Negyedik fejezet

 

 

 

Nicci két ujjal félretolt az útjából egy balzsamfenyő ágat, ahogy követte a férfiakat a sűrű erdőben. Amikor elértek a különösen sűrűn benőtt gerinchez, a szélén elindultak lefelé egy ösvényen, amely hol jobbra, hol balra kanyarodott, hogy megkönnyítse a meredek leereszkedést. Csúszós kövek nehezítették a mászást. Rövidebb út volt, mint amin Richardot a sérülése után felvitték az elhagyott házhoz. A lejtő alján a földből kiálló, töredezett köveken és szikladarabokon keresztül vezetett tovább az útjuk, melyek egy mocsaras területet szegélyeztek. Az állóvíz partján, mintha virrasztanának, hatalmas cédrusok ezüst csontvázai törtek az ég felé. A mohás parton lezúduló patakok mély árkokat vájtak az erdő agyagos talajába, és látni engedték alatta a foltos gránitot. A több napos esőzés után apró tavacskák borították az alacsonyabban fekvő részeket. Javarészt az eső a nedves talaj kellemes illatával töltötte meg az erdőt, de az alacsonyabb helyeken és a repedésekben a vizes, rothadásnak indult növényzet szaga is érezhető volt.

Bár a rövid, meredek útvonaltól kimelegedett, a nyirkos, hűvös levegőtől mégis elgémberedtek Nicci ujjai. Tudta, hogy az Óvilágnak ezen a déli részén a párás meleg olyan hevességgel tér majd vissza hamarosan, hogy vágyódni fog a szokatlan hideg után.

Városi gyerek lévén, Nicci kevés időt időzött a szabadban. A Próféták Palotájában, ahol élete nagy részét leélte, a kinti létet az ápolt pázsit és a Halsban szigetet borító kertek jelentették. A vidék mindig is valami homályos fenyegetés volt a számára, akadály, amely elválasztotta a városokat egymástól, amit el kellett kerülni. A városok és az épületek védték meg a vadon kifürkészhetetlen veszélyeitől.

Mindazonáltal a városok voltak azok a helyek, ahol az emberiség boldogulásáért gürcölt. Annak a munkának soha sem volt vége. Az erdők és a mezők akkor nem érdekelték.

Nem értékelte a dombok, fák, patakok, tavak és hegyek szépségét, amíg meg nem ismerte Richardot. Még a városokat is más szemmel látta a férfi megismerése után. Richard csodává változtatta az egész életet.

Ahogy óvatosan haladt előre egy kisebb emelkedőn, a csúszós fekete köveken, egyszer csak megpillantotta a többieket, ahogy egy öreg juharfa alatt várakoztak. Kissé távolabb Richard guggolt, és a föld egy darabkáját tanulmányozta. Végül felállt, és merev tekintettel nézte a sötét erdőt. Cara, a soha el nem tűnő árnyék, mellette várt. A megnyugtató, sűrű zöld boltozat alatt a Mord-Sith vörös bőrruhája úgy hatott, mint a délutáni teához terített asztalon egy vérfolt.

Nicci megértette Cara vad és szenvedélyes ragaszkodását, hiszen korábban ő is Richard ellensége volt. Richard nemcsak Cara vak engedelmességét tudhatta magáénak annak jogán, hogy ő lett a Rahl Nagyúr, hanem annál sokkal fontosabbat is. Elnyerte a tiszteletét, a bizalmát és a hűségét. A vörös ruhát szándékosan úgy tervezték, hogy félelmet keltsen. Az erőszak fenyegetését hordozta, ha bárki még csak gondolna is arra, hogy ártson a Rahl Nagyúrnak. És ez nem holmi üres fenyegetés volt. A Mord-Sitheket gyermekkoruktól kezdve a tökéletes könyörtelenségre nevelték. Míg az elsődleges céljuk az volt, hogy rabul ejtsék a Tehetséggel bírókat, és a saját erejüket fordítsák ellenük, a képességüket bármilyen ellenséggel szemben tökéletesen tudták alkalmazni. Még azok az emberek is, akik ismerték Cara-t és bíztak benne, anélkül, hogy tudatában lennének, nagyobb távolságot tartottak tőle, amikor a vörös ruháját viselte.

Nicci nagyon is jól tudta, hogy milyen érzés volt Cara számára, amikor a feltétlen engedelmesség néma őrülete után ismét tisztelhette az életet.

Messze a távolban, a homályon, árnyakon és a csöpögő leveleken túl varjak rekedt kiáltása visszhangzott. Rothadó hullák émelyítő szagát hozta a szél. Nicci, ahogy Richardtól tanulta, ismerős helyeket keresett a szemével, és egy köves terület szélén észrevett egy fenyőt, melyre azért figyelt fel, mert egy második törzse is volt, mely ülőalkalmatosság gyanánt tekergett alacsonyan a föld fölött. Felismerte a helyet. A vadszőlős, csalitos térségen túl dúlt az ütközet. Mielőtt Nicci utolérhette volna, Richard bevetette magát az alacsonyan lógó ágak és sűrű bokrok közé. Amikor a túloldalon előbukkant integetni kezdett, és őrült módjára kiáltozott. A hatalmas lucfenyők közül a sötét árnyék hirtelen szárnycsapkodások közepette kiemelkedett, ahogy a több száz óriás fekete madár egyszerre emelkedett a levegőbe, miközben hangosan károgva fejezték ki nemtetszésüket amiatt, hogy a lakomájukat félbeszakították. Először úgy tűnt, megküzdenek a csatahelyért, ám amikor a levegőt megtöltötte Richard kardjának semmi máshoz sem hasonlítható hangja, mind elrepültek. Elnyelte őket a fákon túli sötétség, mintha tudták volna, mi is ez a fegyver, és mintha ettől az egytől különösen féltek volna. Mély, dühös károgásuk még sokáig visszahangzott a reggeli ködben. Richard, a győztes madárriogató, mielőtt visszaengedte volna kardját a helyére, még egy ideig haragosan nézett utánuk.

Végül az embereihez fordult.

– Kérlek benneteket, hogy ne gyertek közelebb! – Hangja betöltötte a magas fenyők közötti teret. – Ott várjatok!

Mivel úgy érezte, hogy Richard védelme tekintetében előjogokkal bír, Cara figyelmen kívül hagyta a kérést. Követte a férfit, ahogy az átvágott a kis tisztásra a fák mögött. A közelében maradt, de úgy, hogy ne legyen útban. Nicci a facsemetéket és nedves páfrányokat kerülgetve elhaladt a csendben várakozó férfiak mellett, amíg el nem ért egy apró domb tetején fehérlő nyírfás részt, amely a tisztás egyik szélén húzódott. A fehér kéreg mögül fekete szemek százai figyelték, ahogy utat tört magának és végül megállt a domb tetején.

Amikor a kezével megtámaszkodott az egyik papírszerű, töredezett kérgén, észrevette, hogy egy nyílvessző állt bele a fába. A többi fa is így járt. Mögöttük halott katonák feküdtek mindenfelé. A szag mellbevágó volt. Bár a varjakat elijesztették, a legyek nem féltek a Kardtól, és háborítatlanul lakmároztak és szaporodtak. Már az első kukacok ki is keltek és munkához láttak.

Sokaknak hiányzott vagy a feje, vagy egyes végtagjaik. Néhányan félig elmerültek a mocsárban. Látszott, hogy a hollók és más állatok már meglátogatták őket és éltek a feltáruló sebek adta lehetőséggel. A vastag bőrpáncél, a nehéz irhák, szegecselt övek, páncélingek és a sokféle halálos fegyver immár haszontalanná lett. Itt-ott a felpüffedt testeken begombolva maradt a ruha, mintha így próbálná meg megőrizni a méltóságot.

Minden – a férfiak húsa és csontjai, s velük együtt a hitük is – itt rohadt az erdőnek ebben az elfeledett zugában.

A fák között várakozó Nicci Richardot figyelte, aki gyorsan szemügyre vette a holttesteket. Azon a reggelen már jó pár katonát megölt, mire Viktor és az emberei utolérték, és belevetették magukat a küzdelembe. Nem tudta, vajon meddig harcolt Richard a nyílvesszővel a mellkasában, de nem az a fajta sebesülés volt, amelyet bárki is sokáig kibírt volna.

A hatalmas juhar alatt összegyűlt közel két tucat férfi a hideg ellen való védekezésképpen szorosabbra húzta magán a köpenyét, és várakozott.

Az erdő csendjében a fenyők víztől súlyos ágairól mindenfelé víz csöpögött az ázott talajra. Időről-időre a juhar, tölgy és szilfák lankadt ágai integetni látszottak, ahogy egy szellő megszabadította őket súlyos terhüktől és megemelkedtek.

Amit a szemerkélő eső nem tudott átáztatni, az a nyirkos levegőtől nedvesedett át, amitől mindenki siralmasan érezte magát.

A mocsáron túl Richard megint leguggolt, és a földet tanulmányozta. Nicci elképzelni sem tudta, mit kereshet.

Úgy tűnt, a várakozók közül senki nem szerette volna újra látni az ádáz harc színterét és a holtakat. Nem bánták, hogy nem mehettek közelebb. Az öldöklés ezeknek az embereknek szokatlan és fájdalmas dolog volt. Harcoltak azért, amiben hittek, tették, amit tenniük kellett, de nem élvezték. Már ez is magáért beszélt. Saját halottaik közül hármat eltemettek, de a közel száz katonát, akik örömmel megölték volna mindannyijukat, ha Richard nem lép közbe, otthagyták temetetlenül. Nicci emlékezett rá, hogy a csata reggelén mennyire meglepte, hogy annyi halottat lát Richard körül, és először nem értette, mi történt velük. Azután meglátta, hogyan siklik a kegyetlen alakok között, a Kard simán és kecsesen táncolt a kezében. Varázslatos látvány volt. Minden szúrás és csapás egy ember halálát jelentette. A katonák sűrű áradata csak úgy hömpölygött, de sokakat meglepett, hogy annyi társukat elesni látták. Többségük nagydarab fiatalember volt. Az a típus, aki elsősorban izmai erejére támaszkodik és élvezetet lel mások megfélemlítésében. A katonák meg-megújuló rohamokban támadtak, újra és újra rárontottak és csapkodtak felé, de mire elérték volna, Richard mindig kisiklott előlük. Sima mozdulatai könnyen hárították ügyetlen támadásaikat. Kezdték azt hinni, hogy a szellemek rontottak rájuk, és valamennyire igazuk is volt.

Mégis, a létszámuk túl nagy volt egy embernek, még akkor is, ha az a valaki Richard volt és az Igazság Kardjával a kezében harcolt. Elég az egyik nehézkes, nagydarab férfi szerencsés fejszecsapása, vagy egy utat találó nyílvessző. Richard nem volt sem legyőzhetetlen, sem halhatatlan.

Viktor és a többiek éppen időben érkeztek, Nicci néhány perccel korábban. Viktor emberei előretörtek és elterelték a figyelmet Richardról, majd Nicci vetett véget a harcnak, ahogy szabadjára engedett ereje egyetlen vakító villanásával leterítette a még megmaradt katonákat.

Nemcsak a közelgő vihar miatt, hanem attól való félelmében, hogy bármelyik pillanatban újabb katonák sokasága érkezhet, Nicci utasította az embereket, hogy Richardot vigyék vissza az erdőbe a faházhoz. Az őrült sietség közben mást nem tehetett érte, mint hogy Hanjával próbálta életben tartani, amíg többet nem tehet érte. Nicci elhessegette a rátörő kínzó emlékeket.

Távolról szemlélte, ahogy Richard aprólékosan átvizsgálja a csatateret. A katonákra alig vetett egy pillantást, valójában a környező terület érdekelte. Fogalma sem volt, mit remélt Richard mindettől. Kutatása közben állandóan előre, hátra mozgott, miközben folyamatosan, egyre növekvő ívben távolodott a tisztástól. Időnként négykézlábra ereszkedve vizsgálta a talajt. Déltájban Richard eltűnt az erdőben.

Viktor végül belefáradt a csendes várakozásba és átvágott egy páfrányoson a gyenge esőben Niccihez.

– Mi folyik itt? – kérdezte csendesen.

– Valamit keres.

– Azt én is látom. Úgy értettem, mi ez a dolog a feleségével?

Nicci fáradtan felsóhajtott.

– Nem tudom.

– De valami elképzelésed csak van?

Nicci egy pillanatra Richardra nézett, ahogy kissé odébb a fák között baktat.

– Súlyosan megsérült. Az emberek ilyen állapotban gyakran kerülnek delíriumba.

– De már meggyógyult. Nem tűnik lázasnak. Minden másban teljesen normálisnak látszik, nem úgy mint akinek víziói vannak. Még soha nem láttam így viselkedni.

– Én sem – ismerte el Nicci. Tudta, hogy Viktor más körülmények között soha nem adna hangot ilyen nyíltan Nicci előtt az aggályainak. – Szerintem legyünk vele annyira megértőek, amennyire csak lehet. Mármint azzal kapcsolatban, ami történt. Meglátjuk, hogy nem változik-e meg hamarosan a gondolkodása. Napokig volt eszméletlen. Még csak néhány órája van magánál. Adjunk neki egy kis időt, hogy a feje kitisztulhasson.

Viktor elgondolkozott, majd végül nagyot sóhajtva bólintott, hogy egyetért. Nicci megkönnyebbült, hogy Viktor nem kérdezte meg, mit csinálnak majd akkor, ha Richard nem tudja legyőzni a kényszerképzeteit.

Kisvártatva a szürkés esőfüggönyön keresztül látta, hogy Richard visszatér. Nicci és Viktor elébe siettek a harcmezőre. Az arca szinte mozdulatlan volt, de mivel jól ismerte, Nicci le tudta olvasni róla, valami nagyon nagy baj van. Richard, ahogy odaért hozzájuk, lesöpörte a leveleket, mohát és ágakat a nadrágja térdéről.

– Viktor, ezek a katonák nem azért jöttek, hogy Altur'Rang-et visszafoglalják.

Viktornak összeszaladt a szemöldöke.

– Nem azért?

– Nem. Egy ilyen feladathoz több ezer katonára lett volna szükség. Talán több tízezerre. Ennyi katona nem akarhatott ilyesmit véghezvinni. Azon kívül, ha ez lett volna a szándékuk, akkor miért a bokrok között lopakodtak volna, ilyen messze Altur'Rang városától?

Viktor elhúzta a száját, annak jeléül, el kell ismerje, ebben Richardnak valószínűleg igaza van.

– De akkor mit gondolsz, mit csináltak itt?

– Még alig hajnalodott, amikor megjelentek a fák között. Ez arra enged következtetni, hogy felderítést végeztek. – Richard a fák közé mutatott. – Van egy út arrafelé. Korábban azon utaztunk fel délről. Azt gondoltam, eléggé messze táborozunk tőle, hogy elkerüljük a bajt. Nyilvánvalóan tévedtem.

– Utoljára azt a hírt kaptuk, hogy dél felé tartasz – magyarázta Viktor. – Az úton gyorsabban halad az ember, ezért az ösvényeken vágtunk keresztül, hogy elérjük az utat, és délnek induljunk.

– Ez egy fontos út – tette hozzá Nicci. – Az egyik legfontosabb, az egyik legelső, amit Jagang építtetett. Lehetővé tette számára, hogy gyorsan mozgathassa a csapatait. Az utak építésével sikerült az Óvilágot a Birodalmi Rend uralma alá hajtania.

Richard merengve nézett az út irányába, mintha keresztül látna a fák és folyondárok falán.

– Ilyen jól megépített utakon az utánpótlás szállítása is könnyebb. Szerintem itt is ez történt. Ennyire közel Altur'Ranghoz, ahhoz a helyhez, ahol lázadás tört ki, valószínűleg felkészültek egy támadás lehetőségére. Mivel ezek a katonák nem voltak elegen ahhoz, hogy bevegyék Altur'Rang városát, azt mondanám, valami sokkal fontosabb dologban jártak el: a Jagang hadseregének szállított utánpótlást ellenőrizték. Az Újvilágban az utolsó ellenállókat is fel kell számolnia, mielőtt az otthoni lázadás a körmére ég.

Richard újra Viktorhoz fordult.

– Szerintem felderítők voltak. Meg akarták tisztítani a vidéket az utánpótlás előtt. Valószínűleg azért ólálkodtak a szürkületben, hogy ha felkelők járnak erre, még álmukban rajtuk üthessenek.

– Ahogy meg is történt. – Viktor elégedetlenül fonta össze a karját. – Soha nem gondoltuk volna, hogy itt az erdőben katonákkal találkozhatunk. Úgy aludtunk, mint a tej. Ha nem lettél volna itt, és nem lepted volna meg őket, előbb-utóbb ránk találtak volna. Akkor most mi etetnénk a legyeket és a hollókat helyettük.

Mindenki csendben átgondolta, hogy mi is lett volna akkor.

– Halottatok korábban híreket arról, hogy utánpótlás tart északra? – kérdezte Richard.

– Persze – válaszolta Viktor. – Beszélték, hogy hatalmas mennyiségű élelmiszert szállítanak északra. Néhány szállítmányt újonnan besorozott csapatok is kísérnek. Amikor azt mondod, hogy ezek az emberek egy ilyen konvojt figyeltek meg, valószínűleg igazad van. Richard leguggolt, és a földre mutatott.

– Látod ezeket a nyomokat? Egy kicsivel a csata után keletkeztek. Egy nagyobb csapat volt, valószínűleg még több katona, akik ezeket keresték. Eddig jöttek csak. Ezek az oldalsó nyomok mutatják, hogy hol fordultak meg. Úgy tűnik, hogy eljöttek idáig, megtalálták a halott katonákat és elmentek. A nyomokból látszik, hogy sietősen távoztak.

Richard bal kezét az Igazság Kardján nyugtatva állt.

– Ha nem vittetek volna el rögtön a csata után, ezek is ránk támadtak volna. Szerencsére távoztak, ahelyett, hogy a keresésünkre indultak volna az erdőben.

– Miből gondolod, hogy ez történt? – kérdezte Viktor. – Miért mentek volna el, amikor látták, nem sokkal korábban itt haltak meg a társaik?

– Valószínűleg attól tartottak, hogy egy nagyobb hadtest áll lesben, így visszasiettek, hogy riadóztassák a többieket és biztosítsák, hogy az utánpótlást szállító hadoszlop biztonságban legyen. Mivel még arra sem szántak időt, hogy a halottakat eltemessék, arra következtetek, inkább arra törekedtek, hogy minél előbb kijuttassák a szállítmányt erről a környékről.

Viktor megnézte a nyomokat, majd a halottakat vette szemügyre.

– Nos – mondta, miközben kezével végigsimította a fejét, a mozdulattal letörölve róla az esőcseppeket –, legalább hasznunkra lehet a helyzet. Míg Jagang a háborúval van elfoglalva, ez időt ad nekünk itt délen, hogy megrendítsük a Rend hatalmát.

Richard a fejét csóválta.

– Lehet, hogy Jagangot leköti a háború, de ez nem fogja megakadályozni abban, hogy csapatokat küldjön, amelyek visszaállítják az uralmát. Ha sokat nem is tudunk az Álomjáróról, egy dolog biztos, szisztematikusan megtör minden ellenállást.

– Richardnak igaza van – értett egyet Nicci. – Súlyos hiba lenne egyszerű barbárnak tekinteni Jagangot. Bár valóban állatias, ugyanakkor nagyon intelligens és briliáns stratéga. Nagyon sok tapasztalatra tett szert az évek során. Szinte lehetetlen rávenni, hogy meggondolatlanul cselekedjen. Néha merésznek tűnhet – amikor jó oka van azt hinni, hogy a merészség győzelemre segíti –, de inkább az előre kiszámított dolgokat szereti. Szilárd meggyőződésből teszi amit tesz, és nem sértett büszkeségből. Hajlamos elhitetni veled, hogy te nyertél – engedi, hogy azt hidd, amit akarsz, miközben módszeresen megtervezi, hogyan végez veled. A türelme a leghalálosabb erénye.

Amikor támad, nem számít neki, hogy mennyi áldozattal jár, feltéve hogy elegendő embere marad ahhoz, hogy győzzön. De az előrejutása során – legalábbis egészen az Újvilág ellen indított hadjáratig –, sokkal kevesebb embert veszített, mint az ellenségei. Ez azért van, mert nem osztja a klasszikus hadviselésről vallott naiv nézeteket, hogy úgymond a csapatok a becsület mezején ütköznek meg egymással. A módszere általában az, hogy olyan hatalmas számbeli fölénnyel támad, hogy az ellenség csontjait porrá zúzhassa.

Legendák keringenek arról, hogy mit tesznek a hordái a legyőzöttekkel. Azok számára, akik az útjukba esnek, a várakozás borzalma elviselhetetlen. Épeszű ember nem akarja élve bevárni Jagang embereit.

Éppen ezért sokan tárt karokkal fogadják, és hálát adnak érte, hogy elhozta számukra a szabadságot és könyörögnek érte, hogy hitükben áttérhessenek és csatlakozhassanak a Rendhez.

A fák ölelő menedékében az egyetlen hang az enyhe eső csepegése volt. Viktor nem kételkedett Nicci szavaiban, hiszen a nő látta mindezt.

Időnként attól a tudattól, hogy maga is része volt ennek a perverz ügynek, hogy olyan irracionális dolgokban hitt, amelyek az embert állati sorba taszították, azt kívánta, bárcsak meghalna. És valóban rá is szolgált. Most viszont abban a kivételezett helyzetben volt, hogy van lehetősége és képessége hogy segíthessen megfordítani a Rend sikerét. Most az a cél vezette, hogy mindent helyrehozzon, ez tartotta életben, ez hajtotta.

– Csak idő kérdése, hogy Jagang elinduljon visszafoglalni Altur'Rang városát – jegyezte meg csendben Richard.

Viktor bólintott.

– Igen, ha Jagang azt gondolná, hogy a forradalom csak Altur'Rang-ra korlátozódik, akkor logikusan minden erejével megpróbálná visszaszerezni a várost, mégpedig olyan könyörtelenül, mint ahogy Nicci mondja. De mi majd teszünk róla, hogy ez ne történhessen meg. – Erőtlenül Richardra mosolygott. – Mi lángra gyújtjuk a városokat, ahol csak tudjuk, ahol az emberek készen állnak rá, hogy levessék láncaikat. Pumpáljuk a fújtatót és elterjesztjük a forradalom lángjait és a szabadságot széltében-hosszában, hogy Jagang képtelen lesz majd elszigetelni és leverni.

– Ne áltasd magad! – szólt közbe Richard. – Altur'Rang a szülővárosa. És itt kezdődött el a lázadás a Rend ellen. Egy sikeres forradalom pont abban a városban, ahol Jagang a palotáját építtette, teljesen aláássa a Rend tanításait. Úgy tervezték, hogy ebben a városban és ebben a palotában uralkodik majd Jagang a Rend Testvériségének papjaival, az emberiség felett, a Teremtő nevében. Az emberek azonban lerombolták a palotát és a szabadságot választották.

Jagang nem fogja hagyni, hogy a tekintélyét így aláássák. El kell tipornia a lázadást, ha a Rend életben akar maradni az Óvilágban és az Újvilágban. Ez elvi kérdés számára. A Rend Testvérisége elleni lázadást a Teremtő meggyalázásának tartja. Nem lesznek aggályai, és a legádázabb és legtapasztaltabb katonáit fogja bevetni. Véres példát akar statuálni veletek. És azt hiszem, erre a támadásra nagyon hamar sor kerül.

Viktor tekintete nyugtalanságot tükrözött, de nem lepődött meg azon, amit Richard mondott.

– És ne felejtsd el – tette hozzá Nicci –, hogy a Rendtestvérek azon dolgoznak majd, hogy visszaállítsák a Rend tekintélyét. Ezek a Tehetséggel bírók nem átlagos ellenfelek. Még alig kezdtük el kigyomlálni őket.

– Ez mind igaz, de nem igazíthatod a vasat kedved szerint, amíg nem forró. – Viktor felemelte összeszorított öklét. – Legalább nekiláttunk megtenni, amit meg kell.

Nicci ezt egy bólintással és egy apró mosollyal ismerte el, hogy enyhítse a sötét képet, amit festett. Tudta, hogy Viktornak igaza van, hogy a dolgot valahol és valamikor el kellett kezdeni. A férfi már segített megszólaltatni a szabadság hangjait egy olyan nép előtt, amely már felhagyott minden reménnyel. Csak éppen azt akarta, hogy a reálisan lássa az előttük álló feladat nehézségét.

Nicci megkönnyebbülhetett volna, hogy Richard milyen logikusan beszél a rájuk váró dolgokról, de annál jobban ismerte a férfit. Tudta, hogy amikor Richardot valami nagyon fontos dolog izgatja, hajlamos egészen másról beszélni ha kell, de hiba lenne azt gondolni, hogy elfelejtette az elsődleges célját. És valóban, gyorsan összegezte a figyelmeztetéseit – mintha le kellene zárni az ügyet. Nicci látta a szemében, hogy sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében.

Richard végül lenyűgöző szemeivel Niccire nézett.

– Te nem voltál Viktorral és az embereivel?

Hirtelen hasított Niccibe a felismerés: rájött, hogy miért voltak a katonák és az utánpótlás olyan fontosak a férfi számára. Csak egy magasabb szintű egyenlet tényezői voltak. Richard megpróbálta megfejteni, hogy vajon a szállítmány beleillett-e, és ha igen, hogyan kapcsolódott ahhoz az illúzióhoz, amelyhez ragaszkodott. Ezen az egyenleten dolgozott.

– Nem – felelt Nicci –, nem kaptunk hírt felőled, és nem tudtuk, mi történt veled. A távollétemben Viktor elindult, hogy megkeressen téged. Nem sokkal később visszatértem a városba. Megtudtam, hová ment Viktor, és utána indultam, hogy csatlakozzam. Utazásom második napján, még mindig valamennyivel mögöttük jártam, így a harmadik napon még napkelte előtt elindultam, abban a reményben, hogy hamarosan beérem őket. Közel két órája lehettem úton, amikor a közelükbe értem, és meghallottam a csatazajt. De már csak a végére értem oda.

Richard elgondolkodva bólintott.

– Felébredtem, és nem találtam Kahlant. Mivel közel voltunk a városhoz, az első gondolatom az volt, hogy ha megtalállak, talán tudsz segíteni megkeresni. Ekkor hallottam meg, hogy az erdőben katonák járnak.

Richard felfelé mutatott.

– Hallottam, hogy arról közelednek. Engem elrejtett a sötétség. Nem láttak meg, és sikerült meglepnem őket.

– Miért nem rejtőztél el? – kérdezte Viktor.

– Arról még többen jöttek, és amarról is. Nem tudtam, hányan lehetnek, de abból, ahogy szétszóródtak, arra következtettem, hogy átfésülik az erdőt. Ez kockázatossá tette a rejtőzködést. Amíg lehetséges volt, hogy Kahlan esetleg a közelben van, vagy megsérült, nem futhattam el. Ha elbújok és várok, amíg rám találnak, elveszítettem volna a meglepetés erejét, ráadásul közeledett a hajnal. A sötétség és a meglepetés az én malmomra hajtotta a vizet. Mivel Kahlan eltűnt, nem volt vesztegetni való időm. Úgy gondoltam, ha náluk van, meg kell állítanom őket.

Senki nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz. Ekkor Richard Cara-hoz fordult.

– És te hol voltál?

Cara meglepetten pislogott. Mielőtt válaszolt volna, gondolkodnia kellett.

– Én… én nem is tudom biztosan.

Richard szigorú tekintettel kérdezte: – Nem tudod biztosan? Mire emlékszel?

– Őrségben voltam. A tábortól nem messze őrködtem. Azt hiszem, valami nem hagyott nyugodni, és biztos akartam lenni benne, hogy nem fenyeget veszély. Füstszagot éreztem. Már éppen utána akartam nézni, honnan jön, amikor a küzdelem zaját meghallottam.

– És akkor visszafutottál?

Cara hanyagul a vállára húzta a hajfonatát. Úgy tűnt, hogy nehezére esik visszaemlékeznie.

– Nem… – Szemét összehúzva gondolkodott. – Nem, tudtam, hogy valami történik – hogy téged megtámadtak –, mert hallottam a fémes csengést és a haláltusa hangjait. Rájöttem, hogy Viktor és az emberei arrafelé táboroznak, és az ő tábortüzük volt az, amit éreztem. Tudtam, hogy hozzájuk sokkal közelebb vagyok, mint hozzád, és azt gondoltam, hogy a legokosabb amit tehetek, hogy felébresztem őket és magammal hozom őket, hogy segítsenek.

– Érthető – bólogatott Richard. Fáradtan lesöpörte az esőcseppeket az arcáról.

– Így van – erősítette meg Viktor. – Cara ott volt a közelben, amikor meghallottam az acél hangját. Emlékszem, mert ébren feküdtem a sötétben. – Richard felfigyelt.

– Ébren voltál?

– Igen. Egy farkas üvöltése ébresztett fel.