Negyvenhatodik fejezet

 

 

 

A Toronyhoz vezető útról csodálatos látvány nyílt Aydindril városára, bár a hegy felett gyülekező felhők tompították kissé a késő délutáni fényt és a mozdulatlan levegő fülledtté vált. Ha nem aggódott volna, Nicci az útról a Toronyra nyíló látványt a legszebb látképnek tartotta volna, amiben valaha része volt. A szépség ilyen elismerése viszonylag új volt a számára, olyasmi, amit Richard keltett életre benne.

Most azonban elszomorította, hogy Richard annyira megrögzötten kereste ezt a Kahlan nevű nőt, és kitartott amellett, hogy nem csak kitalálta. Most még ugyan nem mondott róla semmit a férfi, valószínűleg azért, mert a korábbi vitáik során elkeserítette, hogy hiába próbálja meggyőzni őt arról, hogy meg kell találniuk egy nőt, aki Nicci szerint nem létezik. Annak ellenére azonban, hogy nem szólt róla, Nicci biztos volt benne, hogy nem kevésbé elszánt, mint mikor utoljára együtt voltak. Reményei, hogy mostanra a férfi jobban lett, elhalványultak. A kilátás felett érzett öröme elillant.

Volt azonban valami – a pillantása –, ami valahogy másnak tűnt. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mennyiben, vagy hogy ez mit jelenthet. Mindig is átható volt a tekintete, metsző, mint a veszélyes ragadozóé, de most, amikor a pillantásuk találkozott, ezt még inkább érezte, mintha a lelkéig hatolt volna. Niccinek nem volt semmi rejtegetni valója, főleg nem Richard előtt. Csakis a férfi érdekét tartotta szem előtt. Nem akart mást, mint hogy Richard boldog legyen. Bármit megtett volna azért, hogy boldognak lássa.

Nyilvánvalóan emiatt keseredett el: bár a férfi továbbra is elszánt volt, látszott rajta, hogy egyre inkább elveszíti a reményt. Az élet fénye, amit Nicci a szemében látott, volt az, ami olyan értékes volt a számára. Nem akarta, hogy ez a fény kihunyjon.

Miközben azon igyekezett, hogy ne maradjon le, nem nyílt lehetősége megkérdezni, hogy hogyan alakultak a dolgok a boszorkánynál. Cara hallgatásából Nicci érezte, hogy bármi történt is, nem mehetett olyan jól, ahogy Richard várta. Ez nem volt meglepő. Hogyan segíthetne egy boszorkány, bármennyire is szeretne, megtalálni egy nőt, aki csak Richard elméjében létezik?

Hogy mi lehetett a Futótűz, arról Niccinek fogalma sem volt, de érezte a férfi hangjában, és a feszült arckifejezéséből, hogy Richard a jelentését kutatja. Miután olyan sokáig élt együtt vele, Nicci felismerte az érzéseit akkor is, ha a férfi nem beszélt róluk. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nagy jelentőséget tulajdonít a Futótűznek.

Niccit azonban ennél is jobban aggasztotta, hogy hová lett a kardja. El sem tudta képzelni, hogy miért nincs nála. Az meg csak még jobban megijesztette, ahogy Cara csendre intette, arról már nem is szólva, hogy Richard sem beszélt róla. Az Igazság Kardja nem olyasmi volt, amit Richard könnyedén elfelejtett volna.

Ahogy magasabbra értek, az út a magas fenyők között egy kőhídhoz vezetett, amely egy szörnyű mélység fölött ívelt át. Nicciben azt a hatást keltette, mintha a hegyet kettévágták, és a hozzájuk közelebb eső részt elhúzták volna a hegy többi részétől. Ahogy egyenként átmentek az ásító szakadék fölött átnyúló hídon, Nicci lepillantott. Csupasz kőfalat látott mindkét oldalon, amely a puha felhők között a mélybe veszett. Szédítő látvány volt, amitől felkavarodott a gyomra.

Nicci látta Sa'din testtartásából, hogy nagyon fáradt. A fülét lustán lebegtette, miközben átkeltek a hídon. Richard és Cara lova pedig tajtékzott és erősen fújtatott. Nicci tudta, hogy Richard mennyire jól bánik az állatokkal, ezeket mégsem kímélte. Szemmel láthatóan úgy vélte, hogy most sokkal fontosabb dolgokról van szó, és nem foglalkozhat az állatok életével. Tudta, hogy a valódi érték az emberi élet. Különösen egy közülük.

A Torony gondosan illesztett, gránitkockákból álló fala sziklaként magasodott előttük. Miközben lelovagolt a hídról, Richard és Cara között felnézett a Torony bástyákból, tornyokból, sáncokból, átjárókból és hidakból álló útvesztőjére. Úgy tűnt, mintha a hely önálló élettel bírna, mintha figyelné őket, ahogy az íves kő alatt tátongó bejárathoz közelednek, ahol az út a külső fal alá vezetett.

Richard megállás nélkül lovagolt át a magas, masszív kapu alatt. Ha lett volna rá lehetősége, Nicci biztosan óvatosabban közelített volna egy ilyen helyhez. Libabőrös lett, ahogy megérezte a Toronyban lakozó erőt. Még soha sehol nem érezte a mágia erejének ilyen intenzív jelenlétét. Mintha egyedül állt volna a pusztában, miközben egy óriási vihar el akarná nyelni.

Ebből némi fogalmat alkothatott a Tornyot védő pajzsok erejéről. Az alapján, amit megérzett belőlük, a Próféták Palotájában felállított pajzsok gyermekjátékok lehettek ezekhez képest. Ráadásul azokat túlnyomórészt Alkotó Mágiával hozták létre, és a palota egészen más célból épült. Itt a Pusztító Mágia egyaránt szerepet kapott. Hatásuk gyilkos erejét nem rejtették el, hanem megmutatták azok számára, aki felismerhették.

A fejük felett szinte észrevétlenül szürke felhők gyülekeztek, melyek acélszürkére festették a késő délutáni eget. A napfényt felváltó homálytól a Torony még sötétebbnek és ijesztőbbnek látszott, mintha maga a Torony vonta volna magához a felhőket, miközben a varázslónő, és a varázsló közeledett, akiknek hatalmában állt parancsolni az itt kísértő erőknek.

Miután túljutottak a vastag falba vájt íves átjárón, egy úthoz értek, amely a Torony belsejébe vezetett. Itt az út egy újabb sötét falon futott keresztül, amely sorompóként magasodott előttük. Richard itt is megállás nélkül haladt át. A lovak patái visszhangot vertek a nedves, sötét alagútban.

A túloldalon zöld térség várt rájuk. A kavicsos út egy fal mellett haladt a jobb oldalon, amelybe számos ajtót vágtak. Az első fal mögötti ajtókon keresztül valószínűleg a látogatók érkeztek. Nicci úgy vélte, hogy ezek a második fal mögöttiek belső használatúak voltak, és a Torony belsejébe vezettek. Az út másik oldalán kerítés szegélyezte a legelőt. A távolabbi végében, bal oldalon a legelőt maga a Toronyfal szegélyezte. Itt voltak az istállók.

Richard szó nélkül leszállt a lováról és kinyitotta a kaput, hogy beengedje a lovát, de nem vette le róla a nyerget. A két döbbent nő ugyanezt tette, és a férfi után indult, aki egy bejárat felé vette az irányt, amelyhez egy tucat, az idők során simára koptatott lépcső vezetett. Felmentek a folyosón, amelynek végében az egyszerű, de súlyos duplaszárnyas ajtó lassan, nyikorogva kinyílt.

Egy kócos, fehér, hullámos hajú öregember kukucskált ki mögüle, mint a váratlan látogatókat fogadó házigazda. Zihálva lélegzett, mint aki végigrohant a Tornyon, mikor észrevette, hogy valaki közeledik. Minden bizonnyal a varázshálók figyelmeztették, amelyek riasztanak, ha bárki a Toronyhoz vezető útra lép. Az ősi időkben biztosan voltak közelebb is emberek, akik fogadhatták az érkezőket. Most azonban csak az öregember volt itt. Abból, amilyen kapkodva szedte a levegőt, úgy tűnt, hogy a Torony túlsó felében lehetett, amikor befutott a riasztás.

Meglepett, ráncos arca ellenére is felismerhető volt a hasonlóság. Nicci rögtön tudta, hogy nem lehet más, csakis Richard nagyapja, Zedd. Magas volt, de nagyon sovány. Gesztenyebarna szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és az ártatlan, gyermeki izgalomtól. Egyszerű, dísztelen ruhájában is hatalmas varázslónak látszott. Jól állt neki a kor. Jó volt látni, hogy egyszer az idő majd ilyenné teszi Richardot is. Az öregember a magasba lendítette a két karját.

– Richard! – Boldogan vigyorgott. – Te jó ég! Hát tényleg, te vagy az, fiam?

Zedd kilépett az ajtó mögül, és lesietett a lépcsőn a fáradt fénybe.

Richard a nagyapjához futott és felkapta a lépcsőről, ahogy vadul megölelte, amivel szinte kiszorította belőle a levegőt. Kellemes volt, ahogy kihallatszott hangjukból a rokonság.

– Zedd! El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy látlak!

– Hát még én, fiam! – mondta Zedd fátyolos hangon. – Régen volt már, hogy utoljára találkoztunk. Túlságosan is rég.

Kinyújtotta csontos kezét, és megragadta Cara vállát.

– Mi a helyzet, kedvesem? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. Jól vagy?

– Mord-Sith vagyok – felelte sértetten. – Persze, hogy jól vagyok. Miért is ne lennék?

Zedd kuncogott, ahogy Richardtól a lányhoz fordult.

– Persze, persze. Mindkettőtökön látszik, hogy rátok férne egy kis pihenés és némi rendes étel. Egyébiránt persze jól néztek ki, és én módfelett boldog vagyok, hogy újra láthatlak benneteket.

Cara ezen elmosolyodott.

– Hiányoztál, Zedd.

Zedd megfenyegette az ujjával.

– Nem valami Mord-Sith-es dolog, hogy egy öreg embert hiányolj. Rikka meg fog lepődni, ha ezt meghallja.

– Rikka? – kérdezte Cara örömmel. – Itt van?

Zedd a félig nyitott ajtó felé intett. – Ott van bent valahol… járőrözik, gondolom. Úgy tűnik, két dolog érdekli az életben. Az egyik a járőrözés, a másik az én bosszantásom. Én mondom nektek, egy perc nyugtom sincs attól a nőtől. S ami még rosszabb, hogy okos is. De legalább jól főz.

Cara döbbenten kérdezett vissza.

– Rikka tud főzni?

Zedd hunyorgott, és a fogai közt szűrte, amit mondott.

– Ne mondd meg neki, hogy ezt mondtam, különben soha nem száll le rólam. Az a nő …

– Zedd – szakította félbe Richard –, bajban vagyok, és segítségre van szükségem.

– Jól vagy? Ugye nem vagy beteg? Úgy látom, mintha nem lennél egészen magadnál, fiacskám. – Zedd Richard homlokára tette a kezét. – A nyári láz a legrosszabb. Meleg a melegben. Rossz párosítás.

– Igen, nem, úgy értem, nem erről van szó. Beszélnem kell veled.

– Akkor beszélj! Sok idő telt el. Túlságosan is sok. Mennyi is? Tavasszal múlt két éve, ha nem tévedek. – Zedd kissé hátrébb húzódott, megszorította Richard kezét, és végigmérte. – Richard, hol a Kard?

– Nézd, erről majd beszélünk később – mondta idegesen Richard, és kihúzta a kezét Zedd markából, ahogy elhessegette a kérdést.

– Azt mondtad, beszélni akarsz. Akkor mondd meg, hogy hol van a Kard. – Zedd ekkor Niccire vigyorgott. – És ki ez az édes varázslónő, aki veled van?

Richard csak pislogott, ahogy Zedd mosolyogva Niccire nézett.

– Ó, bocsánat, Zedd, ő Nicci…

– Nicci! – hördült fel Zedd, és két lépést hátrált, mintha viperát látott volna. – A Sötétség Nővére, aki magával vitt az Óvilágba? Az a Nicci? És mit csinál ez itt? Hogy hozhatsz ide egy ilyen nőt?

– Zedd – szakította félbe a nagyapját. – Nicci a barátom.

– A barátod!? Megőrültél? Hogy a fenébe gondolhatod…

– Zedd, ő már a mi oldalunkon áll. – Richard hevesen gesztikulált. – Csakúgy, mint Cara, vagy Rikka. A dolgok változnak. Korábban bármelyikük…

A hangja elhalkult, ahogy a nagyapja rábámult.

– Tudod, hogy értem. Cara-ra mindig számíthatok. Már bizonyította, hogy érdemes a bizalmamra. És Niccivel is ugyanez a helyzet. Mindkettőjükre rá merném bízni az életem.

Zedd végül megszorította Richard vállát, és szeretetteljesen megrázta.

– Igen, nagyon is jól értem, hogy miről beszélsz. Mióta neked adtam az Igazság Kardját sokmindent jóra fordítottál. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer szívesen eszem majd azt az ételt, amit egy Mord-Sith főzött. És pedig milyen finom! – Észbe kapott, és Cara-ra mutatott. – De ha elmondod neki, élve megnyúzlak! Az a nő már így is javíthatatlan.

Cara csak mosolygott.

Zedd ismét Niccihez fordult. Nem volt ragadozó Rahl tekintete, de a maga módján nagyon is ijesztően és zavarba ejtően tudott nézni.

– Légy üdvözölve, varázslónő! Ha Richard a barátjának nevez, akkor az is vagy. Elnézést a modortalanságomért!

Nicci mosolygott.

– Teljesen érthető. Én is utálom egykori önmagam. Sötét illúzió tartott a hatalmában akkoriban. Nem véletlenül hívtak a Halál Úrnőjének. – Nicci Richard szürke szemébe nézett. – Az unokád láttatta meg velem az élet szépségét.

Zedd büszkén mosolygott.

– Hát igen, ez az! Az élet szépsége!

Richard kapva kapott a mondaton.

– És most is egy életről van szó. Zedd, szükségem van…

– Igen, igen – legyintett az öreg türelmetlenül. – Neked mindig szükséged van valamire. Még be sem jöttél az ajtón, de már akarsz valamit. Ha jól emlékszem, az első szó, amit kimondtál, az volt, hogy „miért".

Na gyertek, gyertek be! Tudni akarom, hogy miért nincs nálad az Igazság Kardja. Tudom, hogy nem engednéd, hogy baja essen, de hallani akarom az egész történetet. Semmit ne hagyjatok ki! Na gyertek már!

Intett nekik, hogy kövessék, és előre sietett a lépcsőn az ajtó felé.

– Zedd! Muszáj …

– Igen, fiam. Muszáj. Tudom, hallottam. Szerintem esni fog. Nem érdemes belekezdeni itt, hogy elázzunk. Gyertek be, és majd bent meghallgatom, mi a helyzet. – Zedd hangja visszhangzott a sötétben. – Rátok fér egy kis étel. Ugye éhesek vagytok? Nekem mindig megjön az étvágyam a családi összejövetelektől.

Richard lemondóan leengedte a kezét. Felsóhajtott, és a nagyapja után sietett. Nicci tudta, hogy ha nem a nagyapjáról lett volna szó, nem adta volna fel ilyen könnyen. Akik gyerekkorunk óta neveltek, vigasztaltak, ha megijedtünk a vihartól, vagy egy farkas üvöltésétől mindig könnyebben lefegyvereznek. Látta, hogy Richarddal sincs ez másképp. A nagyapja iránti szeretete a tisztelet eltéphetetlen kötelékével kötötte meg a kezét.

Ez olyan arca volt Richardnak, amelyet még Nicci soha nem látott, és nagyon elbűvölőnek találta. Itt állt előtte a Rahl Nagyúr, a D'Harai Birodalom uralkodója, az Igazság Keresője, aki bárkit egyetlen pillantásával remegésre késztet, de aki csendesen meghunyászkodik egy kedves, bár idegesítő kioktatástól. Ha a dolgok nem lettek volna olyan súlyosak, Nicci nem bírta volna ki, hogy ne mosolyogjon Richard tehetetlenségén a törékeny kinézetű öreg emberrel szemben.

A sötét folyosó falairól víz hangja verődött vissza. Zedd finoman a fal felé intett, ahol azonnal fényleni kezdett egy lámpa. Amint a fény kigyulladt, Nicci rögtön látta, hogy ismétlődő szikravarázsról van szó, amelyben ez a lámpa a kulcslámpa. Surrogó hangok sorát hallották, és a bejárat mindkét oldalától indulva több száz pár lámpa gyulladt ki körben a hatalmas teremben. Ahogy egy pár lámpa belobbant, minden egyes surrogást szinte ugyanakkor egy újabb követett, ahogy a lámpák a hatalmas teremben lángra kaptak a kulcs lámpa által elindított csodás varázslat hatására, melynek eredményeként úgy tűnt, mintha egy lánggyűrű táncolná körbe a helyiséget. Nicci tudta, hogy akkor is ugyanez lett volna az eredményt, ha az első lámpát valaki mágia helyett rendes úton gyújtja meg. A fény egyre jobban elárasztotta a belső teret, és néhány másodpercen belül az egész szinte nappali világosságban úszott.

A köves padlózat közepén egy lóhere levelet mintázó szökőkút állt. A víz magasba szökkent a legfelső tálból, ahonnan egyre szélesebb tányérokról csorgott alá, míg végül a legalsóból tökéletes íveket formázva ismét a fehér márványból készült medencébe pergett vissza, melynek széle olyan széles volt, hogy padnak is beillett.

Körben az ovális helyiségben, fényesre csiszolt mélybíbor márványoszlopok álltak, melyek egy galériát tartottak. Száz láb magasban üvegtető engedett be némi késő délutáni gyenge világosságot, hogy segítse a szoba közepét megvilágító lámpákat. Éjjel valószínűleg a hold sápadt fénye kölcsönöz kísérteties derengést a szobának, de aznap, újhold idején és az egyre sűrűsödő felhők miatt, nem számíthattak rá, hogy megpillantják a holdat. Abból, amilyennek az üvegtetőn keresztül az égbolt kinézett, Nicci arra gondolt, hogy Zeddnek igaza van, bizonyára esni fog.

A Toronyról alkotott első benyomásokat meghazudtolva, ez a szoba csodásan meleg fogadtatásnak bizonyult a hideg, zord külső után. Megsejtetett valamit abból, hogy milyen lehetett itt az élet régen. Csakúgy, mint lent az elhagyott városban, Niccit itt is elszomorította az üresség.

– Isten hozott benneteket a Varázslók Tornyában. Talán jobb, ha …

– Zedd – dörmögte Richard, félbeszakítva a nagyapját – beszélnünk kell. Most rögtön. Fontos.

Bármennyire is imádta a nagyapját, Nicci látta rajta, hogy a türelme fogytán van. Öklei szorításában elfehéredett ujjpercei szinte világítottak barna bőre, és a kézfején kidomborodó erek mellett. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt rendesen, és nem is evett túl sokat. Nicci nem emlékezett rá, hogy látta volna ilyen kimerültnek vagy ilyen tanácstalannak. Úgy tűnt, Cara is a tűrőképessége végén jár, bár jól leplezte. A Mord-Sithek képzésének része volt, hogy jól kellett tűrniük a fizikai kényelmetlenségeket. Bár Richard nagyon örült, hogy újra láthatja a nagyapját, pozitív érzelmeit elnyomta a képzeletében élő nő megtalálásának kényszere.

Az őrült rohanás, amivé az élete vált azóta, hogy a nyíllal meglőtték és majdnem meghalt, úgy tűnik idáig sodorta.

Zedd zavartan pislogott.

– Persze, rendben, Richard. – Kitárta a karját, miközben lágyan szólt hozzá. – Tudod, hogy mindig a rendelkezésedre állok. Bármi is nyomja a lelked, tudod, hogy …

– Mi az a Futótűz?

Ez volt szinte a legelső dolog, amit Niccitől is kérdezett. Zedd mozdulatlanul állt, és üres tekintettel meredt rá.

– Futótűz –, ismételte meg színtelen hangon.

– Igen, Futótűz.

Zedd komoly arccal vette fontolóra a dolgot, és a szökőkút felé fordulva gondolkodott. A várakozás szinte már fájdalmas volt. A szökőkút vizének bugyogása és fröcskölő hangjai visszhangot vetettek a máskülönben csendes szobában.

– Futótűz – mormolta Zedd magának, miközben egyik pálcika ujját sima állkapcsán húzogatta, és a szökőkút lépcsőzetes tányérjain lefelé zubogó vízbe bámult. Nicci lopva Cara-ra pillantott, de a Mord-Sith arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Arcára épp úgy kiült a fáradtság és alultápláltság, mint Richardéra, de ahogy szokott, most is egyenesen állt, kihúzta magát, nem engedve meg, hogy eluralkodjon rajta a kimerültség.

– Így van, Futótűz – szűrte a fogai közt türelmetlenül Richard. – Tudod, hogy mit jelent?

Zedd felfelé fordított kézzel, bocsánatkérően fordult az unokájához.

– Sajnálom, Richard, de soha nem hallottam még a Futótűzről.

Ahogy a düh elszállt, úgy tűnt, Richard mindjárt összeesik. A csalódottság elborította. A vállai megereszkedtek, ahogy kifújta a levegőt. Cara óvatosan, de csendesen egy lépéssel közelebb jött, készen arra, hogy elkapja, ha a férfi elájulna. Nicci is ettől tartott.

– Richard – kérdezte most Zedd éllel a hangjában –, hol van a Kardod?

Richard félbeszakította.

– Az csak egy darab vas!

– Egy darab …

Richard elvörösödött.

– Csak egy ostoba fémdarab! Nem gondolod, hogy lehetnek fontosabb dolgok is, amelyek miatt aggódnunk kéne?

Zedd felszegte a fejét.

– Fontosabb dolgok? Miről beszélsz?

– Vissza akarom kapni az életemet!

Zedd rábámult, de csendben maradt, és ezzel szinte követelte, hogy Richard többet mondjon, hogy megmagyarázza a kifakadását.

Richard a szökőkúttól egy széles hármas lépcsőhöz ment, amely két bíborszín oszlop között vezetett felfelé. Hosszú vörös és arany, egyszerű, fekete geometriai mintákkal díszített szőnyeg futott innen a galériát tartó oszlopok között a sötétségbe.

Richard mindkét kezével a hajába túrt.

– Mi értelme az egésznek? Senki nem hisz nekem. Senki nem segít megtalálni!

Niccit átjárta a bánat. Abban a pillanatban minden kemény szót megbánt, amivel bármikor megpróbálta meggyőzni, hogy csak álmodta Kahlant. Át kellett segítenie a lázálmokon, de abban a pillanatban boldogan hagyta volna, hogy beléjük kapaszkodjon, ha ettől visszatér az élet a szemébe.

Vágyott rá, hogy átölelje, és megmondja neki, hogy minden rendbe jön, de nem tehette, több okból sem.

Ahogy karját lógatva állt mellette, Cara-n szintén látszott, hogy mennyire fáj neki Richard szenvedése. És nem látták ennek az egésznek a végét. Nicci gyanította, hogy vele együtt a Mord-Sith is hajlott volna rá, hogy ráhagyják a férfire a szép álmot, amit a kitalált nőről dédelgetett. De egy ilyen hazugság nem enyhíti a valós fájdalmat.

– Richard, nem tudom, miről beszélsz, de mi köze van ennek az Igazság Kardjához? – kérdezte Zedd, most már ő is türelmetlenül.

Richard egy pillanatra becsukta a szemét, mielőtt kimondta, amit már annyiszor elismételt, miközben senki nem hitt neki.

– Meg kell találnom Kahlant!

Nicci látta, ahogy összébb húzza magát, szinte védve magát a kérdés ellen, hogy kiről beszél, és hogy honnan veszi ezt az egészet. Nicci látta, hogy már nem képes elviselni, hogy még egy valakitől azt kelljen hallania, hogy csak képzelődik, és ezzel ismét megkérdőjelezzék az épelméjűségét. Látta rajta, hogy a nagyapja válaszától szinte még jobban retteg.

Zedd kissé oldalra döntötte a fejét.

– Kahlant?

– Igen – sóhajtott fel Richard, és felnézett –, Kahlant. De te úgysem tudod, hogy kiről beszélek.

Máskor Richard készen állt rá, hogy hosszú magyarázatba kezdjen, de most már nem vette a fáradtságot, mert tudta, hogy utána úgy is hitetlenkedés és kétkedő kérdések következnek.

– Kahlant. – Zedd kétkedve húzta össze a szemöldökét? – Kahlan Amnell-t? Arról a Kahlanról beszélsz?

Nicci megdermedt.

Richard tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Mit kérdeztél? – suttogta.

– Kahlan Amnell? Az a Kahlan?

Nicci szíve kihagyott egy ütemet. Cara tátott szájjal bámult.

Egy pillanat alatt Richard megragadta Zedd köntösének elejét, és szinte felemelte az öreget a padlóról. Richard izzadtságtól fénylő izmai megcsillantak a lámpafényben.

– Te kimondtad a teljes nevét, Kahlan Amnell! Nem én mondtam meg neked! Te mondtad ki magadtól!

Zedd ha lehet, még zavartabban nézett.

– Hát csak azért, mert az egyetlen Kahlant akit ismerek, Kahlan Amnell-nek hívják.

– Te tudod, hogy kiről beszélek? Te ismered Kahlant?

– Az Inkvizítor Anyát?

– Igen, az Inkvizítor Anyát!

– Hát persze! Szerintem, szinte mindenki ismeri, Richard. Mi ütött beléd? Engedj el!

Nicci szédült. Nem hitt a saját fülének. Hogy lehetséges ez? Az nem lehet. Annyira mindent felülmúlóan lehetetlen volt, hogy úgy érezte, mindjárt elájul.

Richard remegő kézzel eleresztette a nagyapját.

– Hogy érted azt, hogy mindenki ismeri?

Zedd mindkét kezén megigazította köntöse ujját. Elrendezte a derekán is a rendetlenül álló ruhát, miközben az unokáját figyelte. Tényleg megdöbbentette Richard viselkedése.

– Richard, mi van veled? Hogy ne ismernék? Ő az Inkvizítor Anya, az isten szerelmére!

Richard nyelt egyet.

– Hol van most?

Zedd röviden, zavartan Cara-ra és Niccire pillantott, mielőtt ismét Richardra nézett.

– Hát itt, az Inkvizítorok Palotájában.

Richard örömmel kiáltott fel, és megölelte a nagyapját.