Hetedik fejezet

A leszálló este egyre mélyülő homályában Richard és Cara vékony, drótszerű fenyőgyökerekkel, melyeket a szivacsos talajból húzgáltak fel, kisebb fák törzseit kötözték össze. Viktor és Nicci a fával sűrűn benőtt lejtő alját kutatták át balzsamfenyő ágakat keresve. Richard összefogta, Cara pedig összekötözte őket a kötélszerű gyökerekkel. Richard levágta a felesleget, amit másutt felhasználhattak, majd visszatette a kését az övtartójába. Amint a fahasábokból készült keretet biztonságosan nekitámasztotta a kiugró sziklának, a balzsamfenyő ágakkal elkezdte teleszórni az alját. Cara néhány ágat belülről rögzített, hogy éjszakára a helyükön maradjanak, miközben Richard még többet halmozott fel az oszlopok mentén. Viktor és Nicci kupacokban hordták neki közelebb az ágakat, hogy munka közben ne fogyjon ki az alapanyagból.

A föléjük boruló sziklapárkány alatti terület elég száraz volt, csak meglehetősen szűk. A támasztékkal meg tudták nagyobbítani a menedéket, hogy biztonságos helyük legyen éjszakára. Tűz nélkül ugyan nem lesz különösebben meleg, de legalább száraz.

A nap folyamán a szemerkélő eső tartós, csendes esőbe ment át. Míg mozogtak, nem fáztak, melegítette őket az erőfeszítés, most azonban, hogy éjszakára megálltak, a kérlelhetetlen hideg körülölelte őket. Még ha nem is volt az idő igazán hideg, csak legfeljebb hűvös, de ha az ember átázott, az megfosztotta a szükséges melegtől, így az erejétől is. Richard tudta, hogy idővel, még viszonylag enyhe időben is, a nedvesség minden éltető meleget kiszív a testből, és súlyosan elgyengítheti, sőt, akár még meg is ölheti az embert.

Mivel Richard tudta, hogy Nicci és Cara mennyire keveset aludt az elmúlt három napban, és hogy ő is nagyon gyenge, tisztában volt vele, hogy muszáj találniuk egy száraz, meleg helyet, hogy valamennyit pihenjenek, máskülönben nem bírják tovább. Nem engedhette meg, hogy bármi is hátráltassa.

Egész délután és este erőltetett menetben gyalogoltak Altur'Rang felé. Társaik brutális legyilkolását látva egyikőjüknek sem volt étvágya, de tudták, hogy enniük kell, ha meg akarják őrizni az erejüket az utazáshoz. Így elrágcsáltak némi szárított húst és kétszersültet, miközben tovább gyalogoltak előre az úttalan vadonban.

Richard annyira kimerült volt, hogy alig állt a lábán. Egyrészt, hogy lerövidítsék az utat, másrészt, hogy nehogy felfedezzék őket, az erdő sűrűjében haladtak, ahol többnyire nehéz járás esett, ráadásul semmiféle csapás sem vezetett.

Fárasztó gyaloglás volt. Fájt a feje, a háta, a lábai. Azonban, ha korán reggel útnak indulnak, és tartani tudják az iramot, egy nap múlva Altur'Rang-be érhetnek. Ha pedig szereznek lovakat, az utazás könnyebb lesz és gyorsabb.

Azt kívánta, bárcsak ne kellene annyira messzire mennie, de nem tudta, mi mást tehetne. Nem kutathatta át újra meg újra az erdőt, abban a hiú reményben, hogy hátha talál egy másik követ, ami elmozdult, hogy aztán megtudhassa, merre ment Kahlan. Lehet, hogy nem talál másik követ, és még ha talál is, semmi oka sincs azt hinni, hogy ha abba az irányba megy tovább, megtalálja Kahlant. Bárki is vitte el, irányt is változtathat anélkül, hogy véletlen elmozdítana egy követ, amely segítségével képes lenne követni.

A szokásos nyomok eltűntek. Richard nem tudta, hogyan lehet követni valakit, akinek a nyomait mágiával eltüntették. Nicci tehetsége sem tudott segíteni. Ha céltalanul vándorol, azzal nem old meg semmit. Bármennyire is nehezére esett elhagyni azt a helyet, ahol Kahlant utoljára látta, úgy gondolta, nincs más választása, muszáj segítséget szereznie.

Gépies mozdulatokkal építette a menedéket, szinte oda sem figyelt közben. A gyengülő fényben Cara, akit aggasztott Richard egészsége, a szeme sarkából folyamatosan szemmel tartotta. Úgy nézett, mintha attól tartana, hogy a férfi bármelyik pillanatban eleshet, és ha így történne, ott akart lenni, hogy elkapja.

Ahogy dolgozott, Richard azt a kicsiny, mégis valós esélyt latolgatta, hogy a Birodalmi Rend katonái most is keresik őket az erdőben. Ugyanakkor rettegéssel töltötte el, ha eszébe jutott, vajon mi az, ami megölte Viktor embereit – és most valószínűleg őket üldözi. Számba vette, hogy milyen óvintézkedéseket tehetne még, és hogy hogyan harcolhatna egy ilyen erőszakra képes dologgal szemben.

Közben pedig egyfolytában az motoszkált a fejében, hogy hol lehet Kahlan. Gondolatban mindenen újra végigment, amire csak emlékezett. Azon aggódott, hogy vajon megsérült-e, és hogy vajon mit csinált rosszul. Elképzelte, hogy Kahlant most biztosan félelem és kétely gyötri, és azon gondolkodik, hogy Richard miért nem menti meg őt, miért nem talált még rá, és hogy megtalálja-e mielőtt a fogva tartói megölik.

Richard megpróbálta elűzni elméjéből a gyötrő félelmet, hogy talán már meg is halt.

Megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történhet vele, ha fogságba esett, ami rosszabb lehet egy kivégzésnél. Jagangnak elegendő oka lehetett rá, hogy hosszú ideig életben tartsa.

Hiszen csak az élők éreznek fájdalmat.

Kahlan kezdettől fogva zavarta Jagang terveit, és olykor a sikerüket is meghiúsította. A Birodalmi Rend legelső felderítő egysége, amely az Újvilágba érkezett, többek között egy Galea béli nagyváros, Ebinissia teljes lakosságát kiirtotta. Kahlan azután érkezett a borzalmas helyszínre, miután egy fiatal galeai önkéntesekből álló csapat felfedezte a mészárlást. Vak dühükben, a tíz az egyhez arányú létszámfölény ellenére, minden igyekezetükkel győzni és bosszút állni akartak. Elhatározták, hogy megütköznek a csatamezőn azokkal a katonákat, akik megkínozták, megerőszakolták és megölték szeretteiket.

Kahlan találkozott a Bradley Ryan kapitány vezette újoncokkal, még mielőtt szó szerint abba a csatába masíroztak volna, amely biztosan a vesztüket okozta volna. Vakmerő tapasztalatlanságuk – az ellenfél lehengerlő létszámfölénye ellenére – elhitette velük, hogy taktikai fogásaikkal győzelmet arathatnak

Kahlan tudta, hogyan harcolnak a Birodalmi Rend tapasztalt katonái. Tudta, hogy ha engedi, hogy ezek a fiatal katonák azt tegyék, amit elterveztek, kegyetlen húsdarálóba masíroznak, és mind meghalnak. Akkor pedig ostobaságuk miatt a Birodalmi Rend katonái ellenállás nélkül lerohanhatják a többi várost, és tovább gyilkolhatják, fosztogathatják az ártatlan embereket.

Kahlan átvette az irányítást, és megpróbálta meggyőzni őket, hogy felejtsék el mindazt, amit a tisztességes küzdelemről gondoltak. Megértette velük, hogy az elsődleges cél az, hogy megöljék a hódítókat. Nem számított, hogyan érik majd el, hogy a galeaiak előtt heverjenek azoknak a vadállatoknak a hullái, csak az számított, hogy így legyen. Ebben a gyilkolásban nem volt dicsőség, minden csak a túlélésről szólt. Azért öltek, hogy élhessenek. Kahlan megtanította őket mindenre, amit tudniuk kellett, ha ilyen nagy létszámú ellenféllel kell megküzdeniük, és olyan emberekké formálta őket, akik képesek voltak elvégezni ezt a rettentő feladatot.

Mielőtt csatába vezette volna őket, Kahlan az éj leple alatt egyedül átment az ellenséges táborba és megölte a varázslójukat s még jó néhány tisztjüket. Másnap az ötezer fiatal férfi Kahlan oldalán harcolt, követte az utasításait, tanultak tőle, és bár nagyon sokan elestek, végül a Birodalmi Rend 50 ezer katonáját mind egy szálig megölték. Olyan harci siker volt ez, amelynek ritkán akad párja a történelemben.

Ez volt az első csapás, amelyet Kahlan mért Jagangra. Válaszképpen a császár bérgyilkosokat küldött Kahlan ellen, ám ezek kudarcot vallottak.

Richard távollétében, miután Nicci elvitte a férfit az Óvilág szívébe, Kahlan csatlakozott Zeddhez és a D'Harai Birodalom csapataihoz. Amikor megérkezett, a katonák éppen elveszítettek egy három napos csatát, elkeseredettek voltak, és éppen visszavonultak. Richard helyett viselve az Igazság Kardját, az Inkvizítor Anya talpra állította a hadsereget és azonnali ellentámadást indított, amellyel meglepte az ellenséget, és súlyos veszteségeket okozott számára. Visszaadta a d'harai erők büszkeségét és lelkesedését. Feltüzelte őket a feladatra. Ryan kapitány csapata is csatlakozott hozzájuk a Jagang hódító hordái elleni küzdelemben. Kahlan közel egy évig vezette a d'harai haderőt, miközben meghiúsították Jagangnak azt a tervét, hogy gyorsan leigázza az Újvilágot. Szünet nélkül támadta és zaklatta a császárt. Olyan terveket eszeltek ki, amelyek Jagangnak több százezer fős veszteséget okoztak.

Kahlan súlyos sebeket ejtett az Birodalmi Rend hadseregén, és segített megállítani őket Aydindril előtt. A tél folyamán kiüríttette a várost, és a sereggel együtt átvitette őket a d'harai szorosokon túlra. A d'harai csapatok akkor lezárták az átjárókat, és ideiglenesen megakadályozták a Birodalmi Rendet abban, hogy elérje végső célját, és meghódítsa D'Hara-t, és a teljes Újvilágot a Rend Testvériségének kegyetlen uralma alá hajtsa.

Jagang Kahlannal szembeni gyűlöletét csak Richard elleni gyűlölete múlta felül. Nemrégiben az Álomjáró egy különösen veszélyes varázslót küldött utánuk, akit Nicholasnak hívtak. Csak egy hajszálon múlt, hogy Kahlant és Richardot nem fogták el.

Richard tudta, hogy a Rend szívesen bántalmazta foglyait, és nem volt senki, Richardot kivéve, akit Jagang császár szívesebben megkínoztatott volna, mint az Inkvizítor Anya. Nem volt az a távolság, amit meg ne tett volna azért, hogy megkaparinthassa. Jagang a legválogatottabb kínzásokat tartogatta Kahlannak.

Richard rádöbbent, hogy mozdulatlanul áll, remeg és egy maroknyi balzsamfenyő ágat szorongat.

Cara csendesen figyelte.

Letérdelt, és ismét rendezgetni kezdte az ágakat, hogy elűzze vészterhes gondolatait. Cara is folytatta a munkáját. Richard minden erejével a menedék megépítésére próbált koncentrálni. Minél hamarabb fekszenek le, annál kipihentebbek lesznek, amikor felébrednek, és annál gyorsabban haladnak majd.

Bár távol voltak minden úttól, és elég messze az ösvényektől, Richard mégsem akart tüzet gyújtani, nehogy a portyázó katonák észrevegyék. Igaz, hogy az esőben és a ködben nem látnák meg a füstöt, az ilyen idő a föld közelébe nyomta a füstöt, ami azután a fák között alacsonyan lebeg, és a Birodalmi Rend járőrei megérezhetnék. Elég reális veszély volt ez, így a többiek nem vitatkoztak. Fázni még mindig messze jobb volt, mint az életükért harcolni.

Nicci közelebb húzott egy adag balzsamfenyő ágat, ahogy Richard tovább fonta belőlük a támasztékot. Senki sem beszélt, láthatóan mindenkit lefoglaltak a saját gondolatai, amelyek akörül keringtek, hogy bármi is ölte meg a társaikat, az most odakint lehet, az elmélyülő árnyak között, és négyükre vadászik, miközben ők lefekvésre készülődnek egy olyan erődben, amely csupán fenyőágakból áll.

Első napjuk Altur'Rang felé nem igazán tűnt utazásnak. Az életükért futottak. De bármi is ölte meg Viktor embereit, nem ment utánuk. Legalábbis Richard szerint. Nem volt valószínű, hogy ami képes volt annyi embert olyan brutálisan elpusztítani, az nem képes utolérni őket, ha tudja merre mentek. Pláne nem egy olyan valami, ami ennyire vérszomjas, ahogy Nicci leírta.

Azon kívül, amikor az erdőben volt, Richard mindig tudta, hogy mikor voltak állatok a közelben, hogy körülbelül merre lehetnek, és rendszerint azt is észrevette, ha emberek jártak arra. Ha Viktor és az emberei nem lettek volna olyan messze Richard, Kahlan és Cara táborhelyétől, őket is észrevette volna. Érzékei azt is jelezték, ha valami vadászott rá vagy követte. Erdei vezetőként néha meg kellett keresnie olyanokat, akik eltévedtek az erdőben. Társaival időnként abban versenyeztek, hogy melyikük képes követni a másikat. Richard tudta, hogyan vegye észre, ha követik. Most azonban, nem azért érezte, mert gyanította, hogy valaki követi őket, sokkal inkább a jeges rémület érzése volt ez, a félelem attól, hogy egy vérszomjas, gyilkos fantom van a nyomukban. Ez a félelem késztette rohanásra őket. Persze azt is tudta, hogy sokszor pont a futás az, amely ugrásra készteti a fenevadat.

Richard tisztában volt vele, hogy csak képzeli, hogy az üldözői a nyakában lihegnek. Zedd arra tanította, hogy fontos megértenünk, mi váltja ki az érzelmeinket, hogy azután el tudjuk dönteni, hogy a kiváltó ok figyelemre érdemes, vagy sem. A szinte tapintható rettegésen kívül, amelyet a mészárlás váltott ki, Richardnak nem volt más bizonyítéka arra, hogy üldöznék őket, így megpróbálta az érzéseit bizonyos távlatból szemlélni.

A félelem gyakran bizonyult a legnagyobb fenyegetésnek. A félelem meggondolatlan tettekre késztette az embereket, ami gyakran bajba sodorta őket. A félelemtől az emberek elfelejtettek gondolkodni, és amikor nem gondolkodtak, rossz döntéseket hoztak.

Még ifjúkorában számos alkalommal kellett eltévedt embereket megtalálnia Szarvasföld hatalmas erdőségeiben. Egy fiú, akit Richard két napig keresett, a sötétben futott, és végül lezuhant egy szikláról. Szerencsére nem esett nagyot, és Richard rátalált a meredély alján. A bokája kificamodott és feldagadt, de nem tört el. Csak fázott, fáradt volt és rémült. Rosszabbul is járhatott volna, és ennek tudatában is volt. Nagyon örült, mikor Richard megjelent, és azután szorosan kapaszkodott is a nyakába egészen hazáig.

Az erdőben sokféleképpen lelhette halálát az ember. Richard hallott olyanokról, akiket medve vagy puma támadott meg, netán megmart egy kígyó. De fogalma sem volt róla, hogy mi végezhetett Viktor embereivel. Ilyet még soha nem látott. Tudta, hogy nem katonák tették. Lehetséges, hogy egy Tehetséggel bíró tehette, aki olyan szörnyű erőt használt, hogy az lemészárolta az embereket, de nem hitt benne, hogy ez a magyarázat.

Azután rájött, hogy már úgy gondol arra a valamire, mint egy fenevadra.

Bármi ölte is meg az embereket, Richard óvintézkedéseket tett, miután elindultak. Sekély patakok medrét követték, amíg kellő távolságra nem kerültek a mészárlás helyszínétől. Amikor a vizet elhagyták, óvatosan olyan talajon vezette őket, amelyen nehéz lenne követni őket. A nap folyamán többször csupasz köveken vagy vízben haladtak előre, hogy ha valaki követi őket, csak nagyon nehezen és lassan tehesse. A menedéket is úgy tervezte, hogy beleolvadjon a környező erdőbe. Nehéz lenne észrevenni, hacsak valaki nem közvetlenül mellette halad el.

Viktor egy jó adag fenyőágat húzott közelebb és Richard lába elé tette. – Kell még?

Csizmája orrának hegyével megnyomkodta a halmot, és a tömörségéből próbálta megítélni, hogy mennyire fogja befedni a még üresen maradt póznákat.

– Nem, szerintem ez, azzal együtt, amit még Nicci hoz, elég lesz.

Nicci lerakta a terhét Viktoré mellé. Richard számára furcsa volt látni, hogy a nő ilyen munkát végez. Még a balzsamfenyő ágak cipelése közben is úgy nézett ki, mint egy királynő. Míg Cara szintén sugárzóan gyönyörű nő volt, merész viselkedéséből adódóan természetesnek hatott, hogy menedéket készít, vagy akár szöges cséphadarót a betolakodók megölésére. Nicci pedig természetellenesnek tűnt, amikor az erdőben dolgozott, mintha panaszkodna, hogy bekoszolja a kezét, de egyszer sem tette. Nem mintha nem tette volna szívesen, amit Richard kért tőle, hanem egyszerűen csak arról, hogy nem illett hozzá. Nemes viselkedése túlságosan méltóságteljes volt ahhoz, hogy ágakat gyűjtsön az erdőben éjjeli szálláshely készítéséhez.

Most, hogy meghozta az összes ágat, amelyre Richardnak szüksége volt, csendesen álldogált a víztől csöpögő fák alatt, és reszketve fonta össze a karjait. Richard ujjai elgémberedtek a hidegtől, ahogy gyorsan próbálta összefogni a maradék ágakat. Látta, hogy Cara is, ahogy az ágakat kötözte, néha a hóna alá dugta az ujjait. Csak Viktoron nem látszott, hogy fázna. Richard valahogy úgy képzelte, hogy a kovács haragja elég volt ahhoz, hogy a férfit az idő nagy részében melegen tartsa.

– Miért nem alszotok egy keveset? – vetette fel Viktor, amint Richard az utolsó ágat is elhelyezte. – Én kezdem az őrséget, ha mindenki egyetért. Nem vagyok túl álmos.

A férfi hangjában hallható dühös árnyalatból Richard arra következtetett, hogy még egy darabig nem álmosodik el. Meg tudta érteni Viktor keserűségét. Biztosan azzal tölti majd az őrséget, hogy megpróbálja kitalálni, mit is mondjon Ferran anyjának és többiek rokonainak.

Richard megértőn Viktor vállára tette a kezét.

– Nem tudjuk, mivel állunk szemben. Ha bármi szokatlant látsz, vagy hallasz, azonnal ébressz fel minket. És azért egy időre be kell jönnöd, és neked is aludnod kell egy keveset; holnap nagy utat kell megtennünk. Ki kell pihennünk magunkat.

Viktor bólintott. Richard figyelte, ahogy a kovács felemelte a köpenyét és a válla köré kanyarította, majd gyökerekbe és lecsüngő indákba kapaszkodva felmászott a szikla tetejére a menedék fölé, ahol majd őrködni fog. Richard azon tűnődött, vajon másképpen alakultak volna-e a dolgok, ha Viktor az emberei mellett lett volna. Azután eszébe jutottak a széthasogatott fák, a hatalmas lyukak a földben, amelyeket akkora erő vájt, amely kifordította a köveket a helyükből és vastag gyökereket tépett el. Eszébe jutott a széthasított bőr vért, az összezúzott csontok, a szétszaggatott testek és örült, hogy Viktor nem volt az embereivel a támadás idején. Még a kovácsmester erős karjaival dühödten forgatott nehéz buzogány sem állíthatta volna meg azt a valamit, ami a tisztásra lecsapott.

Nicci a kezét Richard homlokára tette és ellenőrizte, hogy nincs-e láza.

– Pihenned kell. Ma éjjel nem állhatsz őrt. Majd mi hárman váltjuk egymást.

Richard ellent akart mondani, de tudta, hogy a nőnek igaza van. Ezt a vitát most nem akarta felvállalni, így csak bólintott, hogy rendben. Cara, aki láthatóan felkészült, hogy Nicci mellé áll, ha vitára kerül a sor, elfordította róluk a tekintetét, és kifelé nézett az ágak között hagyott apró nyíláson keresztül.

Az egyre sűrűsödő sötétségből érkező reszelős hang egyre élesebb cirpelésbe ment át. Most, hogy befejezték a menedék felépítését, nehéz volt nem észrevenni a hangot. Úgy tűnt, az egész erdő valamilyen tevékenységtől buzog. Végül Nicci is észrevette és csendesen körülnézett.

Szemöldökét ráncolva kérdezte:

– Mi ez a hang?

Richard az egyik fa törzséről leemelt egy üres bőrdarabot. Az erdőben mindenfelé a fákat ilyen sápatag, sárgásbarnás, hüvelykujjnyi burkok borították.

– Énekes kabócák. – Magában elmosolyodott, ahogy engedte hogy a kis teremtmény, amely eddig a burokban élt, finom fátyolszövet lenyomata összegömbölyödjön a tenyerében.

– Ez marad utánuk vedlés után.

Nicci megbámulta az üres bőrhéjat a férfi tenyerén, és a fákon csüngő többire pillantott.

– Míg életem nagy részét városokban és a négy fal között töltöttem, amióta eljöttem a Próféták Palotájából elég sokat voltam a szabadban. Ezek a rovarok biztosan csak erre az erdőre jellemzőek, mert nem emlékszem, hogy láttam, vagy hallottam volna őket valaha.

– Nem is csoda. Még kisfiú voltam, mikor utoljára láttam őket. Ez a fajta kabóca 17 évente bújik csak elő a földből. Ma van a rajzásuk első napja. Csak néhány hétig fog tartani, míg párt találnak, és lerakják a petéiket. Utána megint eltűnnek 17 évre.

– Tényleg? – nézett nagyot Cara. – Tizenhét évre? Egy pillanatig gondolkodott, majd haragosan hozzátette: – Jobban tennék, ha hagynának inkább aludni.

– A nagy számuk miatt egyedi, felejthetetlen hangjuk van. Ha nagyon sok kabóca együtt énekel, hallani lehet, ahogy a hangmagasság harmonikusan emelkedik és esik, hullámaival betöltve az egész erdőt. A csendes éjszakában a cirpelésük először süketítően hathat, de akár hiszitek, akár nem, álomba fog ringatni.

A hírtől elégedetten, hogy a rovarok nem fogják álmatlanságra kárhoztatni, Cara újra eltűnt a menedék belsejében.

Richard felidézte, mennyire csodálkozott, mikor Zeddel együtt sétáltak az erdőben, és Zedd megmutatta neki az újonnan előbújt teremtményeket, és beszélt nekik a 17 éves életciklusukról. Richardnak kisfiúként emlékezetes élmény volt. Zedd azt mondta, hogy már felnőtt férfi lesz, mikor újra láthatja őket. Richard emlékezett rá, hogy milyen csodálattal töltötte el ez az esemény, és megígérte magának, hogy ha újra eljönnek, több időt fog rá szánni, hogy megfigyelje, amint ezek a ritka teremtmények előbújnak a földből.

Richard egy kis sajnálatot érzett, hogy életének ez az ártatlan időszaka immár a múlté. Kisfiúként a kabócák megjelenése a legcsodálatosabb jelenség volt, amit el tudott képzelni. A visszatérésükre való tizenhét évnyi várakozás tűnt a legnehezebb dolognak. És most itt vannak.

És már férfi. Eldobta az üres burkot.

Miután Richard levette vizes köpenyét, és Nicci után bemászott, összehúzta maga után az ágakat, hogy bezárja a barátságos menedék apró nyílását. A vastag ágak tompították a kabócák magas, vékony hangú énekét. A szüntelen zúgás elálmosította.

Örömmel látta, hogy a balzsamfenyő ágak megvédték őket az esőtől és legalább szárazon tartották a barlangszerű menedéket, ha melegen nem is. A csupasz földre is ágakat terítettek, hogy viszonylag puha és száraz fekhelyük legyen. Bár még így is, hogy nem érte az eső, minden nyirkos volt a pára és a köd miatt. Leheletük apró pamacsokban repkedett.

Richardot kimerítette a nedvesség. A fákkal való munka miatt kéregdarabok, tűlevelek borították és koszos volt. A keze ragadt a gyantától. Nem emlékezett rá, hogy bármikor is ennyire nyomorultul érezte volna magát a bőréhez és nedves ruhájához ragadt mocsoktól. De legalább kellemes fenyőillat volt.

Egy forró fürdőre vágyott. Remélte, hogy Kahlan meleg és száraz helyen van, és sértetlen.

Bár fáradt volt és a kabócák hangja elálmosította, sok dolog járt a fejében. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták, mint az alvás, vagy a gyermekkori élményei.

Meg kellett tudnia, mit tudott Nicci arról, ami megölte Viktor embereit. Túl sok minden esett egybe ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni. A támadás annak a helynek a közelében történt, ahol Richard, Kahlan és Cara néhány nappal korábban tábort vert. Ami még ennél is fontosabb, bármi is ölte meg az embereket, nem hagyott nyomot, legalábbis olyat nem, amit rövid kereséssel meg lehetne találni, és a megmozdított kőtől eltekintve Richard nem találta nyomát sem Kahlannak, sem az elrablójának.

Richard, még mielőtt elaludt volna, meg akarta kérdezni Niccitől, hogy mit tudott arról a dologról, ami az emberekkel végzett.