Negyvenkilencedik fejezet

A súlyos ajtó résnyire nyílt, és Rikka dugta be a fejét a csendes szobába.

– Valaki erre tart.

Nicci eltolta párnás székét a fényesre polírozott könyvtári asztaltól.

– Erre tart?

– Fel a Toronyba.

– Tudod, hogy kicsoda? – kérdezte, ahogy felállt.

Rikka megrázta a fejét.

– Zedd most szólt, hogy a pajzsok figyelmeztették, hogy valaki felfelé jön az úton. Azt gondolta, jobb, ha tudod. Én mondom neked, ettől a sok mágikus dologtól, amivel tele van ez a hely, mindig kiver a víz.

– Megyek, megnézem, hol van Richard.

Rikka bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Nicci gyorsan visszatette a könyvtárt megtöltő hatalmas mahagóni polcok egyikére a könyvet, amit eddig tanulmányozott. A könyv fárasztó beszámoló volt a háború alatt a Toronyban folyó tevékenységekről. Nicci különösnek találta, hogy olyan emberekről olvas, akik több ezer évvel ezelőtt a Varázslók Tornyában éltek. Nem sokat jelentett volna a számára, ha nem figyelmezteti magát, hogy arról a helyről van szó, ahol épp tartózkodik. Elgondolkodott rajta, hogy a Próféták Palotája a Varázslók Tornyával ellentétben milyen sokáig élettől nyüzsgő hely volt. Nicci a Próféták Palotáját sem tudta elképzelni szinte teljesen üresen, ahol csak néhány ember lézeng, a Torony pedig sokkal nagyobb építmény volt. Persze most már a palota nem létezett, a Torony pedig még mindig állt.

Niccit nem igazán érdekelte a könyv, amit olvasott. Unalmas volt, és nem is figyelt oda. Csak éppen muszáj volt valamivel agyonütnie az időt. Nem tudott semmi olyasmire koncentrálni, amiben elmerülhetett volna, vagy amin gondolkodnia kellett. Túlságosan zaklatott volt.

Az újhold, az Inkvizítor Anya sírjának kiásása óta teliholddá kerekedett, és már ismét az utolsó negyedben járt, mégsem változott semmi. Néhány nappal azután, hogy a testet kiásták, Zedd elmondta Richardnak, hogy szereti őt. Megbánta, hogy olyan szigorú volt vele, és hogy olyan kemény szavakat vágott a fejéhez anélkül, hogy tájékozódott volna a történtekről. Megígérte, hogy majd együtt kitalálják, hogyan szerezzék vissza Richard kardját, és biztosította, hogy minden rendben lesz.

Lehet, hogy a szavai igazak és őszinték voltak, de Richard számára a személyes bukás kínja sokkal nagyobb volt annál, minthogy ilyen könnyedén túllépjen rajta. Nemcsak csalódást okozott a nagyapjának és feldühítette, hanem azt sem sikerült bizonyítania, hogy amit mások álomnak hisznek, igaz. Minden erejét latba vetve próbálkozott. Biztos volt benne, hogy sikerül, de végül az bizonyosodott be, hogy téved.

Richard csak bólintott Zedd szavainak hallatán. Nicci úgy gondolta, nem számított neki, hogy Zedd megenyhült. Elérte elképzeléseinek, reményeinek és erőfeszítéseinek határát. Semmi sem segített rajta. Az után az éjszaka után elszállt belőle az élet.

Zedd órákon át faggatta Cara-t és Niccit azon az estén. Nicci megdöbbent, amikor Cara-tól megtudta, hogy Shota szerint Jagang szörnyetege azért vált Vérszörnnyé, mert Nicci akaratlanul megízleltette vele a Richard ereiben folyó ősi vért. Rettenetes volt hallania, hogy ő a felelős azért, hogy Richard még nagyobb veszélybe került.

Mivel Zeddet lenyűgözte a mód, ahogy Nicci megmentette Richard életét, nyugtatni próbálta. Szerinte, ha nem azt tette volna, amit tett, akkor Richard minden bizonnyal ott és akkor meghalt volna Azt mondta, hogy Nicci adott új életet Richardnak, és most együtt kell megoldaniuk a Jagang és a Nővérek által létrehozott fenevad problémáját, meggyógyítani Richard rögeszmés állapotát és visszaszerezni a Kardot. Abból, amit Shota mondott a szörnyetegről, azzal együtt, amit Nicci tudott róla, nem sok reménnyel kecsegtetette a vállalkozás. Fogalma sem volt, hogyan kezdhetnének hozzá egy olyan szörnyeteg elpusztításához, amelyet ilyen sötét erővel hoztak létre.

Az is rosszul érintette, hogy Shota felfedte Richard előtt Cara romantikus tervét vele kapcsolatban. Zedd szerencsére nem fűzött megjegyzést a történetnek ehhez a részéhez.

Reményvesztettnek és tehetetlennek érezte magát ezek miatt, és a többi dolog is aggasztotta. A Birodalmi Rend ellenállás nélkül dúlta fel Nyugatföldet, a szörnyeteg Richardot üldözte, és a férfi finoman szólva nem volt önmaga.

Jelen lelkiállapota, arra emlékeztette, ahogy még Richard megismerése előtt az élethez viszonyult, és az élet helyett inkább a halálra vágyott. Akkor arra tanították, hogy minden tekintetben szerencsésnek született, mert birtokolja a Tehetséget, és ezért kötelessége a szükséget szenvedők igényeinek alávetnie magát. Mindegy, milyen keményen és sokat dolgozott, soha nem tudott minden szükséget enyhíteni. Örök adósa maradt az egyre rosszabbodó sorsú embereknek, miközben a saját életével nem ő rendelkezett. Most az érzései a történtekkel, a szörnyeteggel és Richard téveszméivel kapcsolatban teljesen más jellegűek voltak, viszont, ugyanolyan reményvesztett állapotba sodorták.

Richard a hosszú napokat, melyek a sír felnyitása és az igazság kiderítése óta elteltek, egyedül töltötte. Attól eltekintve, hogy Cara – miután Zedd összes fárasztó kérdésére válaszolt, és mindent elmondott, ami Shotánál történt – semmilyen okból sem volt hajlandó magára hagyni a férfit. Mivel pedig Richard nem volt beszédes hangulatban, Cara a férfi csendes árnyékává vált. Különös volt látni, milyen közelállóak voltak még ilyenkor is egymáshoz. Úgy tűnt, hogy beszélniük sem kell, egyetlen pillantásból, egy vállrándításból vagy még ennél kevesebből is megértették egymást.

Nicci nem szívesen látott kívülállónak érezte magát, aki nem oszthatja meg vele a nyomorúságát, ezért békén hagyta. Olyan közel maradt, amennyire tudott, hogy kéznél legyen, ha a Vérszörny lecsapna rájuk, de igyekezett eltűnni szem elől, és nem kívánta háborgatni a férfi magányát. A megérkezésük utáni első négy vagy öt napot Richard az Inkvizítorok Palotájában töltötte – bejárta a hatalmas termeket és folyosókat. Nicci egy félreeső vendégszobában szállt meg, míg Richard céltalanul kóborolt az üres palotában. Később elhagyta az épületet, és Aydindril városában kóborolt vagy hat napon keresztül. Sétálgatott az utcákon, a sikátorokban, s újra élte az egykori dolgokat. Sokkal nehezebb volt a nyomában maradni, amikor egész nap a városban bolyongott. Ezután még több időt töltött az Aydindrilt övező hegyek erdőségeiben, és néha még éjszakára sem tért vissza a Toronyba. Richard otthon érezte magát az erdőben, így Nicci elhatározta, hogy nem követi. Tisztában volt vele, hogy nem tudná titokban tartani az ottlétét. Kissé vigasztalta a köztük még mindig meglévő mágikus kötés, amelynek segítségével mindig tudhatta, merre jár, és milyen messze lehet. Amikor azonban nem tért haza éjszakára, Nicci csak járkált, és nem tudott aludni.

Zedd végül arra kérte Richardot, hogy maradjon a Toronyban, mert ha a Vérszörny esetleg támadna, Zedd és Nicci itt segíthetnek megállítani. Richard azt tette, amire kérték, nem fűzött hozzá megjegyzést, és nem ellenkezett. Így hát mostanában ahelyett, hogy a palotában, a városban, vagy az erdőben barangolt volna, a Torony bástyáin ténfergett, és onnan bámult a messzeségbe.

Nicci kétségbeesetten próbált volna segíteni, de Zedd kijelentette, hogy nincs mit tenni. Várniuk kell, és Richard idővel magától visszatér majd a valóságba, belátva, hogy csak álmodta a Kahlannal való kapcsolatát, mialatt eszméletlen volt. Nicci azonban nem hitte, hogy az idő mindent megold. Már elég régóta Richard mellett volt ahhoz, hogy felismerje, itt nagyobb dologról van szó. Tisztában volt vele, hogy segítenie kell, csak azt nem tudta, hogyan tegye.

Végigsietett a könyvtárból kivezető lambériás folyosón, a lába csendesen suhant a vastag szőnyegen. A lépcsők és folyosók útvesztőjében csak a mágikus kapocsra támaszkodhatott, az vezette, és mutatta meg neki merre menjen. Az utat lehetetlen volt megjegyezni, és másképp nem tudott volna a Toronyban tájékozódni.

Ahogy közeledett Richardhoz, felidézte a csókot, amelyen keresztül magához kapcsolta, hogy később meg tudja találni. Bűntudata volt amiatt a csók miatt, még ha fájdalmasan csodás is volt, mert sokkal többet tett a szükségesnél. Elég lett volna egyik ujjával megérintenie Richard kezét, vagy a vállát, és a kapocs létrejött volna anélkül, hogy a férfi bármit érzett volna.

Csakhogy Cara pont előtte beszélt arról, hogy Niccinek tudatosítania kell a férfiben a lehetőséget, és ezzel a lány édes gondolatokat ültetett az agyába. Az a csók arra kellett, hogy a férfi ne felejtse el. Bár lehet, hogy egy kicsit túl direkt volt, tekintve a férfi lelkiállapotát. Hiszen valaki másba volt szerelmes, még ha csak egy álomképről volt is szó, és Nicci ezt nem tisztelte. Már egy kissé bánta azt a csókot. Másrészt viszont azt kívánta, bárcsak az ajkaira adta volna az arca helyett.

Ahogy Shota tette.

Szinte égette a tudat, hogy – amint Cara-tól hallotta – Shota megcsókolta Richardot, és megpróbálta magánál tartani. Nicci pontosan tudta, mit érezhet a boszorkány, de ettől nem lett boldogabb.

Bármit megadna érte, ha a karjaiba zárhatná, vigasztalhatná, ha elmondhatná neki, hogy minden rendben lesz, csak, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Megértethetné vele, hogy sokan állnak mellette, akik szeretik és törődnek vele.

De tudta, hogy most az idő és a körülmények ezt nem engedik.

Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez így nem mehet tovább. A férfi így nem képes tovább élni. Nem maradhat ebben az állapotban, a tudat irányítása nélkül lebegve a semmiben. Újra magához kell térnie.

Nicci továbbsietett, megkétszerezte a tempót, és lerohant a folyosók végtelen útvesztőjén egy sor hatalmas, üres termen keresztül, mert hirtelen, valami oknál fogva erős késztetést érzett, hogy mellette legyen.

Richard a falnak támaszkodott, egyik karját a masszív falpártán nyugtatta, és kifelé nézett a lőrésen keresztül. Mintha a világ szélén állt volna. Alant a dombokon és mezőkön szürke foltok úsztak, ahogy a felhők elvonultak az égen.

Úgy tűnt, már régen elveszítette az időérzékét. Minden nap ugyanaz a céltalan, monoton, üres élet várt rá. Azt sem tudta mennyi ideje áll itt a falnál és bámulja a semmit.

Most, hogy Kahlan meghalt és elment, már semmi nem számított többé. Nem is értette, hogy eddig miért volt olyan fontos sok minden. Már azt is nehéz volt elképzelni, hogy Kahlan valaha létezett.

De akár létezett, akár nem, most már vége.

Cara itt van a közelben. Ő mindig itt van. Vigasztaló volt a tudat, hogy bármiben számíthat rá. Ennek ellenére fárasztó volt, hogy mindig figyeli, hogy egy pillanatra sem lehet egyedül.

Kíváncsi volt, vajon elég közel van-e a nő ahhoz, hogy elkapja, ha leugrana.

Tudta, hogy nem.

Nézte az Aydindrilben egymáshoz zsúfolódó apró háztetőket. Félig olyan volt ő is, mint a város. Az üres volt, és üres volt ő is. Az élet eltűnt a házakból, és belőle is.

Amióta kiásták a sírt – nem tudta rávenni magát, hogy Kahlan sírjának nevezze, még gondolatban sem, arról nem is szólva, hogy fennhangon kimondja –, mindent elveszített, amiért érdemes volt élni. Ha az ember meghalhatna pusztán csak azért, mert úgy kívánja, már rég halott lett volna, de a halál, ha hívják, hirtelen félénken visszavonul. A napok pedig csak vánszorogtak tovább.

Annyira megdöbbentette az a sír, hogy az elméje nem tudott szabadulni az emléktől. Úgy érezte, képtelen gondolkodni. Az ismert dolgok már nem jelentettek semmit a számára. Amit igaznak vélt, nem volt az. Az egész világ a feje tetejére állt. Hogyan élhetne tovább úgy, hogy nem tudja megmondani mi való, és mi nem az.

Nem tudta, mi mást tehetne. Életében először csődöt mondott és legyőzetett. Mindig úgy tűnt, hogy több lehetősége is van, amit kipróbálhat. Most nem volt egy sem. Mindent megpróbált, semmi sem működött. A kötél végén lógott a semmi fölött, és már nem volt hová mennie.

Egyre csak a testet látta a koporsóban.

Látott, hallott, érzett, de képtelen volt gondolkodni. Képtelen volt értelmezni a dolgokat. Élőhalott volt, az élete mit sem ért. Miért tűrjön tovább, ha így érez? A sötét, örök ölelésre vágyott, amikor végre elragadja a semmi.

Annyit szenvedett, bánkódott és gyászolt, hogy mostanra a gondolattalan, üres, vak, zavaros fájdalom már soha nem enyhült, és el nem ereszti, amíg csak lélegezni bír. Kétségbeesetten próbált elfutni az igazság elől, nem akarta engedni, hogy valóra váljon, de nem tudta megakadályozni, és most a valóság fojtogatta.

A hegyoldalon fújó szél összeborzolta a haját, ahogy a szédítő, több ezer lábnyi mélységbe bámult.

Mi hasznára van ő már bárkinek is? Zeddnek is csalódást okozott. Shotának adta az Igazság Kardját a semmiért cserébe. Nicci azt gondolta róla, hogy megőrült, hogy téveszmék gyötrik. Még Cara sem hitt neki igazán. Csak ő maga hitt magának, és saját magát is meghazudtolta, amikor kiásta a sírt.

Valószínűleg Niccinek van igaza, és tényleg megháborodott. Nem a többiek tévedtek. Csak képzelte a dolgokat. Látta a szemükben, abból, ahogy ránéztek, hogy valóban tébolyodott.

Richard csak bámulta a Torony masszív, fekete kövekből épült külső fala melletti mély szakadékot. Több ezer láb mélyen nyúlt lefelé a kövek és az erdő felé. A szél az arcába vágott. Szédítő látvány volt. Szédítő mélység.

Már senkinek nincs hasznára. Magának sem.

Lopva Cara-ra pillantott. Közel volt, de nem elég közel.

Richard nem látta értelmét, hogy tovább szenvedjen. Elvesztette a józan eszét, ami a léte értelmét jelentette.

Kahlan sem az övé, pedig ő volt számára az élet.

Az alapján, amit mindenki mondott, s amit a koporsóban látott azon a borzalmas éjjelen, soha nem is volt az övé. Az egész csak egy őrült álom volt. Egy vágy. Szeszély.

Megint a Torony örök mélységbe nyúló falára, az alant elterülő fákra és sziklákra pillantott. Hosszú az út odáig.

Eszébe jutott, hogy úgy tartják, az ember a halála előtt újra éli az életét.

Ha tényleg így van, akkor újra élhet minden értékes pillanatot, amit Kahlannal töltött.

Vagy legalábbis azt hitte, hogy vele.

Hosszú az út lefelé.

Elég hosszú ahhoz, hogy újra élje a csodás, romantikus, szerelmes perceket. Elég hosszú, hogy újra átéljen minden Kahlannal töltött drága pillanatot.