Tizedik fejezet

A temetőhöz vezető füves lejtőn, a terebélyes szomorúfűz ágán egy sokszavú poszáta fülhasogató trillákkal próbálta megvédeni a területét a betolakodók ellen. Rendszerint a dala, bár mások elriasztását szolgálta, kellemes volt Ann fülének, de az éjszaka halott csendjében az éles füttyögés az idegeit borzolta. Hallotta, hogy a távolban egy másik poszáta válaszol. Még a madarak is nyugtalanok voltak.

Ahogy Jennsen átvágott a zöld gyepen, előre mutatott, miközben a másik kezével feltartotta a lámpáját, hogy Ann lássa az utat.

– Tom azt mondta, hogy ott lent lesz.

A hosszú sétától verítékezve Ann tekintetét a sötétségbe fúrta. El sem tudta képzelni, mire készül a Próféta. Amióta ismerte, még sohasem csinált ilyen szokatlan dolgot. Sok fura dolga volt, az biztos, de ez nem olyasmi volt. Amilyen öreg volt, az ember azt gondolta volna róla, hogy amíg nem muszáj, nem szeretne a temetőben időzni.

Ann követte Richard húgát, aki elindult lefelé a domboldalon. Megpróbált lépést tartani vele anélkül, hogy futnia kellett volna. Úgy érezte, mintha fél éjszakát végigloholtak volna, és kissé kifulladt. Ann nem tudott erről a temetőről, amely a lakatlan vadon egy távoli részén feküdt. Arra gondolt, hogy bárcsak magával hozott volna némi ételt a tányérjáról, ami a szobájában maradt.

– Biztos vagy benne, hogy Tom még mindig ott van? Jennsen hátranézett.

– Ott kell lennie. Nathan megbízta, hogy álljon őrt.

– Minek? Hogy elkergesse a hullarablókat?

– Nem tudom, talán – válaszolta Jennsen szinte kuncogva.

Ann általában nem tudta megnevettetni az embereket. Inkább remegni szoktak tőle, a viccekhez pedig nem értett. Úgy vélte, hogy a temető egy sötét éjszakán nem a megfelelő hely a viccelődésre. Inkább a remegés lenne helyénvaló.

– Lehet, hogy Nathannak csak társaságra volt szüksége? – találgatott Ann.

– Nem, nem hiszem. – Jennsen talált egy részt a temetőt körülvevő léckerítésen, ahol az egyik léc leesett, így átbújhatott rajta. – Nathan azt akarta, hogy hozzalak ide, és hogy Tom őrt álljon. Gondolom azért, hogy senki ne lopózhasson váratlanul a közelébe.

Nathan szerette a főnököt játszani. Ann úgy vélte, mivel egy Tehetséggel bíró Rahl volt, nem is tehetett másként. Volt rá esély hogy az egészet csak azért csinálta, hogy rávegye Jennsent, Tomot és Annt, hogy az ő utasításait követve szaladgáljanak.

A Prófétának egyébként is voltak drámai hajlamai, és ehhez a temető kellő helyszínt szolgáltatott.

Tulajdonképpen ott, abban a pillanatban Ann még örült is volna, ha az egész nem más, mint Nathan rá jellemző kis játéka. Sajnos azonban az a nyomasztó érzése támadt, hogy ez most nem ilyen egyszerű és ártalmatlan kis színjáték.

Több évszázada ismerte már, és Nathan gyakran titkolózott, füllentett, időnként veszélyes is volt, de sohasem gonosz szándékkal tette ezeket a dolgokat. Bár ez nem volt számára mindig nyilvánvaló. A Próféták Palotájában való raboskodása alatt jórészt annyira próbára tette a Nővérek türelmét, hogy néha sikítozva a hajukat tépték tőle. De a jó emberekkel mégsem volt rosszindulatúan akaratos vagy lenéző. Gyűlölte a zsarnokságot és szinte gyerekesen imádta az életet. Annak ellenére, hogy mennyire fárasztó tudott lenni időnként, Nathan kifejezetten jólelkű ember volt.

Szinte kezdettől fogva, a körülmények ellenére, Ann megbízható szövetségese volt az Őrző elleni küzdelemben. Segített neki az ártatlanokra törő gonoszok elleni harcban és abban is, hogy ne tehesse rá a kezét az Alvilág ura az élők világára. Keményen küzdött, hogy segítsen Jagangot megállítani. Végülis ő volt az, aki először mutatta meg a Richardról szóló jóslatot, ötszáz évvel a megszületése előtt.

Ann azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan sötét, és ne temetőben lennének. Na meg azt is, hogy Jennsennek bárcsak ne lennének ilyen hosszú lábai.

Hirtelen eszébe ötlött, hogy miért akarhatta Nathan, hogy Tom őrt álljon és biztosítsa, hogy senki ne jöjjön a közelükbe a tudtukon kívül, ahogy Jennsen állította. Akárcsak Jennsen, a bandakari emberek nem rendelkeztek a Tehetség egyetlen szikrájával sem. Mentesek voltak a Teremtő ajándékának attól az apró szikrájától, amely a többi élőben megtalálható volt. Ettől a lényegi kapcsolattól lettek a mágia valóságának és természetének alárendeltjei. Ezeknek az embereknek a számára a mágia egyszerűen nem is létezett.

A Tehetség eme belső elemi magjának teljes hiánya nem csak eleve érzéketlenné tette őket a mágiával szemben, de mivel nem kerülhettek kapcsolatba olyasmivel, ami számukra nem is létezett, ezért a Tehetség számára láthatatlanok voltak.

Még ha csak egyik szülő birtokolta is a Tehetségnek ezt a teljes hiányát, mindig tovább adta az utódainak. Ezeket az embereket egykor száműzték, hogy megvédjék a Tehetséget az emberiség számára. Szörnyű megoldás volt, de ennek eredményeként a Tehetség tovább élt az emberi fajban. Ha ezt nem tették volna meg, a mágia már régen eltűnt volna.

Mivel a prófécia mágia volt, a jóslatok szintén vakok volt ezekre az emberekre nézve. Semmilyen próféciákat tartalmazó könyv sem említett soha olyanokat, akikből eredendően hiányzott a Tehetség szikrája, és nem beszélt arról sem, hogy milyen lesz a jövő most, hogy Richard rájuk talált, és feloldotta a száműzetésüket. Hogy mi történik majd ezután, azt senki sem tudta.

Ann úgy érezte, hogy Richard nem tehetett másként. Nem túl lelkesen fogadta a próféciákat. Annak ellenére, hogy mit mondott róla a jóslat, egészében véve figyelmen kívül hagyta őket. A szabad akaratban hitt. Nem szerette annak gondolatát, hogy vele kapcsolatban bizonyos dolgok eleve elrendeltettek.

Az életben és különösen a mágiában a dolgoknak egyensúlyban kellett lenniük. Richard szabad akaratból eredő tettei valamiképpen a próféciákkal szemben jelenthették az egyensúlyt.

Richard az erők örvénylésének középpontjában állt. Richarddal a prófécia a megjósolhatatlant akarta megjósolni. És mégis muszáj volt, hogy mindez igaz legyen.

A legzavaróbbnak az tűnt, hogy szabad akarata miatt Richard volt a kiszámíthatatlan tényező a próféciákban, még azokban is, amelyek róla szóltak. Ő volt a káosz a mintázatban, a rendetlenség a rendben, és olyan szeszélyes, akár a villámlás. Mégis, az igazság és a józan ész vezérelte, nem pedig a szeszély vagy a szerencse, mert nem önkényesen cselekedett. Az, hogy Richard egyszerre lehetett a káosz a próféciában, ugyanakkor mindennek ellenére mégis valami teljesen racionális, a legnagyobb talánynak tűnt Ann számára.

Ann aggódott a férfi miatt, mert a Tehetséggel rendelkezők ilyen ellentmondásossága gyakran volt valamilyen zavarodott viselkedés előzménye. Egy zavarodott vezető pedig nem volt kívánatos a számukra.

Persze mindez csak okoskodás. A központi probléma az, hogy muszáj volt valahogyan megbizonyosodni róla, hogy Richard tényleg tisztában van a végzetével, és hajlandó is azt beteljesíteni. Ha nem sikerül, ha Richard elbukik, mindannyian elvesznek.

Verna üzenete a halál hírnökeként kísértett Ann tudata mélyén.

Amikor Tom észrevette a lámpás fényét, előlépett a sötétből, és sietve elindult feléjük a hosszú tisztáson.

– Itt vagy végre! – szólt Ann-hez. – Nathan nagyon fog örülni, hogy végre megjöttél. Gyere, mutatom az utat!

A rövid pillantás, amelyre a lámpás sárgás fényében lehetősége volt, elég volt, hogy Ann észrevegye, Tom aggódik.

A hatalmas d'harai egyre beljebb vezette őket a temetőudvarban, míg végül elérték a kövekkel szegélyezett sírok halmait. Ezek újabbak lehettek, mert a többit, amit Ann látott, magas fű borította, amely az évek során benőtte a köveket, és az általuk jelzett sírokat. Egy helyen néhány gránit sírkő állt, de abból, ahogy elpusztította őket az idő, látni lehetett, hogy nagyon régiek. Néhány sírt egyszerű, lapos sírkő fedett, amelybe az elhunytak nevét vésték. Ezek az írások is már rég elporladtak, és most az egész temető egy hatalmas, füves mezőnek tűnt.

– Te tudod, hogy mik azok a kövér bogarak, amelyek ezt a zajt csinálják? – kérdezte Jennesen Tomot.

– Nem tudom, még soha sem láttam ilyeneket, de most szinte mindent elleptek.

Ann mosolygott magában.

– Ezek énekes kabócák.

Jennsen szemöldökét ráncolva fordult hátra.

– Hogy mik?

– Kabócák. Nem csoda, hogy nem ismered őket. A legutóbbi vedlésnél még valószínűleg csak kisbaba voltál, és nem emlékezhetsz rá. A piros szemű kabócák életciklusa tizenhét év.

– Tizenhét év! – kiáltott fel döbbenten Jennsen. – Azt akarod mondani, hogy csak tizenhét évente jelennek meg?

– Pontosan. Miután a nőstények párosodnak ezekkel a zajos hímekkel, lerakják a petéiket az ágak közé. Amikor kikelnek, a kis nimfák lehullanak a fákról és beássák magukat földbe újabb tizenhét évre, ahol nem túl hosszú felnőtt életüket töltik.

Jennsen és Tom valamit dünnyögtek meglepetésükben, miközben a temetőben haladtak előre. Ann nem sok mindent látott Jennsen lámpája fényében, legfeljebb csak a fülledt, ritka szellőben néha meg-megmozduló fák sötét alakját. Ahogy csendesen haladtak a sötét temetőben a kabócák szüntelen cirpelése kísérte őket. Ann megpróbálta a Hanjával megállapítani, hogy van-e valami a közelben, de senki mást nem érzékelt, csak Tomot, és a távolban még egy embert, kétségkívül Nathant. Mivel Jennsen egyike volt azoknak, akik a Tehetség nélkül születtek, érzékelhetetlen volt Ann Hanja számára.

Richard-hoz hasonlóan Jennsennek is Darken Rahl volt az apja. Az olyan születésüktől fogva Tehetség nélküli utódok születése, mint amilyen Jennsen is volt, a Tehetséggel megáldott Rahl Nagyurak számára a Kötődés váratlan, és kiszámíthatatlan mellékhatása volt. A régi időkben, amikor ez a jellegzetesség terjedni kezdett, megoldásképpen az ilyen embereket Bandakar elfeledett földjére száműzték. Később pedig a mindenkori Rahl Nagyúr valamennyi Tehetség nélkül született utódját megölték.

A korábbi Rahl Nagyurakkal ellentétben Richard nem így tett. Ő valósággal ujjongott, amikor megtudta, hogy van egy húga. Soha nem engedte volna, hogy a vele született természete miatt kivégezzék, és azt sem tűrte, hogy őt, vagy a hozzá hasonlókat száműzzék.

Bár Ann már egy ideje ismerte ezeket az embereket, mégsem tudta megszokni, hogy mennyire zavaró a jelenlétük. Még ha egyikük az orra előtt állt is, Ann mágikus képessége azt mondta, hogy nincs is ott senki. Egyfajta kísérteties vakságot jelentett ez. Egy olyan érzékszervének az elvesztését, amelyre eddig vakon támaszkodhatott.

Jennsennek jó nagyokat kellett lépni, hogy Tommal lépést tudjon tartani. Hogy ne maradjon le mögöttük, Annak már szinte futnia kellett.

Egyszer csak egy kisebb halom mögött kő síremléket pillantottak meg. A lámpás fénye egy négyszögletes kőalap egyik felét világította meg, amely kissé Ann fölé magasodott, de kisebb volt, mint Jennsen. A nyers követ erősen kikezdte az idő, és a négyzet alakú bemélyedéseket penész borította. Ha régen fel is csiszolták, ennek már semmi jele nem maradt. Ahogy a lámpás fénye rávetődött, látni lehetett az idő okozta elszíneződéseket, és hogy foltokban zuzmó fedte. Az impozáns talapzaton egy hatalmas faragott urna állt, amelyből egyik oldalon szőlőfürtök lógtak. Nathan nagyon szerette a szőlőt.

Ahogy Tommal az élen elhaladtak a síremlék mellett, Ann megdöbbenten látta, hogy a négyszög alakú követ elfordították. A távoli végénél fény szűrődött ki alóla.

Úgy tűnt, hogy az egész kőlapot elfordították. Egy sor meredek lépcső vezetett alóla a föld belsejébe, a gyenge derengés irányába.

Tom jelentőségteljesen pillantott rájuk.

– Ott van lent.

Jennsen kissé előre hajolt, és a mély lyukba nézett.

– Nathan lement oda? Ezen a lépcsőn?

– Attól tartok, igen – válaszolta Tom.

– Mi ez a hely? – kérdezte Ann.

Tom bocsánatkérően megvonta a vállát.

– Sajnos, fogalmam sincs. Még azt sem tudtam, hogy itt van, amíg röviddel ezelőtt Nathan megmutatta, hogy hol találom majd meg. Azt mondta, hogy küldjelek utána, amint megjössz. Ragaszkodott hozzá. Nem akarja, hogy bárki is megtudja, hogy itt van ez a hely. Azt akarta, hogy álljak őrséget, és mindenkit tartsak távol a temetőtől, bár nem hiszem, hogy bárki erre vetődne, különösen az éjszaka közepén. A bandakariak nem szeretik a kalandokat.

– Nem úgy, mint Nathan – morogta Ann. Megveregette Tom izmos karját. – Köszönöm, édes fiam. Legjobb lesz, ha azt teszed, amit Nathan mondott, és őrt állsz. Én lemegyek és megnézem, mi ez az egész.

– Mindketten megyünk – szólalt meg Jennsen.