Harmincegyedik fejezet

 

 

 

Kígyózva, tekeregve barangoltak a Népek Palotájában. Nem azért mert eltévedtek, és nem is azért mert olyan sok idejük volt és találomra kanyarodtak be erre vagy arra a kereszteződéseknél, hanem azért, mert nem létezett egyenes út.

Szükségszerűen haladtak ilyen bonyolult, kusza útvonalon a labirintuson keresztül, mert a palotát úgy építették, hogy a földre írt varázslat alakját pontosan kövesse.

Verna döbbenten gondolt arra, hogy ez nem olyan varázslat volt, amilyeneket ő maga is használt. Ő most valójában a varázslat részeinek belsejében járt. Teljesen új formában láttatta ez a mágiát, mégpedig lenyűgöző mértékben másként. Mivel a Rahl Ház hatalmi varázsa még mindig aktív volt, Verna tudta, hogy valószínűleg az alaprajzot először vérrel kellett megrajzolni… Rahl vérrel.

Ahogy a hatalmas termekben haladtak előre, Verna nem tudta legyőzni elképedését a hely végletekig gyönyörű mivoltán, nem is szólva a méreteiről. Látott már nagy épületeket korábban, de a Népek Palotája meghökkentően hatalmas volt. Nem is olyan volt, mint egy épület, hanem inkább, mint egy város a kietlen Azrith-síkság közepén.

A széles sziklapárkányon helyet foglaló palota csak egy része volt az óriási komplexumnak. A sziklapárkányt szobák és folyosók lyuggatták, és számtalan lépcső vezetett mindenfelé a belső termeken keresztül. Rengeteg ember árulta a portékáit, kínálta szolgáltatásait a párkány alacsonyabb részein. Hosszú és fárasztó lépcsősorokat kellett megmászni a gyönyörű palota felé vezető úton, ezért a kereskedni jött számos látogató többsége az alacsonyabban fekvő helyeken megállt, nem szánva rá az időt, hogy a legfelül elhelyezkedő palotához felmásszon. Még ennél is több volt azoknak a száma, akik a szikla körüli nyílt terepen táboroztak.

Egyetlen kanyargós út vezetett a feljáró mentén, amelyet egy felvonóhíd szakított meg. Még ha nem is védték szigorúan, szinte lehetetlen lett volna ezen az úton megtámadni a palotát. A párkány belseje számos másik felfelé vezető utat kínált – még olyan rámpák is voltak, amelyeket a lovasok használtak –, de csapatok ezrei őrizték a belső járatokat. Szükség esetén óriási ajtókkal le tudták zárni őket, és ezzel el lehetett vágni a sziklapárkányt a belső palotától.

Egy széles fehér márványból készült csarnok mentén fekete szobrok figyelték a közöttük igyekvő két nőt. A toronymagas őrszemek fekete márvány anyaga visszatükrözte a fáklyák fényét, amitől azok szinte élni látszottak. A kétféle kő kontrasztja, a fekete szobrok a fehér teremben, balsejtelemmel töltötték el az arra járókat.

A lépcsőházak többsége amelyeken felmentek, meglehetősen nagy volt, és karhosszúságú, polírozott márvány oszlopokból álló korlát szegélyezte őket. Verna elámult a palotában használt kövek változatosságán. Úgy tűnt, hogy minden egyes terem, átjáró és lépcsőház a színek egyedi kombinációjával bír. A pusztán hasznossági szempontból épített karbantartó-járatok többsége, amelyen Berdine vezette, sima sárgás homokkőből épült, míg a fontosabb nyilvános tereket meglepően élénk színű kompozíciók és kontrasztos minták jellemezték. Ezek felemelő érzést keltettek és izgalmassá tették a helyet. A magánfolyosók egy részét, amelyeken a tisztségviselők lerövidíthették az utat, fényesre polírozott fa lambéria borította, amelyet ezüst lámpák vontak melengető fénybe.

Míg jó pár ezek közül meglehetősen kicsi volt, a fő folyosók több emelet magasba nyúltak. A legmagasabbakat, amelyek a varázsige fő ágait adták, a mennyezetbe vágott ablakok világították meg. Mindkét oldalon oszlopok emelkedtek. Közöttük erkélyek néztek a lent sétáló emberekre. Helyenként felüljárók íveltek át Verna feje fölött. Egyszer még egy kétszintes felüljárót is látott.

Időnként fel kellett menniük az ilyen magas helyek egyikére, hidakon és más átjárókon kellett átvágniuk, hogy ismét más folyosókra leereszkedhessenek, csak hogy azután ismét felfelé vegyék az irányt. A kanyargó út emelkedői és ereszkedői ellenére kitartóan haladtak előre a palota közepe felé.

– Itt kell bemenni – nyúlt Berdine egy mahagóni ajtószárny felé.

Az ajtó kétszer olyan magas volt, mint Verna. A vastag faajtó mindkét szárnyára két-két kígyót véstek. Magasból kanyargott lefelé a testük, úgy, hogy a fejük éppen fejmagasságban legyen. Szájukban látszottak a félelmetes méregfogak, mintha éppen lecsapni készülnének. Az ajtó patinás bronz fogantyúi nem sokkal a fejek mellett, korukról árulkodtak. Életnagyságú, vigyorgó koponyát mintáztak.

– Lenyűgöző! – suttogta Verna.

– Figyelmeztetésnek szánták – válaszolta Berdine. – Távol akarták tartani az embereket ettől a helytől.

– Nem lehetett volna egyszerűen ráfesteni az ajtóra, hogy „tilos a bemenet"?

– Nem tud mindenki olvasni. – Berdine a homlokát ráncolta, vagy legalábbis nem mindenki ismeri el, hogy tud, amikor rajtakapják, hogy ki akarta nyitni az ajtót. Így nem mondhatják, hogy ártatlan szándékkal akarták átlépni a küszöböt. Ez tudatja velük, hogy nem lesz kifogás, ha meglátják őket az őrök.

Ahogy az ajtók látványától futkosott a hideg a hátán, Verna el tudta képzelni, hogy mindenki nagy ívben elkerülte őket. Berdine-nek teljes erejéből kellett húznia a jobb oldali ajtót, hogy kinyithassa. Bent egy kellemes, szőnyegekkel borított szoba tárult fel. A falait ugyanúgy mahagóni borította, mint az ajtót, csak itt nem voltak kígyók. Négy megtermett katona állt őrt. Sokkal félelmetesebbnek tűntek, mint a bronz koponyák.

A hozzájuk legközelebb álló eléjük lépett.

– Ez lezárt terület.

Berdine sötét tekintettel válaszolt.

– Nagyon helyes. Tégy róla, hogy ez így is maradjon!

Verna, emlékezetébe idézve, hogy az ereje egy hajítófát sem ér jelenleg, Berdine mögött maradt. A katona, aki nyilvánvalóan nem akart a Mord-Sith-hez érni, megfújta a sípját, amely éles hangot hallatott, kétségtelenül azért, hogy a többi járőr is meghallhassa. A két távolabbi katona, azonban együtt odalépett, hogy elzárja előlük a szobát.

Az egyikük udvariasan felemelte az egyik kezét, és megálljt parancsolt.

– Elnézést, Úrnőm, de ahogy a társam is mondta, és neked is tudnod kell, ez lezárt terület.

Berdine a csípőjére tette az egyik kezét, és a másikba kapta Agiel-jét, s így válaszolt.

– Mivel mindketten ugyanazt az ügyet szolgáljuk, nem öllek meg itt helyben. Köszönd annak, hogy nem a vörös ruhám van rajtam, meg hogy nincs időm arra, hogy egy kis illemet tanítsak neked. Ahogy azt neked is tudnod kell, a Mord-Sithek a Rahl Nagyúr személyes testőrei, és minket nem tiltanak ki sehonnan, oda megyünk, ahová akarunk.

A férfi bólintott.

– Ezzel tisztában vagyok, csak nem láttalak a palotában jó ideje.

– A Rahl Nagyúrral voltam.

A katona a torkát köszörülte.

– Akárhogy is, mióta elmentél, a főparancsnok megerősítette a biztonsági előírásokat ebben a körzetben.

– Értem. Jól van. Egyébként is látni akartam Trimack főparancsnokot emiatt a dolog miatt.

A férfi fejet hajtott.

– Rendben, Úrnőm. Ott találod a lépcső tetején. Valaki, remélem, tud segíteni neked.

Ahogy a két őr félreállt, Berdine egy őszintétlen mosolyt villantott feléjük, és elsietett közöttük. Verna szorosan a nyomában lépkedett.

Néhány süppedős, arany és kék mintájú szőnyegen átlépve, egy meleg tónusú, égő vörössel erezett, homokszínű márvánnyal borított folyosón találták magukat. Verna még soha nem látott ilyen követ. Szívfájdítóan gyönyörű volt. A fényes, váza formájú oszlopokból álló széles korlát sima és hűvös volt a keze alatt.

Egy széles lépcsőforduló után hirtelen irányt váltottak. Verna látta, hogy a lépcső tetején egy egész hadsereg vár rájuk. Kétséges volt, hogy Berdine ugyanilyen könnyen le tudja majd szerelni az ő ellenállásukat is.

– Szerinted mit keres itt ez a rengeteg katona? – kérdezte Verna.

– Ha ott felmegyünk, majd le – válaszolta Berdine halkan –, ott lesz az Élet Kertje. Volt már jó pár gondunk ott a múltban.

Pontosan ezért akart Verna utánanézni a dolgoknak. Hallotta a tovább adott parancsszavakat, a fém csörgését, ahogy futva még többen érkeztek.

Az emelkedő tetején több tucat őr várta őket, és sokan rájuk szegezték fegyvereiket. Verna megfigyelte, hogy többségében fekete kesztyűs, nyílpuskás őrök voltak, csak ez alkalommal már az íjakat is felajzották, és rájuk helyezték a vörös végű nyílvesszőket.

– Ki itt a parancsnok? – vágta követelő hangsúllyal Berdine a rábámuló fiatal arcokba.

– Én vagyok – szólt egy érettebb katona, és előrelépett a többiek közül. Szúrós kék szeme volt, de leginkább az arcán és állán lévő fehér forradások keltették fel Verna figyelmét.

Berdine arca felderült, ahogy meglátta a férfit.

– Trimack főparancsnok!

A katonák utat engedtek a férfinek, ahogy előre lépett. Szándékosan először Vernára nézett, és csak azután fordult Berdine-hez. Verna úgy vélte, hogy halványan elmosolyodott.

– Isten hozott, Berdine Úrnő. Jó ideje nem láttalak.

– Egy örökkévalóságnak tűnik. Jó újra itthon. – Felemelte a kezét, hogy Vernát bemutassa. – Ő Verna Sauventreen, a Fény Nővéreinek Prelátusa. Rahl Nagyúr személyes barátja, és a D'Harai seregben a Tehetséggel rendelkezők vezetője.

A féri fejet hajtott, de a kétség megmaradt a tekintetében.

– Prelátus.

– Verna, Trimack az Első Védelmi Vonal főparancsnoka a D'Harai Népek Palotájában.

– Első Védelmi Vonal?

– Amikor a Nagyúr a palotában tartózkodik, mi képezünk acélgyűrűt körülötte. Utolsó emberünkig küzdünk egy esetleges támadás esetén. – Egyik nőről a másikra nézett. – A nagy távolság miatt csak azt éreztük, hogy a Rahl Nagyúr valahol távol van nyugaton. Nem tudjátok véletlenül, hogy hol van pontosan, és hogy mikor tér vissza közénk?

– Sokan szeretnék tudni erre a kérdésre a választ főparancsnok, – mondta Verna. – Attól tartok, egy hosszú sor végére kell állnod.

A férfi csalódott volt.

– És a háború? Arról vannak híreitek?

Verna bólintott.

– A Birodalmi Rend megosztotta erőit.

A katonák mindentudóan összenéztek. Trimack tekintete megkeményedett az aggodalomtól, miközben arra várt, hogy Verna folytassa.

– A Rend hadseregéből egy jelentős hadoszlopot a hegyek túloldalán Aydindril közelében hagyott Középföldön. Nekünk is kellett embereket hagynunk a hegyoldalon, köztük néhány Tehetséggel bírót, hogy őrizzék az átjárókat, hogy az ellenség ne tudjon betörni D'Hara-ba. A Rend seregéből a legjobb csapatok jelenleg visszafelé vonulnak Középföld irányába. Úgy hisszük, hogy a tervük az, hogy a fő hadoszlopot a hegyek távoli végét megkerülve juttassák el dél felől D'Hara-ba, és onnan támadnak majd. Mi is délre visszük a fő egységeinket, hogy megütközzünk velük.

Egyik férfi sem szólalt meg. Némán álltak, és nem mutatták, milyen hatással volt rájuk ez a hír, amely valószínűleg eddigi fiatal életük leginkább sorsdöntő fordulata. Tényleg acélból voltak.

A főparancsnok megtörölte az arcát, mintha az aggodalom csak őt érintette volna meg. – Tehát a dél felé tartó seregünk most közel van a palotához.

– Nem, még mindig eléggé északra vannak. A hadak nem mozognak gyorsan, hacsak nem muszáj. Mivel nekünk nem kell akkora utat megtennünk, mint a Rendnek. Jagang serege lassan halad, úgy gondoltuk, jobb ha az emberek egészségét és erejét megőrizzük, és nem merítjük ki őket azzal, hogy délnek rohanunk. Berdine és én azért lovagoltunk előre, mert sürgősen meg kellett néznem néhány könyvet itt… a mágiával kapcsolatban. És amíg itt vagyok, gondoltam meg kellene néznem, hogy az Élet Kertjében minden rendben van-e.

A férfi mélyet lélegzett, miközben az ujjaival a fegyverövén dobolt.

– Szeretnék segíteni, Prelátus, de három varázslótól kaptam azt az utasítást, hogy senki nem mehet a közelébe. Nagyon pontosan fogalmaztak: senki sem, még a kertészek sem mehetnek be oda.

Verna összehúzta a szemöldökét.

– Miféle három varázsló?

– Először Zorander Első Varázsló, azután maga a Rahl Nagyúr, és utoljára Nathan Rahl varázsló.

Nathan! Tudhatta volna, hogy fontos embernek tünteti majd fel magát a palotában, és kétségtelenül drámaian játszotta a Tehetséggel bíró Rahl, Richard rokonának szerepét. Verna kíváncsi volt, milyen bajt okozott a férfi a palotában való tartózkodása alatt.

– Főparancsnok, én vagyok a Fény Nővéreinek Prelátusa. Ugyanazon az oldalon harcolunk.

– Nővér – mondta vádló, ferde pillantással, amilyenre csak a tisztek képesek. – Volt nálunk korábban egy Nővér. Néhány évvel korábban. Emlékeztek, fiúk? – Körbenézett a szigorú arcokon, mielőtt újra Vernához fordult. – Hullámos, vállig érő barna haja volt, közel olyan magas mint te. Hiányzott a kis ujja az egyik kezén. Talán emlékszel rá. Ő is közétek tartozott, úgy vélem.

– Odett – erősítette meg Verna egy bólintással. – A Rahl Nagyúr elmondta milyen bajt kevert. Ő, mondjuk így, egy bukott Nővér volt.

– Nem igazán érdekel, hogy a Teremtő kegyelmének melyik oldalán állt, amikor meglátogatott bennünket. Csak azt tudom, hogy közel háromszáz embert ölt meg, hogy bejusson az Élet Kertjébe. Háromszázat! És még további százat kifelé menet. Teljesen tehetetlenek voltunk ellene. – Az arca elvörösödött, és még jobban látszódtak a sebhelyei. – Tudod, milyen érzés látni, hogy emberek halnak meg, és azt érezni, hogy semmit sem tehetsz? Tudod, milyen érzés, hogy nemcsak az életükért vagy felelős, hanem azért is, hogy bár tudod, mi a dolgod, semmit nem tehetsz, hogy elhárítsd a fenyegetést?

Verna nem tudott a férfi érzelmekkel teli kék szemébe nézni.

– Sajnálom, főparancsnok. De ő a Rahl Nagyúr ellen harcolt. Én nem. Én a te oldaladon állok. Én azért harcolok, hogy megállítsam az olyanokat, mint ő.

– Ez akár igaz is lehet, mégis azt a parancsot kaptam Zeddtől és magától a Rahl Nagyúrtól is – miután megölte azt a nőt –, hogy senkit nem engedhetek be oda. Senkit. Ha a saját anyám lennél, akkor sem mehetnél be oda.

Valamit Verna nem értett.

Felemelte a fejét.

– Ha Odett Nővér be tudott menni oda, és te és az embereid nem tudtátok megállítani – felvonta az egyik szemöldökét –, akkor miből gondolod, hogy engem meg tudtok.

– Szeretném, ha erre nem kerülne sor, de ha kell, ez alkalommal megvannak az eszközeink, hogy teljesíthessük a parancsot. Már nem vagyunk tehetetlenek.

Verna kérdőn ráncolta a homlokát.

– Miről beszélsz?

A főparancsnok előhúzott egy fekete kesztyűt az övéről és felhúzta, közben nyújtogatva az ujjait, hogy rendesen felmenjen a kezére a szoros ruhadarab. Kesztyűs kezének hüvelykujjával és egy ujjával óvatosan kiemelt egy vörös nyilat a mögötte lévő katona tegezében lévő hat nyílvessző közül. A katonának már az íján feküdt egy ilyen nyílvessző, és így még négy maradt a tegezben.

Az íjat felajzva az acél hegyű nyílvesszővel a főparancsnok Verna arca elé emelte, hogy közelről láthassa.

Ez nem közönséges acélhegy. Mágikus ereje van.

– Még mindig nem értem.

– Mágikus erőt adtak neki, hogy át tudjon hatolni a Tehetséggel bírók bármilyen pajzsán.

Verna előrenyúlt, és az egyik ujjával óvatosan megérintette a nyílvessző végét. Fájdalom hasított a kezébe és a csuklójába, még mielőtt elránthatta volna a karját. Annak ellenére, hogy az ereje szinte eltűnt a palotában, nagyon is jól érezte az erőteljes aurát, amelyet a halálos hegy köré vont varázsháló keltett. Ez valóban hathatós fegyver volt. Még ereje teljében is bajban lenne egy Tehetséggel rendelkező, ha ilyen nyíllal lőnek rá.

– Ha van ilyen nyilatok, hogy lehetséges, hogy nem tudtátok megállítani Odett Nővért?

– Akkor még nem voltak.

Verna még jobban összehúzta a szemét.

– Akkor honnan szereztétek őket?

A főparancsnok egy olyan ember elégedettségével mosolygott, aki tudja, hogy még egyszer nem marad védtelen az ellenséggel szemben.

– Amikor Rahl Varázsló itt volt, kikérdezett a védelmünkről. Beszéltem neki a varázslónő támadásáról, és hogy milyen tehetetlenek voltunk az erejével szemben. Ő átkutatta a palotát, és megtalálta ezeket a fegyvereket. Nyilván valamilyen biztonságos helyen őrizték őket, ahová csak egy varázsló rejthette el őket. Ő látta el a katonáimat ezekkel, és az íjakkal is, amelyekkel kilőhetik őket.

– Milyen kedves a Rahl Varázslótól.

– Igen az.

A főparancsnok óvatosan visszatette a nyílvesszőt a különleges tartóba, amely külön ezek tárolására szolgált. Verna már értette, hogy miért volt erre szükség. Nem lehetett tudni, mennyire régiek voltak ezek a fegyverek, de Verna gyanította, hogy még a nagy háború idejéből valók.

– Rahl Varázsló megtanította nekünk, hogy hogyan bánjunk ezekkel a veszélyes fegyverekkel. Felemelte a kezét, és megmozgatta a kesztyűs ujjait. – Azt mondta, hogy mindig viselnünk kell a kesztyűt, ha a nyílvesszőhöz nyúlunk.

Levette a kesztyűt és a párja mellé tűrte az övébe. Verna összecsapta a kezét maga előtt, és egy nagyot sóhajtott, és próbálta gondosan megválogatni a szavait.

– Főparancsnok, már nagyon régen ismerem Nathan Rahlt, már azelőtt is ismertem, hogy a nagyanyád megszületett volna. Nincs mindig tisztában azzal, hogy mennyire veszélyes dolgokat művel. Én a helyedben a legnagyobb óvatossággal bánnék ezekkel a fegyverekkel, és azzal is, amit róluk mondott nektek. Úgy kezelném, mintha az életem múlna rajta.

– Azt akarod mondani, hogy a varázsló meggondolatlan?

– Nem, szándékosan nem, de hajlamos rá, hogy egy kézlegyintéssel elintézze a számára kényelmetlen dolgokat. Azonkívül, már nagyon öreg, és nagyon tehetséges, így néha könnyen elfelejti, hogy ő mennyivel többet tud a misztikus dolgokról, mint a legtöbb ember, vagy hogy ő könnyen megtehet a Tehetségével olyan dolgokat, amelyre mások nem képesek, és nem is értenék meg. Azt is mondhatnánk, hogy olyan, mint egy öreg ember, aki elfelejti megmondani a látogatóinak, hogy a kutyája harap.

A teremben állók összenéztek. Néhányan feljebb emelték a könyöküket, vagy a kezüket, hogy minél távolabb legyen az övükön lógó tegeztől.

Trimack főparancsnok ujjait a bal csípőjén lógó hüvelyben lévő rövid kard markolatába akasztotta.

– Bár komolyan veszem a figyelmeztetésedet, Prelátus, remélem, megérted, hogy a rám bízott több száz katona életét is komolyan veszem, akik meghaltak, amikor utoljára egy Nővér megjelent közöttünk, és mi nem tudtunk védekezni a mágiája ellen. Komolyan veszem ezeknek az embereknek az életét is itt. Nem akarom, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen.

Verna megnedvesítette a szája szélét, és emlékeztette magát, hogy ez az ember csak a munkáját végzi. Azzal, hogy a palota elvette a Hanját, valahogy kényelmetlen módon megértette, hogy milyen érzés, ha az ember nem birtokolja az erőt.

– Megértelek, Trimack főparancsnok. – Hátrasimított egy tincset a homlokából. – Én is tudom, mit jelent a másokért való felelősség súlya. Természetesen, fontos az embereid élete, és mindent, ami megakadályozhatja az ellenséget abban, hogy elvegyék, érdemes megtenni. Pontosan ezért tanácsolom, hogy bánjatok nagyon óvatosan a mágikus fegyverekkel. Az ilyen dolgokat nem úgy tervezték, hogy a Tehetség nélküli emberek felügyelet nélkül használhassák őket.

A férfi bólintott.

– Komolyan vesszük a figyelmeztetésed.

– Jól van, akkor azt is tudnod kell, hogy ami abban a helyiségben van, végtelenül veszélyes. Mindannyiunk számára veszélyt jelent. És mindannyiunk legjobb érdeke azt kívánja, hogy amíg itt vagyok, meggyőződjek róla, hogy biztonságban van-e.

– Prelátus, megértem az aggodalmadat, de meg kell értened, hogy a parancs szerint nem tehetek kivételt. Egyszerűen nem engedhetlek be, pusztán csak mert azt állítod, hogy az vagy aki, vagy hogy segíteni akarsz. És mi van, ha kém vagy? Egy áruló? Maga az Őrző, emberi testben? Bár őszintének tűnsz, nem azért lett belőlem főparancsnok, mert hagyni szoktam, hogy vonzó nők rábeszéljenek dolgokra.

Vernát hirtelen meglepte, hogy ennyi ember előtt vonzó nőnek nevezték.

– De személyesen biztosíthatlak róla, hogy senki – egyáltalán senki – nem volt ott bent a Rahl Nagyúr óta. Még Nathan Rahl sem ment be oda. Az Élet Kertjében minden érintetlen.

– Megértem, Parancsnok. – Sokáig nem lesz lehetősége a palotába jönni. – Nem lehetett megmondani, hol van Richard, és mikor tér vissza. Megdörzsölte a homlokát, miközben a megoldáson gondolkodott. – Mondok neked valamit. Mi van akkor, ha nem megyek be, csak megállok az ajtóban – az Élet Kertjén kívül – és benézek, hogy meggyőződjek róla, hogy a három Szelence biztonságban van-e. Több tucat embered a hátamnak szegezhetik azokat a halálos nyilakat közben.

A férfi a száját rágta, miközben fontolóra vette a lehetőséget.

– Katonák lesznek előtted, melletted és mögötted, felajzott íjakkal. Mellettük benézhetsz az Élet Kertjébe az ajtóból, de nem lépheted át a küszöböt, különben meghalsz!

Vernának valójában nem kellett közel mennie, hogy megérinthesse a Szelencéket. Az igazat megvallva nem is akart volna közel menni hozzájuk. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy más nem érintette őket. Ugyanakkor nem volt éppen kellemes gondolat, hogy azok az emberek ott állnak majd, és egy ujjmozdulattal halálos nyílvesszőket zúdíthatnak rá. Végül is, csak egy kósza ötlet volt, hogy ellenőrizni kéne Orden Szelencéit, ha már úgyis itt van a palotában. Nem ezért jött ide. De mégis, annyira közel volt!

– Áll az alku, főparancsnok. Csak látnom kell, hogy minden rendben, hogy mindannyian egy kicsit jobban alhassunk.

– Hát, az biztos, hogy szeretnék egy kicsit jobban aludni.

Berdine-t és Vernát a katonák gyűrűjében Trimack főparancsnok levezette egy széles gránit folyosón. A falak mellett magasodó oszlopok hatalmas köveket kereteztek, mintha műalkotások volnának. Verna számára a Teremtő kezének szemmel látható bizonyítékát jelentették, amely abból a kertből származó műalkotás volt, ami maga az élet, és ő volt a művelője.

A sok együtt masírozó katona keltette zaj végig visszhangzott a hatalmas folyosón, ahogy számos kereszteződésen áthaladtak, amelyek a varázsigének a középpontba visszahajló oldalágai voltak, s a középpont maga az Élet Kertje volt. Végül elértek egy aranyozott ajtóhoz, amelyet dombokat és erdőket ábrázoló faragás díszített.

– Itt van az Élet Kertje – mondta feszült hangon a főparancsnok.

Ahogy a katonák körbevették, és megemelték az íjaikat, a főparancsnok elkezdte kinyitni az egyik súlyos arannyal borított ajtót. Néhány katona Verna fejére célzott az íjával. A négy férfi, aki elébe ment, lejjebb engedte az íját, és a szívét vette célba. Kissé megkönnyebbült, hogy azok legalább nem az arcára céloztak. Persze tudta, hogy butaság az egész, de érezte, hogy ezek az emberek teljesen komolyan gondolják, amit tesznek, és ehhez tartotta magát.

Ahogy az aranyborítású ajtó kitárult, Verna, saját bérgyilkosaival a sarkában, kissé közelebb araszolt az ajtónyíláshoz, hogy benézhessen. Kissé nyújtogatnia kellett a nyakát, és az egyik kezével egy picit arrébb tessékelte az egyik előtte álló férfit, hogy jobban beláthasson a hatalmas terembe.

A halványan megvilágított folyosóról Verna látta, hogy a hely a magasba vágott ólomüveg ablakokon keresztül kapja a fényt, és a borult égbolt fénye világítja meg. Megdöbbenve látta, hogy a Népek Palotájának közepén, az Élet Kertje úgy néz ki, mint egy… valóságos, buja kert.

Úgy látta, hogy sétányok tekeregnek a virágágyások között. A földet virágszirmok borították, jó pár még mindig színes, piros és sárga, de a többsége száraz volt vagy hervadt. A virágokon túl kisebb fák álltak, mögöttük pedig alacsony, vadszőlővel futtatott fal húzódott. A falakon belül több fajta bokor, dísznövény nőtt, bár most, hogy senki nem viselte gondjukat, nem voltak jó állapotban. Sokukon új hajtások burjánzottak, és rájuk fért volna egy metszés. Másokat fojtogató indák sanyargattak. Úgy tűnt, Trimack főparancsnok tényleg az igazat mondta, és még a kertészeket sem engedte be.

A Próféták Palotájában is volt egy belső kert, bár sokkal kisebb. Voltak öntöző csövek, amelyek a tetőn lévő hordókból szállították a vizet a kertnek. Verna hasonló csöveket látott a sarokban, és rájött, hogy a tetőről összegyűjtött esővíz biztosítja a hely vízellátását, ahol a növények ilyen rengeteg fénnyel megvilágítva máskülönben biztosan elszáradtak és elpusztultak volna.

A hatalmas terem közepét kör alakban selymes pázsit borította. Egy helyen ék alakban fehér kő szakította meg, amelyen két alacsony talapzaton egy sima gránit tömb feküdt.

A gránit oltár tetején volt a három Szelence, melyek felszíne olyan mély fekete volt, hogy Vernában szinte felmerült a kérdés, hogy lehet, hogy nem szívta magába az összes fényt a helyiségből, az egész világot az Alvilág örök sötétségébe rántva ezzel. Már az ilyen gonosz dolgok puszta látványától is a torkában dobogott a szíve.

Verna tudta, hogy a szelencék valójában átjárók, és pontosan azok, amit a nevük is sejtet. Együtt egyfajta kaput alkottak az élők és a holtak világa között, amelyet mindkét világból vett mágiával alkottak meg. Ha bármikor megnyílik ez az átjáró, a Fátyol elszakad, és kiszabadul a Névtelen… a Holtak Őrzője.

Mivel ezt az információt szigorúan őrzött könyvek rejtették, még a Próféták Palotájában is csak kevesen tudtak az átjáróról, vagy ősi nevén Orden Szelencéiről. A három szelencét csak együtt lehetett működésbe hozni, és együtt hozták létre az átjárót. A Palotában mindenki úgy tudta, hogy az átjáró már több mint háromezer éve elveszett. Mindenki azt hitte, hogy örökre eltűnt. Évszázadokig találgatták, hogy egyáltalán létezett-e ilyesmi. Egy ilyen átjáró létezése heves teológiai viták alapját jelentette.

És az átjáró – Orden Három Szelencéje – létezik, és Verna alig tudta a szemét levenni róluk. A szíve beleremegett a három gonosz tárgy látványába. Hideg veríték áztatta át a ruháját.

Nem csoda, hogy három varázsló is azt parancsolta a főparancsnoknak, hogy senkit ne engedjenek a szobába. Vernának át kellett gondolnia a véleményét azzal kapcsolatban, hogy Nathan veszélyes fegyverekkel szerelte fel az Elsődleges Védelmet.

A díszes borítást eltávolították a Szelencékről, hogy csak a gonosz feketeség látszódjon, mert Darken Rahl működésbe hozta őket, azt tervezve, hogy Orden hatalmának segítségével az egész világ ura lehet. Szerencsére Richard megállította.

Most azonban, ha egy tolvaj ellopná a Szelencéket, semmi haszna nem lenne belőle. Nagyon nagy tudásra volt szükség ahhoz, hogy valaki megértse, hogyan működik Orden mágiája és az átjáró. Ennek az információnak egy része egy olyan könyvben volt, amely már nem létezett, csak Richard fejében. Pontosan ezért sikerülhetett legyőznie Darken Rahlt.

A hatalmas mennyiségű tudás és információ mellett pedig a tolvajnak egyszerre kellene rendelkeznie Alkotó és Pusztító Mágiával, hogy használni tudja az átjárót, és magának követelhesse Orden hatalmát.

Õrültség lenne, ha bárki, alig elég bolond hozzá, megpróbálná használni ezeket a veszélyes dolgokat.

Verna megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy a Szelencék érintetlenek, és ott vannak, ahol Richard hagyta őket. Egyelőre nem volt ennél biztonságosabb hely az ilyen veszélyes mágia tárolására. Egy nap, talán Verna segíthet elpusztítani az átjárót – ha egyáltalán lehetséges –, de egyelőre így biztonságban van.

– Köszönöm Trimack főparancsnok. Megnyugodtam, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell.

– És ez így is marad – mondta, és nekifeszült az ajtónak, amely csendesen becsukódott. – Senki nem megy be ide a Rahl Nagyúron kívül.

Verna a férfire mosolygott.

– Helyes! – Körbenézett a hatalmas palotában, amely az állandóság, béke és biztonság illúzióját keltette. – Nos, attól tartok, muszáj mennünk. Vissza kell térnem a sereghez. Megmondom Meiffert tábornoknak, hogy a palotában jól kézben tartják a dolgokat. Reméljük, hogy a Rahl Nagyúr hamarosan csatlakozik hozzánk, és megállíthatjuk a Birodalmi Rendet, mielőtt elérik a palotát. A prófécia szerint, ha velünk lesz a végső csatában, van esélyünk szétzúzni a Rendet, és akár haza is űzhetjük őket az Óvilágba.

A parancsnok sötéten bólintott.

– A jó szellemek legyenek veled, Prelátus!

Berdinnel az oldalán, Verna kifelé vette az irányt az Élet Kertjétől távolodva. Ahogy ismét lementek a lépcsőn, megkönnyebbülten gondolt arra, hogy visszatérhet a sereghez, még akkor is, ha aggasztotta a küldetésük kimenetele. Rádöbbent, hogy amióta megérkezett a palotába, nagyobb lett benne az elszántság, és jobban kötődött ahhoz, amivé a D'Harai Birodalom vált Richard uralkodása alatt. És ami még ennél is fontosabb, úgy tűnt, az élet is jobban érdekli.

De ha nem találják meg Richardot, és nem hozzák el, hogy a sereg élére álljon, végül szembe kell majd nézniük a Birodalmi Renddel. De Jagang seregét nélküle megkísérelni megállítani, maga lesz az öngyilkosság.

– Prelátus – szólalt meg Berdine, amikor becsukta maga mögött a kígyós ajtót.

Verna megállt, és várt, miközben a lány a bronz koponya alakú ajtógombra tette a kezét.

– Mi a baj, Berdine?

– Azt hiszem, itt kellene maradnom.

– Itt maradni? – Verna a Mord-Sith szemébe nézett. – De hát miért?

– Ha Ann megtalálja a Rahl Nagyurat, és elviszi a sereghez, ott leszel neki te és a többi Mord-Sith, hogy megvédjék, és ott lesz, ahol szerinted lennie kell. De lehet, hogy nem találja meg.

– Muszáj, hogy megtalálja. Richard is tisztában van vele, mit mond a prófécia, és tudja, hogy ott kell lennie a végső csatában. Még ha Ann nem is találja meg, hiszek benne, hogy eljön, és csatlakozik hozzánk.

Berdine megvonta a vállát, miközben a szavakat kereste.

– Talán. De lehet, hogy nem. Verna, sok időt töltöttem vele. Ő nem így gondolkodik. A prófécia neki nem jelent annyit, mint neked.

Verna felsóhajtott.

– Hát ez igaz, Berdine.

– Ez a Rahl Nagyúr otthona, még ha soha nem is élt itt igazán, csak fogolyként. De akkor is eljött, és törődött a népével és a barátaival. Én sok időt töltöttem mellette; tudom, hogy mennyire a szívén viseli a sorsunkat, és tudom, hogy tisztában van vele, hogy mit jelent számunkra. Talán úgy érzi majd, hogy haza kell jönnie.

És ha így tesz, azt hiszem, itt kell lennem. Szüksége van rám, hogy segítsek neki a könyvek tanulmányozásában, legalábbis ami a fordítást illeti, legalábbis szeretem azt hinni, hogy így van. Úgy érzem, fontos vagyok neki, vagy legalábbis számít rám. Nem tudom, csak úgy érzem, itt kell maradnom a palotában, hátha hazajön. Ha pedig idejön, tudnia kell, hogy kétségbeesetten keresitek. Tudnia kell, hogy a végső csata a küszöbön áll.

– A Kötés elárulja neked, merre van?

Berdine nyugatra mutatott.

– Valahol abban az irányban, de nagyon messze.

A főparancsnok is ugyanezt mondta. Ez csak azt jelentheti, hogy Richard legalább megint az Újvilágban van. Verna így okot talált a mosolygásra.

– Amire már régen vártunk. Ennyit legalább jó tudni.

– Minél közelebb vannak azok, akiket Kötés fűz hozzá, annál jobban tudnak segíteni megtalálni.

Verna egy pillanatra elgondolkodott.

– Hiányozni fog a társaságod, Berdine, de azt hiszem, úgy kell tenned, ahogy jónak látod, és el kell ismernem, hogy nagyon is ésszerűnek hangzik, amit mondasz. Minél több helyen keressük, annál jobbak az esélyeink, hogy időben meg is találjuk.

– Igen, tényleg azt gondolom, hogy az a helyes, ha itt maradok. Azon kívül, meg akarok nézni néhány könyvet, és összevetni azzal, amit Kolo állít. Van néhány dolog, ami aggaszt. Talán, ha rájövök, még a Rahl Nagyúrnak is segíthetek a végső csatát megnyerni.

Verna szomorú mosollyal bólintott.

– Kikísérsz?

– Hát persze.

Lépéseket hallottak, és mindketten hátrafordultak. Egy másik Mord-Sith volt, vörös ruhában. Szőke volt, Berdinnél magasabb. Átható kék szemeivel Vernát nézte számító alapossággal, amely félelmet nem ismerő magabiztosságot tükrözött.

– Nyda! – kiáltott fel Berdine.

A nő szájának egyik sarkát mosolyra húzta, ahogy megállt előttük. Egyik kezét Berdine vállára tette, amely Verna tapasztalatai szerint a Mord-Sitheknél, talán Berdine-t kivéve, a vad öröm jele volt.

Nyda szinte itta Berdine látványát.

– Berdine Nővérem, de régen nem láttalak! D'Hara magányos hely volt nélküled. Isten hozott itthon!

– Jó újra itt lenni, és téged újra látni.

Nyda tekintete Vernára siklott. Berdine észbekapott.

– Nyda, ő itt Verna, a Fény Nővéreinek Prelátusa, a Rahl Nagyúr barátja, és személyes tanácsadója.

– Erre tart?

– Sajnos, nem – felelte Berdine.

– Ti nővérek vagytok? – kérdezte Verna.

– Nem – válaszolt Berdine, és legyintett a kezével. – Csak olyasmi ez, ahogy te is a tieidet Nővérnek nevezed. Nyda nagyon régi barátom.

Nyda körülnézett.

– Hol van Raina?

Berdine elsápadt, ahogy a nevet meghallotta. A hangja suttogássá halkult.

– Raina meghalt.

Nyda arca nem árult el semmit.

– Nem tudtam, Berdine! Jó halált halt, Agiel-lel a kezében?

Berdine nyelt egyet, miközben a padlót nézte.

– A pestis vitte el. Utolsó lélegzetéig harcolt ellene… de végül a betegség győzött. A Rahl Nagyúr karjaiban halt meg.

Verna úgy találta, mintha a Mord-Sith szeme egy kissé fátyolos lenne, ahogy Mord-Sith nővérét nézte.

– Nagyon sajnálom, Berdine.

Berdine felnézett.

– A Rahl Nagyúr sírt, amikor meghalt.

A csendes, de döbbent arckifejezésből Verna látta, hogy Nyda még nem hallott olyat, hogy egy Rahl Nagyurat érdekeljen az, hogy egy Mord-Sith él-e vagy hal-e. A csodálkozó arckifejezéséből ítélve, az egyiküket ért ilyen tisztesség mély hódolatot váltott ki a nőből.

– Hallottam hasonló meséket erről a Rahl Nagyúrról. Akkor mindez igaz?

Berdine sugárzó mosollyal válaszolt.

– Mind, az utolsó szóig.