Huszonegyedik fejezet

 

 

 

Ahogy Cara elment mellette, hogy utolérje Richardot, Nicci elkapta a Mord-Sith karját, és egy pillanatra megállította, hogy beszélhessen vele, anélkül, hogy Richard hallaná.

– Hogy érzed magad, Cara? Őszintén!

Cara nyugodtan állta Nicci szúrós tekintetét.

– Fáradtan, de jól, most már. A Rahl Nagyúr mindent rendbe hozott.

Nicci elégedetten bólintott.

– Cara, feltehetek egy személyes kérdést?

– Hát, ha nem kell megígérnem, hogy válaszolok.

– Van egy férfi, aki iránt gyengéd érzelmeket táplálsz, egy bizonyos Benjamin Meiffert?

Még a halovány fényben is látta, hogy Cara arca olyan vörös lett, mint a ruhája.

– Kitől hallottál ilyesmit?

– Azt akarod ezzel mondani, hogy ez titok, és hogy senki nem tud róla?

– Nos, nem egészen – habozott. – Úgy értem… olyasmit akarsz mondatni velem, amit nem is akartam mondani.

– Nem akarlak belekényszeríteni semmibe, főleg olyasmibe, ami nem igaz. Csak Benjamin Meiffert-ről kérdeztelek.

Cara szemöldöke összeszaladt.

– Kitől tudod?

– Richardtól. Tehát igaz?

Cara összeszorított a száját. Végül Nicci mellett az éjszakába bámult. – Igen.

– Tehát elmondtad Richardnak, hogyan érzel eziránt a katona iránt?

– Elment az eszed? Soha nem mondtam volna el ilyesmit a Rahl Nagyúrnak. Hol hallhatott róla?

Egy ideig Nicci a kabócák szűnni nem akaró dalát hallgatta, ahogy a Mord-Sithet vizsgálgatta.

– Richard azt mondja, hogy Kahlantól tudja.

Cara tátott szájjal bámult rá. Egy idő után a homlokához emelte az ujját, ahogy megpróbált magához térni.

– Hát ez őrület… én, biztosan, én mondtam el neki. Azt hiszem, csak elfelejtettem. Annyi mindenről beszélünk, nehéz emlékezni rá, hogy mi mindent mondtam el neki, de most, hogy felhoztad, azt hiszem, rémlik, mintha egyik este említettem volna neki, amikor mindketten érzelmes dolgokról beszéltünk. Biztosan akkor meséltem neki Benjamin Meiffertről. Szerintem csak a tudatom mélyére száműztem ezt a személyes beszélgetést. Ő meg persze nem. Meg kell tanulnom befognom a számat.

– Nem kell félned attól, hogy bármit is elmondj Richardnak. Nincs nála jobb barátod a világon. És attól sem kell félned, hogy én tudok rólad dolgokat. Végső kétségbeesésében mondta el, amibe a te állapotod taszította, és azért, mert azt akarta, hogy tudjam, nem csupán egy Mord-Sith vagy, hanem egy önálló személyiség, akinek megvan a saját élete, a vágyai, és hogy megtanultál értékelni egy rendes embert. Megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem. De megőrzöm a titkot. Az érzéseid biztonságban vannak nálam, Cara.

Cara hajfonatának végéből szórakozottan tépkedte a hajszálakat.

– Azt hiszem, ezt még sohasem fogalmaztam meg így magamnak – úgy értem, hogy megtisztelt azzal, hogy elmondta. Ez… kedves.

– A szerelem az a heves vágy, hogy megosszuk az életünket egy másik emberrel. Olyan emberbe szeretünk bele, akit csodásnak tartunk. Ez az egyén értékeinek legmélyebb elismerése, és hogy őbenne testesül meg az, amit a legtöbbre értékelsz az életben. A szerelem, számos okból, az élet egyik legnagyobb ajándéka. Nem kell szégyellned magad, vagy zavarban lenned emiatt. Úgy értem, ha igazán szereted Benjámint.

Cara egy ideig elmerengett ezen.

– Nem szégyellem, Mord-Sith vagyok. – Egy kissé engedett a feszültség a vállában. – De nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e. Nem tudom biztosan, hogy mit gondolok róla. Az biztos, hogy gyengéd érzelmekkel gondolok rá. Bár nem tudom, hogy ez szerelem-e. Lehet, hogy ez csak az első lépés a szerelem felé. Nehéz nekem ilyesmiről beszélni. Nem vagyok hozzászokva, hogy számít, mit gondolok, vagy hogy hogyan érzek.

Nicci bólintott, ahogy csendben elindult a sötétségben. – Jó ideig én sem értettem, mi a szerelem. Jagang áltatta magát néha azzal, hogy szerelmes belém.

– Tényleg? Jagang? Szerelmes beléd?

– Nem, valójában nem az, csak azt hiszi. Már akkor is tudtam, hogy ez nem szerelem, még ha nem is értettem, miért. Jagang számára az érték a gyűlölet és a vágy. Elítél és megvet mindent, ami jó az életben, így hát nem ismerheti az igaz szerelmet. Csak úgy érzékelheti, mint valami számára elérhetetlen szívfájdító és titokzatos dolog halovány árnyékát, amelyet nagyon szeretne birtokolni. Azt képzelte, hogy megismerheti a szerelmet azáltal, hogy megragad, és a hajamnál fogva húzva magára kényszerít. Az eközben érzett élvezetét szerelemként értelmezte. Azt hitte, hogy nekem hálásnak kéne lennem azért, hogy ilyen erőteljes érzéseket táplál irántam, hogy az irántam érzett vágya képes bármi mást elhomályosítani. Mivel azt képzelte, hogy ha rám kényszeríti magát, azzal a szerelmét juttatja kifejezésre, szerinte megtiszteltetésként kellett volna fogadnom azt.

– Tetszett volna neki Darken Rahl – morogta Cara. – Ragyogóan megértették volna egymást. – Hirtelen, meghökkenten Niccire nézett. – De hiszen te varázslónő vagy. Miért nem használtad a varázserődet, hogy elégesd a nyomorultat?

Nicci mélyet sóhajtott. Hogyan magyarázhatná el egyszerűen egy életen át tartó agymosás hatását?

– Nem múlik el nap, hogy ne kívánnám, bárcsak megöltem volna ezt az aljas embert. De én ugyanúgy a Rend Testvériségének tanításai közepette nevelkedtem, mint ő, és hittem benne, hogy az erkölcsi szilárdság csakis önfeláldozás útján érhető el. Tanaik szerint az ember kötelessége, hogy gondot viseljen a szükséget szenvedőkre. Mindezt a közös jó, az emberiség boldogulása, vagy a Teremtővel szembeni engedelmesség nevében kényszerítik rád.

A Rend ideológiája azt tanítja, hogy nem azoknak kell szentelnünk magunkat, akiket az emberek között a legkiválóbbaknak tartunk, hanem a legrosszabbaknak, és nem azért, mert megérdemlik, hanem éppen azért, mert nem. Ez, állítja a Rend, az erkölcsösség magja és az egyedüli módja annak, hogy a halál utáni életünket a Teremtő fényének örökkévalóságában tölthessük. Az erényesek tehát feláldozzák magukat az alávalók szolgálatában. Soha nem nevezik annak, ami: az érdemtelenek merő mohóságának.

Jagang világi szükségletei a lába között keringtek. Bennem meg volt az, amire szerinte neki szüksége volt, így morálisan azt követelték tőlem, hogy vessem alá magam a szükségleteinek. Különösen, mivel ő az a vezető, aki a Rend erkölcsi tanításait elhozza a pogány világ számára.

Amikor Jagang addig ütött, amíg már majdnem elvesztettem az eszméletemet, s az ágyára hajított, hogy a kedvét töltse rajtam, csak azt csináltam, amire tanítottak. Ez volt az önzetlen kötelesség, amit elvártak tőlem. Azt hittem, hogy én vagyok a gonosz, amiért utáltam, amit velem tettek.

Mivel azt hittem, hogy gonosz vagyok az ilyen önös gondolatok miatt, úgy éreztem, rászolgáltam a fájdalomra, ami e világban az osztályrészem volt, és az örök kárhozatra a következőben. Nem ölhettem meg egy olyan embert, aki a Rend Testvériségének hitvallása szerint felsőbbrendű volt nálam a szükségletei jogán. Hogyan tehettem volna kárt valakiben, akit szolgálni tanítottak? Hogyan ellenkezhettem volna az ellen, amit velem tettek, ha egyszer rászolgáltam arra, amit kaptam, sőt még többre is? Mi ellen lázadhattam volna? Az igazságosság ellen? Ez a magasabb jóval szembeni kötelesség tanításának végtelen, szörnyűséges csapdája.

Csendben bandukoltak tovább, miközben Nicci a rátörő sötét emlékekkel küzdött.

– És mi változott? – kérdezte végül Cara.

– Richard – felelte elérzékenyülve Nicci. Örült, hogy sötét van. A könnyei ellenére büszkén felszegte a fejét. – A Birodalmi Rend tanításait csak brutalitással lehet betartatni. Richard azonban megmutatta, hogy senkinek sincs joga az én életemhez, sem az egészhez, sem egyes részeihez. Megmutatta, hogy az életem az enyém, és magamért élem, a saját céljaimért, és nem tartozik senki máshoz.

Cara értő együttérzéssel figyelte.

– Azt hiszem, sokban hasonló volt a sorsod a Mord-Sithek sorsához, amiben Darken Rahl uralkodás alatt volt részünk. D'Hara sötét hely volt akkor, mint amilyen most az élet a Birodalmi Rend elnyomása alatt. Richard nemcsak Darken Rahl-t ölte meg, hanem véget vetett a D'Hara-ra nehezedő beteges őrületnek is. Ugyanazt kaptuk tőle, amit te is, visszaadta az életünket. Azt hiszem, a Rahl Nagyúr meg tudott érteni bennünket, mert vele is ugyanúgy bántak.

Nicci nem volt biztos benne, hogy Cara mit ért ezalatt.

– Ugyanúgy?

– Egyszer egy Denna nevű Mord-Sith fogságba ejtette. Akkor az volt a feladatunk, hogy Darken Rahl ellenségeit halálra kínozzuk. Denna a legjobbak között is a legjobb volt ebben. Darken Rahl személyesen választotta ki, hogy fogja el Richardot, és az ő feladatává tette az idomítását. Darken Rahl már egy jó ideje vadászott Richardra, mert tudta, hogy tud valami fontosat Orden Szelencéiről. Darken Rahlnak kellett ez az információ. Denna feladata volt, hogy addig kínozza Richardot, míg végül majd ő maga könyörög érte, hogy válaszolhasson Darken Rahl kérdéseire.

Nicci ránézett, és látta a lány szemében csillogó könnyeket. Cara lassan megállt. Felemelte az Agiel-jét, és az ujjai között sodorgatta. Nicci mindent tudott Dennáról, és hogy mit tett Richarddal, de úgy döntött, hogy jobb, ha csendben marad és figyel. Néha az embereknek szükségük volt rá, hogy elmondjanak dolgokat, nem is annyira másokért, hanem elsősorban maguk miatt. Nicci úgy vélte, mivel olyan sokat időzött a halál árnyékában, most talán Cara-nak is szüksége volt erre.

– Ott voltam – suttogta Cara, ahogy az Agiel-t nézte. – Ő nem emlékszik, mert Denna annyit kínozta, hogy szinte alig volt magánál, de láttam ott, a Népek Palotájában, és láttam, mit csinált vele Denna… és mi mindannyian.

Nicci alig mert levegőt venni. Gyanakvóan pillantott Cara-ra. – Ti mindannyian? Hogy érted ezt?

– Bevett szokás volt a Mord-Sith-eknél, hogy körbeadják a foglyaikat. Sokkal nehezebbé tette ez a számukra, hogy megtanulják elviselni a fájdalmat, mert mindenkire más módszerek voltak a jellemzők. Ez összezavarta, és még jobban megijesztette őket. A félelem a kínzás szerves része. Ez az első dolog, amit a Mord-Sith megtanul, amikor elhurcolják, hogy Mord-Sithet csináljanak belőle, hogy a félelem az ismeretlentől, százszor rosszabbá teszi a fájdalmat. Legtöbbször Denna egy Constance nevű Mord-Sithnek engedte át Richardot. De néha Denna azt akarta, hogy mi többiek is részt vegyünk a kínzásban.

Cara meredten bámulta az Agiel-jét. – Nem sokkal azután történt, hogy a Népek Palotájába érkezett. Richard nem emlékszik – nem hiszem, hogy akár a saját nevét meg tudta volna mondani akkor, mert Denna a delírium ködében tartotta, egyfajta önkívületi állapotban volt attól, amit Denna tett vele… De egy napot velem töltött.

Ezt Nicci nem tudta. Mozdulatlanul állt, nem mert megszólalni. Nem tudta mit mondhatna.

– Denna a párjául fogadta Richardot – folytatta Cara. – Nem hiszem, hogy jobban értette, mi az a szerelem, mint Jagang vagy Darken Rahl. Bár végül, mély és kivételes szeretetet kezdett érezni Richard iránt. Láttam rajta a változást. Ahogy leírtad, ő is elkezdte értékelni, mint embert. Őszinte szenvedélyt kezdett érezni iránta. Annyira szerette, hogy a végén, megengedte, hogy megölje, azért, hogy elmenekülhessen.

De amikor még kínozta, többször is láttam, ahogy tehetetlenül lógott. Vér borította, és a halál megváltásáért könyörgött. – Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Drága szellemek, én is arra kényszerítettem, hogy vágyja a halált, és csak álltam ott fölötte.

Cara hirtelen rádöbbent, hogy mit is mondott ki hangosan. Pánik öntötte el a tekintetét. – Kérlek, ne mondd el neki! Annyira régen volt ez – és már vége, már minden megváltozott azóta. Nem akarom, hogy tudja… rólam, hogy én is azt tettem… – Könnyek folytak végig Cara arcán. – Kérlek!

Nicci két kezébe fogta Cara egyik kezét. – Persze, hogy nem mondok el neki semmit. Én mindenki másnál jobban megértem, hogy mit érzel. És ahogy mondtad, annak már vége. – Nicci nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, mindhárman tudjuk, mi a szerelem, és azt is, hogy mi nem az.

Cara bólintott, nemcsak a megkönnyebbüléstől, hanem azért is, hogy őszintén értékeli Nicci megértését. – Utol kellene érnünk a Rahl Nagyurat.

Nicci könnyedén az istállók felé intett. – Richard Viktor embereinek a rokonaival beszél. – Megütögette a homlokát. – Épp, hogy csak hallom a Tehetségemmel. – Kinyújtotta a karját, és letörölt egy könnycseppet Cara arcáról. – Van időnk összeszedni magunkat, mielőtt odaérünk.

Miközben lassan az istálló felé sétáltak, Cara megszólalt.

– Nicci, akkor mondhatnék valamit?… Valami személyeset?

A meglepetések éjszakáján, ez volt a sokadik.

– Természetesen.

– Nos… – Cara a homlokát ráncolta, és nem tudta, hol kezdje. – Amikor a Rahl Nagyúr eljött értem, hogy meggyógyítson, nagyon közel volt hozzám.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy ott feküdt mellettem, egy ágyban velem, a karjait körém fonta, tudod, védelmezőn, és hogy melegen tartson. – Megdörzsölte a karját, mintha megint fázni kezdett volna az emléktől. – Annyira fáztam! – röviden Niccire pillantott. – Azt hiszem, nos, azt hiszem, hogy abban az állapotban, szóval, én is szorosan öleltem őt.

Nicci felvonta a szemöldökét. – Aha.

– És az a helyzet, éreztem dolgokat, amikor a lelkembe lépett – és ha ezt el mered mondani neki, én megöllek, erre esküszöm.

Nicci mosolygott, és biztatóan bólintott.

– Mindketten nagyon szeretjük Richardot. Azt hiszem, amit elmondtál, az azért van, mert aggódsz érte.

– Így van. – Cara megint megdörzsölte a karját, ahogy folytatta. – Amikor ő… amikor eljött, hogy visszahúzzon, az olyan volt, mintha bennem lenne, úgy értem, a fejemben. Ez olyan, semmihez sem fogható, nagyon személyes dolog volt. A Rahl Nagyúr gyógyított már meg korábban is, amikor súlyosan megsérültem, de ez most más volt. Részben ugyanolyan, azaz voltak benne ugyanolyan érzések is: az őszinte aggódás meg ilyenek, amelyet éreztem már a részéről korábban, mégis, ez most más volt valahogy – igazán más. Akkor fizikai sérülésből gyógyított meg. – Cara az erőfeszítéstől, hogy megértesse magát, még közelebb hajolt. – Ez alkalommal a gonosz érintése a bensőmben hagyott nyomot, mintha megmérgezett volna, és a létemet, az élni akarásomat fenyegette. – Kihúzta magát, láthatóan elkeseredetten, hogy nem tudja jobban kifejezni, amit szeretne.

– Értem a különbséget, amit próbálsz elmagyarázni – szólalt meg Nicci. – Most személyesebb volt a kapcsolat kettőtök között.

Cara, megkönnyebbülten, hogy Nicci értette őt, bólintott.

– Igen, pontosan, személyesebb volt. Sokkal személyesebb – tette hozzá halkan. – Olyan volt, mintha a lelkem meztelenül feküdne előtte. Olyan volt, mintha… á, mindegy.

Cara elhallgatott. Nicci azt hitte egy pillanatig, hogy mindent elmondott, amit akart, és most úgy döntött, hogy itt megáll, de akkor Cara tovább folytatta.

– A lényeg az, hogy annyi mindent megérzett belőlem, a belső gondolataimból, meg minden. Soha senki még nem… – Cara ismét elhallgatott, de ez alkalommal nyilvánvalóan azzal küszködött, hogy hogyan fejezze ki magát.

– Értem, Cara – nyugtatta meg Nicci –, igazán értelek. Gyógyítottam már embereket, szóval ismerem az érzéseket, amelyeket átéltél, ha nem is olyan mélységben. Még soha nem jutottam el odáig, mint amilyen mélyre Richard veled jutott, de én is éreztem ilyesmit, amikor gyógyítottam, főleg, amikor Richarddal tettem.

– Jó hallani, hogy tudod, miről beszélek. – Cara félrerúgott egy követ séta közben. – Nem hinném, hogy a Rahl Nagyúr tudatában lenne, de amikor együtt voltunk így, nemcsak ő… érzékelt engem, azaz az érzéseimet és a gondolataimat, én is éreztem őt. – Magában mormolt. – Nem kellene ezt elmondanom. – Legyintett a kezével. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam.

Nicci nem volt biztos benne, hogy mire célzott a lány.

– Cara, ha kényelmetlenül érzed magad tőle, hogy elmondod, akkor ne tedd. Tudod, mennyire szeretem Richardot, mégis, ha úgy érzed, hogy nem kéne elmondanod, vagy hogy ezzel megsérted a veled lévő kapcsolatát, akkor talán bíznod kellene az ösztöneidben.

Cara sóhajtott.

– Talán igazad van.

Nicci nem emlékezett rá, hogy látta-e már Cara-t ennyire tehetetlennek. Ha volt valami, ami igazán tetszett benne, az a határozott magabiztossága volt. Mindig pontosan tudta, hogy mit kell tennie, bármilyen körülmények között is volt. Nicci nem mindig értett vele egyet, és tudta, hogy Richard sem, de arra mindig számíthattak, hogy Cara határozottan azt teszi, ami Richardnak a legjobb. Nem számított, hogy mennyire veszélyes is önmagára nézve, vagy hogy mennyire dühíti őket. Ha úgy érezte, hogy amit tesz, szükséges ahhoz, hogy megvédje a férfit, egyszerűen ment a saját feje után, és magára nézve nem érdekelték sem a következmények, sem az, hogy esetleg a férfi helyteleníti majd.

Ahogy csendben haladtak a sötét fasorban, Nicci a Tehetsége segítségével hallotta, hogy a távolban emberek beszélgetnek csendesen. Nem próbálta megérteni, miről; nem tett többet, csak a beszélgetés hangjait fogta fel. Férfiak és nők gyűltek össze az istállóban, és néhányan felváltva beszéltek. Nicci felismerte Richard hangját, ahogy gyengéden magyaráz valamit nekik, vagy a kérdéseikre válaszol. Hallotta, hogy néhányan sírnak.

A fogadó sarkánál, ahol jobbra az út az istállókhoz kanyarodott, Cara hirtelen elkapta Nicci karját és megállította, még amíg az árnyak eltakarták őket.

– Nézd, te és én, nos, mindketten úgy kezdtük, hogy szándékunkban állt megölni a Rahl Nagyurat.

Bár váratlanul érte a kijelentés, Nicci tudta, hogy ez nem a megfelelő pillanat ellenkezni.

– Igen, így van.

– Te és én, sokkal inkább, mint bárki más, egy különleges nézőpontból láthatjuk őt. Azt hiszem, amikor ártani akarsz valakinek, és ez a valaki azután beláttatja veled, hogy mekkorát tévedtél, és hogy ennél a te életed többet ér, nos, akkor ettől sokkal jobban fogsz ragaszkodni hozzá.

– Igen, egyet kell értenem veled.

Cara arrafelé mutatott, amerről jöttek, a téren át arra a helyre, amely ma a Szabadság tere. – Ott fent, amikor a forradalom elkezdődött, amikor a Rahl Nagyúr megsérült, és majdnem meghalt, az emberek nem akarták engedni, hogy megpróbáld meggyógyítani. Attól féltek, hogy ahelyett, hogy meggyógyítanád, kárt teszel benne. Én voltam az, aki azt mondta nekik, hogy bízzanak benned. Megértettem a megvilágosodást, amin keresztülmentél, mert én is szinte ugyanazt éltem át. Én voltam az egyetlen, aki tudta, hogyan kezdtél érezni iránta. Azt mondtam nekik, hogy engedjék, hogy megpróbáld. Attól féltek, hogy kihasználod a lehetőséget és megölöd. De én tudtam, hogy nem tennéd. Tudtam, hogy meg fogod menteni.

– Igazad van, Cara. Mindketten nagyon mélyen érzünk iránta. Mindkettőnket különleges kapocs köt hozzá.

– Így van. Egy különleges kötés. Bár más, mint más embereknél.

Mivel még mindig nem egészen értette, mit mond Cara, Nicci kinyújtotta a kezét.

– Tehát mondani akarsz nekem valamit?

Cara a csizmája orrát bámulva bólintott.

– Amikor a Rahl Nagyúr és én együtt voltunk ott, azon a helyen, éreztem az érzéseit. A belsejében szörnyű, égető magány van. Azt hiszem, hogy talán ez az egész ügy ezzel a nővel – ezzel a Kahlannal kapcsolatos –, szóval, miatta alakult ki.

Nicci nagy levegőt vett, és lassan kifújta, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mi az igaz valója annak, amit Cara megérzett a férfiban.

– Azt hiszem, ez is benne van. Cara megköszörülte a torkát.

– Nicci, amikor férfit tartasz a karodban, és már együtt voltatok… nos, ilyen közeli kontaktusban, akkor igazán megérzed, hogy mi van benne.

Nicci az érzéseit az árnyak mélyére nyomta.

– Bizonyára igazad van, Cara.

– Úgy értem, én csak örökké ölelni akartam, vigasztalni, megvédeni a magánytól.

Nicci egy oldalpillantást vetett a Mord-Sithre. A száját húzogatta, miközben egyfolytában a földet leste. Nicci nem szólt, azt várta, hogy Cara folytassa.

– De én nem hiszem, hogy én lennék az, akinek ezt meg kellene tenni a Rahl Nagyúrért.

Nicci óvatosan kérdezett.

– Szóval, szerinted nem te vagy az a nő, aki enyhíteni tudná a… magányát?

– Nem. Nem én.

– Benjamin miatt?

A lány megvonta a vállát.

– Részben. – Nicci szemébe nézett. – Szeretem a Rahl Nagyurat. Az életemet adnám érte. És el kell ismernem, hogy ahogy mellette feküdtem, és a karjaimban tartottam, úgy éreztem, hogy tudnék több lenni, mint testőr és barát. Ahogy ott feküdtem az ágyban, és közel éreztem magamhoz, elképzeltem, milyen lenne … – a hangja elhalkult.

Nicci nyelt egyet.

– Értem.

– De nem hiszem, hogy én vagyok az. Nem tudom, miért. Nem vagyok kimondottan szakértő a szív ügyeit illetően, de úgy érzem, nem én vagyok az, akire szüksége van. Egyszerűen nem hiszem. És ha megkérne rá, azonnal beleegyeznék… de nem azért, mert szeretném. Megértesz?

– Úgy érted, megtennéd mélységes tiszteletből, és mert aggódsz érte, de nem kívánnál a szeretője lenni.

– Így van – sóhajtott fel Cara megkönnyebbülten attól, hogy valaki más kimondta hangosan. – Azonkívül, nem hinném, hogy a Rahl Nagyúr úgy érez irántam. Amikor éreztem az érzéseit, amikor egymás karjaiban voltunk, azt hiszem, tudtam volna, ha úgy érezne irántam, de nem. Szeret engem, ennyit tudok, de nem úgy.

Nicci óvatosan kifújta a levegőt.

– Tehát… azt akartad, hogy tudjam? Hogy a magányossága lehet az oka a kitalációinak?

Cara bólintott.

– Igen… és még egy dolog.

Nicci az utcát nézte, ahogy az emberek az istálló felé tartanak.

– És mi lenne az?

– Azt hiszem, talán te lehetnél az.

Nicci szíve a torkában dobogott, ahogy Cara-hoz fordult, és rábámult. – Micsoda?

– Azt hiszem, te lehetnél az a valaki a Rahl Nagyúr számára. – Feltartotta a kezét, hogy elejét vegye az ellenérveknek. – Ne mondj semmit. Nem akarom, hogy azt mondd, megőrültem. Még most ne mondj semmit! Csak gondolkodj rajta. Hamarosan úgyis indulunk és még egy darabig nem fogunk találkozni, így lesz időd, hogy megemészd. Nem azt kérem, hogy áldozd fel magad érte, vagy bármi ilyen ostobaságot. Csak azt mondom, hogy a Rahl Nagyúrnak szüksége van valakire, és te lehetnél az a nő – úgy értem, ha te is úgy érzed. Én nem az vagyok, aki kell neki. Mord-Sith vagyok, és a Rahl Nagyúr egy varázsló. Drága szellemek, hogy utálom a mágiát, és ő maga a mágia. Mi nem illünk össze semmilyen tekintetben sem. De ti ketten sok mindenben hasonlítotok. Te varázslónő vagy. Ki érthetné meg jobban nálad? Ki segíthetne neki az élet minden területén nálad jobban?

Emlékszem, hogy azon az estén a táborban, a menedékben, ti ketten az Alkotó Mágiáról beszélgetettek. Én felét sem értettem, de hihetetlen volt, hogy ti ketten milyen könnyedén megértettétek egymás gondolatait és elveit, úgy, ahogy más képtelen lenne rá. Emlékszem, hogy mennyire meglepett, hogy ti ketten menynyire összeilletek. És emlékszem, az is megfordult a fejemben, amikor olyan közel feküdtünk hozzá, hogy melegítsük, hogy milyen szépen nézel ki ilyen közel mellette. Mint ahogy egy nő lehet közel egy férfihoz, akit szeret. Emlékszem, valami oknál fogva, szinte azt vártam, hogy megcsókol. Olyan természetesnek tűnt volna. Nicci nem tudta lecsillapítani őrülten kalapáló szívét.

– Cara, én… – nem találta a szavakat.

Cara az épület sarkán leválni készülő darabka festéket kapargatta. – Azon kívül te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. A Rahl Nagyúrnak olyan feleség kellene, aki illik hozzá, és nálad nem tudok jobbat.

– Feleség…?

– Hát nem látod, hogy milyen logikus? Megszüntethetnéd az ürességet, amit éreztem benne. Örömre cserélhetnéd a nyomorúságát. Akkor végre lenne valaki, akivel megoszthatja a Tehetségét és a mágiához való kapcsolatát. Nem lenne egyedül. Csak gondold át!

– De Cara, Richard nem szeret engem!

Cara egy hosszú, kényelmetlen percig csak nézte. Niccinek akkor eszébe jutott, hogy mit mondott Richard, milyen bénító érzés is az, ha egy Mord-Sith az ember szemébe néz. Nicci most értette meg.

– Még lehet, hogy nem érez úgy, de ha majd ismét csatlakozol hozzánk, talán éreztethetnéd vele, hogy nyitott vagy egy ilyen dologra kettőtök között – persze csak ha te is akarod, ha el tudnád fogadni. Néha az embernek csak tudatosítania kell bizonyos dolgokat ahhoz, hogy komolyan gondolkodhasson rajtuk. Ezért éreztem azt, hogy beszélnem kell veled. Talán, ha úgy gondolja, hogy te nyitott lennél erre, akkor elkezdené érdekelni, és más színben látna.

Tudod, a szerelmeseknek valamikor egymásba kell szeretniük. Nem úgy születtek, hogy már szerették egymást. Talán csak hozzá kell segítened, hogy eljusson arra a pontra, hogy másként tekintsen rád. Az is lehet, hogy egyszerűen azt hiszi, hogy egy ilyen gyönyörű és intelligens nő mint te, soha nem érdeklődhetne komolyan iránta. Néha a férfiak nagyon félénkek, ha olyan nővel találkoznak, akit kivételes szépségnek tartanak.

– Cara, én egyszerűen nem hiszem, hogy…

Cara bizalmasan közelebb hajolt.

– Még az is lehet, hogy azt hiszi, hogy soha nem fogsz iránta érdeklődést tanúsítani, és azért találta ki azt a másik nőt, hogy betöltse az űrt.

Nicci megnedvesítette az ajkait.

– Szerintem, jobb, ha átmegyünk az istállóba, vagy még a végén elmegy nélküled. Nagyon indulni akart.

Cara rámosolygott.

– Igazad van. Nicci, ha akarod, felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Látom, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak. Nem is érzem helyesnek, hogy ilyeneket mondtam.

– Akkor miért tetted?

Cara szomorkásan a távolba meredt.

– Talán azért, mert ahogy a karjaimban tartottam, megéreztem benne a szörnyű magányt, és ez összetörte a szívemet. – Újra Niccire nézett. – És a Mord-Sithekkel ez nem gyakran esik meg.

Niccinek már a nyelvén volt, hogy azt mondja: a varázslónőkkel sem.