Hatodik fejezet

 

 

 

Richard nekiiramodott az erdőben, vissza a várakozó embereik és a kiáltások felé. Ahogy rohant, tekintete előtt elmosódtak a fák, az ágak, csak foltoknak tűntek a páfrányok, a folyondárok. Málló fatörzseken ugrott keresztül, és biztos lábbal szökkent át egy nagy szikladarabon. Gyorsan megkerült egy sor fiatal fenyőt, és egy csoport virágzó somot. Lassítás nélkül rohant el egy sor vörösfenyő mellett, majd balzsamfenyő ágak alatt haladt el. A fiatal lucok alacsony törzseinek száraz ágai belekapaszkodtak a ruhájába, ahogy keresztülvágott közöttük. Úgy tűnt, az utolsó pillanatban ugrik félre a nagyobb fák dárdaként előre meredő halott végtagjai elől, melyek majdnem felnyársalták.

Életveszélyes volt ez a veszett rohanás a sűrű erdőben, nem is szólva az esőről. Nehéz volt időben észlelni a veszélyeket és el is kellett kerülni őket. A meredező ágak könnyen kiszúrhatták az ember szemét. Ha csak egy pillanatra is megcsúszik egy vizes levélen, mohán, vagy a köveken könnyen nyaktörő esés lehet a vége. Ha egy repedésbe beleakad a halálos rohanásban, akár el is törhet a lába. Richard egyszer ismert egy fiatalembert, aki éppen így járt. A törött lábszára és a bokája soha nem jött helyre teljesen, és egész életére sánta maradt.

Richard erősen koncentrált az előtte futó csapásra, és annyira óvatos volt, amennyire csak lehetett anélkül, hogy le kellene lassítania.

Nem mert lassítani.

Egész idő alatt hallotta a szörnyű sikolyokat és kiállásokat, a visítást és az ijesztő csattanásokat. Hallotta ahogy Cara, Viktor és Nicci mögötte törtetnek előre. Nem várta meg őket. Minden egyes lépés és ugrás távolabb vitte tőlük.

Terjes erővel futott, és amikor levegő után kapkodott, meglepetten tapasztalta, hogy hamarabb kifulladt, mint várta. Először nem értette miért, azután eszébe jutott az oka. Nicci mondta, hogy még nem épült fel teljesen, és mivel sok vért vesztett, pihennie kell, hogy visszanyerje az erejét. Tovább rohant. Most be kell érnie annyi erővel, amennyi maradt. Már nem járt messze.

Csak futott tovább, mert az embereinek segítségre volt szüksége. Ezek az emberek siettek a segítségére, amikor ő volt bajban. Nem tudta, mi történik, de nyilvánvaló volt, hogy veszélyben vannak.

Ha többet tudott volna arról, hogy hogyan használja az erejét, akkor a támadás reggelén a segítségével megállíthatta volna a katonákat, még mielőtt Viktorék odaértek. Ha ez sikerült volna, nem esett volna el a harcban az a három ember. Persze az is igaz, hogy ha Richard nem lett volna ott, ahol volt, és nem állította volna meg a katonákat, Viktort és az embereit mind egy szálig megölték volna a táborukban, miközben aludtak.

Richardot nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy többet is tehetett volna értük. Nem akarta, hogy ezek közül az emberek közül bárki is megsérüljön. Teljes erőből rohant, nem spórolt az erejével, összeszedte, ami volt. Az erejét visszaszerezheti az ember, az életet azonban nem lehet.

Más hasonló alkalmakkor is szerette volna, ha többet tud a Tehetsége használatáról, de sajnálatos módon az övé másképp működött, mint a többieké. Tudatos irányítás helyett, ahogy Nicci csinálta, Richard mágiáját a harag és a szükség hozta működésbe. Azon a reggelen, amikor a Birodalmi Rend katonái mindenhonnan özönlöttek felé, a túlélés diktálta, hogy kihúzza a Kardot, és így átadta a dühét a fegyvernek. A Tehetségétől eltérően, a Kardra mindig számíthatott.

Mások, akik birtokolták a Tehetséget, kisgyermek koruk óta tanulták, hogy hogyan kell irányítaniuk. Richard soha nem tanulta ezt. Az, hogy békében és biztonságban nevelkedett, adhatott neki esélyt az életben, esélyt arra, hogy mélységesen tisztelje az életet. A hátránya azonban az volt, hogy tudatlanságban maradt a saját Tehetségét illetően.

Felnőtt fejjel különösen nehéznek bizonyult a Tehetség irányításának elsajátítása, nemcsak a neveltetése miatt, hanem mert az a fajta Tehetség, melynek birtokában volt, nagyon ritkának bizonyult. Sem Zeddnek, sem a Fény Nővéreinek nem sikerült megtanítaniuk rá, hogy hogyan irányítsa az erejét tudatosan.

Nem sokkal tudott többet annál, mint amit Nathan Rahl, a Próféta elmondott neki, hogy az ő erejét leggyakrabban a harag és egy fajta elkeseredett szükségérzet kelti életre. Hiába próbálta azonban, nem tudta azonosítani, elszigetelni ezt az érzést. Amennyire képes volt megítélni, a szükségérzet, amely a Tehetségét beindította, jellegében minden esetben más és más volt.

Richard azt is tudta, hogy a mágia használatában az akarata nem játszott szerepet. Semmilyen kívánság, vagy korlátozás nem járt eredménnyel. A mágia kiváltása és használata speciális körülményeket igényelt, és ő nem tudta, hogy hogyan hozza létre azokat.

Néha még a nagy tehetségű varázslók is, ha azt akarták, hogy a különleges varázslat a megfelelő módon működjön, könyvekhez folyamodtak segítségért, hogy biztosak legyenek benne, hogy minden részlet a helyén van. Fiatal korában Richard kívülről megtanult egy ilyen könyvet, A Megszámlált Árnyékok Könyvét. Ez volt az a könyv, amelyre Darken Rahl vadászott miután Orden Szelencéit kinyitotta.

Azon a reggelen, amikor Kahlan eltűnt, ahhoz, hogy szembenézhessen a szinte végtelen számú rátámadó katonával, Richardnak a Kardra kellett támaszkodnia, és nem a saját erejére. Az őrjöngő harc a végkimerülés szélére sodorta. Ugyanakkor Kahlan miatt érzett aggodalma elvonta a figyelmét a küzdelemtől. Tudta, hogy az ilyen figyelemkihagyás veszélyes és ostoba…, de hát Kahlanról volt szó. Tehetetlenül aggódott érte.

Ha a szükség nem hívta volna elő a Tehetségét a kellő pillanatban, a rázáporozó nyílvesszők több tucatszor halálosabbak lettek volna.

Nem látta a nyílpuskából kilőtt nyilat. Ahogy a szíve felé tartott, csak a legutolsó pillanatban észlelte a veszélyt. Mivel az ugyanakkor rárohanó három katonát is meg kellett állítania, csak eltéríteni tudta a nyilat, megállítani nem.

Úgy rémlett, már legalább ezerszer végigvette gondolatban a történteket. Számos mi lett volna ha és kellett volna jutott az eszébe, ami elméje szigorú ítélete szerint megakadályozhatta volna, ami történt. Bár, ahogy Nicci is mondta, ő sem volt legyőzhetetlen.

Ahogy törtetett előre a fák között, az erdő egyszerre elcsendesedett. A visszhangzó sikolyok elhaltak. A homályos, zöld vadon csendjét ismét csak a levélsátor között behulló szemerkélő eső néma suttogása zavarta. A körülötte lévő látszólag békés és ismét csendes világban, szinte úgy tűnt, csak képzelte a szörnyű hangokat, amelyeket hallott. Ólmos fáradtsága ellenére Richard nem lassított. Futás közben hallgatózott, hogy hallja-e az embereket, de ziháló lélegzésén, a fülében doboló szívén, és gyors lépteinek zaján kívül semmi mást nem tudott kivenni. Időnként ágak ropogása hallatszott, ahogy a másik három ember mögötte próbálta utolérni, de még mindig messze lemaradtak mögötte.

Valami oknál fogva a hátborzongató nyugalom még ijesztőbb volt, mint korábban a sikolyok. Ami úgy kezdődött, mint a hollókárogás – rekedt károgás, amely olyan rémült visításba ment át, mint amilyet csak akkor hallatnak az állatok, amikor ölik őket – valamikor közben egyszer csak emberivé kezdett válni. És most nincs más, csak a fenyegető csönd.

Richard megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelte, hogy a visítás emberivé változott. Már maguk a sikolyok is hátborzongatóak voltak, de az őket követő természetellenes csendtől kiverte a víz.

Közvetlenül, mielőtt elérte volna a tisztás szélét, Richard előhúzta a Kardot. A kiszabaduló penge egyedi, tiszta csengése hirtelen betöltötte az ázott erdőt, majd elhalt. Abban a pillanatban a Kard dühének forrósága elöntötte minden idegszálát, és a saját dühe válaszolt rá. Richard ismét átadta magát a mágiának, amelyet jól ismert, és amelyre támaszkodhatott.

Ahogy betöltötte a Kard ereje, sürgetően vágyott megtalálni a veszély forrását, és megszüntetni azt.

Volt olyan idő, amikor a félelem és a bizonytalanság miatt vonakodott megadni magát a viharnak, amelyet az ősi, varázslók készítette penge kiváltott, és nem tudta, hogy merjen-e a hívására saját dühével reagálni. Mára azonban megtanulta, hogyan adja át magát a mindent elöntő érzésnek. Megtanulta a jogos dühöt az irányítása alá vonni. Ezt az erőt céljainak megfelelően tudta irányítani. Voltak olyanok a múltban, akik vágytak a Kard hatalmára, de vak vágyukban, hogy elvegyék, ami a másé, figyelmen kívül hagyták a sötét veszélyeket, amelyeket egy ilyen fegyver használata gerjesztett. Ahelyett, hogy a mesterévé váltak volna, a penge rabszolgái lettek, foglyul ejtette őket a Kard dühe, és a saját határtalan mohóságuk. Voltak olyanok is, akik gonosz célokra használták a Kardot. Ez nem a Kard hibája volt. A Kard használata, akár jó, akár gonosz célra történt, a tulajdonosának tudatos döntése volt, és minden felelősség az övé volt.

A faágak, bokrok és kúszónövények közti rohanás után Richard hirtelen a tisztás szélére ért, ahol néhány nappal korábban az ellenséges katonák elestek az összecsapásban. Karddal a kezében zihálva állt, és a bűzös levegő ellenére próbált nagy levegőt venni.

Először, ahogy a szeme elé táruló látványt nézte, képtelen volt felfogni, mit lát. Halott hollók feküdtek mindenfelé, de nem egyszerűen halottak voltak, széttépték őket. Szárnyak, fejek és testük darabjai borították a tisztást, és a hollótoll ezerszám, fekete hó gyanánt fedte be az oszlásnak indult tetemeket.

A sokk egy pillanatra mozdulatlanná dermesztette. Még mindig híján volt a levegőnek, de tudta, hogy tovább kell mennie. Átvágott a csatamezőn, fel az alacsony parton, a fák között, a letaposott növényeken át oda, ahol az embereket hagyták.

A Kard dühe kavargott benne, ahogy futott, és elfeledtette vele, hogy mennyire elfáradt, hogy mennyire nem kap levegőt, és hogy még nem épült fel teljesen A Kard dühe felkészítette az előtte álló küzdelemre. Abban a pillanatban Richardnak csak egy dolog számított, hogy odaérjen az embereihez, pontosabban, hogy utolérje a veszélyt, amely az embereit fenyegeti.

Páratlan gyönyört jelentett a gonosz szolgáit elpusztítani. Az eltűrt gonosz, a szentesített gonosz. A gonosz elpusztítása pedig az élet értékének ünneplése, amelyet azok elpusztítása tesz valóssá, akik azért éltek, hogy másoktól elvitassák az élethez való jogukat.

Ebben rejlett a Kard elemi, elvitathatatlan düh éhsége mögötti alapvető cél. A düh tompította az ölés borzalmát, eltávolította az öléssel szembeni természetes ellenállást, és csak az ölés csupasz szükségszerűsége maradt az igazság érdekében.

Ahogy Richard előrohant a nyírfák mögül, az első dolog ami a szemébe ötlött, a juharfa volt, amelynél az emberek korábban várakoztak. Az alsó ágai csupaszon meredeztek, egyetlen levél sem maradt rajtuk. Mintha egy vihar csapott volna le, és söpört volna végig az erdőn. Ahol röviddel ezelőtt még kis fácskák cseperedtek, most törzseikből is csak darabok maradtak. A csillogó levelektől dús ágak a földön hevertek. Hatalmas fatörzsek szilánkos csonkjai meredtek az ég felé, mint az elhajított dárdák csata után.

A juharfa alatt, az erdő alján szanaszéjjel olyan látvány fogadta, hogy először Richard nem is értette, mi történt. Szinte minden, ami korábban a zöld valamilyen árnyalatában virított, legyen az szürkés zsálya, sárgászöld, vagy élénk smaragd, most vörösre színeződött.

Richard zihálva állt, a szíve majd kiugrott, és küzdenie kellett, hogy a haragját összpontosítani tudja a veszély ellen, amelyet egyelőre nem tudott azonosítani. A fák között rejtőző árnyakat figyelte, és valamilyen mozgást keresett. Ugyanakkor azon erőlködött, hogy a szemei elő táruló zavaró látványt meg tudja fejteni. Cara a bal oldalán megcsúszva hirtelen megállt. Egy pillanattal később Viktor is megérkezett, épp a jobb oldalára, a buzogánnyal szorosan az öklében. Nicci épp utána ért a háta mögé, és bár nem volt nála fegyver, Richard érezte az elszabadulni kész erőt, amely körülvette.

– Drága szellemek! – suttogta a kovács. Hatélű buzogánya, az a fegyver, amit saját maga készített, felemelkedett a kezében, ahogy óvatosan előre lépett.

Richard, közvetlenül Viktor előtt felemelte a kardját, hogy megállítsa. Ahogy a mellkasa a pengéhez ért, a kovács, bár kelletlenül, de engedelmeskedett a csendes parancsnak, és megállt.

Ami először zavaros látványnak tűnt, végül kitisztult, Egy férfi kézfej nélküli felkarja barna flanelingben feküdt Richard lábainál a páfrányok közt. Nem messze tőle egy nehéz bakancs állt, amelyből a sípcsont fehéren, szilánkosan meredt elő. Egy sűrű, tüskés levelű som bokorban egy emberi torzó hevert. A letépett hús látni engedte a gerincet és a fehér bordákat.

Csupasz, rózsaszín zsigerek tekeregtek egy tönkön, ahol korábban egy ember ült. A csupasz kövön, és a füvön s bokrokon mindenfelé skalp és bőrdarabok lógtak.

Richard elképzelni sem tudta, milyen erő lehetett képes erre. Hirtelen eszébe jutott valami. Hátranézett Niccire.

– A Sötétség Nővérei?

Nicci lassan megrázta a fejét, ahogy a mészárlást vizsgálta.

– Van néhány hasonlóság, de méreteiben ez semmi ahhoz képest, ahogy ők ölnek.

Richard nem tudta, hogy ez jó hír volt, vagy sem.

Lassan, óvatosan lépett előre a még mindig vérző maradványok között. Nem tűnt valószínűnek, hogy harc volt. Nem voltak vágások, amelyek kardtól, vagy csatabárdtól származtak volna, sem nyilak vagy dárdák, amelyek egy csatamezőn szokásosak. A magányos végtagok és a szétroncsolt izmok minden darabja úgy nézett ki, mintha letépték volna a helyükről, nem pedig levágták volna.

Olyan borzalmas és felfoghatatlan volt a látvány, hogy már azon is túl volt, hogy hányingert keltsen. Zavaró volt megpróbálni elképzelni, mi okozhatott ekkora pusztítást nem csupán az emberekben, hanem magában a tájban is. Valahonnan a Kard forrongó dühe mögül a fájdalom agóniája tört elő, amelyet nem tudott megállítani, és érezte, ahogy egyre nő. De abban a pillanatban semmi másra nem vágyott, csak hogy elkaphassa azt, aki ezt tette.

– Richard – suttogta Nicci egészen közelről –, szerintem gyorsan el kellene tűnnünk innen.

Hangjának nyugodt, közvetlen tónusa maga volt a sürgető figyelmeztetés. A kezében tartott Kard haragjával és saját szenvedélyes dühével telve, amelyet a látottak váltottak ki belőle, meg sem hallotta a nőt. Ha bárki is életben maradt, meg kell találniuk.

– Senki sem maradt életben – hallotta Nicci hangját, mintha az ő gondolataira válaszolt volna. Ha a veszély még mindig itt ólálkodott, tudnia kellett.

– Ki tehette ezt? – kérdezte Viktor suttogva. Nyilvánvaló volt, hogy nem szándékozott elmenni addig, amíg a bűnöst elő nem keríti.

– Nem emberi kéz… – válaszolta Cara csendes dühvel.

Ahogy Richard óvatosan lépkedett a maradványok közt, óriási súlyként nehezedett rá a halott erdő csöndje. Nem énekeltek a madarak, tücskök sem cirpeltek, sőt, semmilyen élőlény neszezését nem lehetett hallani. A borult ég és az eső csak még jobban elnyomta a zajokat. Vér csöpögött a levelekről, ágakról és a meghajlott fűszálakról. Beborította a fák törzsét. Egy kőris durva kérgére emberi szövet foszlányai kenődtek. A nagy juharfa levelek alatt a kavicsos lejtőn egy nyitott, fegyvertelen, üres tenyér feküdt.

Richard látta a lábnyomokat, ahol megérkeztek, és azokat, amelyeket ők – Richard, Nicci és Cara hagytak röviddel azelőtt. Sok emberi maradvány olyan érintetlen területen feküdt, ahol senki sem járt. A mészárlás helyszínén nem talált különös lábnyomokat, de néhány megmagyarázhatatlan helyen szinte feltépték a talajt.

Miután jobban megnézte, Richard rájött, hogy ezek azok a helyek voltak, ahová az emberek becsapódtak, olyan erővel, hogy az felszakította az erdei talajt. Néhol még a földből kifordult, összezúzódott gyökereken húsdarabok lógtak.

Cara megragadta Richard ingjét, és sürgetni próbálta.

– Rahl Nagyúr, azt akarom, hogy menj innen! Richard kiszabadította az ingjét a szorításából.

– Csend!

Ahogy csendesen tovább lépkedett, a Kard korábbi birtokosainak hangjai a fejében suttogtak.

„Ne arra figyelj, amit látsz, ami történt, hanem arra, ami előidézte, és ami még történhet. Eljött az éberség ideje."

Richardnak nem hiányzott ez a figyelmeztetés. Olyan keményen markolta a Kardot, hogy érezte, az arannyal az ezüstre írt betűket: IGAZSÁG. Egyik oldalon a tenyerébe, másikon az ujja hegyébe nyomódott az írás.

Lábai előtt egy fej bámult rá a sűrű szömörcésből. Egy néma kiáltás merevedett az arcra. Richard ismerte ezt az arcot. Nurié volt. Minden, amit a fiatalember megtanult, amit átélt, amit tervezett, a világ, amit most kezdett felfedezni magának, semmivé lett. Ezeknek az embereknek a világ már nem létezik többé, az egyetlen életük, amijük volt, elveszett.

A szörnyű veszteség fájdalma, a kísérteties véglegesség érzete azzal fenyegette, hogy kioltja a Kard dühét, és magával rántja a gyász. Ezeket az emberek szerették és kényeztették azok, akik otthon várják, hogy hazatérjenek. Mindegyiküket fájdalmas szívvel siratják majd az élők.

Richard kényszerítette magát, hogy tovább lépjen. Ez most nem a gyász ideje. Most meg kell találni a bűnösöket és meg kell torolni rajtuk, amit tettek, igazságot kell szolgáltatni, még mielőtt másokkal is megtehetnék ugyanezt. Csakis akkor gyászolhatják az élők ezeket a drága lelkeket.

Bár szinte az egész terepet átnézte, nem talált egyetlen épségben maradt testet sem, egyetlen egyet sem, aki legalább felismerhető lenne. Az egész területet, ahol embereik vártak, most maradványaik borították. A környező fák közt is hevertek testrészek, mintha néhányan megpróbáltak volna elfutni. Ha így is volt, senki nem jutott messzire. Miközben Richard a fák között haladt és olyan nyomokat keresett, amelyek segíthetnének azonosítani a gyilkost, egyik szemével a távoli homályt figyelte. Látta azoknak a nyomát, akik futottak, de az üldözőjükét nem.

Ahogy megkerülte az egyik öreg fenyőt, hirtelen egy férfi felsőtest bukkant fel előtte, amely egy törött ágról lógott fejjel lefelé, magasan Richard feje felett. Ami a kar nélküli torzóból megmaradt, úgy nyársalódott fel a törött ágra, mint a hús a nyársra. Az arcot eltorzította az iszonyatos rettegés. Ahogy fejjel lefelé lógott, a haja, mintha a rémület tette volna, véráztatta tüskékben meredt elő a skalpjából.

– Drága szellemek! – suttogta Viktor. A haragtól rángatózott az arca. – Ez Ferran!

Richard teljesen átnézte a területet, de a homályban minden mozdulatlan volt.

– Bármi is történt itt, nem hiszem, hogy bárki is megmenekült. – Észrevette, hogy a földön, ahová Ferran vére csepegett, nem voltak nyomok.

Kahlan nyomai is eltűntek.

A fájdalom, a rettegés, hogy ugyanez a dolog végezhetett Kahlannal, elgyengítette a térdeit. Még a Kard haragja sem volt elég, hogy megvédje a fájdalomtól.

Nicci, közvetlenül mögötte odahajolt.

– Richard – alig hallhatóan suttogott. – El kell tűnnünk innen!

Cara is csatlakozott Niccihez.

– Egyetértek.

Viktor felemelte a buzogányát.

– El kell kapnom azokat, akik ezt művelték. – Az ujjpercei kifehéredtek, olyan erővel szorította az acél nyelet. – Meg tudod mondani, merre mentek? – kérdezte Richardtól.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet – szólalt meg Nicci.

– Akár jó, akár nem – válaszolt Richard – semmilyen nyomot nem látok. – Nicci kék szemébe nézett. – Nem akarsz esetleg meggyőzni arról, hogy most is képzelődöm?

A nő állta a pillantását, de nem válaszolt a kihívó kérdésre. Viktor felnézett Ferran-ra.

– Megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá. Mit mondok most a családjának? – A harag és fájdalom könnyei csillogtak a szemében, ahogy buzogányával a többi holttest felé mutatott. – Mit mondok az anyjuknak, a feleségüknek és a gyerekeiknek?

– Hogy a gonosz meggyilkolta őket – mondta Richard. – Hogy addig nem nyugszol, amíg igazságot nem szolgáltatsz. Hogy bosszút állsz.

Viktor bólintott. Ahogy a haragja enyhült, a szomorúság hallatszott a szavaiban.

– El kell temetnünk őket.

– Nem lehet – rázta a fejét Nicci zord eréllyel. – Bármennyire is megértem, hogy gondoskodni akarsz róluk, a barátaid már nincsenek itt ezek között a szétroncsolt tetemek között. A barátaid már a jó szellemekkel vannak, és csak tőlünk függ, hogy mi is csatlakozunk-e hozzájuk.

Viktor haragja ismét fellángolt.

– De muszáj…

– Nem! – kiáltotta a nő. – Nézz körül! Itt vérfürdő volt. Nem akarjuk, hogy velünk is ez történjen. Nem segíthetünk rajtuk. El kell mennünk!

Mielőtt Viktor vitába szállhatott volna vele, Richard odahajolt Niccihez.

– Mit tudsz erről?

– Már megmondtam, Richard, Hogy beszélnünk kell. De ez nem a megfelelő hely és nem is a megfelelő idő.

– Egyetértek – morogta Cara. – Menjünk már!

Ahogy Richard tekintete Ferran testéről a juhar alatti véres masszára vándorolt, hirtelen iszonyatos magányosság kerítette hatalmába. Annyira vágyott Kahlan után, hogy már fájt. A vigasztalását kívánta. Azt akarta, hogy biztonságban legyen. Elviselhetetlen volt az a kín, hogy nem tudta, él-e, hogy jól van-e.

– Cara-nak igaza van. – Nicci türelmetlenül megragadta a férfi karját. – Nem tudunk eleget arról, hogy mivel állunk szemben, de bármi is tette ezt, attól tartok, hogy a jelenlegi gyenge állapotodban a kardod nem tud minket megvédeni tőle – és most, én sem tudlak. Ha még mindig itt van az erdőben, most nem szabad belefutnunk. Igazságot kell tennünk, és bosszút állnunk, hogy ezt majd megtehessük, életben kell maradnunk.

Keze fejével Viktor letörölte az arcáról a harag és gyász könnyeit.

– Utálom elismerni, de azt hiszem, Niccinek igaza van.

– Bármi is az, ami keresett téged, Rahl Nagyúr – szólt Cara – nem akarom, hogy itt legyél, amikor visszatér.

Richardnak feltűnt, Cara a vörös bőrruhájában többé már nem feltűnő jelenség az erdőben. Szinte beleolvadt a véres háttérbe.

Mivel még mindig nem állt készen rá, hogy feladja az üldözését annak a valaminek, amely megölte az embereket, egyre erősödő veszélyérzettel, Richard szigorúan a Mord-Sith-re nézett. – Miből gondolod, hogy engem keresett?

– Mondtam neked – szűrte a fogai között Nicci, Cara helyett válaszolva –, ez most sem a megfelelő idő sem a megfelelő hely, hogy beszéljünk róla. Itt már semmit sem tehetünk. Már nem segíthetünk ezeken az embereken.

Nem segíthetünk. Vajon Kahlanon sem lehet már segíteni? Nem szabad elhinnie.

Északra nézett. Nem tudta, hogy merre keresse. Csak mert a kő, amibe belerúgtak a táboruktól északi irányban volt, még nem biztos, hogy aki elvitte Kahlant, arrafelé ment. Lehet, hogy csak azért mentek északnak, hogy elkerüljék a találkozást Viktorral és az embereivel, és a tábort vigyázó katonákkal. Lehet, hogy csak el akarták kerülni, hogy felfedezzék őket, amíg el nem távolodnak. Azután már bármerre mehettek.

De merre?

Richard tudta, hogy segítségre van szüksége.

Megpróbálta sorra venni, hogy ki tudna neki ilyesmiben segíteni. Ki hinne neki? Zedd esetleg hinne neki, de úgy gondolta, nem valószínű, hogy a nagyapja ebben a helyzetben tudna segíteni. Szörnyen hosszú volt az út, pláne, ha valószínűleg Zedd úgysem tud segíteni.

Ki az, aki tudhat valamit, és esetleg hajlandó is lenne segíteni?

Richard hirtelen Viktorhoz fordult.

– Hol szerezhetnék lovakat? Lovakra van szükségem. Hol van a legközelebbi ilyen hely?

Viktor a kérdés hatására abbahagyta éber őrködését. Leengedte a nehéz buzogányt, a másik kezével letörölte az arcáról az izzadtságcseppeket. Közben átgondolta a kérdést. Szemöldöke csomóba szaladt össze.

– Tulajdonképpen Altur'Rang van a legközelebb – bökte ki néhány pillanatnyi gondolkodás után.

Richard visszacsúsztatta a Kardot hüvelyébe.

– Akkor menjünk! Sietnünk kell!

Elégedetten, hogy végre indulnak, Cara biztatóan taszított rajta egyet Altur'Rang irányába. Nicci gyanakodott, de a megkönnyebbüléstől, hogy sikerül elvinni ennek a haláltól terhes helynek a közeléből, nem kérdezte meg, mire kellenek a lovak.

Kimerültségüket feledve, a négy ember sietve távolodott halott társaiktól, akiken már nem tudtak segíteni. Bár sajgott a szívük, hogy menniük kell, megértették, hogy túl veszélyes lenne maradniuk, hogy eltemethessék őket. A holtak eltemetése nem ért annyit, hogy az életüket kockáztassák miatta.

Ahogy a Kardot eltette, a harag is kialudt. A helyén a halottak felett érzett szaggató fájdalom növekedett. Úgy tűnt, az erdő együtt sír velük.

Ám ennél is rosszabb volt az a rettegés, hogy vajon mi történhetett Kahlannal. Ha ez a gonosz elkapta…

„A megoldásra gondolj!" – emlékeztette magát Richard.

Ha meg akarja találni, segítségre van szüksége. Hogy a segítséget megszerezze, lovak kellenek. Ez volt a legelső probléma. Még egy fél napig világos lesz. Egy percet sem akart belőle elvesztegetni.

Richard kimerítő tempóban vezette őket keresztül a mocsaras erdőn. Senki sem panaszkodott.