Negyvenedik fejezet

 

 

 

Richard a környező hegyek között a veszély jeleit kutatta, miközben Cara-val beléptek a völgybe, ahol magasztos bükk és juharfák koronázták a dombtetőt. Az egyenes, magas törzsek széles boltívbe hajoltak föléjük, és Richardban azt az érzést keltették, mintha egy óriási zöld katedrális mennyezetét tartó hatalmas oszlopok között járna. A lenge szellő vadvirágok illatát sodorta feléjük. A lombsátor zizegő levelei között időnként már megpillanthatták Shota palotájának lenyűgöző tornyait.

Arany napsugár foltok fénylettek a leveleken és az alacsony fűben. A nagy, gömbölyű szikla repedéséből csobogva tört elő egy forrás vize, és a sima felszínen lecsorogva egy sekély, kígyózó patakba ömlött. A patakból itt-ott kiálló köveket bolyhos, zöld moha borította.

A tarka fényben, az egyik kövön, a patak mögött, kecses karjára támaszkodva egy hosszú fekete ruhába öltözött, dús, szőke hajú nő ült, és ujjait a patak tiszta vizébe mártotta. A jelenés, illetve körülötte a levegő, szinte izzott a napfényben.

Még így háttal is nagyon ismerősnek tűnt.

Cara Richardhoz hajolt, és odasúgta.

– Ez Nicci?

– Bárcsak ő volna, de nem ő.

– Biztos?

Richard bólintott.

– Láttam már ilyesmit Shotától korábban. A legelső alkalommal pont ugyanezen a helyen a halott anyám képében jelent meg előttem.

Cara a férfire pillantott.

– Hát ez azért elég gonosz csalás volt.

– Azt mondta, ajándéknak szánta, csupán kedvességből akart életre kelteni egy régi emléket.

Cara szkeptikusan felfortyant.

– És akkor most vajon miért akarja, hogy Nicci-re emlékezz?

Richard Cara-ra nézett, de nem tudta a választ. Mikor végre a sziklához értek, a nő kecsesen felállt és hozzáfordult. Kék szemével egyenesen ránézett.

– Richard – szólalt meg a Nicci kinézetű nő. A hangja is épp olyan selymes volt, mint Nicci-é. A fűzős felsőrész mély kivágása még mélyebbnek tűnt, mint amilyenre Richard emlékezett. – Annyira örülök, hogy újra láthatlak. – Puhán a férfi vállára tette a kezét, és lazán összekulcsolta az ujjait a férfi tarkóján. A levegő szinte tapintható volt körülötte, és valamilyen álomszerű, légies kinézetett kölcsönzött neki.

– Annyira örülök! – tette hozzá az örömtől elfúló lélegzettel.

Akkor sem hangozhatott volna valódibbnak, ha tényleg Nicci lett volna. Az illúzió annyira meggyőző volt, hogy Cara-nak leesett az álla. Richard szinte megkönnyebbült, hogy újra láthatja Niccit.

Szinte.

– Shota, azért jöttem, hogy beszéljek veled.

– Beszélgetni a szerelmesek szoktak – válaszolta, miközben ajka szemérmes mosolyra húzódott.

Meleg mosollyal, ujjaival lágyan a férfi hajába túrt. A szeme szintén mosolyogni látszott a viszontlátás örömétől. Abban a pillanatban boldogabbnak, elégedettebbnek és békésebbnek látszott, mint amilyennek Niccit valaha látta. Annyira olyan volt, mint Nicci, hogy a férfinek nehezére esett észben tartania, hogy Shota áll előtte. Nicci soha nem lenne ennyire bizalmaskodó. Ez itt Shota.

Finoman közelebb húzta Richardot magához. Richardnak nem ment könnyen az ellenállás. Hirtelen semmilyen ellenérv nem jutott eszébe. Nem volt képes elfordítani a tekintetét a csábító szempárról. Úgy érezte, magával ragadja a gyönyör, hogy egyenesen Nicci szemébe nézhet.

– És ha ez az ajánlatod, Richard, elfogadom.

Annyira közelhúzódott, hogy a férfi szinte érezte édes leheletét az arcán. A nő becsukta a szemét. Puha ajkai a férfiéhez értek, egy lassú, puha csók erejéig, amit a férfi nem viszonzott. Mindazonáltal nem is húzódott el tőle.

Azzal, hogy a nő karjai szorosabb ölelésre vonták, és hogy megcsókolta, szinte mintha megbénította volna, és a gondolatai is elnehezültek. Az öleléstől, méginkább, mint a csóktól, szinte fájó vágyódást érzett biztos támasz, védelmező odaadás és gyengédség iránt. A régen várt vigasz ígérete volt az, amely teljesen védtelenné tette.

Érezte, ahogy a nő feszes testének minden apró hajlata az övéhez simul. Érezte, ahogy egy gondolat próbál felszínre törni a fejében, de képtelen volt nem a csókra, az ölelésre és a nő testére gondolni. Valójában már maga a gondolkodás is nehezére esett.

A csók hatása volt. Ettől a csóktól elfelejtette, ki ő, vagy miért van itt, pedig, furcsa módon, nem szerelmet, vagy bujaságot ígérő csók volt. Nem tudta biztosan mit is ígért. Szinte mintha még az sem döntött volna, aki adta.

Egy dolgot tudott csupán biztosan, hogy nagyon is különbözött attól, ahogyan Nicci Altur'Rangban, az istállóban az indulása előtt megcsókolta. Az a csók többek között a mágia földöntúli gyönyörét és nyugalmát hordozta. Az igazi Nicci volt abban a csókban. A látvány ellenére ez itt nem Nicci. Ez a csók ellenállhatatlan volt, mint ahogy egy óriási súly, de nem volt benne semmi… érzéki. Ennek ellenére azzal fenyegetett, hogy belebonyolódik az általa felvetett gyanakvó kérdésekbe és ki nem mondott ígéretekbe.

– Nicci, vagy Shota, vagy bárki vagy is – sziszegte fogai közül Cara ökölbe szorított kézzel – mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

A nő elhúzódott, a fejét kissé Cara felé fordította, miközben az arcát még mindig Richardéhoz nyomta. Kíváncsian nézett a lányra. Finom ujjaival lágyan a férfi haját borzolta. Richardnak örvénylettek a gondolatai.

Cara egy kissé hátrébb lépett, amikor a Nicci-bőrbe bújt Shota a másik kezével lágyan megemelte a Mord-Sith állát.

– Miért? Csak azt, amit szeretnél.

Cara még egy lépést hátrált, hogy a finom ujjak már ne érhessék el.

– Hogy mi?

– Hiszen ezt akartad, vagy nem? Azt hittem, hogy hálás leszel, ha segítek véghezvinni, amit elterveztél.

Cara csípőre tette a kezét.

– Nem értek egy szót sem abból, amit beszélsz!

– Miért vagy olyan mérges? – mosolya ravaszkásra változott. – Nem én találtam ezt ki, hanem te. Ez a te terved – amit te magad fundáltál ki. Én csak segítek valóra váltani.

– Miből gondolod, hogy …? – Cara nem találta a szavakat.

A Nicciéhez annyira hasonlító kék szemek ismét Richardra néztek. Ismét mosolyogva a férfi arcvonásait tanulmányozta.

– Ez a fiatal nő olyan jó barát és hű védelmező! Elmondta neked ez a barát és védelmező, hogy mit tervelt ki a számodra, Richard? – Megérintette a férfi orrát. – Hát ilyeneket. Kigondolta és eltervezte neked az egész hátralévő életedet. Néha igazán megkérdezhetnéd, hogy mik a tervei veled.

Cara arca hirtelen elernyedt, ahogy megértette, miről van szó, majd elvörösödött.

Richard megragadta Shota vállát, és kissé eltolta magától, kényszerítve, hogy levegye a kezét a válláról. Ugyanakkor minden erejével megpróbálta visszanyerni az irányítást önmaga felett.

– Te magad mondtad, Cara a barátom. Nem félek attól, hogy mit tervez az életemmel. Tudod, annak ellenére, hogy a barátaim és a szeretteim mit akarnak, vagy remélnek, az életem az enyém, és én döntöm el, hogy mit teszek vele. Az emberek tervezhetnek, vagy remélhetnek dolgokat azok számára, akiket szeretnek, de végső soron az egyén saját maga az, aki az életéért felelős, így saját magának kell meghoznia a döntéseket.

A nő széles mosolya látni engedte fehér fogsorát.

– Milyen édesen ártatlan gondolataid vannak! – Ismét megsimította a férfi haját. – Azért én határozottan azt javaslom, kérdezd meg, hogy mit tervezett a szíveddel.

Richard Cara-ra nézett. A lányon látszott, hogy a dühkitörés és a pánik között vergődik. De egyik sem sodorta magával. Szilárdan állt, és csendben maradt. Richard nem tudta, miről beszél Shota, de azt igen, hogy ez most nem a megfelelő alkalom, hogy megtudja. Nem engedhette meg, hogy Shota eltérítse az eredeti szándékától.

Azt is észrevette, hogy Cara elfehéredő ujjakkal szorította az Agiel-jét.

– Shota, most már legyen elég ebből a kitalálósdiból! Cara óhaja és szándéka pedig az én gondom és nem a tiéd.

Nicci szomorúan mosolygott.

– Szóval, így gondolod, Richard? Ez a véleményed? A nő körül a ködös levegő felragyogott. Nicci pedig már nem Nicci volt többé, hanem Shota. Már nem álomszerű látomás volt, hanem hús-vér ember. A szőke hajkoronát hullámos gesztenyebarna haj váltotta fel. Fekete ruhája lehelet finom szürkés anyagú, de épp annyira kivágott ruhává alakult, amelynek könnyű anyagát lágyan lengette a szél. Minden tekintetben épp olyan szép volt, mint a völgy, ahol élt.

Amikor Shota ismét Cara felé fordította a figyelmét, az arckifejezése veszélyesen megkeményedett.

– Bántottad Samuelt!

– Sajnálom – felelt egy vállrándítással Cara – nem így akartam.

Shota szemöldökét felvonva égő tekintettel meredt a lányra, mint aki arra készül, hogy az arcába vágja, hogy egy szavát sem hiszi el.

– Meg akartam ölni – fejezte be a mondatot Cara.

Shota dühe semmivé foszlott, és bár röviden, de hevesen felnevetett. Richardra pillantott, és még mindig mosolyogva mondta.

– Tetszik nekem. Megtarthatod.

Richardnak eszébe jutott, hogy Cara egyszer ugyanezt mondta neki Kahlanról.

– Shota, mondtam neked, azért jöttem, hogy beszélgessünk.

Vidám, tiszta tekintetű, mandulabarna szemei csodálkozva néztek rá.

– Tehát felajánlod, hogy a szerelmem leszel?

Richard észrevette, hogy Samuel sárga szemeivel gyűlölködve nézi a fák közül.

– Tudod, hogy nem.

– Á! – a mosolya visszatért. – Akkor azt akarod mondani, hogy azért jöttél, mert akarsz tőlem valamit. – Megfogta ruhája egyik repkedő szegélyét. – Így van, Richard?

Richardnak figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne bámuljon a kortalan szemekbe. De nehezére esett elfordítania a tekintetét. Mintha Shota irányította volna, hogy hová nézhet, és neki nehezére esett megfelelő helyekre néznie.

Kahlan egyszer azt mondta neki, hogy Shota megbűvölte őt. Kahlan azt is mondta, hogy Shota nem tehet róla, minden boszorkány ilyen. Ilyen a természetük.

Kahlan.

A gondolat ismét betöltötte az elméjét.

– Kahlan eltűnt.

Shota felvonta a szemöldökét.

– Kicsoda?

Richard felsóhajtott.

– Nézd, valami szörnyű dolog történik. Kahlan, a feleségem…

– A feleséged! Mióta van neked feleséged?

Izzó elevenséggel fúrta a tekintetét a férfi szemébe. A hirtelen düh, amely az arcát elöntötte, és ahogy a dekoltázsa hullámzott a mélyen kivágott ruhában, Richard számára egyértelművé tette, hogy nem csak megjátssza, hogy meglepődött. Tényleg nem emlékezett Kahlanra.

Richard hátrafésülte az ujjaival a haját a homlokából, miközben összeszedte a gondolatait, és folytatta.

– Shota, már többször találkoztál Kahlannal. Nagyon jól ismered. Valami történt, ami mindenki memóriájából kitörölte őt. Senki sem emlékszik rá, téged is beleértve, csak…

– Csak te? – kérdezte hitetlenkedve. – Csak te emlékszel rá?

– Ez egy hosszút történet.

– Attól még nem lesz igaz.

– De igaz – erősködött Richard. Hevesen gesztikulált. – Még az esküvőnkre is eljöttél.

A nő összefonta a karját.

– Nem hinném.

– Amikor először jöttem ide, foglyul ejtetted Kahlant és kígyókkal borítottad…

– Kígyókkal – mosolygott Shota. – Azt mondod, szerettem ezt a nőt, és mégis ilyen elnézően bántam vele?

– Nem egészen. Meg akartad ölni.

Egyre szélesebben mosolygott. Ismét megfogta a férfi vállait.

– Azért, ez egy kissé erős, nem gondolod?

Richard a derekán fogva finoman eltolta. Tudta, hogy ha nem állítja meg, megint nem fog tudni gondolkodni.

Shota egyik vörösre lakkozott körmét végighúzta a férfi mellkasán. Ránézett.

– Nos, talán meg volt rá az okom.

– Igen. Nem akartad, hogy gyermekünk szülessen. Azt mondtad, hogy egy szörnyeteg lesz belőle, mert tőlem megörökli a Tehetséget, Kahlan miatt pedig Inkvizítor lesz.

– Inkvizítor! – Shota egy lépést hátrált, és iszonyú dühbe gurult. – Egy Inkvizítor? Elment az eszed?

– Shota…

– Már nincsenek Inkvizítorok. Mind meghalt.

– Ez így nem pontos. Mind, kivéve Kahlant.

A boszorkány Cara-hoz fordult.

– Volt valami láza, vagy ilyesmi?

– Nos… meglőtték egy nyíllal. Majdnem meghalt. Nicci gyógyította meg, de napokig nem volt magánál.

Shota gyanakodva felemelte az egyik ujját, mintha épp egy körmönfont dologra jött volna rá.

– Ne is folytasd! Pusztító Mágiát használt.

– Igen, azt – válaszolt Richard Cara helyett. – Csak így tudta megmenteni az életemet.

Shota amennyit az előbb hátrált, most annyit megint közelebb lépett.

– Pusztító Mágiát használt… – mormogta magában. Ismét a férfire nézett. – És hogyan csinálta? Mi volt a célja vele?

– Így tudta csak eltüntetni a nyílvesszőt, amely belém fúródott.

Shota intett, hogy folytassa.

– Biztosan tett mást is.

– És Pusztító Mágiával tisztította meg a tüdőmet a vértől. Azt mondta, hogy másképp nem tudta sem a nyilat kiszedni, sem a vért eltávolítani, és bármelyik megölhetett volna, ha nem teszi meg.

Shota hátat fordított nekik, és az egyik kezét a csípőjére téve néhány lépésnyit távolabb sétált, miközben fontolóra vette a hallottakat.

– Ez jó néhány dolgot megmagyaráz – mondta csendesen.

– Adtál Kahlannak egy nyakláncot – szólalt meg Richard.

Shota homlokráncolva hátranézett.

– Egy nyakláncot? Milyen nyakláncot adtam neki? És miért, te jó ég, miért gondolod, hogy tennék ilyet bármikor is a te… szerelmedért?

– Feleségemért – javította ki Richard. – Te és Kahlan eltöltöttek egy kis időt kettesben, és megállapodásra jutottatok. Azért adtad ajándékba a nyakláncot Kahlannak, hogy ő és én… nos, hogy együtt lehessünk. Olyan ereje volt, hogy Kahlan nem eshetett teherbe. Bár én nem értek egyet a jövőt illető nézeteiddel, a jelen helyzetben, a háború miatt, elfogadtuk az ajándékot és a velejáró fegyverszünetet.

– Gondolhatod, hogy el sem tudom képzelni, hogy ilyesmit tennék – Shota ismét Cara-hoz fordult.

– Magas láza is volt, amikor megsérült?

Richard azt hihette volna, hogy Shota gúnyolódik, ha nem látta volna milyen komoly arckifejezéssel tette fel a kérdést.

– Nem, nem volt magas láza – válaszolta Cara bizonytalanul –, csak egy kis hőemelkedése volt. Nicci azonban azt mondta, hogy ezt a problémát részben az váltotta ki, hogy milyen közel került a halálhoz, de leginkább az, hogy milyen sokáig volt eszméletlen. – Cara nem szívesen beszélt ilyesmiről egy olyan valakinek, akit potenciális ellenségnek tekintett, de befejezte, amit mondani akart. – Azt mondta, hogy delíriumban volt.

Shota összefonta a karját, és nagyot sóhajtott, miközben ismét a férfi szemébe nézett.

– Mit csináljak veled? – mormogta félig hangosan.

– Amikor legutóbb itt jártam – mondta Richard –, azt mondtad, hogy ha még egyszer beteszem a lábam az Agaden völgybe, akkor megölsz.

A nő nem reagált.

– Valóban? És miért mondtam volna ilyet?

– Gondolom mérges voltál, mert nem akartam megölni Kahlant, és neked sem engedtem meg. – Állával a hágó felé bökött. – Azt gondoltam, hogy meg akarod tartani a szavad, és elküldted Samuelt, hogy beteljesítse a fenyegetést.

Shota a fák közül leskelődő társára nézett. Samuel nagyon ijedtnek tűnt.

– Miről beszélsz? – kérdezte meglepetten.

– Azt állítod, hogy nem is tudtál róla?

– Miről?

Richard egy pillanatra az őt bámuló, dühtől izzó, sárga szemekbe nézett.

– Samuel elbújt a hágónál, és a hóviharban rám ugrott. Ellopta a kardomat, és lerúgott a szikláról. Épp csak sikerült megkapaszkodnom. Ha Cara nem lett volna ott, Samuel a Kardot használta volna, hogy biztosan leessek. Majdnem megölt. Nem azért nem haltam meg, mert ő nem akarta. Ő mindent elkövetett, hogy lezuhanjak.

Shota dühödten a fák alatt kuporgó alakhoz fordult.

– Igaz ez?

Samuel nem bírta elviselni a nő tekintetét. Az önsajnálattól vinnyogva a földre sütötte a szemét. Ez elég világos válasz volt.

– Ezért még később számolunk – ígérte neki halkan, ami azért jól hallható volt, és Richardot kirázta tőle a hideg.

– Nem ez volt a szándékom, Richard, és nem az én utasításomra történt, biztosíthatlak. Megmondtam Samuelnek, hogy a kis védelmeződet is hívja meg, hogy jöjjön veled.

– Tudod, mit, Shota? Elegem van már belőle, hogy Samuel állandóan megpróbál megölni, utána pedig azzal védekezel, hogy te aztán nem adtál neki ilyen utasítást. Először még hihetőnek tűnt, de mostanra túlságosan megszokottá vált. Ahogy minden alkalommal ártatlanul meglepődsz, kezd olybá úgy tűnni nekem, hogy csak letagadod.

– Ez nem igaz, Richard – válaszolta Shota kimérten. A kezét leengedte, és ott kulcsolta össze. A földet nézte a lába előtt. – Nálad van a kardja. Samuelt ez meglehetősen érzékenyen érinti. Mivel erővel vették el tőle, és nem önként adta oda, azt jelenti, hogy még mindig az övé.

Richard már majdnem ellenkezni kezdett, de emlékeztette magát, hogy nem ezért van itt. Shota ismét ránézett, és már dühös volt.

– És különben is, hogy merészelsz panaszkodni nekem amiatt, amit Samuel a tudtomon kívül tesz, amikor te tudatosan halálos fenyegetést hozol a házamba?

Richard hátrahőkölt.

– Miről beszélsz?

– Ne játszd az értetlent, Richard, nem áll jól neked! Téged egy iszonyú fenyegetés üldöz. Hány ember halt már meg csupán azért, mert elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy a közeledben legyen, amikor a bestia érted jött? Mi van, ha úgy dönt, hogy idejön, hogy megöljön? Te meglátogatsz, és ezzel az életemet is kockáztatod a beleegyezésem nélkül, csupán azért, mert egészen véletlenül akarsz tőlem valamit? Szerinted az rendben van, hogy én halálos veszélynek legyek kitéve a te óhajaid miatt? Szerinted az, hogy én tudhatok valamit, ami neked kell, elég ok arra, hogy kényed-kedved szerint kockára tedd az életemet?

– Természetesen nem – Richard nagyot nyelt. – Erre nem gondoltam.

Shota az égnek emelte a kezeit.

– Á! Tehát az a mentséged, hogy azért kell halálos veszedelemnek kitéve lennem, mert te nem gondolkodtál?

– Szükségem van a segítségedre.

– Tehát azt mondod, hogy egy szerencsétlen koldusként jöttél, aki segítségért könyörög, és nem számoltál azzal, hogy ezzel veszélybe sodorsz.

Richard a homlokát dörzsölte.

– Nézd, nem ismerem a válaszokat, csak azt mondhatom, hogy jó okom van azt hinni, hogy Kahlan létezik, és hogy eltűnt.

– Ahogy már mondtam, te akarsz valamit, és nem érdekel, hogy másokkal mi lesz.

Richard közelebb lépett hozzá.

– Ez nem igaz. Hát nem érted? Te nem emlékszel rá. Csak én emlékszem. Gondolkodj, Shota, gondolj bele, hogy mi van, ha igazam van!?

Összeszaladt a szemöldöke, és kérdőn a férfire nézett.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Ha igazam van, akkor valami óriási baj történik a világban, ami mindenki mással – beleértve téged is – elfeledtette őt. Kitörölték az agyadból. De ennél komolyabb a helyzet. Nem csak Kahlan az, aki eltűnt, hanem minden, amit te, vagy bárki más tett vele kapcsolatban. Néhány hiányzó részlet apróságnak tűnhet, de más dolgok életbevágóak lehetnek.

Nem emlékszel, hogy azt ígérted, megölsz, ha még egyszer eljövök ide. Ez azt jelenti, hogy amikor ezt mondtad, ez a fenyegetésed valahogy Kahlanhoz kötődött. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy úgy dönts, megfenyegetsz. Na most, mivel nem emlékszel Kahlanra, nem emlékszel arra sem, hogy mit mondtál nekem.

Mi van akkor, ha valami hihetetlenül fontosat épp így elfelejtettél? Azzal, hogy elfelejtetted Kahlant, elveszítetted az életed egy részét, elveszítetted néhány döntésedet. Hányféleképpen kötődhetsz Kahlanhoz, aminek nem is vagy tudatában, és most kitörölték a fejedből? Mennyire lehetnek fontosak ezek a hiányzó emlékek? Mennyire változott meg az életed amiatt, hogy nem emlékszel arra, hogy mennyire változott meg a gondolkodásmódod az ő hatására?

Shota, nem látod a probléma nagyságát? Nem érzed, milyen hatással van ez mindenki más érzékelésére? Ha mindenki elfelejti milyen hatással volt az életére Kahlan, azok nélkül a pozitív változások nélkül kell tovább élniük, amiket Kahlan hozott az életükbe. – Richard megállt, egyik kezét a derekára tette, és a másikkal mutogatott. – Csak gondolj valakire, akit ismersz! – Odafordult hozzá, és a szemébe nézett. – Gondolj az édesanyádra! És most próbáld meg elképzelni, hogy mi mindent veszítenél el, ha elveszítenéd a vele kapcsolatos emlékeidet, és mindent, amit tőle tanultál, minden döntésedet, amire ő, akár közvetlenül, akár közvetve hatással volt.

És most képzeld el, hogy mindenki elfelejt egy olyan fontos személyt, mint amilyen az édesanyád volt a számodra –, de aki közben fontos események középpontjában áll. Csak képzeld el egy pillanatra, hogyan változna meg az egész életed, a gondolkodásod, ha elfelejtenéd, hogy én létezem, és nem emlékeznél azokra a dolgokra, amiket velem tettél, vagy amiket miattam tettél! Kezded már megérteni a dolog jelentőségét?

Kahlan nyakláncát mindkettőnknek szántad nászajándékul, hogy megakadályozd, hogy gyermekünk legyen, legalábbis egy időre. De ez több volt, mint ajándék. Fegyverszünet is volt. A békekötés jele volt közted, köztem és legalább annyira közted és Kahlan között. Milyen más egyéb ilyen megállapodás, eskü vagy szövetség van még, amit esetleg Kahlan hatására kötöttél, és most már nem emlékszel rá? Hány fontos feladatot nem teljesítesz?

Hát nem látod? Ezzel az egész világot káoszba lehet taszítani! Fogalmam sincs, milyen következményekkel járhat egy ilyen sokrétű változás, de lehet, hogy az egész szabadságharc kimenetét befolyásolhatja. Elhozhatja a Birodalmi Rend uralmát, de akár az egész élet végét is jelentheti.

Shota döbbentnek tűnt.

– Az egész életét?

– Ilyen jelentős események nem történnek véletlenül. Ez nem egy véletlen baleset, vagy hiba. Kell, hogy oka legyen, és bármi, ami ilyen egyetemes jelentőségű gaztettet képes előidézni, csakis gonosz szándékkal bírhat.

Shota egy ideig megfejthetetlen arckifejezéssel tanulmányozta a férfit. Végül végig simított a szélben repkedő ruháján és elfordult, hogy átgondolja a hallottakat. Végül újra a férfire nézett.

– És mi van akkor, ha tényleg csak valamilyen hallucinációtól szenvedsz? Mivel ez a legegyszerűbb magyarázat, ez tűnik a legvalószínűbbnek is.

– Bár valóban általában a legegyszerűbb magyarázat az igaz, ez nincs mindig így.

– Nem egy hétköznapi döntés, amire kérsz, Richard. Amit leírtál, hihetetlenül bonyolult dolog. Már az is problémát okoz, hogy végiggondoljam az összefüggéseket és a következményeket, amelyeket egy ilyen esemény felvet. Olyan sok dolgot tenne meg nem történtté, és olyan káoszt szülne, hogy hamarosan túl nyilvánvaló lenne mindenki számára, hogy valami szörnyűség történik a világban – még ha nem is tudják, mi az. És ezt én nem látom. – Shota nagy lendülettel széttárta a karját. – Egyébként pedig te milyen kárt okozol a világnak emiatt az őrült misszió miatt, amit azért vállalsz, hogy megtalálj egy nemlétező nőt? Először azzal jöttél ide, hogy segítsek megállítani Darken Rahl-t. Segítettem, és ezzel segítettem abban, hogy te legyél a Rahl Nagyúr. A háború tovább dühöng, a D'Harai Birodalom elkeseredetten küzd, és te nem vagy ott, hogy kivedd a részed belőle, mint ahogy Rahl Nagyúrként kellene. Gyakorlatilag a saját hallucinációid és átgondolatlan cselekedeteid fosztottak meg a rangodtól. Üres a vezető helye. A segítség, amit tőled kaphatnának, elveszett, nem segítesz azoknak, akik az általad indított ügyért harcolnak.

– Hiszem, hogy igazam van – válaszolta Richard. – És ha így van, az azt jelenti, hogy halálos veszély fenyeget minket, amivel rajtam kívül senki nincs tisztában. Ezért csakis én vehetem fel vele a harcot. Csak én állok szemben ezzel az ismeretlen veszedelemmel. Nem tehetem meg, hogy nyugodt lelkiismerettel figyelmen kívül hagyom, amit igaznak hiszek, hogy mindenkit egy ismeretlen hatalmas veszedelem fenyeget, aminek senki nincs tudatában.

– Ez roppan kényelmes kifogás, Richard.

– Ez nem kifogás.

Shota gúnyolódva bólintott.

– És ha közben az újonnan alakult D'Harai Birodalom elbukik? Ha a Birodalmi Rend vademberei véres kardjukat győzelemre emelik a szabadság ügyéért elesett bátor katonák holtteste felett, miközben a vezetőjük fantomokat kerget? Azok kevésbé lesznek halottak azért, mert te láttál egyedül valamilyen kifürkészhetetlen veszedelmet? Az ügyük, a te ügyed, kevésbé lesz elveszett? Akkor majd boldogan vész az egész világ hosszú időre sötétbe, ahol emberek milliói születnek nyomorult életre, ahol csak elnyomás, éhezés, szenvedés és halál lesz az osztályrészük?

Az, hogy te egyedül kergeted egy olyan rejtvény megoldását, amely csak a te fejedben létezik, elfogadhatóbbá teszi számodra a szabadság végét? Ami egyenes következménye annak, hogy makacsul igaznak hiszel valamit, annak ellenére, hogy egyértelmű bizonyíték van az ellenkezőjére.

Richard nem felelt. Valójában félt akár megpróbálni is válaszolni. Azok után, ahogy a nő fogalmazott, bármi, amit mondhatna, sekélyesnek és önzőnek hangzana. Bizton érezte, hogy jó oka van rá, hogy ragaszkodjon a meggyőződéséhez, de azt is tudta, hogy mindenki más számára nagyon gyenge lábakon állónak látszik ez az ok, és jobban teszi, ha hallgat.

Ezen kívül pedig, mélyen a felszín alatt, ott kísértette az a gondolat, hogy mi van, ha a nőnek mégis igaza van, hogy csak valamilyen, az ő agyában létező borzalmas látomásról van szó, és nem egy olyan problémáról, ami mindenkit érint.

Mitől lesz neki igaza, és fog mindenki más tévedni? Hogyan lehetne egyedül neki igaza? Hogy lehet ilyesmi lehetséges? Hogyan tudhatná ő egyedül, hogy igaza van? Milyen bizonyíték, a memóriájától eltekintve, létezhet erre? Nem volt egyetlen kézzel fogható bizonyíték sem, amit fel tudna mutatni.

A hite megingása megrémítette. Ha ez elhatalmasodik, ha megtöri, a világ súlya agyonnyomja. Nem tudja elviselni ezt a terhet, ha Kahlan nincs többé benne.

A világa egyedül állt Kahlan és a feledés között.

Nélküle nem tudja folytatni. Nem akart nélküle élni. Ő jelentett mindent a számára. Egészen eddig a pillanatig képes volt a személyes, intim, szerelmes emlékeit félretenni, és helyette a részletekkel foglalkozni, hogy el tudja viselni a fájdalmat, hogy még egy napig hiányolnia kell, pedig egyfolytában a megtalálásán fáradozott. Ez a fájdalom most azonban jeges bilincsbe zárta a szívét és kivette az erőt a lábaiból.

A hiánya felett érzett fájdalmat a bűntudat hulláma követte. Ő volt Kahlan egyetlen reménye. Csak ő védte a kis lángot, ami életben tartotta egy egész áradattal szemben, amely el akarta törölni a létezését. Csak egyedül ő próbálta megtalálni és visszahozni. De még semmit sem sikerült elérnie. A napok csak egyre teltek, de eddig még semmit sem talált, ami közelebb vihette volna a nőhöz.

S ami még ennél is rosszabb, Richard tudta, hogy Shota-nak több szempontból igaza van. Miközben ő azon fáradozik, hogy Kahlanon segítsen, mindenki mást magára hagy. Ő volt az, aki nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az emberek elkezdtek hinni egy szabad D'Hara létezésének lehetőségében, hogy létezhet olyan hely, ahol az emberek a saját céljaikért élhetnek és dolgozhatnak.

Túlságosan is tudatában volt, hogy elsősorban ő a felelős a nagy Határ leomlásáért, amellyel lehetővé vált Jagang császár számára, hogy a Birodalmi Rendet az Újvilágba vezesse, és az Újvilág frissen kivívott szabadságát fenyegesse.

Hány ember életét teszi kockára, miközben azt a személyt kutatja, akit szeret? Mit várna tőle Kahlan ebben a helyzetben? Tudta, hogy mennyire szereti Középföldet és az embereket, akik felett egykor uralkodott. Azt akarná, hogy felejtse el őt és próbálja megmenteni őket. Azt mondaná, hogy túl sok minden forog most kockán ahhoz, hogy őt kutassa.

De persze, ha ő tűnne el, biztosan nem hagyná magára senki kedvéért.

Annak ellenére, hogy mit mondhatna Kahlan, a nő élete volt fontos a számára, ő jelentette számára az egész világot.

Elgondolkozott, hogy vajon igaza van-e a Shotának, amikor azt mondja, hogy Kahlan eltűnése kapcsán a veszély képzetét az egész világra kiterjeszteni csak egy jó kifogás a számára.

Úgy döntött, hogy ebben a pillanatban, amíg nem talál jobb módot arra, hogy segítséget szerezzen, és időt nyerjen, hogy összeszedje a bátorságát és megacélozza elszántságát, a legjobb, amit tehet, ha témát vált.

– És mi van ezzel a dologgal – kérdezte a kezével gesztikulálva, „amelyik üldöz"? – A szenvedély eltűnt a hangjából. Rádöbbent, hogy mennyire fáradt a hosszú hágón való átkeléstől, nem is szólva a vágtáról, amivel az Óvilágból eljöttek. – Tudsz róla mondani valamit?

Úgy érezte, ezzel a kérdéssel biztosabb talajon jár, mert a szörnyeteg nemcsak Kahlan utáni keresését akadályozta, hanem arra a küldetésre is hatással volt, amelyhez Shota igyekezett visszatéríteni.

A nő egy ideig tanulmányozta az arcát, majd sokkal gyengédebb hangon folytatta, mintha anélkül, hogy ténylegesen felfogták volna, szavak nélkül megegyeztek volna, hogy csökkentik a kettejük közti nézeteltérést.

– A szörnyeteg, ami üldöz, már nem az, ami volt korábban, aminek teremtették. Az események miatt mutálódott.

– Mutálódott? – kérdezte ijedten Cara. – Hogy érted ezt? Mi lett belőle?

Shota kettejüket vizsgálgatta, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy mindketten jól figyelnek.

– Vérszörny.