Ötvenedik fejezet

 

 

 

Nicci kinyitott egy vasalt tölgyfa ajtót, és kilépett a szabadba. Pufók fehér felhők lebegtek a feje felett a ragyogó azúrkék égen, amit más körülmények között lélekemelőnek talált volna. A friss szellő az arcába fújta a haját. Félresimította és lenézett a keskeny hídra, amely a távoli bástyához vezetett. Richard a híd túloldalán állt a bástya végében az egyik lőrésnél, és lefelé meredt. Cara, aki a közelben várakozott, megfordult, ahogy meghallotta az ajtót.

Nicci átszaladt az udvar fölött ívelő hídon. Látta a kőpadokat a rózsakertben, a torony aljában, a falak találkozásánál. Amikor Richardhoz ért, a férfi rápillantott, és röviden rámosolygott. Szívet melengető volt látni, még ha érezte is, hogy ez a mosoly alig több mint udvariasság.

– Rikka szólt, hogy látogató jön a Toronyba. Gondoltam, jövök és szólok.

Cara, aki csak háromlépésnyire állt tőle, egy kissé közelebb jött.

– És Rikka tudja, hogy ki az?

Nicci megrázta a fejét.

– Attól tartok, nem. Bevallom, engem egy kissé aggaszt a dolog.

Anélkül hogy megmozdult volna, vagy a szemét levette volna a lent elterülő vidékről Richard megszólalt.

– Ann és Nathan az.

Nicci meglepődött. Lenézett. Richard a vendégekre mutatott, akik a kanyargó úton a Torony felé tartottak.

– Három lovast látok – mondta Nicci.

Richard bólintott.

– Úgy néz ki, Tom is velük van.

Nicci egy kissé jobban előre hajolt Richard mellett, és lenézett a fal mellett. Ijesztő volt a mélység. Nyomban elöntötte a rossz érzés, nem tetszett neki, hogy Richard itt állt.

A kezét a férfi vállára tette, hogy megtámassza magát, és még egyszer lenézett a három lovasra, akik a napsütötte úton közeledtek. Egy pillanatra eltakarták őket a fák, majd egy perccel később újra felbukkantak, és kitartóan közeledtek a Torony felé.

Egy széllökés hirtelen annyira megtaszította, hogy úgy tűnt, elveszíti az egyensúlyát. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna Richard megfogta a derekát, hogy megtartsa. A nő ösztönösen elhúzódott a faltól. Amint ismét biztosan állt a lábán, a férfi védő karja elengedte.

– Ilyen magasságból meg tudod állapítani, hogy Ann és Nathan az? – kérdezte.

– Igen.

Nicci nem örült kifejezetten, hogy újra láthatja a Prelátust. A Fény Nővéreként, miután élete nagy részét a Próféták Palotájában töltötte, Nicci mindent megkapott, amit akart a Nővérektől és a vezetőjüktől. A Prelátus több szempontból olyan volt a számára, mint egy anya, mint ahogy a többi Nővér számára is, olyan valaki, aki megrótta őket, ha csalódást okoztak és figyelmeztette őket, hogy meg kell kettőzniük az erőfeszítéseiket, ha segíteni akarnak a szükséget szenvedőknek.

Amikor fiatal volt, és lelkében az önös érdek felütötte undok fejét, Nicci anyja mindig készen állt, hogy pofonnal megtorolja. Később Nicci életében a Prelátus töltötte be ugyanezt a szerepet, még ha kedves mosollyal tette is. Mindegy, hogy pofon volt vagy mosoly, ugyanazt a célt szolgálta, még ha szebben hívták is.

Nathan Rahl más kérdés volt. Nicci nem igazán ismerte a Prófétát. Voltak olyan Nővérek és novíciák, akik a nevének puszta említésétől remegni kezdtek. Abból, azonban, amit mindenki mondott, nem egyszerűen veszélyes volt, hanem minden bizonnyal tébolyodott, ami, ha igaz, némi összefüggést mutathat Richard jelenlegi állapotával.

A Prófétát szinte egész életében a palota egy biztonságos részében őrizték, és a Nővérek nemcsak a szükségleteiről gondoskodtak, hanem arról is, hogy nehogy megszökhessen. Az emberek Tanimurában, ahol a palota volt, féltek a Prófétától, attól, hogy mit mondhat a jövőjüket illetően. Azt suttogták róla, hogy nagyon veszélyes alak, mert tud a jövőjükről. A Tehetség sokakban dühöt váltott ki, főleg ha ez a Tehetség nem az ő kívánságaikat szolgálta.

Niccit nem érdekelte, hogy mit mondanak az emberek Nathanról. Volt már dolga igazán veszélyes emberekkel – és Jagang csak a legutóbbi a gonoszok listáján.

– Jobb, ha lemegyünk – mondta Nicci Richardnak és Cara-nak.

Richard lefelé bámult.

– Ti menjetek, ha akartok.

Úgy hangzott, mintha kevésbé már nem is érdekelhetné, hogy jön valaki, vagy, hogy ki az. Nyilvánvaló volt, hogy a gondolatai máshol járnak, és csak azt akarja, hogy hagyják magára.

Nicci hátrasimított egy hajtincset az arcából.

– Nem gondolod, hogy meg kéne hallgatnod, hogy miért jöttek? Hiszen hosszú utat tettek meg idáig. Biztos vagyok, hogy nem tejet meg süteményt hoztak.

Richard megvonta a vállát, és nem reagált a nő szavaiba csempészett humorra.

– Majd Zedd meghallgatja.

Nicci szörnyen hiányolta a fényt, ami eltűnt Richard szeméből. Úgy érezte, már nem bírja tovább elviselni ezt a helyzetet.

A Mord-Sith-re pillantott, és csendesen, félreérthetetlenül parancsoló hangnemben megszólalt.

– Cara, miért nem sétálsz egy kicsit?

Cara, aki meglepődött rajta, hogy Nicci ilyen szokatlanul, de egyértelműen utasítja, a falrésnél álló, messzeségbe bámuló Richardra nézett, és bólintott, hogy érti, miről van szó. Nicci figyelte, ahogy Cara lemegy a sáncon, majd ismét Richardhoz fordult, de ezúttal merészen egyenes hangnemet ütött meg.

– Richard, ezt abba kell hagynod!

A férfi továbbra is a távolba révedt, és nem válaszolt.

Nicci tudta, hogy nem téveszthet célt abban, amit mondania és tennie kell. Bármit megtenne, hogy Richard észrevegye őt, de nem akart bármi áron győzni. Nem akart a második legjobb lenni egy hulla mellett, vagy egy álomkép helyettesítője, amit a férfi nem tudott valóra váltani. Ha egyszer együtt lesznek,

az azért legyen, mert a férfi választotta őt, és ne azért, mert nem volt más lehetősége. Volt olyan idő, amikor ilyen áron is elfogadta volna a férfit, de azok az idők elmúltak. Már jobban tisztelte magát ennél, és ezt Richardnak köszönhette.

Ráadásul ez nem az a Richard volt, akit ismert és szeretett. Még ha soha nem is lesz az övé, nem engedheti meg, hogy elnyelje az a borzalmas, sötét hely, ahol most volt. Ha adhat neki egy kis lökést, amitől visszatér az életbe, még ha csak ennyit tehet is érte, akkor meg fogja tenni.

Még ha az ellenfél szerepét kell is játszani ahhoz, hogy ebből az örvényből kiragadja, és emiatt ellenfélnél soha nem lehet több a férfi számára, akkor is megteszi.

Egyik kezét a kőcsipkére tette, hogy ne tudjon elhátrálni, és még erősebb hangnemben megszólalt.

– Nem harcolsz többé azért, amiben hiszel?

– Majd harcolnak mások, ha akarnak. – A hangja nem válasz volt, inkább csak egy halott hangja.

– Nem így értettem. – Nicci megfogta a karját, és gyengéden, de határozottan maga felé fordította, el a réstől, és ezzel kényszerítette, hogy ránézzen.

– Nem harcolsz többé magadért?

A férfi a szemébe nézett, de nem válaszolt.

– Azért, mert Zedd azt mondta, hogy csalódott benned?

– Szerintem a sírnak is, amit kiástam, van némi köze hozzá.

– Te lehet, hogy így gondolod, de én nem. Miért lenne? Korábban is törtél már össze a végletekig. Elraboltalak, magammal vittelek az Óvilágba, és te mit tettél? Kiálltál magadért és magadhoz hűen, a hited szerint cselekedtél azokon a korlátokon belül, amelyeket engedtem. Az által, aki vagy, felhasználtad a benned rejlő életszeretetet, és megváltoztattad az életemet. Megmutattad az igaz élet örömét, és amit mindez jelent.

Most szinte a halottaidból támadtál fel Cara-nak, nekem, és mindenki másnak, aki nem hisz Kahlan létezésében, de ez téged nem állíthat meg. Te ragaszkodtál a meggyőződésedhez, mindegy, mi mit mondtunk.

– Azért, az, amit a koporsóban találtunk, egy kicsit más. Több mint egyszerű ellenérv, nemcsak annyi, hogy néhányan nem hisznek nekem.

– Tényleg? Hát én nem így gondolom. Egy csontváz volt. Na és?

– Na és? – Hirtelen zavarodottság suhant át az arcán. – Megőrültél? Hogy mondhatod azt, hogy na és?

– Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljak a te ügyed mellett érvelni, amiben nem is hiszek, de nem akarok csalással nyerni ellened. Én igaz érvekkel akarlak meggyőzni, és nem gyatra bizonyítékok alapján. Nos, Kahlan arcát láttad, ami egyértelműen bizonyítja neked, hogy ő az? Nem, hiszen már nem volt arca. Csak egy koponya volt, nem voltak vonásai. A csontváz az Inkvizítor Anya fehér ruháját viselte. Na és? Jártam én is az Inkvizítorok Palotájában, és sok olyan ruhát láttam. Neked elég bizonyíték, hogy a nevét egy arany szalagra hímezték? Elég, hogy abbahagyd a keresést, hogy feladd, amiben hiszel? Mindazok után, amit Cara és én mondtunk neked, amivel érveltünk, te egyszerre ezt a gyenge kis bizonyítékot elégnek találod, hogy elhidd, megőrültél? Egy csontváz egy koporsóban, ami egy névvel díszített szalagot tart a kezében elég neked, hogy hirtelen meggyőzzön róla, hogy csak kitaláltad, mint ahogy én mindig is állítottam, de te nem hitted el? Nem gondolod, hogy az a szalag egyszerűen túl nyilvánvaló és kényelmes? Richard összehúzta a szemöldökét.

– Hová akarsz kilyukadni?

– Én nem hiszem el, hogy tényleg ez történik, és biztos vagyok benne, hogy te tévedsz az emlékekkel kapcsolatban, de azt sem hiszem el, hogy azt a Richardot, akit én ismerek, meg lehetne győzni egy ilyen kétértelmű bizonyítékkal, mint az a sír. És szerintem, nem is arról van itt szó, hogy Zedd sem hisz neked jobban, mint akár Cara vagy én.

– Akkor miről?

– Arról, hogy, miután a nagyapád azt mondta, hogy csalódott benned, és nem az vagy, akinek hitt, és mert féltél tőle, hogy ez igaz, te elhitted, hogy a holttest a koporsóban Kahlan,

Richard el akart menni, de Nicci megragadta, visszatartotta, és kényszerítette, hogy ránézzen.

– Szerintem, erről van szó – mondta vad elszántsággal. – Azért vagy ilyen, mert a nagyapád azt mondja, hogy tévedsz, és hogy csalódást okoztál neki.

– Talán, mert tényleg így van.

– És akkor mi van?

Richard arca most már eltorzult a zavarodottságtól.

– Hogyhogy mi van?

– Mi van, ha csalódott benned? Mi van, ha azt hiszi, ostobaságot csináltál? Te a magad ura vagy. Azt tetted, amit az eszed diktált. Azért tetted, amit tettél, mert cselekedned kellett.

– De én…

– Te mi? Csalódást okoztál neki? Feldühítetted a döntéseddel? Többre tartott téged és most elkeseredett? Kisebb lettél a szemében?

Richard nyelt egyet, mert nem akarta hangosan mindezt elismerni. Nicci felemelte a férfi állát, hogy a szemébe nézhessen.

– Richard, nem feladatod úgy élni, hogy mindenki elvárásának megfelelj.

A férfi pislogott, nem talált szavakat.

– A te életedről van szó – győzködte tovább. – Te tanítottál meg erre. Azt tetted, amit tenned kellett. Elutasítottad Shota ajánlatát csak azért, mert Cara nem értett veled egyet? Nem. Elutasítottad volna, ha tudtad volna, hogy szerintem sem kellene odaadnod a Kardot neki? Vagy ha mindketten azt mondtuk volna, hogy bolond vagy, ha ebbe belemész? Nem, nem hinném. És miért nem? Mert csak azt tetted, amiben hittél, hogy helyes, és éppen annyira remélted is, hogy majd a végén egyetértünk veled, és akkor majd nem számít, hogy korábban mit gondoltunk. A meggyőződésed vezérelt. Nem hunyászkodtál meg, hanem cselekedtél. Tetted, amit jónak láttál. Az alapján döntöttél, amiben hittél, és olyan érvek alapján, amit csak te tudhatsz igazán. Így van?

– Nos… Igen.

– Akkor miért más az, ha a nagyapád gondolja, hogy tévedsz. Ott volt? Mindent tud, amit te tudtál? Szép lenne, ha hinne abban, amit tettél, ha támogatna, és azt mondaná, „te biztosan jobban tudod, Richard", de nem tette. Akkor ettől máris rossz volt a döntés? Tényleg? – Nem.

– Hát akkor nem hagyhatod, hogy ez irányítson. Néha az emberek, akik szeretnek minket, nagyobb elvárást támasztanak, és ezeket az elvárásokat idealizáljuk. Te csak azt tetted, amit kellett, az alapján, amiben hittél, és amit tudsz, s mindezt azért, hogy megtaláld a válaszokat, hogy megoldj egy problémát. Ha a világon mindenki más biztos benne, hogy tévedsz, de te hiszel benne, hogy igazad van, akkor muszáj aszerint cselekedned, amit az elméd helyesnek vél. Hogy hányan mondanak ellent neked, az nem változtat a tényeken, és neked a tényeket kell alapul venned, nem pedig a tömeg akaratát, vagy egyetlen személy kívánságát kielégítened kell. Nem a mások elvárásainak kell eleget tenned. Úgy kell élned, hogy a saját elvárásaidnak megfelelj.

A fény, a tűz egy része visszatérni látszott a figyelmes szürke szemekbe.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy hiszel nekem, Nicci? A nő szomorúan megrázta a fejét.

– Nem, Richard. Továbbra is azt hiszem, hogy Kahlant csak megálmodtad a sérülésed miatt.

– És a sír?

– Az igazat akarod hallani?

Amikor a férfi bólintott, Nicci mély levegőt vett.

– Szerintem ő az igazi Inkvizítor Anya, Kahlan Amnell.

– Értem.

Nicci ismét megfogta a férfi állát, és nem engedte, hogy másfelé nézzen.

– De ez nem jelenti azt, hogy igazam van. A véleményemet a saját tudásomra alapozom. De nem hiszem, hogy bármi, amit a koporsóban láttam, bármennyire is azt hiszem, hogy ő az, bizonyítja ezt. Tévedtem már korábban is az életben. Te az elejétől fogva hiszed, hogy most is tévedek. Képes lennél egy olyan emberre hallgatni, akiről azt hiszed, hogy nincs igaza. Képes lennél?

– De olyan nehéz, hogy senki nem hisz nekem!

– Hát persze, hogy az, de ettől még nem adhatod fel! Nem ettől lesz igazuk, vagy fognak tévedni!

– De amikor mindenki azt mondja, hogy tévedsz, akkor kételkedni kezdesz.

– Igen, az élet néha nehéz. A múltban a kételyek megkettőzték az erőfeszítéseidet, hogy az igazság után kutass, hogy meggyőződj róla, neked van igazad, mert az igazság ismerete erőd ad, hogy tovább küzdhess. Most attól a sokktól, hogy az Inkvizítor Anya sírjában holttestet találtál, holott még a lehetőségét is elvetetted, hogy ott lehet, megtetézve a nagyapád kemény megjegyzéseivel, éppen a borzalom pillanatában, elég volt ahhoz, hogy maga alá temessen.

Megértem, hogy úgy érezted, ez volt az utolsó szalmaszál, és hogy nem tudsz tovább küzdeni. Néha mindenki eléri a tűrőképessége végét, és feladja, még te is, Richard Rahl. Te is halandó vagy, és vannak korlátaid, mint mindenki másnak. De meg kell birkóznod ezzel, és tovább kell lépned. Volt időd pihenni, de most már ismét magadhoz kell ragadnod az életed irányítását.

Nicci látta rajta, hogy gondolkodik, hogy fontolóra veszi az elhangzottakat. Felzaklatta a látvány, ahogy elméje visszatér, és újra működni kezd. Bár még mindig látszott rajta a kétely. Nem engedhette, hogy miután idáig eljutott, újra visszacsússzon.

– Biztosan volt korábban is olyan, hogy nem hittek neked az emberek – mondta. – Nem volt olyan időszak, amikor ez a te Kahlanod nem hitt neked? Egy valós személy néha ellentmondott volna neked, kételkedett volna, vitatkozott volna. És ha ez történt, akkor te biztosan azt tetted, amit tenned kellett, még akkor is, ha ő azt hitte, hogy tévedsz, s talán megőrültél. Úgy értem… ugyan már, Richard, nem ez az első alkalom, hogy én is azt hiszem, elment az eszed!

Richard halványan elmosolyodott, majd átgondolta, amit Nicci mondott, és széles vigyor jelent meg az arcán.

– Igen, volt olyan, hogy Kahlan nem hitt nekem.

– És te mégis azt tetted, amiben hittél, ugye?

Richard, még mindig mosolyogva, bólintott.

– Akkor ne hagyd, hogy ez az eset a nagyapáddal szétzúzza az életedet!

A férfi felemelte az egyik kezét, majd hagyta leesni.

– De épp ez az …

– Zedd miatt adtad fel az egészet anélkül, hogy felhasználtad volna a segítséget, amit Shotától kaptál.

A férfi hirtelen felnézett, és élénken figyelt.

– Micsoda?

– Az Igazság Kardjáért cserébe Shotától információt kaptál, hogy megtalálhasd a válaszokat. Az egyik dolog, amit mondott az volt, hogy „Amit keresel, azt régen eltemették."

De nem csak ennyit mondott. Cara mindent elmesélt Zeddnek és nekem, amit Shotától hallottatok. Úgy tűnik, a legfontosabb dolog, amit adott neked, mivel ez volt a legelső a sorban, az a Futótűz. Így van?

Richard bólintott, és figyelt.

– Azután elmondta, hogy meg kell találnod a csontok helyét a Mély Semmiben. Shota a négyfejű viperára is figyelmeztetett. Mi az a Futótűz? Mi a Mély Semmi? Mi a négyfejű vipera? Hatalmas árat fizettél ezekért az információkért, Richard. És mihez kezdtél vele? Eljöttél ide, megkérdezted Zeddet, hogy tud-e róluk, ő azt mondta, hogy nem, majd azt mondta, hogy csalódott benned. És? Most mindent eldobsz, amit megszereztél a kutatás során, csak ezért? Mert egy öregember, akinek fogalma sincs róla, hogy mit jelent számodra Kahlan, vagy, hogy min mentél keresztül az elmúlt néhány évben, azt hiszi, hogy bolond módra cselekedtél? Itt akarsz maradni, hogy az ölebe légy? Abba akarod hagyni a gondolkodást, és tőle akarsz függeni? Azt akarod, hogy ő döntsön helyetted?

– Nem. Persze, hogy nem.

– A sírnál Zedd mérges volt. Valószínűleg olyan dolgokon ment keresztül, hogy megszerezze az Igazság Kardját Shotától, amit mi el sem tudunk képzelni. Mire számítottál, mit mond majd? „– Ó, igen, jó ötlet Richard, add csak oda neki, rendben van." Sokba került neki, hogy visszaszerezze a Kardot, és azt hiszi, őrült cserét csináltál. És akkor mi van? Ő így látja. Még az is lehet, hogy igaza van.

De szerinted elég fontos az ügy ahhoz, hogy feláldozz valami olyasmit, amit ő kizárólag rád bízott, valamit, ami számodra is értékes, azért, hogy megszerezz valami értékesebbet. Te hittél benne, hogy érdemes. Cara azt mondta, először azt hitted, hogy Shota átver, de azután elkezdtél hinni benne, hogy értékes dolgokat mondott. Igazat mond Cara?

Richard bólintott.

– Mit mondott Shota a cseréről?

Richard felnézett a Nicci mögötti égbeszökő tornyokra, és felidézte a szavakat.

– Shota azt mondta: „Meg akartad kapni, amit tudok, hogy megtalálhasd az igazságot. Megadtam neked: Futótűz. Lehet, hogy most nem így érzed, de hidd el, becsületes alkut kötöttünk. Megadtam neked a válaszokat, amikre szükséged volt. Te vagy a Kereső – vagy legalább is az voltál. Meg kell találnod a jelentést, amely ezekben a válaszokban rejlik."

– És te hiszel neki?

Richard egy pillanatig gondolkozott, a tekintete messze járt.

– Igen. – Amikor ismét Nicci szemébe nézett, ismét ott csillogott a szemében az élet szikrája. – Hiszek neki.

– Akkor meg kell mondanod nekem, Cara-nak és a nagyapádnak, hogy ha egyikünk sem hajlandó segíteni neked, akkor legalább álljunk félre az utadból, és hagyjuk, hogy tehesd, amit tenned kell.

A férfi mosolygott, még ha szomorkásan is.

– Nagyon figyelemreméltó nő vagy, Nicci! Képes vagy meggyőzni arról, hogy harcoljak tovább, még ha te nem is hiszel abban, amiért harcolok. – Előre hajolt, és arcon csókolta.

– Bárcsak tudnék hinni benne, Richard… a te kedvedért!

– Tudom. Köszönöm, barátom – és azért mondom, hogy barátom, mert csak egy igaz barátot érdekelne jobban az igazság, mint a saját érdeke. – A nő felé nyújtotta a kezét, megfogta az arcát, hogy a hüvelykujjával letöröljön egy könnycseppet. – Többet tettél értem, mintsem el tudod képzelni, Nicci. Köszönöm!

Nicci szédült a tehetetlenségtől vegyes örömtől, hogy végre újra ott vannak, ahonnan indultak.

Mégis, szinte kedve lett volna megölelni a férfit. Ehelyett azonban csak rátette a kezét a férfi kezeire, amivel az arcát fogta.

– És most – szólalt meg Richard –, azt hiszem, jobb, ha megyünk, és megnézzük, mit akar Ann és Nathan. Azután pedig rá kell jönnöm, hogy mi köze az egészhez a Futótűznek. Segítesz?

Nicci mosolygott, és bólintott, mert túl nagy volt a gombóc a torkában ahhoz, hogy megszólaljon. Majd, mivel nem tudta megállni, a férfi nyaka köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte.