Tizennyolcadik fejezet

A két lámpa halovány fénye nem tudta megvilágítani a sötét szobát. A kisebbik a sarokban lévő asztalon állt, mintha el akarna bújni a halál elől. A másik az éjjeliszekrényen egy pohár víz és nedves ruha mellett küzdött, hogy visszatartsa a gyülekező árnyakat. Cara-t egy arany szegélyű brokát ágytakaróval takarták be, a karja ernyedten hanyatlott le. A takaró egyik sarka lelógott az ágyról, és összegyűrődött a padlón.

Cara nem hasonlított önmagára. Hullaszerű volt. Még a lámpa aranysárga fényében is hamuszürke volt az arca. Richard nem látta, hogy lélegzik-e. Ő maga is alig tudott levegőt venni. Érezte, hogy remegnek a térdei. Akkora gombóc volt a torkában, hogy azt hitte, megfullad. Rá akart borulni és könyörögni, hogy ébredjen fel.

Nicci közel hajolt, finoman megérintette Cara arcát. Az ujjait végighúzta a nyakán. Richard észrevette, hogy Cara szörnyű remegése elmúlt. De nem hitte, hogy ez jót jelent.

– Még ugye nem?…

Nicci hátranézett.

– Még lélegzik, de attól félek, már nem sokáig.

Richard megpróbálta megmozdítani a nyelvét, és megnedvesíteni száraz szájpadlását, hogy képes legyen megszólalni.

– Tudtad, hogy Cara szerelmes?

– Tényleg?

Richard bólintott.

– Az emberek azt hiszik, hogy a Mord-Sithek képtelenek a szeretetre, de ez nem így van. Cara egy katonát szeret. Meiffert tábornokot. És Benjamin viszontszereti.

– Ismered?

– Igen. Jó ember. – Richard a szőke hajfonatot nézte, amely most Cara vállán feküdt a brokát ágytakarón. – Már ezer éve nem láttam. Most a d'harai sereggel van.

Nicci kételkedni látszott.

– És Cara bevallotta neked, hogy hogyan érez eziránt a férfi iránt?

Richard megrázta a fejét, ahogy Cara jól ismert arcát nézte. Gyönyörű arca most beesett volt és sápadt, csak árnyéka volt korábbi önmagának.

– Nem. Kahlantól tudom. Ők ketten nagyon közel kerültek egymáshoz az alatt az egy év alatt, amíg a d'harai sereggel voltak, és te fogva tartottál Altur'Rang-ben.

Nicci elfordította a tekintetét, és Cara takarójával kezdett babrálni. Ahogy Richard közelebb lépett, Nicci odament az egyik székhez az asztal mellett, hogy ne legyen útban. Richard úgy érezte, mintha kilépett volna a testéből, és most kívülről nézné, ahogy letérdel, felemeli Cara hideg kezét, és az arcához tartja.

– Drága szellemek, ne tegyétek ezt vele! – suttogta. – Kérlek – tette hozzá fojtott zokogással – ne vigyétek el!

Niccire nézett.

– Mord-Sith-hez méltón akart meghalni, harc közben, és nem ágyban.

Nicci egy kissé elmosolyodott.

– Így is volt.

A szavak, amelyek úgy hangzottak, mintha Cara már meg is halt volna, szinte arcul csapták. Ezt nem engedheti. Nem lehet. Kahlan elment, most pedig ő is? Ezt nem hagyhatja.

Cara jéghideg arcára tette a kezét. Mintha egy halottat érintene. Visszanyelte a könnyeit.

– Nicci, te varázslónő vagy. Te mentettél meg, amikor a halál küszöbén jártam. Senki más nem találhatta volna ki, mit kell tenni, csak te. Senki más nem menthetett volna meg. Tényleg nincs semmi, amit tehetnél érte?

Nicci felállt a székről, és a férfi mellé térdelt. Megfogta a kezét, és az ajkához érintette. A férfi érezte, ahogy a kezére, amelyet olyan gyengéden tartott, egy könnycsepp hull, mintha egy alázatos szolga kérné ura bocsánatát.

– Annyira sajnálom, Richard, de nincs! Remélem, tudod, hogy bármit megtennék, mindegy mibe kerül, ha megtudnám vele menteni, de nincs semmi, amit tehetnék. Ez meghaladja a képességeimet. Mindenki életében eljön a pillanat, amikor el kell mennie. Az övé most jött el, és ezen nem tudok változtatni.

Richard hunyorogva nézte a gyászos helyszínt. A szobának alig adott egy kis fényt a két kis láng gyenge fénye. Az ágy, amelyben Cara feküdt, szinte lebegni látszott a halovány fényben, körülötte a sötétség, mintha a nőre várt volna.

Bólintott.

– Nicci, kérlek, megtennéd, hogy egyedül hagysz vele? Szeretnék kettesben lenni vele, amikor eljön az idő, hogy… – Ne haragudj meg érte, csak arról van szó, hogy úgy érzem, egyedül kell lennem vele.

– Megértem, Richard. – Nicci ujjaival megérintette a férfi hátát, ahogy felállt, majd, mintha nem szívesen engedné el, végigsimított a vállán, ahogy távolodott, – Itt leszek a közelben, ha szükséged lenne rám – ígérte, amikor elvette a kezét.

Az ajtó csendben becsukódott mögötte. A szobára csend borult. Bár a súlyos függönyöket behúzták, Richard így is hallotta a kabócák szűnni nem akaró énekét.

Nem tudta visszatartani a könnyeit. Fejét Cara mellkasára hajtotta, miközben zokogott, és mozdulatlan kezét szorította.

– Cara, úgy sajnálom! Az én hibám. Engem akart elkapni, nem téged. Annyira sajnálom. Kérlek, Cara, ne hagyj itt! Szükségem van rád!

Cara volt az egyetlen, aki azért követte, mert hitt neki. Lehet, hogy Niccivel együtt úgy gondolta, csak álmodta Kahlant, de akkor is hitt neki. Cara-t ismerve ez nem volt ellentmondás. Mostanában Richard egyre inkább úgy érezte, hogy a nő belé vetett hite volt az, ami tartotta benne a lelket, csak ezért tudott figyelni arra, hogy mit kell tennie. Voltak olyan ijesztő percei, amikor már ő maga sem tudta, hogy hisz-e magában. Annyira nehéz volt egy egész világgal szembenézni, amely azt gondolta, hogy csak áltatja magát. Iszonyú nehéz volt tenni, amit igaznak gondolt, amikor szinte senki nem hitt benne. De Cara hitt benne, még ha Kahlan létezésében talán nem is. Volt valami különleges ebben az érzésben. Más volt, mint a tisztelet, amelyet Nicci vagy Viktor érzett iránta.

Mindkét kezébe fogta Cara arcát, és homlokon csókolta.

Remélte, hogy nem szenved. Remélte, hogy békés vége ez, egy olyan életnek, amely mindennek, csak békésnek nem volt mondható.

Annyira sápadt volt, és alig lélegzett.

A bőre hideg volt, mint a halál.

Richard utálta a gondolatát hogy ennyire fázik, ezért elhúzta az ágytakarót, közelebb hajolt, és köré fonta a karjait, remélve, hogy testének melege segít neki.

– Vedd el a meleget – suttogta a fülébe. – Vedd el, amennyi csak kell! Kérlek, Cara, szívd magadba a meleget!

Ahogy ott feküdt, és a karjában tartotta, Richard a haldoklás ködébe süllyedt. Tudta, mennyit szenvedett ez a nő. Tudta, milyen élete volt. Tudta, mennyi fájdalomban volt része. Ő maga is átélt néhány ilyen borzalmas dolgot az apja, Darken Rahl őrült uralma alatt. Ő is átélte ugyanazt a fájdalmat és reményvesztettséget. Ezért talán jobban együtt tudott érezni vele, mint bárki más. Tudta, hogyan ragadták el idegenek a fájdalom és őrület világába. Tudta, mert ő is járt ott. Mindenre képes volt azért, hogy visszahozza arról a sötét és rettenetes helyről!

– Vedd el a meleget, Cara! Itt vagyok, neked adom!

Megnyílt számára, elmondta, hogy mennyire szüksége van rá, és segíteni akart neki.

Szorosan a karjaiba zárta, és fejét a vállába fúrva zokogott. Szinte úgy érezte, hogy ha elég szorosan tudja tartani, akkor nem tud elmenni tőle, nem tud meghalni.

Ahogy ölelte, érezte, hogy még életben van, és azt is, hogy nem tudja sokáig így tartani. Azt kívánta, bárcsak Nicci tehetett volna érte valamit. Ha valaki megérdemelte, hogy meggyógyítsák, akkor Cara ilyen volt. Abban a pillanatban mindennél jobban vágyott rá, hogy meggyógyuljon.

Richard megnyitotta a lelkét, a lelke legmélyét. Átadta magát az együttérzésnek, ami elborította a nő iránt, akitől már annyi mindent kapott. Nem egyszer kockára tette az életét, hogy teljesíthesse a parancsait. És gyakran kockáztatta az életét, amikor nyíltan megtagadta, hogy teljesítse valamelyiket. A fél világon át követte. Számtalanszor védte meg Kahlan életét és az övét is a halálos veszedelemtől. Cara megérdemelte az életet, és rászolgált a jóságra. Semmit sem akart most annyira, mint hogy felépüljön. Teljesen azonosult ezzel a vággyal. Semmit sem tartott magában, minden erejét arra a vágyra fókuszálta, hogy Cara életben maradjon.

Hogy ezt elérje, hogy ez a kétségbeesett vágya teljesüljön, tudatosan kereste az életet benne, miközben belesüllyedt az elmúlásba. Gyorsan, mint a gondolat, rátalált a nő elméjére, amelyet betöltött az őrjítő fájdalom. Magához szorította, és siratta azért, hogy így kell szenvednie.

Fogcsikorgatva és lélegzetét visszafojtva szívta magába a fájdalmát. Csak arra koncentrált, hogy átvegye a fájdalmat tőle. Nem kímélte magát, nem próbált védekezni a támadás ellen, amely hirtelen rátört. Mindent érzett, amit Cara. Minden szenvedését átélte vele. Nyitott száját a vállához szorította, hogy elfojtsa a sikolyt, amelyet a rátörő fájdalom váltott ki.

Egy elhagyatott, sötét, sivár helyen voltak, ahol nem volt élet.

Richard remegett, ahogy átvette Cara szenvedésének egy részét. Cara azonban szorosan tartotta a fájdalmat, nem akarta elengedni, főleg nem neki. De amilyen gyenge volt, nem volt képes rá, hogy megtartsa, így a férfi még többet vett át belőle.

Ahogy a szenvedés mélyebb rétegeit is felfejtette róla, megérezte a halál jeges érintését.

A rettenetes félelem, amely ettől a találkozástól eltöltötte, olyan mértékben a hatalmába kerítette, amilyet még soha sem érzett. Cara-t teljesen átjárta ez a jeges sötétség. Richardot rázta a remegés, ahogy együtt szenvedett a nővel. A rettegés mindkettőjüket átjárta. Az elméjét addig facsarta a fájdalom, amíg annyira el nem borította, hogy már csak az akaraterejére támaszkodhatott, hogy tovább bírja.

Richardot magával sodorta a reménytelen nyomorúság hideg áramlata, amely lassanként őt is elemésztette. Úgy tűnt, hogy ez már több, mint amit el tud viselni, ám mégis egyre többet vett magára. Azt akarta, hogy a nő az ő erejéből merítsen, az ő életerejére támaszkodjon. De ehhez túl kellett élnie, hogy ezt a sötét, halálos mérget magába szívja, miközben átadja neki az erejét.

– Ha eljön a halál, és felajánlja, hogy magával visz… el akar majd ragadni – suttogta a fülébe. – De te ne fogadd el az ajánlatát, Cara. Maradj itt. Ne hívd magadhoz a halált.

– Meg akarok halni.

Ez a tiszta gondolat örvénylett át a haldoklásán. Megdöbbentette és megrémisztette. Mi lesz akkor, ha már nem tudja elviselni, hogy az életbe kapaszkodjon. Mi történik akkor, ha ez több, mint amit el tud viselni? Mi van, ha többet kér tőle, mint amire képes?… Többet, mint amennyit joga lenne kérni?

– Cara – súgta a fülébe. – Szükségem van rá, hogy élj. Kérlek, életben kell maradnod!

– Nem tudok!

– Cara, nem vagy egyedül. Itt vagyok veled. Tarts ki! Értem tarts ki, és engedd, hogy segítsek.

– Kérlek, engedj el. Engedj meghalni. Könyörgöm, ha szeretsz, akkor elengedsz… engedsz meghalni.

Távolodni kezdett. Richard még szorosabban tartotta. Még több szenvedést szívott el tőle. A nő belső énje, a lelke sírt, ahogy szembeszállt vele.

– Cara, nagyon kérlek – alig kapott levegőt, ahogy a fájdalom újabb hatalmas hulláma elborította –, hagyd, hogy segítsek. Ne hagyj el!

– Nem akarok élni. Cserben hagytalak. Meg kellett volna mentselek, amikor Nicci eljött érted, hogy elhurcoljon. Már tudom, megmutattad. Kész lennék meghalni érted, mégis elbuktam a szolgálatban, nem tudtam teljesíteni, amit megígértem magamnak. Már nem tudom, miért éljek. Nem vagyok érdemes rá, hogy megvédjelek. Kérlek, engedj el.

Richard döbbenten érezte a kétségbeesett vágyódást, és rettenetesen megijedt.

Ezt a fájdalmat is megpróbálta felemelni róla. Még úgy is sikerült elvennie, hogy a nő belekapaszkodott, és húzta el tőle.

– Cara, szeretlek. Kérlek, ne hagyj el! Szükségem van rád!

Kétségbeesetten erőlködött, hogy megszabadítsa a szenvedéstől. Végül megtörte az ellenállását, így a nő már nem tudta megállítani. Felemelte a halál szürke fátylát. Szorosan ölelte, miközben kitárta a szívét, az akaratát, a lelkét.

Cara sírt, mintha a szíve tört volna össze. A férfi átérezte irtózatos magányát.

– Veled vagyok Cara. Nem vagy egyedül!

Richard próbálta megnyugtatni, miközben kétségbeesetten igyekezett elviselni a döbbenetes szenvedést, amit a halál érintése okozott. Nem csupán a fájdalom volt az, hanem a sivár borzalom, amely elszívta belőle az életet. Most ugyanez a hideg sivárság lassan a férfit is agyonnyomta, ugyanakkor az iszonyatos fájdalom megakadályozta, hogy gyógyító erejét átadhassa.

Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy fuldoklót akart volna megmenteni. De mindkettőjüket elragadta a vad áradat, és most majd együtt fulladnak meg a halálos fekete vízben.

Ha lenne esélye, ha a nőnek lenne… Először is elegendően sok terhet kell levennie róla. Meg kell tartania a súlyát. Magára vonta a fájdalmat, könnyelműen, kitárt karokkal, teljes erejével.

Amikor megérezte a lelke legmélyére összegyűjtött nyomorúság és gyötrődés teljes súlyát, küszködve próbált a saját életébe kapaszkodni, miközben engedte, hogy az ereje, a gyógyító energiája, szeretete átjárja a nőt. Richard soha nem tanulta, hogyan gyógyítson, hogyan irányítsa gyógyító mágiáját, csak egyszerűen hagyta, hogy a melegség átáramoljon a másik testébe.

– Nem akarok élni. Elbuktam. Kérlek, engedj meghalni!

– Miért akarsz elhagyni? Miért?

– Mert így szolgálhatlak a legjobban, mert akkor magad mellé vehetsz valaki mást, aki nem vall kudarcot.

– Cara, ez nem igaz! Valami nincs rendben. Valami, amit egyikünk sem ért. – A fájdalom közepette, Richard küszködve keresgélte a szavakat. – Te nem hagytál cserben. Hinned kell nekem. Muszáj hinned. Arra van a legnagyobb szükségem, hogy velem legyél, és hogy higgyél bennem. Rád van szükségem, nem a szolgálataidra. Kérlek, muszáj, hogy élj. Ez a szolgálat – a te életed jobbá teszi az enyémet.

Minden erejével azon volt, hogy kitartson – hogy Cara-t magával tartsa –, de a sötétség súlya a belsejében szinte agyonnyomta. Miközben érezte, hogy már nem tudja kordában tartani, úgy tűnt, mintha valami olvadt űrbe süllyedne, és az árny, amely a falon át érte jött, most egyre lejjebb húzná magával. Látta a nő szemén keresztül, és érezte a szívet bénító rémületet, amikor az a valami rátámadott.

Ez volt a rettenet magva, ez az aljas valami, a halál megtestesülése, amely érte jött a nőn keresztül. Nem a tudat gyengéd feloldódása volt ez a nemlét űrjében. Maga a sötét halál ereszkedett rá Cara-ra, és ő ott állt egyedül, védtelenül. A könyörtelen lélektolvaj eljött, hogy elvegye tőle, miközben sikoltva próbál megszabadulni az életétől.

Amikor Cara ott állt előtte a szobában, keresztezve az útját, a rettenet megérintette őt a halálos erejével.

Richard akkor értette meg, hogy Cara úgy érezte, hogy korábban cserben hagyta Niccivel kapcsolatban, és most elszánta magát, hogy teljesíti az esküjét, akár az élete árán is. Még mindig benne élt az őrület.

Azt hitte, hogy a halál, amelyet magára vesz, a megváltást hozza el a számára, és nem tágított előle.

Meg akart halni, hogy bizonyítsa hűségét Richard előtt.

Ahogy átjött a falon, a szobájában Cara magától a haláltól akarta elragadni az erejét.

Richard érezte, ahogy a kínzó érintés mindent elemésztő agóniába zárja. Jéghideg érintés volt, amely megfagyasztotta a szívét.

A világ kezdett elúszni előle. Ahogy Carától is egyre távolabb került, úgy érezte, hamarosan el fog veszni a halálos érintés pusztító fájdalmában.