Futótűz – A halál érintése Terry Goodkind

Prev Next

Harmincadik fejezet

Verna megállt, ahogy meghallotta a harang elnyújtott zúgását.

– Mi volt ez?

– A Hódolat – mondta Berdine és Vernára nézett, s ő is megállt. A harang hangja még mindig vibrált a Népek Palotájának hatalmas márvány és gránit termeiben.

Az emberek, mindegy merre tartottak, megfordultak és a széles folyosó felé vették az irányt, ahonnan a mély bongó hang jött. Senki sem sietett, de céltudatosan követték a harang elhaló hangját.

Verna meghökkenten pillantott Berdine-re.

– Hogy micsoda?

– Hódolat. Nem tudod, mi az?

– A Rahl Nagyúrhoz intézett imára gondolsz? Az a Hódolat?

Berdine bólintott. A harang az ima idejét jelzi. Elgondolkozva a terem irányába nézett, ahová az emberek igyekeztek. A tömegben sokan pasztell színű talárt viseltek. Verna feltételezte, hogy azok, akik fehér ruhát viseltek ezüst vagy arany övvel, valamilyen tisztséget töltöttek be, és ekként is viselkedtek. Az ilyen hivatalnokoktól kezdve, a zöld szegéllyel díszített tunikát viselő és nagy „R" betűs bőr táskát cipelő hírvivőkig mindenki kedélyesen folytatta az elkezdett beszélgetést, miközben a széles folyosók találkozási pontja felé haladt. Mások, akik az üzletek valamelyikében dolgoztak, a foglalkozásuknak megfelelően voltak öltözve, attól függően, hogy a bőrdíszművesnél, az ezüstművesnél, a fazekasnál, a gyapjú festőnél vagy a szabónál dolgoztak, vagy akik az élelmiszerek és szolgáltatások széles skáláját kínálták, netán a palota karbantartásában, esetleg a takarításban segítettek.

Sokan voltak földművesek, kereskedők egyszerű ruhákban, többen a feleségükkel és gyerekeikkel jöttek. Azokéhoz hasonlóan, akiket Verna az alsóbb szinteken, a Népek Palotájának helyet adó nagy sziklafal alatt, vagy a kinti piactéren látott, ezek az emberek is látogatóknak tűntek, akik eladni vagy vásárolni jöttek. Mások azonban túlságosan kiöltöztek ahhoz képest, hogy csak rövid időre jöttek a palotába.

Abból, amit Verna Berdine-től megtudott, voltak olyan szobák a palotában, amit a látogatók kivehettek, ha hosszabb ideig kívántak maradni. A palota személyzete egy külön a számukra fenntartott szárnyban lakott.

A talárosok többsége nyugodtan sétált, látszott rajtuk, hogy ez számukra szokásos napi rutin. A kiöltözöttek megpróbáltak közömbösnek tűnni, és nem megbámulni a palota rendkívüli építészeti megoldásait, de Verna észrevette ámuló pillantásaikat. Az egyszerű ruhások, ahogy magával sodorta őket a harangnak helyet adó csarnok felé tartó tömeg, leplezetlenül megbámultak mindent: a büszke tartású férfiak és nők különféle kövekből faragott szobrait, a kétemeletnyi oszlopokat, amelyek az erkélyek mellett törtek a magasba, és a látványos, fekete és méz óniksz lapokkal borított folyosókat.

Verna tisztában volt vele, hogy ilyen bonyolult és precízen illeszkedő mintájú kőpadlót csakis az újvilág legjobb mesteremberei készíthettek. Mialatt egy ideig Prelátus volt a Próféták Palotájában, muszáj volt a gyönyörűen mintázott padló egy részét kicseréltetnie, amelyben még a már homályba vesző múltban, fiatal varázslók tettek kárt a képzésük során. Hogy pontosan milyen események vezettek ehhez, vagy ki volt a bűnös, rejtve maradt, ám a gonosz varázslat a márvány padlót egy hosszú vonalban feltépte. Míg a törmeléket és a meglazult darabokat már régen eltakarították, a padló évtizedekig sérült maradt, és a célnak ugyan megfelelő, de csúnya homokkővel pótolták a hiányzó lapokat, az élet pedig a Próféták Palotájában haladt tovább. A Palota engedékenyen viszonyult a fiúkhoz, részben az afeletti együttérzésből adódóan, hogy ezeket a fiatalembereket akaratuk ellenére fogva kellett tartaniuk.

Vernát mindig is bántotta, hogy nem hozták helyre a padlót, már csak azért is, mert ez mindig a kiváltó okra emlékeztette, amely ilyen viselkedést eredményezett.

Mindig úgy tűnt, hogy ő az egyetlen – amíg Richard meg nem érkezett –, akit zavart, hogy ezt a szépséget, így elcsúfították. Richard elvárta volna, hogy ezek a fiúk vállalják a felelősséget a tettükért. Bár akarata ellenére tartották fogva őt is, soha nem tűrte az ilyen pusztító magatartást. Warren Richardhoz hasonlóan látta a dolgokat. Talán részben ezért is barátkoztak össze olyan könnyen. Warren mindig komolyan és elkötelezetten állt a dolgokhoz. Miután Richard elment a Palotából, Warren emlékeztette Vernát, hogy mint új Prelátus, már nem muszáj sem a fiúk viselkedése, sem a padló miatt panaszkodnia; arra bátorította, hogy tegyen legjobb belátása szerint. Így, Prelátusként új szabályokat vezetett be, és nekilátott a padló megjavíttatásának.

Ekkor tanult meg néhány dolgot az ilyen padlókkal kapcsolatban, mint például, hogy sokan beképzelt módon mesternek nevezik magukat, viszont valójában nagyon kevés az igazi mester. Akikre végül rábízták a munkát, érezhetővé tették a különbséget. Az előbbiek rémálommá, az utóbbiak élvezetté tették a feladatot.

Emlékezett, hogy milyen büszke volt rá Warren, hogy sikerült megcsináltatnia, és hogy a legjobbon kívül mást nem volt hajlandó elfogadni. Annyira hiányzott neki a férfi!

Verna körbepillantott, nézte a csodálatos palotát, a bonyolult mintájú padlót, és úgy érezte, valahogy nem tudja megérinteni annak szépsége. Amióta Warren meghalt, minden megfakult, érdektelenné és lényegtelenné vált. Mióta Warrent elvesztette, az élet nyűg volt a számára.

A palotában mindenütt katonák járőröztek egykedvűen. Ők valószínűleg soha nem gondolkodtak el azon, hogy milyen elképesztő képzelőerő, ügyesség és erőfeszítés kellett egy ilyen hely megalkotásához, mint amilyen a Népek Palotája volt. Már a részévé váltak, ők éltették, mint ahogy előttük ezrek, akik évszázadokon keresztül itt jártak ezekben a termekben és védelmezték őket.

Verna felfigyelt rá, hogy az őrök közül néhányan párban jártak, míg mások nagyobb csoportokban. Az izmos fiatalemberek fess egyenruhát viseltek, bőr váll- és mellvértekkel, és mindannyian kardot hordtak, sokaknál pedig még fényes fém hegyű lándzsa is volt. Verna látott olyan különleges őröket, akik fekete kesztyűt viseltek, és nyílpuskát a vállukon. Az övükön függő tegezben piros végű nyilak sorakoztak. A katonák szeme mindig éberen figyelt, mindent látott.

– Úgy emlékszem, Richard beszélt a Hódolatról – jegyezte meg Verna –, de nem gondoltam, hogy a Rahl Nagyúr távollétében is zajlik, és főleg mióta Richard lett a Rahl Nagyúr.

Verna nem akarta, hogy leereszkedően hangozzon, amit mondott, mégis úgy sikerült. És mégpedig azért, mert Richard, olyan… nos, Richard az Richard volt.

Berdine a szeme sarkából Vernára nézett.

– Még mindig ő a Rahl Nagyúr. Attól még nem kötődünk hozzá kevésbé, hogy távol van. A Hódolatot mindig megtartják a palotában, akár itt van a Nagyúr, akár nincs. És függetlenül attól, hogy te hogy látod őt, minden tekintetben ő a Rahl Nagyúr. Még soha nem volt olyan Nagyurunk, akit úgy tiszteltünk volna, mint őt. Ettől még több értelmet nyer az Ima, és még sokkal fontosabb, mint korábban.

Verna nem szólt semmit, csak oldalvást Berdinre nézett, olyan tekintettel, amely mint Prelátusnak és a Fény Nővérének, egyáltalán nem esett nehezére. Bár megértette az indokokat, ő volt a Fény Nővéreinek Prelátusa, és annak szentelte magát, hogy teljesüljön a Teremtő akarata. A Próféták Palotájában, amelynek varázslata lelassította az öregedést, sok uralkodót látott távozni, és újakat jönni helyettük. A Fény Nővérei soha, egyiknek sem hajtottak fejet.

Emlékeztette magát arra, hogy a Próféták Palotája már nem létezik. A Birodalmi Rend több Nővért a markában tartott.

Berdine felemelte az egyik kezét, és körbemutatott a palotában.

– A Rahl Nagyúr teszi lehetővé mindezt. Ő ad nekünk hazát. Ő a mágia, a mágia ellen. Az uralkodása jelent biztonságot számunkra. Bár a múltban olyan mestereink voltak, akik a Hódolatot a szolgaság kifejezésének tartották, valójában nem több, mint egyszerű tiszteletadás.

Vernában forrt a méreg. Berdine nem valami mitikus hős vezérről beszél, valami bölcs királyról, hanem Richardról. Bár Verna tisztelte és nagyra tartotta, mégiscsak Richardról volt szó. Az erdei vezető Richardról.

Abban a pillanatban, hogy ez az eszébe jutott, már meg is bánta a gonosz gondolatokat.

Richard mindig az igazságért harcolt. Folyamatosan kockáztatta az életét a nemes dolgokért, amelyekben hitt.

Õ volt az, akiről a prófécia szólt.

Õ volt a Kereső.

Õ volt a Rahl Nagyúr, a Halálhozó, aki felfordítja a világot. Verna Richard miatt lett Prelátus. De nem tudta eldönteni, hogy ez áldás-e, vagy átok.

Richard volt az utolsó reményük.

– Nos, ha nem siet, és nem csatlakozik hozzánk, és nem vezeti D'Hara seregét az utolsó összecsapásban, nem marad itt senki, aki kifejezhetné a tiszteletét iránta.

Berdine elfordította rosszalló tekintetét, és hirtelen elindult a balra kanyarodó folyosó felé, amely a haranghoz vezetett.

– Mi vagyunk az acél az acél ellen. A Rahl Nagyúr a mágia a mágia ellen. Ha nem jön harcolni a sereggel, az csak azért lehet, mert éppen a mágia sötét erőitől akar megvédeni minket.

– Szűklátókörű zagyvaság – morogta Verna magában, ahogy a Mord-Sith után sietett, hogy utolérje. – Hová mész? – szólt utána.

– A Hódolatra. A palotában mindenki odatart.

– Berdine – morogta Verna, és megfogta a lány karját –, erre most nincs időnk.

– Ez a Hódolat. A Rahl Nagyúr iránti Kötődésünk része. Te is jobban teszed, ha jössz. Talán emlékezetes marad majd a számodra.

Verna meredten állt a hatalmas csarnokban, és nézte, ahogy a Mord-Sith elsiet. Verna élénken emlékezett, amikor a Richardhoz fűződő Kötés elszakadt. Nem tartott sokáig, de Richard távollétében, amikor a holtak világában járt, a Rahl Nagyúrhoz fűződő oltalmazó Kötés eltűnt.

Az alatt a rövid idő alatt, amíg Richard és vele együtt a kötés is eltűnt, Jagang belopta magát Verna álmaiba, és rabul ejtette az elméjét. Warrent is elfogta. Minden képzeletet felülmúlóan borzalmas érzés volt, amikor az Álomjáró uralta az ember tudatát, de még annál is borzalmasabb volt megtudni, hogy Warren is éppoly tehetetlen, mint ő. Jagang könyörtelen jelenléte a létük minden pillanatát uralta, kezdve attól, hogy mire gondolhattak, odáig, hogy mit kellett tenniük. Nem volt többé önálló akaratuk. Csak Jagang szándéka számított. A csontig hatoló fájdalom puszta emlékétől, amelyet ez a kapocs okozott neki és Warrennek, könny szökött Verna szemébe.

Gyorsan letörölte, és Berdine után szaladt. Fontos dolga volt, de iszonyatosan sok időt igényelne, ha egyedül kellene kitalálnia, hogy merre menjen ebben a hatalmas palotában. Szüksége volt a Mord-Sithre, hogy mutassa az utat. Ha Verna használhatta volna a Tehetségét, megtalálhatta volna, amit keres, de a palotán belül a Han-ja gyakorlatilag hasznavehetetlen volt. Muszáj volt Berdine mellett maradnia, és csak remélhette, hogy hamarosan túl nagy időveszteség nélkül visszatérhetnek a feladatukhoz.

A baloldali folyosó egy belső híd alatt vezetett, amelynek tartóoszlopai és korlátja fehéren erezett szürke márványból készült. Négy folyosó találkozásánál a csarnok egy fedetlen térré szélesedett. A tér közepén egy kis négyzet alakú tó csillogott, amelynek vizét alacsony, polírozott, foltos szürke márvány korlát tartotta meg. Hatalmas kő ült a víz közepén. Ezen helyezkedett el a harang, amely nyilvánvalóan az volt, amely az embereket imára hívta.

Finom eső szemerkélt a nyíláson át. A tavacska felszíne táncolni látszott az esőcseppektől. Verna megfigyelte, hogy a tér padlózata enyhén lejtett, hogy az esőt el tudják vezetni. Az agyag padlólapok azt az érzést erősítették, mintha a tér a szabadban lenne.

Körben az emberek mindannyian kezdtek letérdelni, és a padlóra hajtották a homlokukat a tó irányában, amelyben a most csendes bronz harang volt.

Berdine sötét elégedetlensége elillant, amikor meglátta, hogy Verna is vele jött. Boldogan rámosolygott, és azután a legváratlanabb dolgot csinálta. Kézen fogta Vernát.

– Gyere, hadd vigyelek a tóhoz. Halak is vannak benne.

– Halak?

Berdine tágra nyílt szemekkel válaszolt.

– Igen. Imádom az olyan tereket, ahol halak is vannak.

És tényleg, amikor átnyomakodtak a rengeteg ember közt, akik már a földön térdeltek és elérték a tömeg elejét, közel a tóhoz, Verna meglátta a vízben úszkáló narancssárga halakat. Még állva is alig fértek el a rengeteg leboruló ember között.

– Hát nem szépek? – kérdezte Berdine. Ismét kislányosnak hatott, ahogy ezt kérdezte.

Verna a fiatal lányra bámult.

– Halak.

Berdine nem jött zavarba, és letérdelt egy helyre, amelyet a közelben lévő emberek szorítottak a számukra. Verna az oldalpillantásokból látta, hogy mindenki különös tisztelettel viselkedik a Mord-Sith iránt, sőt egyenesen féltek is tőle. Bár senki nem tűnt elég rémültnek ahhoz, hogy elmenjen, láthatóan nem akartak ott lenni, ahol Berdine. Amiatt is aggódni látszottak, hogy ki lehet az, akit a Mord-Sith az imára rángat magával, mintha egy bűnösről lenne szó, és a lecke esetleg vérontással járhatna.

Berdine egy pillanatra Vernára nézett, mielőtt előrehajolt, és a kezét a padlóra helyezte. A pillantás egyértelműen arra kérte Vernát, hogy tegye ugyanezt. Verna látta, hogy az őrök őt nézik. Ez őrület; ő a Fény Nővéreinek Prelátusa, Richard tanácsadója és közeli barátja. De ezt az őrök nem tudhatták.

Verna jól tudta, hogy a palotán belül, a semmivel volt egyenlő az ereje. Ez a Rahl Ház ősi székhelye. Az egész palota egy varázslatra épült, amelyet úgy terveztek, hogy a Rahlok erejét növelje, míg másokét elszívja.

Verna röviden felsóhajtott, ahogy térdre ereszkedett, és a kezére hajolt, ahogy mindenki más. Közel voltak a tóhoz, és bár az eső jórészt annak vizébe hullott, az enyhe szellő néhány kóbor cseppet feléjük sodort. Úgy érezte, a lágy permet, amely időnként eléri, lehűti kissé forrongó kedélyét.

– Túl öreg vagyok én már ehhez – panaszkodott Verna suttogva imádkozó társához.

– Ugyan, Prelátus, te egy fiatal, egészséges nő vagy! – korholta Berdine.

Verna sóhajtott. Nem lett volna értelme vitát nyitni arról, hogy mennyire értelmetlen dolog a padlón térdepelni, és kifejezni az elkötelezettségét egy olyan ember iránt, akihez már egyébként is számtalan módon kötődött. És nem csak hogy értelmetlen, hanem egyenesen ostobaság is, az időpocsékolásról nem is szólva.

– Rahl Nagyúr vezess minket! – kezdte az egész tömeg egyszerre, bár nem teljes összhangban, miközben a fejüket a padlóra hajtották.

– Rahl Nagyúr taníts minket! – hangzott egyre nagyobb összhangban.

Berdine, földre hajtott fejjel ugyan, de láthatóan tüzes tekintettel nézett Vernára. Verna szemeit forgatva előre hajolt, és a homlokát a kőpadlóra hajtotta.

– Rahl Nagyúr védelmezz minket! – mormogta végül bekapcsolódva az imába, amelyet ismert, és már maga is elmondott egyszer Richardnak. – Fényedben gyarapodunk. Kegyelmedben oltalmat találunk. Bölcsességed előtt fejet hajtunk. Azért élünk, hogy szolgáljunk. Életünk a tiéd.

Verna keserűen arra gondolt, hogy ha Richard nem siet haza bölcsen a d'harai sereghez, nem fog tudni senkit sem megvédeni.

A tömeg együttesen újra elismételte a Hódolat szövegét.

– Rahl Nagyúr vezess minket! Rahl Nagyúr taníts minket! Rahl Nagyúr védelmezz minket! Fényedben gyarapodunk. Kegyelmedben oltalmat találunk. Bölcsességed előtt fejet hajtunk. Azért élünk, hogy szolgáljunk. Életünk a tiéd.

Verna kissé Berdine-hez hajolt, és suttogva kérdezte.

– Hányszor kell elmondanunk az ima szövegét?

Berdine, Mord-Sith nézéssel, szigorúan pillantott Vernára. Nem mondott semmit. Nem kellett. Verna értett a pillantásból. Ő is használta már számtalanszor ugyanezt a pillantást, amikor a helytelenül viselkedő novíciákra nézett, vagy a képzés alatt álló, makacskodó fiatal varázslókra. Verna az előtte fekvő kőlapot nézte, és ahogy a többiekkel együtt mondta az imádságot úgy érezte, mintha újra novícia lenne.

A tömeg által egyként kántált Hódolat duruzsolása betöltötte a hatalmas csarnokokat.

Berdine szemrehányó pillantása után Verna jobbnak látta, ha egyelőre megtartja az ellenvetéseit magának, és együtt mondja az imádságot a többiekkel.

Finoman ejtette a szavakat, átgondolta őket, hogy hányszor bizonyultak már igaznak saját maga számára is. Richard mindent megváltoztatott az életében. Verna korábban azt gondolta, hogy a Nővérek legfőbb küldetése, hogy Nyakörvet tegyenek a Tehetséggel bíró fiúk nyakára, és megtanítsák őket a Tehetség használatára. Richard megalázta őt emiatt az átgondolatlan hit miatt. Mindent megváltoztatott, és mindent újragondoltatott vele.

Ha Richard nem lett volna, Verna valószínűleg soha nem került volna közel Warrenhez, és kölcsönös szimpátiájuk nem változott volna szerelemmé. Ezzel Richard a legnagyszerűbb dolgot adta neki az életben.

Az összegyűlt emberek együtt zengő, tiszteletteljes szavai betöltötték a termet.

Verna annyira egyedül érezte magát, még ennyi ember között is! Fájt a lelke, annyira hiányzott neki Warren. Falat emelt az érzései köré, kirekesztette magából ezeket a gondolatokat, és a körülötte lévő embereket is kizárta abban a reményben, hogy így megkímélheti magát a fájdalomtól, amely mindig a felszín alatt lopózott. Most hirtelen elborította a szenvedés, amelyet Warren hiánya, és az iránta érzett szerelme jelentett. Warren volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt vele és elvették tőle. A reménytelenség könnyei szöktek a szemébe. Annyira egyedül volt!

Verna próbálta elfojtania a rátörő zokogást, ahogy eszébe jutott utolsó csókja, amit Warrennek adott a halottas ágyán. Az volt élete legborzalmasabb pillanata. Az azóta eltelt hosszú idő ellenére úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna. A hiányától a fájdalom a csontjáig hatolt.

Verna a többiekkel együtt imádkozott, és lassan a szavakba öntötte az érzéseit. A kántálás betöltötte az elméjét. Sírva emlékezett a Warrennel eltöltött időre.

Emlékezetébe idézte a férfi utolsó szavait: „Csókolj meg, kérlek – suttogta Warren – amíg még élek. És ne sirasd azt, ami véget ér, hanem arra gondolj, milyen szép életünk volt! Csókolj meg, szerelmem!"

A fájdalom és a vágyódás a zsigereibe vágott. A világ elhamvadt. Már semmi nem volt fontos többé. Nem akart többé élni.

Verna fuldokolva zokogott, ahogy próbálta tovább mondani a Hódolatot. Eszébe sem jutott, hogy esetleg a többiek felfigyelnek rá.

Annyira értelmetlen volt az egész, egy tehetségtelen, érdemtelen ember, akinek nem számít semmi és senki, önmagát is beleértve, meggyilkolja Warrent. Csak azért, hogy bizonyítsa elkötelezettségét a Birodalmi Rend tanítása iránt, amelynek az volt a lényege, hogy az olyan embereknek, mint Warren nincs joguk a saját életüket élni, hanem fel kell áldozniuk magukat a gyilkosuk kedvéért.

Richard azért harcolt, hogy véget vessen ennek az őrültségnek. Richard minden erejével azok ellen küzdött, akik ilyen brutalitást szabadítottak a világra. Annak szentelte magát, hogy leszámoljon velük, hogy másoknak ne kelljen elveszíteniük a szeretteiket, úgy, mint ahogy Verna elveszített Warrent. Richard átérezte a fájdalmát.

Vernát magával ragadta az imádság ritmusa, engedte, hogy átmossák a szavak. Richard azt jelentette, amiért Verna egész életében harcolt – megbízhatóságot, értelmet, célt. A hódolat egy ilyen ember előtt helyénvalónak tűnt, és nem istenkáromlásnak. Valahogy, amiatt, amilyen Richard volt, és amit képviselt, úgy tűnt, mintha magának az Életnek hódolna, és nem valamilyen túlvilági dolognak.

Richard Warren jó barátja volt, az első igaz barátja. Richard vitte ki Warrent a pincéből a napfényre, a való világba. Warren szerette Richardot.

A lágy ima megnyugtató menedékké vált.

Verna érezte, ahogy napsugár simogatja, amely áttört a felhőkön. Fürdött a gyengéd, aranyfolyamban. Magához ölelte melegével, amely mélyen átjárta a lelkét.

Warren azt akarná, hogy ő is ölelje magához az élet szépségét, amíg megteheti.

A fény szerető érintése hosszú idő óta először a béke érzésével töltötte el.

A Hódolat szavainak lágy folyama, ahogy a meleg fényben térdelt, olyan nyugalommal és az összetartozás olyan derűs érzésével töltötték el, amelyhez hasonlót még soha nem tapasztalt. Suttogva ejtette ki a szavakat, és hagyta, hogy felemeljék róla a fájdalmat. Ahogy térdelt, földre hajtott fejjel, a szívét és lelkét a szavakba öntve, úgy érezte, minden gondtól megszabadul; elöntötte az életöröm, és az élet iránti hódolat. Ahogy a többiekkel együtt imádkozott, sütkérezett a napfényben. Olyan meleg volt, védelmező, szerető.

Szinte mint Warren szerelmes ölelése.

Ahogy az ima szavait ismételte a többiekkel újra meg újra, csak lélegzetvételnyi szünetekkel, az idő eltűnt, mellékessé, jelentéktelenné vált a nyugalom tengerében, amely elborította.

A harang kétszer megkondult, mélyen zengő hangon adva tudtukra, hogy a Hódolat véget ért, de ugyanakkor azt is, hogy mindig velük marad.

Verna felnézett, amikor egy kéz érintését érezte a vállán. Berdine mosolygott rá. Verna körbenézett, és látta, hogy az emberek többsége már elment. Még ő borult továbbra is a földre a medence előtti padlón. Berdine mellette térdelt.

– Verna, jól vagy?

Felegyenesedett.

– Igen … csak olyan jól esett a napfény.

Berdine összehúzta a szemöldökét. A medence színén táncoló esőcseppekre nézett.

– Verna, hiszen egész idő alatt esett az eső.

Verna körbe tekingetett, ahogy felállt.

– De… én éreztem. Láttam is, ahogy körülvesz a fény.

Berdine-nek, úgy tűnt, eszébe jutott valami, és támogatóan Verna hátára tette a kezét. – Megértem.

– Tényleg?

Berdine együtt érző mosollyal bólintott.

– Az ima lehetőséget ad, hogy átgondoljuk az életünket, és sokféleképpen nyújthat vigaszt. Talán valaki, aki nagyon szeret, eljött, hogy megvigasztaljon.

Verna a lágyan mosolygó Mord-Sith-et nézte.

– Veled is megtörtént már?

Berdine nagyot nyelt, ahogy bólintott. A szemeit elborította a könny.

Prev Next