Ötvenhatodik fejezet

 

 

 

– Rahl Nagyúr vezess minket! Rahl Nagyúr taníts minket! Rahl Nagyúr védelmezz minket! – mormolta Kahlan újra.

Fényedben gyarapodunk. Kegyelmedben oltalmat találunk. Bölcsességed előtt fejet hajtunk. Azért élünk, hogy szolgáljunk. Életünk a tiéd.

A válla már fájt, ahogy a földön térdelt a padlólapokra hajtott fejjel, miközben újra és újra elismételte a Hódolat szavait. Nem törődött az égő fájdalmat okozó fáradtsággal.

– Rahl Nagyúr vezess minket! – mondta Kahlan, ahogy újra belekezdett a többiekkel együtt, a hangjuk visszhangzott a márvány csarnokban.

– Rahl Nagyúr taníts minket! Rahl Nagyúr védelmezz minket! Fényedben gyarapodunk. Kegyelmedben oltalmat találunk. Bölcsességed előtt fejet hajtunk. Azért élünk, hogy szolgáljunk. Életünk a tiéd.

Valójában nagyon is kellemesnek találta, hogy ugyanazokat a szavakat kell folyamatosan ismételnie. Betöltötték az elméjét, segítettek tompítani a borzalmas űrt, amit érzett. A szavak segítettek, hogy ne érezze magát olyan magányosnak.

Olyan elveszettnek.

– Rahl Nagyúr vezess minket! Rahl Nagyúr taníts minket! Rahl Nagyúr védelmezz minket! Fényedben gyarapodunk. Kegyelmedben oltalmat találunk. Bölcsességed előtt fejet hajtunk. Azért élünk, hogy szolgáljunk. Életünk a tiéd.

Ezek a gondolatok megérintették, és vigasztalónak találta őket: biztonság, viruló élet, ahol a tudás és a bölcsesség uralkodik. Tetszett neki ez az elképzelés. Olyan volt az egész, mint valami álom.

Akik vele voltak, nagyon siettek, de amikor meglátták a katonákat, és hogy őket nézik, úgy döntöttek, jobb, ha a többiekkel tartanak, akik a borult égre nyíló tető alatti téren gyülekeztek. A felhős égbolt alatt, fehér homokkal borított, koncentrikus körökben elgereblyézett terület feküdt, középen egy sötét, homorú kővel, melynek a tetején egy erős keretbe foglalt harang állt. Ez a harang kondult meg, és hívta össze az embereket.

A tér tetőnyílásának mind a négy oldalát összekötő boltíveket oszlopok tartották. A köves padlón az oszlopok között Kahlan körül mindenfelé emberek térdeltek a homlokukat a padlóra hajtva. Együtt kántálták a Rahl Nagyúrhoz szóló Hódolat szövegét.

A következő ismétlés vége felé a sötét, homorú kövön álló harang kétszer kongott. A hangok Kahlan körül még együtt befejezték: „Életünk a tiéd" – majd elhallgattak.

A hirtelen támadt csendben az emberek felálltak, sokan nyújtózkodtak és ásítoztak, mielőtt felegyenesedtek volna. Ismét beszélgetni kezdtek, és útjukra indultak, vagy folytatták, amit azelőtt csináltak, hogy a harang megszólalt és imára szólította őket.

Amikor a többiek intettek neki, Kahlan követte a parancsot és elindult a folyosón, amely a nyitott tértől távolodott. Szobrok és kereszteződések mellett haladtak el, majd átvágtak egy nagy terem másik oldalára. A másik három megállt. Kahlan is csendben várakozott, és figyelte az előtte elhaladó embereket.

A hosszú lépcsőmászástól, a több mérföldnyi folyosótól, amin végigsiettek a hosszú út után, mire végre ideértek, már szinte nem érezte a lábait. Jól esett volna leülni, de tudta, hogy úgyis hiába kérné. A Nővéreket nem érdekelte, hogy fáradt-e. S ami még rosszabb, érezte, hogy milyen feszültek, főleg most, hogy váratlanul érte őket a Hódolat. Biztos, hogy nem vennék jó néven, ha megkérné őket, üljenek le egy kicsit.

Tekintve, hogy milyen hangulatban voltak, ha Kahlan megkérte volna őket, tudta, hogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül megvernék, ha nem is most itt, ahol ennyi ember van, de később biztosan. Úgyhogy inkább csendesen álldogált, és megpróbált észrevétlen maradni, nehogy haragra gerjessze őket.

Sejtette, hogy a térdelést elég pihenőnek tartották, és többre nem számíthat.

Csinos, egyenruhás katonák, különböző fénylő fegyverekkel a kézben járőröztek a folyosókon, akik mindenkin rajta tartották a szemüket. Minden alkalommal, akár párosával, akár csoportosan haladtak el mellettük őrök, mindig jól megnézték a Kahlan mellett álló három nőt. Ilyenkor a három Nővér úgy csinált, mintha a szobrokat nézegetné, vagy a falusi jeleneteket ábrázoló faliszőnyegeket. Egyszer, hogy elkerüljék a járőröző katonák figyelmét, összebújtak, és úgy tettek, mintha nem vették volna észre a katonákat, s egy szoborra mutattak, amely egy lándzsára támaszkodott és egy búza kévét tartott a kezében. Mosolyogva halkan beszélgettek, mintha a művész érdemeit taglalnák, míg a katonák el nem távolodtak.

– Ti ketten üljetek le arra a padra – morogta Ulicia Nővér –, úgy néztek ki, mint a macskák, akik megszimatolták a kopók jelenlétét.

Tovi és Cecilia Nővér, akik mindketten idősebbek voltak, körbenéztek és néhány lépésnyire mögöttük megpillantottak egy padot a fehér márvány fal mellett. Ruhájukat a lábuk közé fogták, ahogy leültek egymás mellé. Tovi, aki egy kissé túlsúlyos volt, különösen elgyötörtnek tűnt. Ráncos arca céklavörös volt a térdeléstől, illetve attól, hogy közben a fejét is le kellett hajtania. Cecilia, aki mindig nagyon rendezetten nézett ki, most kihasználta a lehetőséget, hogy egy padon üldögélhet, és rendbe tette ősz haját.

Kahlan is a pad felé indult, megkönnyebbülve, hogy végre leülhet egy kicsit.

– Te nem – csettintett Uncia Nővér –, téged senki sem fog észrevenni. Csak állj oda melléjük, hogy jobban szemmel tarthassalak.

Ulicia nővér figyelmeztetőleg felvonta az egyik szemöldökét.

– Igen, Ulicia Nővér – mondta Kahlan.

Ulicia Nővér mindig választ várt, ha megszólalt. Kahlan már keményen megtanulta ezt a leckét, és már hamarabb is válaszolt volna, ha nem csukta volna be a fülét, miután kiderült, hogy a leülésre tett ajánlat őrá nem vonatkozik. Emlékeztette magát, hogy még ha fáradt is volt, jobban teszi, ha figyel, különben most egy pofon, később meg valami rosszabb várhat rá.

Ulicia Nővér nem nézett másfelé, és Kahlannak sem engedte meg. Vastag tölgyfapálcájának hegyét Kahlan álla alá dugta, és erővel felemelte a fejét.

– A napnak még nincs vége. Még van feladatod. Jobban teszed, ha nem okozol csalódást. Megértetted?

– Igen, Ulicia Nővér.

– Jól van. Tudod, hogy mi is épp úgy elfáradtunk, ahogy te.

Kahlan legszívesebben azt válaszolta volna, hogy lehet, hogy fáradtak, de legalább ők idáig lóháton jöttek. Kahlannak végig gyalogolnia kellett és lépést tartani a lovakkal. Néha még futnia is muszáj volt, ha nem akart lemaradni. Ulicia Nővér nem örült, ha meg kellett fordítania a lovát, hogy összeszedje hátul kullogó rabszolgáját.

Kahlan körülnézett a folyosón, ahol sok nagyszerű dolgot látott. A kíváncsisága felülkerekedett az óvatosságán.

– Ulicia Nővér, mi ez a hely?

A Nővér a botját a combjához ütögette, és röviden körbepillantott.

– A Népek Palotája. Egész szép palota – visszanézett Kahlanra. – Ez az otthona a Rahl Nagyúrnak.

Kivárt, nyilvánvalóan azért, hogy lássa, mit felel erre. Kahlannak nem volt mit mondania.

– A Rahl Nagyúr?

– Tudod, az az ember, akihez imádkoztunk. Richard Rahl, egész pontosan. Ő most a Rahl Nagyúr. – Ulicia Nővér szeme összeszűkült. – Hallottál már róla, kedvesem?

Kahlan gondolkodott. Rahl Nagyúr. Richard Rahl Nagyúr. Az agya üresnek tűnt. Emlékezni akart, felidézni dolgokat, de nem ment. Talán azért, mert nem is volt mire emlékezni.

– Nem, Nővér. Nem hiszem, hogy hallottam volna a Rahl Nagyúrról.

– Nos – válaszolta Ulicia Nővér ravasz mosollyal, melyet időnként felvillantott – mindjárt gondoltam. Végül is, ki vagy te? Csak egy senki. Semmi. Egy rabszolga.

Kahlan visszanyelte a vágyat, hogy ellenkezzen. Hogyan is tehetné? Mit mondhatna?

Ulicia Nővér még szélesebben mosolygott. A tekintete mintha Kahlan lelkéig hatolt volna. – Így van, kedvesem? Csak egy értéktelen rabszolga vagy, aki szerencsés, ha megszánják, és kap egy tál ételt.

Kahlan szeretett volna tiltakozni, megmondani, hogy ő több ennél, hogy az életének értéke van, de tudta, hogy mindez csak az álmaiban igaz. Úgy érezte, a fáradtság a csontjáig hatol. És most még a szívét is nehéznek érezte.

– Igen, Ulicia Nővér.

Ha bármikor megpróbált visszaemlékezni arra, hogy ki is ő, csak ürességet talált az elméjében. Az élete sivár pusztaság volt. Érezte, hogy nem így kellene lennie, mégis így volt.

Ulicia Nővér megfordult, és Kahlan tekintete Armina Nővérre vándorolt, aki most csatlakozott hozzájuk. A Nővér érett nő volt, és nagyon határozott egyéniség, kék ruhája suhogott, ahogy a széles folyosón cikkcakkban sietett feléjük, hogy kikerülje a palotában járkáló, és beszélgetésbe merülő embereket, akik nem is nézték, merre mennek.

– Nos? – kérdezte Ulicia Nővér, amikor beérte őket.

– Feltartóztatott a Rahl Nagyúrhoz kántáló tömeg. Ulicia Nővér sóhajtott.

– Igen, minket is. Mit találtál?

– Ez az a hely – épp mögöttünk, a következő kereszteződés után kell jobbra fordulni. De óvatosnak kell lennünk.

– Miért? – kérdezte Ulicia Nővér, miközben Tovi Nővér és Cecilia Nővér is odasietett, hogy hallja, miről van szó.

A négy nővér összedugta a fejét.

– Az ajtó ott van rögtön a folyosónál. Nem lehet úgy bemenni, hogy meg ne lássanak. Legalábbis nekünk. Persze az is egyértelmű, hogy senkinek eszébe sem jut, hogy bemenjen oda.

Ulicia Nővér felpillantott, majd végignézett a folyosón, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli őket.

– Hogy érted, hogy nyilvánvaló?

– Az ajtót egyértelműen figyelmeztetésnek szánták, hogy távol tartsa az embereket. Kígyókat faragtak rájuk.

Kahlan hátrahőkölt. Utálta a kígyókat. Ulicia nővér a lábát csapkodta, ajkai egy vékony vonallá préselődtek. Végül dühösen Kahlanhoz fordult.

– Emlékszel az utasításokra?

– Igen, Nővér – válaszolta Kahlan késedelem nélkül.

Túl akart lenni rajta. Minél előbb kapják meg a Nővérek, amit akarnak, annál jobb. Már későre járt. A sziklafalon az út, majd az ima, több időt vettek el, mint amire a Nővérek számítottak. Mostanra már végezniük kellett volna, szerettek volna már hazafelé tartani.

Kahlan remélte, hogy ha végzett, akkor tábort vernek, és aludhat egy kicsit. Soha nem engedték meg, hogy eleget aludjon. A táborverés több munkát jelentett neki, de legalább alvás volt a vége, amire annyira vágyott – feltéve ha nem bosszantotta fel valamivel a Nővéreket, és nem verték meg.

– Rendben, ez csak egy kis változtatást jelent a kivitelezésben. Csak kissé távolabb kell állnunk, mint terveztük, ennyi az egész. – Ulicia Nővér a nyakát nyújtogatta, hogy észrevétlenül megnézhesse, hol vannak őrök, mielőtt ismét közelhajolt. – Cecilia, te itt maradsz, és a csarnoknak ennek a felén őrködsz. Armina, te elmész a bejárat mellett, és a másik oldalt figyeled. Most menjetek, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy együtt vagyunk, amikor az ajtóhoz közelítünk, hátha figyelnek minket!

Armina Nővér ravaszkásan elmosolyodott.

– Majd kószálok egyet, amíg végez, és úgy teszek, mintha csak egy látogató lennék.

Ezzel elsietett.

– Tovi! – szólt Ulicia Nővér –, te velem jössz. Két barát leszünk, akik sétálgatnak és beszélgetnek, miközben megtekintik a Rahl Nagyúr csodálatos palotáját. Ezalatt Kahlan elvégzi a rábízott feladatot.

Ulicia Nővér megragadta Kahlan felkarját, és megpenderítette.

– Gyerünk!

Egyet taszítottak rajta, és előre lökték. A vállára vette a csomagját, miközben noszogatták. A két Nővér egymás mellett követte a csarnokban. Amikor elérték a sarkot, ahogy jobbra kellett fordulni, két katona termett előttük. Tovi Nővérre épp csak egy futó pillantást vetettek, Ulicia Nővérre azonban visszamosolyogtak. Ulicia ártatlanul elbűvölő is tudott lenni, ha akart, és elég vonzó volt, hogy a férfiak észrevegyék.

Kahlant pillantásra sem méltatta senki.

– Itt! – szólalt meg Ulicia Nővér – Itt állj meg!

Kahlan megállt, és a csarnok túloldalán a vastag mahagóni ajtókat nézte. Az ajtókra faragott kígyók visszanéztek rá. A farkuk az ajtó tetejére vésett ágakba kapaszkodott. Magasból kanyargott lefelé a testük, úgy, hogy a fejük éppen fejmagasságban legyen. Szájukban látszottak a félelmetes méregfogak, mintha éppen lecsapni készülnének.

Kahlan el sem tudta képzelni, mi okból vésték ezeket a gonosz teremtményeket az ajtóba. Minden más a palotában gyönyörű volt, ez a dupla ajtó azonban nem.

Ulicia Nővér közelebb hajolt.

– Minden utasításra emlékszel? Kahlan bólintott.

– Igen, Nővér.

– Ha bármi kérdésed van, most kérdezz.

– Nincs, Nővér. Mindenre emlékszem, amit mondtál.

Kahlan elcsodálkozott rajta, hogyan emlékezhetett néhány dologra ilyen jól, miközben más dolgok teljesen ködösek voltak az elméjében.

– És ne piszmogj! – tette hozzá Tovi.

– Nem, Tovi Nővér, nem fogok.

– Szükségünk van arra a dologra, amiért beküldünk, bolondságokra azonban nincs időnk. – Gonoszság fénylett Tovi szemében. – Megértettél, lányom?

Kahlan nyelt egyet.

– Igen, Tovi Nővér.

– Ajánlom is – folytatta Tovi –, különben nekem fogsz felelni, és azt nem akarod majd, hidd el!

– Értem, Tovi Nővér.

Kahlan tudta, hogy Tovi halálosan komolyan beszél. A nő általában viszonylag kiegyensúlyozott volt, de ha provokálták, egy pillanat alatt gonosszá változott, s ami még rosszabb, ha egyszer elkezdte, élvezte, ha védteleneket szenvedni láthat.

– Akkor menj! – szólt Ulicia Nővér. – És ne felejtsd el, ne szólj senkihez! Ha ott fent a férfiak bármit is mondanak, hagyd őket figyelmen kívül. Nem fognak bántani.

Ulicia Nővér tekintete fogva tartotta. Bólintott, majd átsietett a csarnok túloldalára. A fáradtságát feledve arra összpontosított, amit tennie kellett. Tudta, hogy ha nem teszi meg, nagy bajba kerül.

Az ajtóhoz érve megragadta az egyik fogantyút, amely úgy nézett ki, mint egy vigyorgó koponya, csak éppen bronzból készült. Szándékosan nem nézett a kígyókra, amikor erővel húzni kezdte a súlyos ajtószárnyat.

Ahogy belépett, megállt, és hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a lámpák gyenge fényéhez. Az arany-kék mintás süppedős szőnyegek minden zajt eltompítottak a szobában, és minden visszhangot elfojtottak, ami pedig annyira jellemző volt a kinti csarnokra. A barátságos szoba, melyet ugyanolyan mahagóni borított, mint amiből az ajtók készültek, csendes menedéknek tűnt, ha valaki erre vágyott a zajos palota helyett.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, rájött, hogy végleg és teljesen távol került a Nővérektől. Nem is emlékezett rá, hogy volt-e valaha olyan, hogy nem voltak a közelében. Az egyik Nővér legalább mindig szemmel tartotta, vigyázott a rabszolgájukra. Bár nem tudta, hogy miért figyelik annyira állandóan, hiszen soha sem próbált megszökni. Gyakran vette komolyan fontolóra, de azután soha nem jutott el addig, hogy meg is próbálja.

Már a puszta gondolat, hogy megszökjön a Nővérektől, olyan szörnyű fájdalmat okozott neki, hogy úgy érezte, a füle és az orra mindjárt vérezni kezd, s a szemei felrobbannak. Amikor arra gondolt, hogy elhagyja a Nővéreket, rátört és azonnal le is gyűrte a fájdalom, mert nem tudta elég gyorsan elűzni a gondolatot a fejéből. A kín még sokáig gyötörte. Az ilyen alkalmak után annyira rosszul volt, hogy órákig nem tudott enni, a járásról nem is beszélve.

A Nővérek mindig tudtak róla, ha ez történt, valószínűleg azért, mert összegörnyedve találták a földön. Amikor a fejében végre alábbhagyott a fájdalom, akkor megverték. A legrosszabb Ulicia Nővér volt, mert a vastag botot használta, ami mindig nála volt. A bot hurkákat hagyott a testén, melyek lassan gyógyultak. Volt olyan, amely még mindig látszott.

Most azonban ők parancsolták meg Kahlannak, hogy menjen egyedül. Azt mondták neki, hogy a fájdalom nem fog jelentkezni, amíg betartja az utasításaikat. Annyira jó érzés volt a négy szörnyű nőszemélytől távol lenni, hogy Kahlan úgy érezte, mindjárt sírva fakad az örömtől.

A szobában azonban négy őrt talált a négy Nővér helyett. Megállt, nem tudván mit tegyen.

A kígyós ajtó mindkét oldalán csúszómászókat talált. Úgy tűnt, békére már sohasem lelhet.

Kahlan egy pillanatig dermedten állt, félt megpróbálni elmenni az őrök mellett, félt attól, hogy mit tehetnek vele azért, hogy olyan helyre merészkedett, ahová nyilvánvalóan tilos volt bemenni.

Nagyon furcsán néztek rá.

Kahlan összeszedte a bátorságát, egyik hosszú tincsét a füle mögé igazította és elindult a lépcső felé, amelyet a szoba túloldalán látott.

A két őr együtt indult felé, hogy elállják az útját.

– Mit képzelsz, hová mész? – kérdezte az egyik.

Kahlan leszegte a fejét, és csak ment tovább. Kissé oldalra fordult, hogy el tudjon menni közöttük. Ahogy elhaladt, a második őr megkérdezte az elsőt.

– Mit mondtál?

Az első őr, aki megkérdezte Kahlantól, hogy mit képzel, hová megy, rábámult.

– Mit? Nem mondtam semmit.

Amikor Kahlan a lépcső felé indult, két másik őr lépett oda az előző kettőhöz, akik Kahlan útját akarták állni.

– Miről pusmogtok? – kérdezte az egyikük. Az első legyintett.

– Semmiről. Semmiről.

Kahlan felsietett a lépcsőn, amennyire csak fáradt lábai engedték. A széles pihenőn egy kis időre megállt, hogy rendesen kapjon levegőt, de tudta, hogy nem pihenhet sokáig. Megragadta a fényes korlátot és gyorsan megtette a maradék utat felfelé.

Egy katona rögtön megfordult, ahogy meghallotta a lépéseit. Rábámult, ahogy megjelent a folyosón. Kahlan elsietett mellette. A katona egy rövid ideig várt, majd visszafordult, és tovább folytatta az őrjáratot. Mások is voltak itt. Rengeteg katona mindenfelé. A Rahl Nagyúrnak sok harcosa volt, mind nagydarab, éber tekintetű férfi.

Kahlan nagyot nyelt, és tágra nyílt szemekkel meredt az emberekre, akik az útjában álltak annak, amit meg kellett tennie. Ha lelassítják, Ulicia Nővér nem lesz sem megértő, sem megbocsátó. Néhány katona észrevette Kahlant, és elindult felé, de amikor a közelébe értek, eltűnt tekintetükből az éberség, és elmentek mellette. Ahogy Kahlan végigsietett a termen, más őröket is látott, akik gyorsan a tisztekhez fordultak, de azután, amikor megkérdezték tőlük, hogy mit akarnak, azt mondták, hogy semmit, hogy nem érdekes. Mások felemelték a karjukat és rámutattak, de szinte rögtön utána leengedték és folytatták az útjukat.

Miközben az emberek meglátták, majd rögtön el is felejtették, Kahlan kitartóan haladt tovább, arra, amerre mennie kellett.

Nagyon idegesítette azonban, hogy sok katonánál nyílpuskát látott. Ezek a férfiak fekete kesztyűt viseltek. Felajzott fegyvereikben halálos kinézetű piros végű nyilak voltak.

Ulicia nővér elmondta Kahlannak, hogy annak a varázslatnak a részeként, amely a fejfájását okozta, melyet a szökése megakadályozására bocsátottak rá, olyan varázsháló vette körül, amely megakadályozta az embereket abban, hogy meglássák. Kahlan megpróbált rájönni, hogy miért tennének ilyesmit a Nővérek, de egyszerűen képtelen volt összefüggően gondolkodni. Ez volt a legkísértetiesebb dolog, hogy képtelen volt rávenni az agyát arra, hogy amikor akarta, bizonyos dolgokon el tudjon gondolkodni. Gyakran feltett magának egy kérdést, és már szinte a válasz is elkezdett formálódni a fejében, amikor egyszer csak elfogyott, mintha üres lenne az elméje.

A varázsháló ellenére azonban Kahlan tisztában volt vele, hogy ha valamelyik katona célba veszi az íjával és ellövi a nyílvesszőt, még mielőtt elfelejtené, hogy meglátta, akkor ő meghal.

Nem érdekelte a halál, mert legalább megszabadulna attól a kíntól, amit az élete jelentett neki, de Ulicia Nővér figyelmeztette, hogy a Nővérek kapcsolatban állnak a Holtak Őrzőjével. Ulicia Nővér azt mondta, hogy ha Kahlannak esetleg eszébe jutna, hogy úgy szabaduljon meg a terheitől, hogy az élők világával szakít, és inkább a hosszú utat választja, amely a holtak birodalmába vezet, rá fog jönni, hogy nem menedék az, és hogy valójában sokkal rosszabbnak bizonyul majd, mint az élőké. Ekkor mondta el Ulicia Nővér Kahlannak, hogy ők a Sötétség Nővérei, hogy biztosan célba találjon a figyelmeztetése.

Kahlannak nem igazán volt szüksége megerősítésre; mindig is biztos volt benne, hogy a négy Nővér közül bármelyik képes lenne bárhonnan előkeríteni, még ha az egy olyan sötét hely is, mint az a sír, amelyet egy sötét éjszaka ástak ki olyan okból, amit Kahlan el sem tudott képzelni, de nem is akarta tudni.

Amikor a Nővér borzalmas tekintetét látta, Kahlan tudta, hogy az igazat hallja. Azután, bár gyakran hívogatta a halál megváltása, a sötét ígéretek el is borzasztották.

Nem tudta, hogy mindig ez volt-e az élete, a másokhoz tartozó vagyontárgy sorsa. Bármennyire próbálkozott azonban, nem emlékezett másra.

Ahogy elsurrant a járőröző katonák mellett, egy sor útkereszteződésen haladt át, amelyet Ulicia Nővér a porba rajzolt, amikor tábort vertek útközben. A Nővér a botjával rajzolta le a folyosókat, hogy Kahlan tudja, merre kell mennie.

Ahogy haladt előre a korábban az emlékezetébe vésett folyosókon, senki sem próbálta megállítani. Kissé lehangoló volt, hogy az emberek nem figyeltek fel rá.

Mindenütt ugyanez volt a helyzet, senki sem vette észre, vagy ha észrevették, azonnal figyelmen kívül hagyták, és visszatértek a korábbi elfoglaltságukhoz. Rabszolga volt, saját élet nélkül. Másokhoz tartozott. Láthatatlannak, jelentéktelennek és lényegtelennek érezte magát. Egy senkinek.

Néha, mint például a palotába vezető hosszú, földalatti séta során, Kahlan látott nőket és férfiakat együtt, ahogy mosolyogtak, kart karba öltve, egymást megérintve. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet az, ha van, aki szereti az embert, aki kényezteti, akit viszont szerethet.

Kahlan letörölt egy könnycseppet az arcáról. Tudta, hogy ezt soha nem tapasztalhatja meg. A rabszolgáknak nem volt saját életük, az uraik saját céljaikra használták őket; Ulicia Nővér ezt érthetően a tudtára adta. Egy nap, amikor Ulicia Nővér a gonosz pillantását öltötte magára, amit néha szokott, azt mondta, hogy az az ötlete támadt, Kahlant szaporítani fogja, hogy utódja legyen.

De hogyan történt mindez? Honnan származik? Az ember múltja nem válik köddé és tűnik el a fejéből, mint ahogy Kahlané.

Gondolatai ködében agyával nem volt képes feldolgozni a problémát. Meg tudta fogalmazni a kérdéseit, de a gondolatok elvesztek a semmi sötét homályában. Utálta, hogy nem tud gondolkodni. A többiek miért tudnak, és ő miért nem? Még ez a kérdés is gyorsan elúszott a kavargó árnyak jelentéktelenségében, épp úgy, mint ő, miután az emberek meglátták.

Kahlan megállt, amikor egy duplaszárnyas hatalmas aranyborítású ajtóhoz ért. Az ajtó épp olyan volt, amilyennek Ulicia Nővér leírta – hullámzó dombokat és erdőket ábrázoló aranyozott faragás díszítette. Kahlan szétnézett, majd teljes súlyával elkezdte húzni az egyik masszív ajtót, míg végül annyira kinyílt, hogy besurranhasson. Még egy utolsó pillantást vetett kifelé, de egyik őr sem látta. Behúzta maga mögött az ajtót.

Bent sokkal világosabb volt, mint a folyosón. Bár borult volt az ég, a tetőablakok fénnyel árasztották el a csodálatos kertet. Ulicia Nővér beszélt neki a kertről általánosságban, de itt a palotában látni minden képzeletet felülmúlt. Lenyűgöző volt.

Richard Rahl szerencsés ember, hogy ilyen kertje van, amelyet bármikor meglátogathat, ha akar. Kíváncsi volt, hogy vajon eljön-e ide azalatt az idő alatt, amíg ő is itt van, és meglátja… majd elfelejti.

Amikor eszébe jutott a feladata, Kahlan figyelmeztette magát, hogy arra koncentráljon, ami miatt ideküldték. Gyorsan elindult a virágágyások közötti számtalan kis ösvény egyikén. A talajt lehullott piros és sárga szirmok borították.

Kíváncsi volt, hogy vajon a Rahl Nagyúr szed-e virágot itt a szíve hölgyének.

Szerette a nevének zengését. Kellemesen hangzott. Richard Rahl. Richard. Kíváncsi volt, hogy milyen ember lehet, hogy vajon olyan kedves-e, mint amilyen kellemes a neve a fülnek.

Ahogy haladt előre, Kahlan felnézett a körülötte növő alacsony fákra. Szerette a fákat. Emlékeztették… valamire. Felnyögött a csalódottságtól. Gyűlölte az érzést, hogy nem tud felidézni valamit, amiről pedig tudja, hogy fontos. De még ha nem fontosak is, utálta, hogy elfelejti a dolgokat. Olyan érzés volt, mintha azt felejtené el, hogy ki is ő.

Végigszaladt a bokrok és a vadszőlővel futtatott falak mellett, míg el nem ért a füves tisztásra, amelyről Ulicia Nővér azt mondta, hogy a kertnek a közepén van. A pázsitot egy helyen, ék alakban, fehér kő szakította meg, amelyen egy sima gránit tömb feküdt. A kő olyan volt, mint egy asztal.

Ennek a gránit tömbnek a tetején kellett hogy legyenek azok a dolgok, amelyeket Kahlannak magával kellett vinnie. Ahogy meglátta őket, hirtelen elszállt minden bátorsága. A három tárgy olyan fekete volt, mint maga a halál. Úgy néztek ki, mintha minden fényt magukba szívnának a szobából, az ablakokból, magából az égből, és mind megpróbálnák elnyelni.

A szíve dörömbölt a rettegéstől. Odaszaladt a gránit tömbhöz a füvön keresztül. Ideges lett tőle, hogy ilyen közel kell lennie ilyen gonosz kinézetű tárgyakhoz. Kioldotta a zsákja vállszíját, és letette a fekete szelencék mellé, amelyekért küldték. A hálózsákja miatt folyton eldőlt, így egy kissé oldalt fektette.

Egy pillanatra a hálózsákjára tette a kezét, és kitapintotta a belecsomagolt tárgy finom kontúrját. Ez volt a legértékesebb vagyontárgya.

De hirtelen eszébe jutott, hogy vissza kell térnie a feladatához. Azonnal észrevette azonban, hogy problémája lesz a kivitelezéssel. A Szelencék nagyobbak voltak, mint Ulicia Nővér gondolta. Mindegyik legalább akkora volt, mint egy vekni kenyér. Biztos, hogy nem férnek el a zsákjában.

Pedig ez volt az utasítás. A Nővérek kívánsága összeütközésbe került a valósággal, hogy a Szelencék nem férnek el a zsákjában. Az ellentmondást nem lehetett feloldani.

Korábbi büntetések emlékei futottak át az agyán, melyektől kiverte a víz. Letörölte az izzadságot a homlokáról, melyet a kínzások képei idéztek elő. Erre persze emlékszik! – átkozódott csendesen.

Kahlan úgy döntött, hogy nincs más választása, muszáj megpróbálnia.

Ugyanakkor attól is rettegett, hogy a Rahl Nagyúr kertjéből kell valamit ellopnia. Végül is ez nem a Nővéreké, és a Rahl Nagyúr nem állított volna ide ennyi őrszemet a kert környékére, ha a Szelencék nem lennének nagyon fontosak a számára.

Õ nem tolvaj. De megéri vállalni a büntetést, amit akkor kap, ha nem teljesíti a feladatot? Ér annyit az ő vére, mint a Rahl Nagyúr kincse? A Rahl Nagyúr vajon olyan ember, aki azt akarná tőle, hogy tagadja meg a lopást, és szenvedje el a Nővérek kínzását?

Nem tudta, miért, és talán csak a kételyeit akarta eloszlatni vele, de azt mondta magának, hogy Richard Rahl azt mondaná, inkább vigye el a szelencéket, mint hogy fel kelljen áldoznia az életét.

Kinyitotta a zsák száját és megpróbálta benne összébb nyomni a dolgokat, de nem sok eredménnyel. Már így is elég szorosan voltak.

Egyre növekvő aggodalommal, hogy túl sok időt pazarol el, kihúzott néhány ruhát, hogy hátha talál valamit, amibe belecsomagolhatja az első szelencét.

Kihúzta a fehér szatén ruháját.

Kahlan csak nézte a selymes, törtfehér anyagot az ujjai között. A legszebb ruha volt, amit valaha látott. De miért van neki ilyen? Ő egy senki. Egy rabszolga. Mihez kezdene egy rabszolga egy ilyen gyönyörű ruhával? Nem tudta rávenni az elméjét, hogy megtalálja a választ az ilyen kérdésekre.

A gondolatok szétfolytak.

Kahlan felemelte az egyik Szelencét, beletekerte a ruha szoknyájába, és belegyömöszölte a zsákba. Rátámaszkodott és megpróbálta beljebb nyomni, azután ráhajtotta a hátizsák tetejét, ami alig takarta a Szelencét, pedig még csak egyet tudott elrakni. Le kellett fogatni a zsákot a szíjjal, hogy tartson. Arról szó sem lehetett, hogy a másik két szelencét is elrakja.

Ulicia Nővér azonban nagyon határozott utasításokat adott azzal kapcsolatban, hogy Kahlannak muszáj elrejtenie a Szelencéket a zsákjába, máskülönben a katonák meglátják őket. Kahlant elfelejtenék, de Ulicia Nővér azt mondta, hogy a Szelencéket felismerik, ha Kahlan kiviszi őket a kertből, és akkor riadót fújnak. Kahlant egyértelműen arra utasították, hogy rejtse el a Szelencéket. Látta azonban, hogy semmiképpen sem tudja mind a hármat eltenni.

A tábortűz mellett néhány éjszakával korábban, Ulicia Nővér Kahlan arcához hajolt, és elsuttogta, hogy pontosan mire számíthat, ha nem teszi azt, amire utasították.

Kahlan remegni kezdett, ahogy felidézte, mit mondott neki Ulicia Nővér azon a szörnyű éjszakán. Aztán eszébe jutott Tovi Nővér, és még jobban remegett.

Most mit csináljon?