Tizenhatodik fejezet

 

 

 

Ahogy Richard belépett a szobájába, örömmel látta, hogy van benne mosdókagyló. Nem fürdőkád volt ugyan, de legalább tisztálkodhat lefekvés előtt. Bereteszelte az ajtót, és ezzel bezárta magát, annak ellenére, hogy tökéletes biztonságban érezte magát az aprócska fogadóban. Cara a mellette lévő szobában szállt meg. Nicci a földszinten, a bejárathoz közel, közvetlenül az egyetlen emeletre vezető lépcsősor mellett. Belül is és kívül is férfiak álltak őrt, és még többen járőröztek az utcán az épület környékén. Richard szerint nem volt szükség ennyi emberre, de Viktor és az övéi ragaszkodtak hozzá, hogy vigyázzanak rá, amíg ellenséges csapatok lehetnek a közelben. Végül, mivel nagyra értékelte, hogy egy biztonságos és békés helyen aludhat, nem ellenkezett.

Annyira kimerült volt, hogy alig tudott talpon maradni. A forgói fájtak a durva terepen való egész napos gyaloglástól. Ráadásul az utazás mellett az érzelmektől fűtött beszéd, melyet az emberekhez intézett a Szabadság terén, még a maradék energiáját is elvette.

Richard ledobta a hátizsákját a padlóra az ágy lába mellé, majd a mosdó állványhoz lépett, és vizet locsolt az arcára. Nem is gondolta volna, hogy víz lehet ennyire hideg.

Nicci, Cara, és Richard evett egy kevés báránypörköltet az aprócska ebédlőben. Jamila, aki Ishaq szállóját működtette – egy másik üzlettárs – azt az utasítást kapta Ishaq-tól, hogy királyokhoz illő bánásmódban részesítse a vendégeit. A kerek arcú nő felajánlotta, hogy megfőz bármit, amire vágynak. Richard nem akart nagy hűhót, azonkívül a megmaradt báránypörkölt azt jelentette, hogy nem kellett várniuk, és mielőbb nyugovóra térhettek. Jamila egy kissé csalódottnak tűnt, amiért nem volt lehetősége valami különleges étket főznie számukra. Mégis, amilyen ételeket az elmúlt néhány napban ettek, a pörkölt és hozzá a friss, ropogós kenyér a rengeteg vajjal, a legjobb étel volt, amire Richard az utóbbi időben emlékezett. Ha nem kergette volna a fejében egymást annyi nyugtalanító gondolat, még jobban ízlett volna.

Tudta, hogy Nicci-nek és Cara-nak legalább annyira szüksége van a pihenésre, mint neki, így ragaszkodott hozzá, hogy mindegyiküknek saját szobája legyen. Mindkét nő Richarddal egy szobában akart lenni, hogy kéznél legyenek és figyelhessenek rá. Már szinte látta őket, hogy karba tett kézzel állnak az ágya végénél, amíg ő alszik. Kitartott amellett, hogy semmilyen veszély sem fenyegetheti az emeleten, azon kívül ott voltak az őket őrző férfiak. Így hát, nagy nehezen, de végül mindenbe beleegyeztek – de csak azután, hogy figyelmeztette őket, hogy ők ketten nagyobb hasznára vannak, ha kipihentek és éberek. Csodálatos érzés volt, hogy most az egyszer egyiküknek sem kellett őrt állni, és végre pihenhettek, amire nagy szükségük volt.

Viktor megígérte, hogy reggel eljön elbúcsúzni Richardtól és Cara-tól. Ishaq pedig biztosította őket, hogy a lovak addigra az istállóban fogják várni őket. Mindkét férfi sajnálta, hogy Richard elmegy, de megértették az indokait. Egyikőjük sem kérdezte hová megy, valószínűleg azért, mert kényelmetlen volt számukra egy olyan nőről beszélgetni, akinek a létezésében egyikük sem hitt. Richard is érezte a távolságtartást, amit az okozott, ha az embereknek Kahlanról beszélt.

Emeleti szobájának ablakából Richardnak tényleg lélegzetelállító látványban volt része. A fogadónak otthont adó domb lábánál, a nagy térség közepén állt a Szellem. Kicsire vette a kanócot a lámpában, amely most már csekélyke fénnyel világította meg a szobát, így jól láthatta a vas tartókban álló fáklyáktól megvilágított fehér márvány szobrot. Ott álldogálva arra gondolt, hányszor látta a dombtetőről Jagang császár épülő palotáját. Mintha nem ugyanaz a világ lenne. Úgy érezte magát, mintha egy másik életbe csöppent volna, amelyet nem ismert, és ahol mások voltak a szabályok. Néha felötlött benne, hogy talán tényleg kezdi elveszíteni az eszét.

Nicci, a földszinten, a bejárati ajtó melletti szobában valószínűleg nem láthatta a szobrot, de Cara a mellette lévő szobában volt, az ő szeme elé is ugyanez a látvány tárult. Kíváncsi volt, hogy ő is megnézi-e, és ha igen, mit gondol a szoborról, amit lát. Richard el sem tudta képzelni, hogyan lehetséges, hogy nem emlékszik, mit jelent Kahlannak és neki. Kíváncsi volt, hogy vajon a nő is úgy érzi-e magát, mintha valaki más életét élné… vagy mintha kezdene megőrülni.

Richard nem tudta megmagyarázni, hogy felejthette el mindenki, hogy Kahlan létezik. Először még bízott benne, hogy majd Altur'Rang-ben az emberek fognak emlékezni rá, és hogy csak az eltűnése közelében lévőket érintette az emlékezetvesztés. De ez a remény is elszállt. Bármi lehetett is az ok, a probléma, nem elszigetelt jelenségről volt szó.

Richard a mosdótálkás szekrénykére támaszkodott, hátrahajtotta a fejét, és néhány pillanatra becsukta a szemét. Maga előtt látta, amint végtelen, sűrű erdőkön keresztül cipeli súlyos hátizsákját, amitől égett a nyaka és a válla. A gyors és nehéz gyaloglás közben még a beszélgetés is legtöbbször túl nagy erőfeszítést igényelt. Jól esett, hogy egy ideig nem kellett gyalogolnia, még ha folyton erdőket is látott, amikor becsukta a szemét. Ha lehunyta a szemét, úgy érezte, még mindig mozognak a lábai.

Richard ásított, miközben átemelte a Kard szíját a fején, és az Igazság Kardját egy széknek támasztotta a mosdó mellett. Levetette az ingét, és az ágyra dobta. Eszébe jutott, hogy talán most kellene néhány ruháját kimosnia, de túlságosan fáradt volt. Csak meg akart mosakodni, azután pedig lefeküdni, és aludni.

Ismét az ablakhoz lépett, miközben egy szappanos ronggyal törölgette magát. A kabócák szűnni nem akaró koncertjén kívül az éjszakában halotti csend honolt. Nem tudta levenni szemét a szoborról. Annyira sok volt benne Kahlan-ból, hogy belesajdult a szíve. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne gondoljon rá, hogy milyen borzalmak várhatnak rá, milyen fájdalmat kell kiállnia. Az idegességtől, alig tudott lélegezni. Erőnek erejével megpróbálta félretenni aggodalmait, és felidézte Kahlan mosolyát, zöld szemét, ahogy megölelte, ahogy puhán felnyögött, amikor megcsókolta.

Meg kell találnia!

A rongyot belemártotta a vízbe, kicsavarta, és nézte, ahogy a koszos lé visszacsorog a tálba. Látta, hogy remeg a keze.

Meg kell találnia!

Még egy kísérletet tett, hogy elterelje a gondolatait. A mosdótálat nézte, a szélein kanyargó festett indákkal. Az indák kékek voltak, nem zöldek, valószínűleg azért, hogy összhangban legyenek a falakra, az egyszerű függönyökre és a pompás ágytakaróra festett virágokkal. Ishaq remek munkát végzett, tényleg sikerült meleg, barátságos hellyé tennie a fogadót.

A mosdótálban a víz, mint az erdei pocsolyában, hirtelen minden látható ok nélkül megrezzent.

Richard csak állt, és nézte.

A sima felszínt hirtelen tökéletesen szimmetrikus hullámok törték meg, majd az egész épületet hatalmas lökés rázta meg, mintha valami hatalmas dolog csapódott volna be. Az egyik ablaktábla egy éles roppanással megrepedt. Szinte ezzel egy időben az épület távolabbi végéből tompa puffanás hallatszott, ahogy valami a fába csapódik.

Richard a padlón guggolt, mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel, és képtelen volt megállapítani, mi volt az érthetetlen hang forrása. Az első gondolata az volt, hogy egy hatalmas fa rádőlt a házra, de azután eszébe jutott, hogy nem voltak nagy fák a közelben.

Egy szívdobbanásnyi idő múlva, újabb becsapódás hallatszott – ezúttal még hangosabb. Még közelebbről. Az épület a szilánkokra hasadó fa recsegésétől remegett. Richard felnézett, attól tartott, hogy rászakad a mennyezet.

Puff. Csattanás. Hangosabb, közelebb.

Richard egyik kezével megtámaszkodott a padlón, hogy megtartsa az egyensúlyát, ahogy az épület nyikorgott a heves ütés súlyától. Ami az épület távolabbi végéből indult, az most gyorsan közeledett.

Puff. Csattanás. Még közelebb.

A szilánkokra hasadó fa surrogott az éjszakában, ahogy erőszakkal széthasították. Az egész épület rázkódott. A víz nagyokat csobbant a tálban, és átcsapott a kék indákkal tarkított lekerekített fém peremen. Az összedőlő falak, és széthasadó fa robaja folyamatos ordítássá állt össze.

Hirtelen, a tőle balra eső fal, amely Cara szobáját az övétől elválasztotta, kirobbant. Hatalmas porfelhő árasztotta el. A zaj elviselhetetlenné fokozódott. Valami hatalmas és fekete, szinte akkora, mint az egész szoba, keresztülzúdult a falon, fadarabokat, vakolatot és törmeléket fröcskölve a levegőbe. Az ütközés ereje leszakította zsanérjairól az ajtót, és összezúzta az ablakbordákat és az üveget. A szobában hosszú deszkaszilánkok örvénylettek. Az egyik összetörte a széket, ahol a kardja hevert, egy másik a távolabbi falat szúrta át. A Kard eldőlt, így nem érte el. Egy fadarab olyan erővel találta el a lábát, hogy féltérdre rogyott. A megelevenedett sötétség, minden világosságot elnyelve magával ragadta a törmeléket, amely most szürreális örvénylésbe kezdett.

Richard zsigereit jeges félelem járta át.

Látta a leheletét, ahogy nyögött az erőfeszítéstől, hogy lábra tudjon állni.

A sötétség, mint maga a halál, teljesen elborította. Alig kapott levegőt. A fagyos levegő, apró jégszilánkokként szúrta a tüdejét. A metsző hidegtől összeszorult a torka.

Richard tudta, hogy csak egy hajszál választja el a haláltól. Utolsó erejét megfeszítve megpróbált kiugrani az ablakon. Olyan volt, mintha egy lebegő lyukba ugrana fejest. Teste a leereszkedő jeges sötétség mellett haladt el. A teste hasogatott, a hideg úgy vágott, hogy szinte égetett.

Félig a levegőben, ahogy kivetette magát az ablakon át az éjszakába, a hatalmas eséstől való félelmében, Richard az ablakkeret felé kapott, és éppen csak sikerült bal kezével megragadnia. Az életéért kapaszkodott. Testének lendületétől teljes súlyával az épület falának csapódott, mégpedig olyan erővel, hogy elakadt a lélegzete. Egy kézzel tartotta magát, az ütéstől kábán, és küszködve próbált levegőt venni.

A nedves éjszakai levegő, miután a falnak csapódott, azután, a kiugrás előtti jeges lélegzetvétellel együtt megtette a magáét, és közeljárt hozzá, hogy megfojtsa. Szeme sarkából látta a remegő fáklyafénybe burkolódzó szobrot. Ahogy hátrahajtotta a fejét, a karját az oldalához szorította, és a hátát ívben megfeszítette, alakja büszkén ellenállt a legyűrni szándékozó láthatatlan erőnek. A látványa, az ereje végül megadta a kellő lökést Richardnak, hogy levegőt tudjon venni. Köhögött, és még egy nagyot lélegzett, miközben lábával próbált támaszt találni. Nem talált. Lenézett, és látta, hogy a föld szörnyen távol van.

Úgy érezte, mintha a válla kiszakadt volna a helyéből. Nem merte elengedni az ablakpárkányt. Attól félt, hogy egy ilyen eséstől, a legkevesebb, hogy eltörné a lábait. Felette az ablakból olyan hátborzongató üvöltés hallatszott, hogy minden szőrszála égnek állt, és minden idegszála sikoltott az éles fájdalomtól. Olyan fekete, vészterhes és irtózatos hang volt ez, hogy Richard azt gondolta, az Alvilág fátyla átszakadhatott, és a Holtak Őrzője rászabadult az élőkre.

A felette lévő szobából felhangzó vad üvöltés mindent betöltő, fülhasogató visítássá változott. Mintha a tömény gyűlölet kelt volna életre.

Richard felnézett, és majdnem eleresztette az ablakot. Még a zuhanás is kedvező lehetőségnek tűnt, ahogy meglátta azt a valamit, ami most az ablakon hömpölygött kifelé.

Sötét, testetlen tömeg ömlött kifelé a széthasogatott ablakon keresztül, mint valami hatalmas gonosz lehelet.

Bár nem volt alakja, mégis valahogy egyértelmű volt Richard számára, hogy ez maga a tömény gonoszság. Mint a halál, a lecsapni készülő korbács.

Ahogy a fekete árny kifolyt az ablakon az éjszakába, hirtelen ezernyi csapkodó alakzatra esett szét és szétúszott, szétfoszlott a hideg sötétségben, beleolvadt az éjszakába, feloldódva a legfeketébb feketeségben.

Richard még mindig egy kézzel tartotta magát, zihálva lélegzett, képtelen volt megmozdulni, azt figyelte, arra várt, hogy az a valami újra egyesüljön a szeme előtt, és széttépje.

A domboldalra mozdulatlan csend telepedett. A halál árnya úgy tűnt, beleveszett az éjszakába. A kabócák eddig hallgattak, de most újra rázendítettek. Ahogy újra kezdték a ciripelést, az egyre magasabbá váló hang lassan keresztülhullámzott a hatalmas nyitott terepen a távoli szobor felé.

– Rahl Nagyúr! – kiáltotta lent egy férfi. – Tarts ki!

A férfi, aki Ishaqéhoz hasonló apró karimás kalapot viselt, az ajtó felé törtetett. Richard nem hitte, hogy képes lesz kitartani így egy kézen lógva, amíg valaki a segítségére nem jön. Nyögött ugyan a fájdalomtól, de sikerült úgy visszacsavarnia magát, hogy a másik kezével is megkapaszkodhasson az ablakpárkányban. A lábai ide-oda lengtek a mélység fölött. Megkönnyebbülve érezte, ahogy megszabadította a súly egy részétől a karját, máris enyhült a fájdalom.

Alig húzta fel a felső testét az összetört ablakba, amikor hallotta, hogy emberek özönlenek a szobába. Lámpa nem égett, valószínűleg betemette a törmelék, így nem látott sokat. Emberek próbálták átküzdeni magukat a padlót borító törmeléken, csizmájuk alatt ropogtak a falmaradványok, és az összetört fabútorok. Erős kezek ragadták meg a hóna alatt, míg mások az övénél fogva próbálták behúzni. A koromsötétben nehéz volt a tájékozódás.

– Láttátok? – kérdezte őket Richard, még mindig küszködve minden lélegzetvételért. – Láttátok, hogy mi jött ki az ablakon?

Néhányan köhögtek a portól, míg mások azt mondták, nem láttak semmit.

– Hallottuk a zajt, a csattanásokat, és az üveg reccsenését – mondta egyikük. – Attól féltem, hogy az egész épület összedől.

Valaki gyertyát hozott, és lámpát gyújtott. A narancsos fényben hihetetlen látvány tárult a szemük elé.

Először egy második, majd egy harmadik férfi is lámpát gyújtott, hogy jobban lehessen látni. A szobában kavargott a por, és romokban hevert minden. Az ágy felborult, a mosdóállvány beleállt a szemközti falba, és az egész padlót törmelék borította.

A vibráló fényben már jól látszott a hozzávetőlegesen kerek lyuk, ahol berobbant a fal. A törött épületfák a szobája felé meredezve törtek elő a falmaradványból, jól mutatva a behatolás irányát. Ez nem volt meglepő. A mérete azonban igen: A lyuk szinte a padlótól a mennyezetig terjedt. A fal nagy része, a padlón szétszóródva feküdt. Hosszú, széthasogatott deszkák, lécek és vakolatdarabok borítottak mindent. Richard nem értette, hogy valami, ami képes volt ilyen pusztítást végezni, hogy mehetett ki az ablakon.

Meglátta a Kardot, és kiszedte egy törött deszka alól. Az ablakpárkányhoz támasztotta, hogy kéznél legyen, ha szükség lenne rá, bár nem tudta, mire ment volna a kardjával ez ellen a valami ellen, ami átvágott a falon, csak hogy utána eltűnjön az éjszakában.

Az emberek köhögtek a sűrű füsttől, amely még mindig a levegőben kavargott. Richard a lámpafényben látta, hogy mindannyiukat beborította a fehér por, amitől úgy néztek ki, mint valami szellemek. Őt magát is fehér por borította. Az egyetlen különbség az volt, hogy ő még vérzett is, ráadásul számtalan apró sebből. A vér szembeötlő volt a fehér porban. Egy kicsit lesöpörte a hajáról, az arcáról és a karjáról a port.

Aggódott, hogy esetleg a többieket betemette a törmelék, vagy megsérültek. Elvette az egyik lámpát az egyik embertől, aki mellette állt, és megpróbált keresztülvágni a szobán. Felemelte a lámpát, és átnézett a lyukon. Megdöbbentő látvány fogadta, pedig számítani kellett volna rá, hiszen hallotta, hogyan omlottak le sorban a falak.

Minden egyes falon, egyenes vonalban, végig az egész folyosón, egy hatalmas lyuk tátongott. Mindegyik lyuk úgy nézett ki, mint az ő szobájában lévő. A végén, a külső falba ütött lyukon keresztül láthatták a csillagokat.

Óvatosan átlépett a szétszaggatott fa darabjai között. A halom néhol beszakadt a súlya alatt, és nehéz volt újra kihúznia a lábát. Néhány köhintéstől eltekintve más nem hallatszott, a férfiak csendben, döbbenten szemlélték az ismeretlen valami által okozott hatalmas kárt.

A kavargó porban Richard egyszer csak észrevette Cara-t, ahogy a szoba közepén áll, és ugyanabba az irányba néz, amerre ő, a fogadó másik vége felé, a lyukon kifelé. Háttal állt a férfinek, a lábai védekező pózban, az Agiel szorosan a markában.

Nicci a törött ajtón keresztül, egy tenyere felett lebegő lánggal, berontott Richard szobájába.

– Richard! Jól vagy?

A törmelék tetején álló Richard a bal vállát dörzsölgette, ahogy a karját próbálta mozgatni.

– Azt hiszem, igen.

Nicci mérgesen mormogott valamit az orra alatt, és a törmelékbe gázolt.

– Van valami sejtésetek, hogy mi folyik itt? – kérdezte az egyik férfi.

– Nem igazán – felelte Richard. – Megsérült valaki?

Az emberek egymásra néztek, néhányan megállapították, hogy talán nem, hogy mindenki, akiről úgy gondolják, hogy itt volt, jól van. Egy másik azt mondta, hogy a felső szinten lévő szobákban nem lakott senki.

– Cara? – kiáltott át a lyukon Richard. – Cara, te jól vagy?

Cara nem válaszolt, és nem is mozdult. Ugyanabban a helyzetben állt, ahogy eddig.

Richard növekvő aggodalommal átmászott a deszka és vakolat halmokon. Egyik kezével a mennyezetbe kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát az instabil törmelék tetején, majd a lyukon keresztül Cara szobájába lépett. Itt is ugyanaz a pusztítás fogadta, mint a saját szobájában, azzal a különbséggel, hogy itt két falon tátongott lyuk, de a becsapódás a törmeléket a második falon keresztül Richard szobájába vetette.

Az ő szobájában is kitört az ablak, de az ajtó, még ha ferdén is lógott, a helyén volt.

Cara pontosan a két lyuk középpontját összekötő képzeletbeli egyenes vonalában állt, de Richard falához közelebb.

Körülötte a szoba roncsai hevertek. Úgy tűnt, a bőr ruházata megvédte tőle, hogy a levegőben repülő törmelék kárt tegyen benne.

– Cara? – Richard újra szólította, miközben egyre közelebb verekedte magát.

Cara mozdulatlanul állt a sötét szobában, és még mindig a távolba meredt. Nicci is megpróbált keresztültörni a törött deszkák és a padlót borító vakolat között. Egy pillanatig Richard karjába kapaszkodott, hogy megtartsa magát, ahogy próbálta a férfit utolérni.

– Cara? – Nicci Cara arca elé tartotta a tenyerében égő lángot.

Richard felemelte a lámpát. Cara szeme tágra nyílt, de úgy tűnt nem lát. A könnyek nedves nyomot hagytak az arcát borító porban. Még mindig nem mozdult el a védekező állásból, de most, hogy a közelükben volt, Richard látta, hogy az egész teste remeg.

Megérintette a karját, de döbbenten vissza is húzta a kezét.

Cara teste hideg volt, mint a jég.

– Cara? Hallasz minket? – Nicci megérintette Cara vállát, és a meglepetéstől ugyanúgy visszahúzta a kezét, ahogy Richard.

Cara nem reagált. Mintha tényleg odafagyott volna. Nicci a Mord-Sith arcához emelte a lángot. A bőre szinte halványkék volt, de mivel az egész testét vastagon borította a por, nem volt biztos benne.

Richard Cara dereka köré csúsztatta a kezét. Mintha egy kőtömböt ölelt volna át. Ösztönösen vissza akarta húzni, de kényszerítette magát, hogy ne tegye. Abból, ahogy a válla fájt, rájött, hogy segítség nélkül nem lesz képes megemelni a nőt.

Hátranézett a lyukon keresztül rámeredő arcokra.

– Tudna nekem segíteni valaki?

A férfiak egyszerre indultak el Cara szobájába, amitől még több por került a levegőbe. Mivel másoknál is voltak lámpák, Nicci eloltotta a saját lángját, ahogy a Mord-Sithez lépett. A férfiak köré gyűltek, és csendben figyelték a varázslónőt. Nicci erősen koncentrált, miközben a tenyerét Cara halántékához szorította.

A fájdalomtól hátratántorodott. Richard a szabad kezével érte nyúlt, és elkapta a könyökét, s ezzel megakadályozta, hogy hanyatt essen a halomban álló roncsokon.

– Drága szellemek – suttogta Nicci, miközben alig kapott levegőt a váratlan fájdalomtól.

– Mi az? – kérdezte Richard. – Mi történt?

A varázslónő a szívére helyezte a kezét, és még mindig zihálva szedte a levegőt, miközben a váratlan eseménytől próbált magához térni.

– Alig van benne élet.

Richard az állával az ajtó felé bökött.

– Vigyük ki innen!

Nicci bólintott.

– Vigyük le az én szobámba.

Richard gondolkodás nélkül a karjába kapta Cara-t. Szerencsére a férfiak rögtön ott termettek, hogy segítsenek neki, amikor látták, hogy erőlködik a fájdalomtól.

– Drága Teremtőm – kiáltott fel egy férfi, ahogy megemelte a nő lábát –, olyan hideg, mint az Őrző szíve.

– Gyerünk – mondta Richard –, segítsetek levinni!

Ahogy megemelték, már könnyen mozogtak Cara végtagjai. A férfiak, akik Richardnak segítettek, átvergődtek a törmeléken. Egyikük kirúgta az ajtót, hogy kiférjenek. Levitték Carát a szűk lépcsőn. Richard fogta a vállait.

A lépcső alján Nicci a szobájához irányította őket, az ágyhoz. Óvatosan lefektették, miközben Nicci elhúzta az ágytakarót a szobor merev nő alól. Amint Cara az ágyban feküdt, Nicci rögtön takarókkal takarta be.

Cara szeme még mindig tágra nyílt, és úgy tűnt, a semmibe mered. Időnként egy-egy könnycsepp gördült le az arcán. Az álla, a válla és a karjai folyamatosan remegtek.

Richard kifeszített Cara ujjait, hogy kivehesse az Agiel-t a kezéből, amit még mindig halálos szorítással tartott a markában. A szemeiben nem látszott nyoma, hogy észrevette volna. A borzalmas fájdalmat szemrebbenés nélkül tűrte, amíg a férfi nem enyhítette a szorítását és így képes volt elengedni, hogy csak a csuklójára font lánc tartsa.

– Miért nem vártok odakint? – kérdezte Nicci halkan. – Adjatok egy kis időt, hogy kitaláljam, mit tehetnék.

A férfiak elindultak kifelé, és megígértek, hogy időnként, majd rájuk néznek, arra az esetre, hogy ha szükség lenne rájuk.

– Ha az a valami visszajönne, ne próbáljátok megállítani, azonnal szóljatok nekem – figyelmeztette őket Richard.

Az egyik férfi meglepetten kapta fel a fejét.

– Milyen valami, Rahl Nagyúr? Mi az, amit látnunk kéne?

– Nem vagyok biztos benne. Amit én láttam, egy hatalmas fekete árnyék volt, és átjött a falakon, majd pedig ki az ablakon.

A férfi felnézett. Ha akkora hatalmas lyukat ütött a falba, hogyan férhetett ki azon a kis ablakon?

– Fogalmam sincs – válaszolta Richard. – Talán nem néztem meg elég jól.

A férfiak ismét felnéztek, mintha az a valami fent lenne.

– Nyitva tartjuk a szemünket. Ebben biztos lehetsz.

Ekkor jutott Richard eszébe, hogy a fenti szobában hagyta a Kardot. Rosszul érezte magát nélküle. Vissza akart menni érte, de nem akarta itthagyni Cara-t.

Miután az utolsó férfi is kiment, Nicci leült az ágy szélére, és az egyik kezét Cara homlokára tette. Richard az ágy mellé térdelt.

– Szerinted mi történhetett vele? – kérdezte.

Nicci Cara homlokán hagyta a kezét.

– Fogalmam sincs.

– De azért tudsz tenni érte valamit?

Nicci válasza késett egy kissé.

– Nem tudom biztosan. De mindent megteszek, amit tudok.

Richard megfogta Cara remegő, hideg kezét.

– Gondolod, hogy be kéne csuknunk a szemét? Még csak nem is pislog.

Nicci bólintott.

– Jó ötlet. Szerintem a portól könnyezik.

Nicci óvatosan, egyenként lecsukta Cara szemeit. Ettől Richard egy kicsit jobban érezte magát, most hogy a nő nem bámult a semmibe.

Nicci visszatette a kezét Cara homlokára, a másikat pedig a mellkasára. Miközben Nicci végigtapogatta Cara csuklóját, bokáját és a nyaka alá csúsztatta a kezét, Richard a mosdótálhoz ment, majd egy nedves ruhával tért vissza. Óvatosan megtörölgette Cara arcát, azután a hajából is kikefélte a port és a törmelékdarabokat. A nedves ruhán keresztül érezte a nő testének jeges hidegét.

Párás, meleg volt az idő, és Richard nem értette, hogyan lehet Cara ennyire hideg. Azután eszébe jutott, hogy amikor az a feketeség a szobájára tört, a levegő hirtelen jéghideg lett. Emlékezett a hideg fájdalmas érintésére, ahogy hozzáért, miközben kiugrott az ablakon.

– Fogalmad sincs, mi lehet vele? – kérdezte Niccit.

A nő elgondolkodva csóválta a fejét, és a tenyerére koncentrált, amelyet két oldalról Cara halántékára szorított. Nicci megfordult, és ránézett.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, hogy mi tehette ezt vele. Mi jött át a falakon?

Nicci elkeseredetten nézett rá.

– Richard, nem várnál inkább odakint?

– De itt akarok lenni vele.

Nicci megemelte a férfi csuklóját, és levette Cara kezéről.

– De zavarsz. Kérlek, had csináljam egyedül. Könnyebb, ha nem állsz itt mögöttem.

Richard zavarban volt a gondolattól, hogy útban van.

– Ha ez segít Cara-n.

– Igen – erősítette meg Nicci, és már vissza is fordult az ágyhoz.

Richard még egy kis ideig állt ott, és figyelte. Nicci mélyen koncentrálva visszacsúsztatta a kezét Cara háta alá.

– Menj már! – mormolta.

– Az a dolog, ami bejött a szobánkba, hideg volt.

Nicci ránézett.

– Hideg?

Richard bólintott.

– Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletem. Fájt a közelében lenni.

Nicci rövid ideig emésztette a hallottakat, mielőtt újra Cara-hoz fordult.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Ha majd tudok, kijövök, és elmondom, hogy van. Megígérem.

Richard tehetetlennek érezte magát. Egy ideig az ajtóban ácsorgott, és nézte, ahogy Cara alig észrevehetően lélegzik. A lámpa megvilágította Nicci haját, ahogy a Mord-Sith fölé hajolt, és próbált rájönni, hogy mi lehet a baja.

Richardnak az a borzalmas érzése támadt, hogy tudja, hogy mi a baja Cara-nak. Attól tartott, hogy a nőt maga a halál érintette meg az imént.