.

Nicci türelmetlenül sóhajtott, amely egy pillanatra látni engedte jellemének szigorú és kérlelhetetlen oldalát, melyet Richard túl jól ismert. Bár tudta, hogy ez alkalommal a férfi egészsége felett érzett őszinte aggodalom hatotta át.

– Richard, most nem engedhetünk meg magunknak ilyen kitérőket. Fontos dolgokról kell beszélnünk. Eleve ezért jöttem ide. Nem kaptad meg a levelemet?

Richard gondolkodóban esett.

Levél… levél… – De igen –, jutott eszébe hirtelen – Megkaptam. Üzentem is egy katonával, akit Kahlan hatalma megérintett.

Látta, ahogy Cara Niccire pillant, amiből kiderült, hogy semmi ilyesmire nem emlékszik.

Nicci megfejthetetlen pillantással méregette.

– Az üzeneted nem jutott el hozzám.

Richard kissé meglepetten, az Újvilág felé intett.

– Az elsődleges küldetése az volt, hogy északra menjen és ölje meg Jagang császárt. Megérintette egy Inkvizítor ereje. A haláláig küzdött, hogy teljesíthesse a parancsot. Ha téged nem talált meg, biztosan Jagang után indult. Persze az is lehet, hogy közben történt vele valami. Az Óvilág tele van veszélyekkel.

Nicci úgy nézett rá, mintha ezzel csak még inkább bebizonyította volna, hogy megőrült.

– Tényleg képes vagy azt hinni, akár a legvadabb álmaidban is, hogy az Álomjárót csak úgy el lehet pusztítani?

– Nem, persze, hogy nem. – Richard megigazított egy kitüremkedő lábast a zsákjában. – Arra számítottunk, hogy megölik, amikor megkísérli. Azért küldtük Jagang után, mert egy mocskos orgyilkos volt, rászolgált a halálra. Persze remélte, hogy esetleg sikerrel járhat. De még ha nem is, azt akartam, hogy Jagang legalább egy kicsit nyugtalanabbul aludjon, tudván, hogy bármelyik embere gyilkos lehet.

Nicci túlságosan nyugodt arckifejezéséből látta, hogy szerinte ez sem több, mint annak a képzelgésnek a része, amit az álmában látott nővel kapcsolatban kitalált.

Azután Richardnak még eszébe jutott valami, ami történt.

– Nicci, attól tartok, hogy röviddel azután, hogy átadta a leveledet, Sabar valószínűleg meghalt, amikor megtámadtak minket.

Ahogy lopva Cara-ra nézett, látta, hogy a nő bólint.

– Drága szellemek! – Nicci fájdalommal vette tudomásul a hírt a fiatal Sabarról. Richard hasonlóan érzett.

Emlékezett, hogy a levélben Nicci sürgető figyelmeztetése állt, hogy Jagang a Tehetséggel rendelkező emberekből fegyvereket kezdett formálni, csakúgy, mint háromezer évvel ezelőtt a nagy háborúban. Ijesztő hír volt ez, amelyről azt gondolták, lehetetlen, de Jagang rájött, hogyan teheti meg a fogságában tartott Sötétség Nővéreinek segítségével. A táborukat ért támadás során Nicci levele beleesett a tűzbe. Richardnak nem volt lehetősége végigolvasni a levelet, mielőtt elégett. Bár eleget olvasott ahhoz, hogy felfogja a veszélyt.

Amikor az asztalhoz lépett a kardjáért, Nicci eléje állt.

– Richard, tudom, hogy nehéz, de el kell felejtened ezt az álom dolgot. Nincs rá időnk. Beszélnünk kell. Ha megkaptad a levelemet, legalább annyit tudsz, hogy nem…

– Nicci – fojtotta belé a szót Richard –, ezt meg kell tennem. – A nő vállára tette a kezét, és olyan türelmesen beszélt, amennyire csak tudott, de a hangszíne sejteni engedte, hogy nem hajlandó vitába szállni. – Ha velünk jössz, tovább beszélhetünk, ha lesz rá idő, és nem akadályoz abban, amit tennem kell, de most nincs rá időm és Kahlannak sincs. – Kezével arrébb tolta a nőt, és odalépett az asztalhoz.

Ahogy a fényes hüvelyénél fogva felemelte a Kardot, hirtelen eszébe ötlött, hogy vajon amikor a farkasüvöltés felébresztette miért gondolta azt, hogy a Kard mellette van a földön. Talán csak az álom egy részlete volt. Türelmetlenül elhessegette a gondolatot.

Az ősrégi, megmunkált bőrből készült kardszíjat átvetette a nyakán, és a bal csípőjére igazította a Kardot, majd szorosan rögzítette. Két ujjal megemelte a Kardot a lehajló keresztvasnál fogva. Nem csak azért, hogy meggyőződjön a tisztaságáról, hanem azért is, hogy ellenőrizze, vajon sértetlen-e a penge. Nem emlékezett mindenre, ami a harc során történt, arra sem emlékezett, hogy visszadugta hüvelyébe a kardját.

A fényesre csiszolt acélt száraz vér szennyezte. A csata néhány képe villant az elméjébe. Hirtelen és váratlanul történt, de amint kihúzta a kardját dühében, többé már nem számított a váratlan támadás. A létszámfölény azonban igen. Nagyon is jól értette, mennyire igaza van Niccinek, amikor azt mondja, ő sem legyőzhetetlen.

Nem sokkal a Kahlannal való találkozását követően Zedd, első varázslói minőségében, kinevezte Richardot Keresővé, és átadta neki a Kardot. Mindig is gyűlölte a Kardot, azért, amit szerinte szimbolizált. Zedd elmondta neki, hogy az Igazság Kardja – ahogy nevezték – csak egy eszköz, és a Kard viselőjének szándéka ruházza fel valódi jelentéssel. Ez erre a fegyverre különösen igaz volt.

A Kard most Richardhoz tartozott, az ő szándékaihoz, és az ő céljai irányították. Kezdettől fogva az volt a szándéka és célja, hogy megvédje azokat, akiket szeretett, akikkel törődött. Ráébredt, hogy ahhoz, hogy ezt megtehesse, egy olyan világot kell létrehoznia, amelyben biztonságban és békében élhetnek.

Ezt a szándékot jelentette számára a Kard.

Az acél fémesen súrlódó hangot hallatott, ahogy visszatolta a hüvelyébe. Most a szándéka az volt, hogy megtalálja Kahlant. Ha a kardja hozzásegítheti, hogy elérje a célját, nem fog habozni, ha használnia kell.

Összekötözte a csomagját, és a már megszokott módon a hátára vetette, miközben gyorsan körülnézett a megüresedett padlón, hogy nem hagyott-e ott valamit. A tűzhely mellett a földön szárított húst, és némi kétszersültet vett észre. Mellettük egy halom egyéb étel, valamint Richard és Cara egyszerű fa tálkái álltak, az egyikben egy kis húsleves, a másikban zabkása maradékával.

– Cara – szólt oda a nőnek, miközben három vizestömlőt a nyakába akasztott – gondod legyen rá, hogy minden ételt becsomagolj, amit csak el tudunk vinni. A tálkák se maradjanak itt.

Cara bólintott. Módszeresen csomagolt, most, hogy rájött, Richard nem akarja itt hagyni. Nicci megfogta az inge ujját.

– Richard, komolyan mondom, beszélnünk kell. Fontos.

– Akkor tégy úgy, ahogy kértem. Szedd össze a holmidat, és gyere velem. – Felemelte az íját és a tegezt. Amíg nem tartasz fel vele, annyit beszélsz, amennyit csak akarsz.

Lemondóan bólintva, végül Nicci feladta a vitát, és elsietett a hátsó szobába, hogy összepakoljon. Richard egyáltalán nem bánta, hogy Nicci velük megy. A Tehetsége segíthet megtalálni Kahlant. Eleve ezért akarta megkeresni Niccit, amikor a támadás előtt felébredt, és rádöbbent, hogy Kahlan eltűnt.

Richard a vállára vetette csuklyás erdőjáró köpenyét és az ajtóhoz lépett. Cara felnézett a tűzhely mellől, ahol igyekezett összerakni a felszerelését, és egy bólintással jelezte, hogy máris indul utána. Látta, hogy Nicci is siet összepakolni, hogy utolérhesse.

A sürgető érzéstől, hogy megtalálja Kahlant, a képzelete egyre jobban kísértette. Szinte látta maga előtt, hogy megsérült, hogy fájdalmai vannak. A gondolattól, hogy Kahlan egyedül van valahol és segítségre szorul, rémülten ugrálni kezdett a szíve. Akarata ellenére azok a rémképek ötlöttek fel benne, amikor Kahlant egyszer majdnem halálra verték. Minden mást feladott akkor, elvitte messzire a hegyek közé, ahol senki sem találhatott rájuk, ahol biztonságban lehetett, és felgyógyulhatott. Az a nyár, miután újra elkezdte visszanyerni az erejét, és mielőtt Nicci megjelent, hogy foglyul ejtse, majd elvigye magával, az a nyár élete egyik legszebb nyara volt. Hogy Cara hogyan felejthetett el egy ilyen különleges időszakot, felfoghatatlan volt számára. Megszokásból kissé kihúzta a kardját, hogy ellenőrizze, hogy szabadon jár-e, mielőtt kinyitotta az egyszerű deszkaajtót.

Nedves levegő és fémes szürke reggeli világosság fogadta. A tetőn összegyűlt víz csepegett az ereszről, és a csizmájára csapódott. Hideg eső szemerkélt. De legalább már nem ömlött. A vastag felhők alacsonyan húzódtak, elrejtve az apró legelő távolabbi szélén magasló tölgyek tetejét. Ködfoltok fantomjai lebegtek a csillogó fűszálak felett. A hatalmas, göcsörtös törzsek sötét árnyékokat rejtettek.

Richardot most különösen dühítette és elkeserítette, hogy esik az eső. Ha nem esett volna, sokkal jobbak lettek volna az esélyei. De még így sem lehetetlen. Mindig vannak nyomok.

Most is lesznek.

Az eső ugyan megnehezíti, hogy olvashasson bennük, de még ennyi eső sem töröl el minden nyomot. Richard egész korábbi életében állatok és emberek nyomát követte az erőben. Az esőben is képes rá. Nehezebb, időigényesebb és komoly koncentrációt igényelt, de mindenképpen meg tudja csinálni.

És akkor eszébe jutott.

Ha megtalálja Kahlan nyomait, lesz rá bizonyítéka, hogy tényleg valóságos. Nicci-nek és Cara-nak nem lesz más választása, mint hogy higgyenek neki.

Mindenki egyedi nyomokat hagyott maga után. Ő ismerte Kahlanét. Azt is tudta, milyen úton jöttek. Cara-é és az övé mellett, ott lesz Kahlan nyoma is, és akkor majd meglátják. Átjárta a remény, ami szinte már a megkönnyebbüléssel volt határos. Ha talál egy sor jól olvasható nyomot és megmutatja a két nőnek, akkor megszűnik minden vita. Ők is rájönnek, hogy nem álom volt, és hogy tényleg valami nagy baj van. Azután már csak követnie kell Kahlan nyomait kifelé a táborból, és meg fogja találni. Az eső ugyan lelassítja, de meg nem állíthatja, és Nicci képességei felgyorsíthatják a keresést.

A kint várakozó férfiak meglátták, ahogy kilép a házból, minden irányból odafutottak hozzá. Ezek az emberek nem katonák voltak a szó szoros értelmében, hanem kocsisok, molnárok, ácsok, kőfaragók, földművesek és kereskedők, akik a Rend elnyomása alatt tengették életüket és próbáltak megélhetésre szert tenni, a családjukat eltartani.

Legtöbbjük számára az Óvilágbeli élet egyet jelentett az állandó rettegéssel. Aki szót emelt a Rend módszerei ellen, azt azonnal letartóztatták, árulással vádolták és kivégezték. A vádemelést, mindig letartóztatás követte, akár igaz volt a vád, akár nem. Az ilyen gyors igazságszolgáltatás tartotta rettegésben és elnyomásban az embereket. A dogmák állandó sulykolása, főleg a fiatalok esetében, a társadalomnak egy olyan rétegét hozta létre, amely fanatikusan hitt a Rendben. Születésüktől kezdve a gyerekeket arra tanították, hogy ha magukra is gondolnak, az bűnös dolog, és hogy a nagyobb jóért való önzetlen áldozatba vetett vak hit az egyetlen módja annak, hogy egy másik életben megláthassák a Teremtő fényének dicsőségét, és elkerüljék az örök kárhozatot az Őrző könyörtelen karmai között, az Alvilág sötét bugyraiban. Szerintük minden másfajta gondolkodás a gonosztól származott.

Az igazán elkötelezettek elszántan küzdöttek, hogy minden a régiben maradjon. Az átlagemberekkel megosztott gazdagság ígérete a Rend jámbor követőit arra késztette, hogy mások vérén élősködjenek, hogy részesedjenek a gonoszok kifosztásából, akik – úgy tanulták – az ő önző elnyomóik, ezért tehát bűnösök, akik megérdemlik a sorsukat.

Fiatal férfiak ezrei jelentkeztek önként a hadseregbe, hogy részesei lehessenek a nemes küzdelemnek, amellyel majd eltiporják a hitetleneket, megbüntetik a gonoszakat és megfosztják őket álnokul szerzett javaiktól. A fosztogatás szentesítése, a szabadjára engedett brutalitás és a hitetleneken elkövetett egyre terjedő erőszak egy különösen gonosz és fertőző embertípust nemzett, és egy vadakból álló hadsereget szült.

Ilyen volt a Birodalmi Rend katonáinak természete, akik most beáramlottak az Újvilágba. Most Richard és Kahlan szülőföldjén tomboltak, anélkül, hogy bárki bármit is tehetett volna ellenük.

A világ egy nagyon sötét kor szélén állt.

Ez volt az a fenyegetés, amelynek leküzdésére – Ann szerint – Richard született. Ő és még sokan hittek benne, hogy előre megjósolták, hogy ha a szabad embereknek lesz esélyük túlélni ezt a hatalmas háborút és győzelmet aratni, akkor csakis Richard lehet az, aki vezeti őket.

Ezek az emberek itt átláttak a Rend üres szólamain és korrupt ígérgetésein. Annak látták ezt a hatalmat, ami valójában volt: zsarnokságnak. Elhatározták, hogy visszaszerzik az életüket. Így váltak katonákká a szabadságért vívott harcban.

Meglepett üdvözlés kiáltásai és örömujjongás törte meg a kora reggeli csendet. Ahogy közelebb értek, mind egyszerre kezdtek el beszélni. Kérdezgették, hogy jól van-e, hogy hogy érzi magát. Őszinte aggódásuk mélyen megérintette. A sürgető érzés ellenére kényszerítette magát, hogy mosolyogjon, hogy kezet rázzon a férfiakkal, akiket még Altur'Rang városából ismert. Ebben az újbóli találkozásban reménykedtek mostanáig.

Amellett, hogy sokukkal együtt dolgozott és sokukat jól ismerte, Richard tudta, hogy számukra ő a szabadság jelképe is. A Rahl Nagyúr az Újvilágból, a Rahl Nagyúr egy olyan földről, ahol az emberek szabadok. Megmutatta nekik, hogy számukra is lehetséges ez, megmutatta nekik, hogy milyen lehetne az életük.

Legbelül azonban Richard továbbra is annak az erdei vezetőnek érezte magát, aki mindig is volt. Annak ellenére, hogy kinevezték Keresőnek, és most a D'Harai Birodalmat vezette. Miközben sok embert próbáló időszakon ment át, amióta eljött otthonról, ugyanaz az ember maradt, ugyanazzal a hittel. Csak éppen az egykori zsarnokoskodó kortársai helyett ma egy egész hadsereggel kellett szembenéznie. Bár a mérték más volt, az elvek nem változtak.

Most azonban mindenekelőtt Kahlant kellett megtalálnia. Nélküle a világ többi része – az egész élet – minden jelentőségét elveszítette.

Nem messze tőle, egy oszlopnak támaszkodva, izmos, férfi állt, aki mosolygás helyett szúrós szemeket meresztett, amitől ráncokba szaladt a szemöldöke. A férfi a mellkasán összefont karral nézte a többieket, amint Richardot üdvözlik.

Richard átsietett a tömegen, a kezüket szorongatva, ahogy átvágott közöttük a szemöldökét ráncoló kovács felé.

– Viktor!

A komoly tekintetet vicsorgó mosoly váltotta fel. A férfi megragadta Richard karját. – Nicci és Cara csak kétszer engedett be hozzád. Már elszántam magam, hogy ha ma sem engednek be, vasrudat tekerek a nyakuk köré.

– Akkor te voltál az az első reggel? Kifelé menet megérintetted a vállamat?

Viktor vigyorogva bólintott.

– Én voltam. Én segítettelek ideig cipelni. – Hatalmas kezét Richard vállára tette és próbaképpen egy kissé megrázta. – Úgy tűnik, rendbe jöttél, bár egy kicsit sápadt vagy. Van nálam lardo – ez majd erőt ad.

– Jól vagyok. Talán majd később. Köszönöm, hogy segítettél idehozni. Figyelj, Viktor, nem láttad véletlen Kahlant?

Viktor szemöldökei újra összeugrottak.

– Kahlant?

– A feleségemet.

Viktor bambán bámult rá. A haja olyan rövidre volt nyírva, hogy szinte kopasznak látszott. Az eső kopogott a koponyáján. Az egyik szemöldökét magasra húzta.

– Richard, megnősültél, mióta elmentél? Richard aggódva nézett hátra a többiekre.

– Látta bármelyikőtök Kahlant?

Sokan nem értették mit kérdez, a többiek értetlenkedve néztek össze. A szürke reggel hirtelen elcsendesedett. Nem tudták, hogy kiről beszél. Sokan ezek közül a férfiak közül ismerték Kahlant, és emlékezniük kellett volna rá. Most a fejüket ingatták, és sajnálkozva vonogatták a vállukat.

Richard méginkább kétségbe esett. A helyzet rosszabb volt, mint gondolta. Azt remélte, hogy csak Nicci és Cara memóriájával történt valami.

Visszafordult a még mindig szúrósan néző kovácshoz.

– Viktor, bajban vagyok, és nincs időm magyarázkodni. Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el. Segítségre van szükségem.

– Mit tehetek?

– Vigyél el engem arra a helyre, ahol a csata dúlt. Viktor bólintott.

– Ez nem lesz nehéz.

A férfi megfordult, és az erdő mélye felé vette az irányt.