Kilencedik fejezet

Ann sietve az ajtó melletti kampóra akasztotta a kis bádog lámpást. Hanját egy pontba fókuszálta. Felfelé fordított tenyere felett egy apró láng jelent meg a levegőben. Ahogy belépett a szobába, a pislogó lángot finoman az asztalon álló gyertya kanócára küldte. Amikor a gyertya meggyulladt, becsukta az ajtót.

Már jó sok idő eltelt azóta, hogy utoljára üzenete érkezett az Útikönyvébe. Türelmetlenül várta, hogy ismét belenézhessen.

Nagyon kis szoba volt, a sima tapasztott falakon nem volt ablak. A kicsiny asztal és az egyenes támlájú szék, amelyet kért, szinte betöltötte az ágy mellett szabadon hagyott helyett. Amellett, hogy a hálószobája volt, valamiféle szentély szerepét is betöltötte, mivel itt Ann egyedül lehetett, gondolkodhatott és imádkozhatott. Biztosította a szükséges magányt is, amikor az Útikönyvét használta.

Egy tányéron sajt és gyümölcs várta. Biztosan Jennsen hagyta itt, mielőtt elment Tommal, hogy megnézze a holdat.

Akármennyire is megöregedett, Ann-t mindig meleg, belső elégedettséggel töltötte el, ha meglátta a szerelmet egy fiatal pár szemében. Mindig azt hitték, hogy érzéseiket jól elrejtették és nem veszi észre őket senki, de ahogy az már lenni szokott, ennyi erővel piros betűkkel is magukra írhatták volna.

Időnként Ann magában sajnálkozott, hogy neki is Nathannak nem volt ideje, hogy ebben a teljes, egyszerű és szertelen vonzalomban elmerüljenek. Az érzelmek kimutatása azonban nem illett egy Prelátushoz.

Ann megállt egy pillanatra. Arra gondolt, hogy pontosan hogyan is tett szert erre a meggyőződésre. Amikor még csak novícia volt, nem voltak olyan órák, ahol kimondottan azt tanították volna: Ha valaha Prelátus leszel, mindig el kell titkolnod az érzéseidet. A nemtetszést kivéve, természetesen. Egy jó Prelátus, egyetlen pillantása elégnek kellett legyen hozzá, hogy az emberek térde remegni kezdjen. Arra sem emlékezett, hogy ezt hol tanulta, úgy tűnt, ez mindig is magától ment neki.

Lehet, hogy mindvégig a Teremtő szándéka volt, hogy ő Prelátus legyen, és Ő adott számára a munkához alkalmas természetet.

Mindazonáltal soha nem engedte meg magának, hogy tudatosan fontolóra vegye Nathan iránti érzelmeit. A férfi Próféta volt. Amikor a Fény Nővéreinek Prelátusa volt, valamint a Próféták Palotájának vezetője, a férfi a foglya volt – bár ennél finomabban nevezték, megpróbálták emberibb színben feltüntetni, de mégiscsak ez volt a helyzet. Mindig is úgy vélték, hogy a próféták túl veszélyesek ahhoz, hogy szabadon kószálhassanak a világban a normális emberek között.

Mivel fiatal korától kezdve korlátozták, megtagadták tőle a szabad akarat jogát, biztosak voltak benne, hogy Nathan kárt okozna, bár soha nem adták meg neki a tudatos választás lehetőségét. Bűnösnek ítélték anélkül, hogy bármilyen bűnt is elkövetett volna valaha. Egy régi és esztelen hiedelem volt ez, melynek Ann egész életében ostoba módon alávetette magát. Sokszor próbált nem gondolni rá, hogy ez milyen színben is tüntetheti fel őt.

Most, hogy Nathannal együtt mindketten megöregedtek, és egymásra találtak, bármennyire valószínűtlennek tűnt ez egykor, a kapcsolatukat nem a szertelen vonzalom jellemezte. Valójában életének nagy részét azzal töltötte, hogy próbálta elviselni a férfi nem könnyű természetét és gondoskodni próbált arról, hogy a Palotában sem a Nyakörvétől sem pedig a bezártságból ne szabadulhasson meg. Ezzel olyasfajta csökönyösségre késztette a férfit, mellyel magára vonta a Nővérek haragját, ami még inkább kezelhetetlenné tette, és ez így fokozódott tovább.

Mindegy, hogy időnként mekkora felháborodást volt képes Nathan kelteni, látszólag szándékosan, mindig is ott volt benne valami, ami Annt magában mosolygásra késztette.

Néha olyan volt, mint egy gyerek. Egy közel ezer éves gyerek. Ha egy Próféta, aki épp csak annyit tett, hogy kinyitotta a száját, és amit mondott, az avatatlan fülekre talált, legjobb esetben lázadásokhoz, legrosszabb esetben háborúhoz vezethetett. Legalább is ettől féltek.

Bár éhes volt, Ann félretolta a sajtot és a gyümölcsöt. Az még várhat. A szíve izgatottan várta, hogy milyen hírekkel szolgálhat Verna.

Ann leült, és közelebb húzta a széket az egyszerű faasztalhoz. Elővette a kicsiny bőrkötéses Útikönyvet és belelapozott, amíg meg nem látta az írást. A szoba kicsi volt és sötét. Hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a szavakat. Végül még közelebb kellett húznia a gyertyát. A levél így kezdődött:

– Drága Ann! Remélem levelem téged is és a Prófétát is jó egészségben talál. Tudom, hogy azt mondtad, hogy Nathanról kiderült, hogy ügyünk értékes segítője lehet, én mégis aggódom amiatt, hogy vele vagy. Remélem, ez az együttműködés semmit nem romlott, amióta utoljára hallottam felőled. Elismerem, kissé nehezemre esik elképzelni, hogy annak ellenére is gond nélkül együttműködik, hogy nincs a Nyakörv a nyakán. Remélem, óvatos vagy? Még sohasem láttam teljesen őszintének a Prófétát, főleg akkor, amikor mosolyog!

Ann-nek ezen nevetnie kellett. Túlságosan is jól ismerte ezt a tulajdonságát, de Verna nem ismerte olyan jól Nathant, mint ő. Igaz, hogy néha könnyebben bajba keverte őket, mint tíz fiú együttvéve, akik békát hoztak vacsorára. Annak dacára, hogy ifjú kora óta rengeteg galibát okozott, Ann mégiscsak évszázadok óta ismerte már a Prófétát, így rajta kívül nem létezett senki, akivel ilyen sok közös vonásuk lett volna.

Ann sóhajtott, majd újra az Útikönyvben lévő üzenet felé fordította a figyelmét.

– Meglehetősen elfoglaltak voltunk az utóbbi időben, mert meg kellett akadályoznunk Jagang D'Hara elleni támadásait, de legalább sikerrel tettük. Lehet, hogy túlságosan is sikeresen. Ha ott vagy, Prelátus, kérlek, válaszolj!

Ann nem értette, mindez mit jelenthet. Hogy lehet túlságosan is sikeresen feltartóztatni a védőket lerohanó fosztogató hordákat, amelyek lemészárolják a védekező katonákat és elhurcolják rabszolgának a szabad embereket? Türelmetlenül még közelebb húzta a gyertyát. Az igazat megvallva szörnyen aggasztotta, amire Jagang készült, most hogy a tél véget ért, és a tavaszi sár lassan kezdett felszáradni.

Az Álomjáró türelmes ellenség volt. A katonái messze délről, az Óvilágból származtak, és nem szoktak hozzá az újvilágbeli kemény telekhez. Miközben sokan a zord körülményeknek estek áldozatul, rengetegen haltak meg a téli táborozás során rájuk támadó betegségektől. Annak ellenére, hogy sok embert veszített a csatákban, a betegségek miatt és számos egyéb okból, egyre több hódító özönlött északra, olyan létszámban, hogy mindezek ellenére Jagang hadserege mégis folyamatosan növekedett. De a császár nem pocsékolta céltalanul a katonáit értelmetlen téli harcokra. Nem igen törődött a katonái életével, de nagyon is érdekelte az Újvilág meghódítása, így csak akkor indult meg, amikor az időjárás már nem volt zavaró tényező. Jagang nem vállalt kockázatot. Nem volt szüksége rá. Egyszerűen kitartóan és elszántan porrá zúzta az ellenségeit. Csak az számított, hogy térdre kényszerítse a világot, nem számított, mindez meddig tart majd. Az életet a Rend Testvériségének hitén keresztül szemlélte. Az egyéni élet, beleértve a sajátját is, nem számított, csak amivel az hozzájárulhatott a Rend sikeréhez. Kizárólag csak ez volt a fontos számára.

Azzal, hogy ilyen hatalmas sereg vonult az Újvilág ellen, a D'Harai Birodalom erőinek sorsa azon múlott, hogy mi lesz az Álomjáró következő lépése.

Bár meg kellett hagyni, D'Hara hadserege félelmetes volt, valójában nem voltak elegen ahhoz, hogy megállítsák a támadást, ahhoz meg pláne kevesen lehettek, hogy visszaverjék a Birodalmi Rend megszámlálhatatlan katonából álló óriási haderejét. Addig legalábbis biztosan nem lesznek erre képesek, amíg Richard nem tesz valamit, hogy megváltozzon a háború menete.

Egy prófécia szerint Richard volt a tóba dobott kavics. Ez azt jelentette, hogy olyan változásokat hoz majd el, amelyek mindenre kihatnak. Sokhelyütt és sokféleképpen számoltak be a próféciák arról is, hogy csak akkor győzhetnek majd, ha a végső háborúban Richard vezeti őket.

Ha viszont nem ő vezeti őket a végső küzdelemben – a prófécia ebben teljesen tisztán és egyértelműen fogalmazott – akkor minden elvész.

Ann a mardosó fájdalomtól a gyomrára szorította kezét, és kihúzta a tollat saját Útikönyvének gerincéből, amely a Vernánál lévő ikerkönyve volt.

– Itt vagyok, Verna, de most már te vagy a Prelátus. A Prófétát és engem már régen eltemettek.

Ezzel az ügyes csellel sikerült számos életet megmenteniük. Voltak idők, amikor Ann-nek hiányzott a Prelátusi élet és hiányolta a Nővéreket is. Sokukat nagyon szerette, legalábbis azokat, akikről végül nem derült ki, hogy valójában a Sötétség Nővérei. A tény, hogy utóbbiak nemcsak őt, hanem a Teremtőt is elárulták, szűnni nem akaró, égető fájdalommal töltötte el.

Mégis az, hogy már nem nyomasztotta a felelősség, lehetővé tette számára, hogy más, fontosabb dolgokkal foglalkozzon. Most már úgy érezte, igaz, hogy elvesztette régi, prelátusi életét, hiszen már nem irányíthatja a Próféták Palotáját, ám így viszont magasabb célnak szentelhette magát. Nem kőfalakra és egy Nővérekkel, tanuló novíciákkal és varázslókkal teli palota adminisztrációjára kell fordítania minden percét. Az igazi célja most az volt, hogy megvédje az életet a világon. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, jobb volt, hogy a Fény Nővérei, de rajtuk kívül is mindenki más úgy hitte, hogy Nathannal együtt meghaltak.

Ann kihúzta magát, ahogy Verna írása kezdett előbukkanni a papíron.

– Ann, annyira örülök, hogy ismét együtt lehetünk. Még ha csak az Útikönyvben is. Olyan kevesen maradtunk. Bevallom, néha vágyom a palota békés napjai után, amikor minden annyival könnyebbnek tűnt és annyival értelmesebbnek is, és csak gondoltam, hogy milyen nehéz minden. A világ tényleg nagyot változott, mióta Richard megszületett.

Ann ezzel nem tudott vitatkozni. Egy darab sajtot tett a szájába, majd előre hajolt, és írni kezdett.

– Minden nap imádkozom, hogy ismét lehessen olyan béke és nyugalom a világon, és újra ne legyen más bajunk, mint hogy az időjárásra panaszkodunk.

Verna, össze vagyok zavarodva. Hogy értetted azt, amikor azt mondtad, hogy talán túlságosan sikeresen védted a szorosokat? Kérlek, magyarázd meg! Várom válaszod!

Ann hátradőlt egyenes hátú széken. Amíg várakozott elmajszolt egy szelet körtét. Útikönyve Vernáénak az ikerpárja volt, így amit leírtak az egyikben, ugyanakkor megjelent a másikban. Az Útikönyv egyike volt azon régi varázstárgyaknak, amelyek a Próféták Palotájából megmaradtak.

Verna szavai ismét elárasztották a papírt.

– Kémeink és felderítőink jelentették, hogy Jagang megkezdte az előrenyomulást. Mivel nem tudott áttörni a szorosokon, a császár megosztotta a haderőit, egy sereget délre visz. Meiffert tábornok korábban már tartott tőle, hogy ilyesmi fog történni.

Nem nehéz kitalálni, mire készül. Jagang kétségtelenül azt tervezi, hogy egy nagy haderőt átvisz a Kern völgyön keresztül és utána dél felől megkerüli a hegyeket. Most már nem állja útját a Határ, így szabadon benyomulhat D'Hara déli részeibe, majd ezt követően várhatóan északra tör.

Ez számunkra a legrosszabb hír. Nem hagyhatjuk magukra a szorosokat. Addig semmiképpen sem, amíg a had egy része a túloldalon várakozik. Ugyanakkor nem engedhetjük meg azt sem, hogy Jagang seregei délről ránk törjenek. Meiffert tábornok szerint jelentős létszámú haderőt kell kiállítanunk a szorosok védelmére, de a hadsereg nagy részét délre kell vinnünk, hogy megütközzünk a betolakodókkal.

Nincs más választásunk. Így, hogy Jagang seregének a fele északon, a szorosoknál állomásozik, a másik fele meg délfelé tart, hogy megkerülje a hegyeket és délről közelítsen meg bennünket, a Népek Palotáját teljesen be tudja keríteni. Jagang kétségkívül már előre dörzsöli a kezét ettől.

Ann, attól tartok, nincs sok időm. Az egész tábor felbolydult. Épp most kaptuk a hírt, hogy Jagang serege kettéoszlott, így mi is gyorsan tábort bontunk és délnek vesszük az irányt. A Nővéreket is kétfelé kell osztanom, de olyan sokan életüket vesztették, hogy nem nagyon van már kiket megosztanom. Időnként úgy érzem, mintha ez valami verseny lenne köztünk és Jagang között, hogy melyikünknél marad majd az utolsó Nővér. Félek, hogy mi lesz majd ez élők világával, ha mind meghalunk. Ha nem kellene emiatt aggódnom, örömmel hagynám hátra ezt a világot és csatlakoznék Warrenhez a szellemek világában.

Meiffert tábornok azt mondja, egy percet sem veszíthetünk, a hajnal első sugarával indulnunk kell. Egész éjjel fent leszek, hogy irányítsam az előkészületeket, hogy elegendő számban maradjanak katonák és Nővérek a szorosok védelmére, és ellenőriznem kell, hogy a pajzsok épek-e. Ha a Rend északi serege itt akarna áttörni, sokkal gyorsabb halálunk lenne.

Hacsak nincs valami fontos dolog, amit még meg szeretnél beszélni velem, attól tartok mennem kell.

Ann olvasás közben a szája elé tette a kezét rémületében. Lélekölő hírek voltak. Azonnal válaszolt, hogy ne okozzon Vernának kényelmetlenséget.

– Nem, drága Vernám, nincs semmi fontos. Remélem, tudod, hogy mennyire szeretlek!

A válasz szinte azonnal megérkezett:

– A szorosok szűkek, így sikeresen védtük őket mostanáig. A Birodalmi Rend nem tudja használni mindent elsöprő erejét ilyen helyen. Biztosra veszem, hogy az átjárók kitartanak. Mivel Jagangot megakadályoztuk, hogy átkeljen a hegyeken, időt nyerünk, amíg kénytelen a seregét levinni délre, azután fel D'Harába, most, hogy kedvezőbb az idő. Mivel ez jelenti a legnagyobb veszélyt és fenyegetést, én is délre megyek a sereggel.

Imádkozz értünk. Végül kénytelenek leszünk nyílt terepen szembeszállni Jagang hordáival, ahol van elég helye, hogy a teljes haderőt bevesse ellenünk. Attól félek, hogy ha nem történik valami, esélyünk sincs a túlélésre.

Csak remélni tudom, hogy Richard beteljesíti a próféciát, mielőtt mindannyiunknak vége.

Ann nyelt egyet, mielőtt írni kezdett.

– Verna, ígérem neked, mindent megteszek, amit kell, hogy segítsek. Tudd meg, hogy Nathan és én annak szenteljük magunkat, hogy beteljesítsük a próféciát. Ha más nem is, te valószínűleg megérted, hogy több mint 500 éve ennek élek. Nem téveszthetem szem elől a célt. Megteszek mindent, amit tennem kell, hogy Richard biztosan megtegye, amit csak tud. A Teremtő legyen veled, és minden bátor védővel. Minden nap imádkozom értetek. Bízz a Teremtőben, Verna. Már Prelátus vagy. Neked kell hitet adnod azoknak, akik veled vannak.

Egy percen belül jött a válasz.

– Köszönöm, Ann. Minden este megnézem az Útikönyvet, amíg úton leszünk, hogy hátha hírt kapsz Richardról. Hiányzol. Remélem, találkozunk még ebben az életben.

Ann gondosan papírra vetette az utolsó választ.

Én is gyermekem. Jó utat!

Ann a könyökére támaszkodva dörzsölgette a halántékát. Nem voltak jók a hírek, de annyira rosszak sem. Jagang át akart törni a szorosokon és gyorsan véget szándékozott vetni a hadjáratnak. Ám a védelmi vonalak kitartottak, így végül arra kényszerült, hogy megossza a seregét, és hosszú, kemény menetelésbe kezdjen. Ann megpróbálta a dolog jó oldalát nézni. Még mindig van idejük. Még egy csomó dolgot megpróbálhatnak. Ki fognak találni valamit. Richard ki fog találni valamit. A Prófécia szerint ő az esélyük a megmenekülésre.

Nem engedhette meg magának, hogy elhiggye, hogy a gonosz elsötétíti a világot.

Hirtelen megrezzent, ahogy kopogtak az ajtón. Zakatoló szívére szorította a kezét. A Han-ja nem figyelmeztette, hogy van valaki odakint.

– Igen?

– Én vagyok az, Jennsen – hangzott a tompa hang az ajtón túlról.

Ann visszatette a tollat és az övébe rejtette az Útikönyvet, ahogy betolta a széket. Lesimította a szoknyáját és nagy lélegzetet vett, hogy szívét lecsendesítse.

– Gyere be, kedvesem! – mondta, ahogy kinyitotta az ajtót, és Richard húgára mosolygott. – Köszönöm szépen az ennivalót. – Kezével az asztal felé intett. – Nem osztanád meg velem?

Jennsen megrázta a fejét. – Köszönöm nem. – Az arca vöröslött az aggodalomtól. – Ann, Nathan küldött. Látni akar. Azt mondta, sürgős. Tudod, milyen. Tudod, hogy mekkorára nyitja a szemeit, ha felizgatja magát.

– Igen – felelte vontatottan Ann –, hajlamos így viselkedni, ha valami rosszban sántikál.

Jennsen meglepetten pislogott.

– Attól tartok igazad van. Határozottan utasított, hogy azonnal vigyelek hozzá.

– Nathan mindig elvárja, hogy az emberek azonnal ugorjanak, ha füttyent. – Ann intett a fiatal nőnek, hogy mutassa az utat. – Azt hiszem, jobb, ha megyek. Hol van most?

Jennsen felemelte a lámpást, ahogy kilépett az apró szobából.

– A temetőben.

Ann elkapta Jennsen ruhaujját. A temetőben? És azt akarja, hogy én is odamenjek? – Jennsen hátranézett rá, és bólintott.

– Mit csinál a temetőben? Jennsen nyelt egyet.

– Amikor megkérdeztem, azt mondta, hogy éppen kiássa a halottakat.