Harmincharmadik fejezet

A nap lemenőben volt, már hűvösödött a levegő, amikor Zedd végigviharzott a széles bástyán. A hatalmas kövek a lőrésekkel megszakított falból sugározták magukból a nap folyamán összegyűjtött hőt. A hegy lábánál a város már homályba borult míg felette a Varázslók Tornyának legmagasabb részeit, még mindig rózsaszín fényben fürdették a búcsúzó napsugarak. A haldokló alkonyi fényben beállt csendet csak a kabócák távoli cirpelése zavarta.

A bástyák találkozásánál Zedd jobbra kanyarodott. A Torony szélén lévő bástyától eltérően, amely több ezer láb mélyen a kopár hegyoldalra nézett, a középső keskenyebb bástyafalat mindkét oldalról meredély határolta, ugyanakkor innen a masszív épület sötétségbe vesző, szinte ablaktalan falai is láthatóvá váltak. A mélyben, az alsóbb szintekről udvarok nyíltak és biztosítottak friss levegőt a Tornyon belül. Zedd elképzelte, hogy a múltban, azok az emberek, akik az alsóbb szinteken dolgoztak, biztosan nagyra értékelték, hogy időről-időre kiléphettek egy kicsit a szabadba.

Ahogy futott lefelé a keskeny sáncon, a tornyokat összekötő hidak alatt vezetett az útja. Az út végén egy lenyűgöző méretű fal emelkedett a magasba, amelyen vízszintes vonalban sorakoztak a felsőbb szintek tartóoszlopai. A fal aljánál egy óriási, dupla szárnyas ajtó nyílt, amelyet a falba vésett dombormű oszlopok szegélyeztek egy hatalmas kő fejgerenda alatt. Zedd azonban az oldalkorlát egy kis nyílásán keresztül lefelé vette az irányt egy sor lépcsőn. A látszólag végtelen lépcsősor a sziklaszerű bástyafal oldalában haladt lefelé.

Le kellett mennie a Torony alsó szintjére, mélyen a hegy belsejébe, olyan helyre, ahol még senki sem járt.

Olyan helyre, amelynek a létezéséről rajta kívül más nem is tudott.

A kőkorlát a lépcső nyitott felén nem volt túl magas, és emiatt hátborzongató élmény volt lemenni az egybefüggő, pihenők nélküli, egyenes vonalban lefelé haladó több száz lépcsőn. A bal oldalán védte a szépen kikövezett lenyűgöző bástya fala, jobb oldalon azonban olyan szakadék zuhant alá, amelyet bármilyen szikla megirigyelhetne. Amikor ezen a monumentális lépcsőn kellett lemennie, Zedd mindig kicsinek érezte magát. Lent csupán az egyik apró udvarból kiemelkedő kerek tornyot szegélyező sötét szikla szaggatott peremét láthatta.

Félúton lefelé, Zedd észrevette, hogy léptek zaját hallja. Megállt, és megfordult. Rikka szaladt utána.

– Te mi a csudát csinálsz itt? – kiáltott rá Zedd.

A körben magasodó kőfalak képezte szorosban felerősödő szél a haját és ruháját cibálta. Úgy érezte, hogy csontos teste mindjárt felemelkedik a csillagok közé, és elsodorja a szél, mint a száraz levelet. Néhány lépcsőfoknyira Rikka lihegve megállt.

– Szerinted, mit csinálok?

– Nekem úgy tűnik, hogy nem azt teszed, amire kértelek.

– Menjünk! – sürgetve ragadta meg Zedd karját. – Én is jövök.

– Mondtam neked, hogy majd én utánanézek. Mondtam, hogy menj őrködni, vagy tedd a dolgod.

– Itt valami olyan problémáról van szó, amely a Rahl Nagyurat érinti.

– Csak ellenőrizni akarok egy olyan információt, amelyet egy régi könyvben találtam.

– Chase és Rachel korán reggel indulnak. Most Rachellel lennél, betakarnád és mesélnél neki, ha nem lenne valami, ami nagyon aggaszt. Tudom, hogy a Rahl Nagyúrról van szó. Ha ez neked gond, nekem is az. Veled jövök.

Zeddnek nem volt kedve a nyitott lépcsőn álldogálni és a lánnyal vitatkozni, úgyhogy nem is tette. Megfordult és nekiiramodott. Varázslóköpenyének alját felemelte a kezével, nehogy megbotoljon benne és leessen. A lépcsősor végtelennek tűnt, és ijesztően meredek volt. Ha ebben a magasságban valaki megbotlik, meg is halhat.

Amikor végre elérték a lépcső alját, Zedd megállt a legalsó lépcsőfokon és megfordult.

– Csak a kövekre lépj!

Rikka körülnézett az indákkal borított talajon. A térség végében két oldalon több száz láb magas masszív fal emelkedett. Mögöttük a lépcső és a bástya fala, jobbra tőlük a torony kiugró alapja húzódott.

– Miért? – kérdezte, ahogy Zedd után a gázlóköveken lépkedett.

– Azért, mert azt mondtam.

Nem volt kedve azzal tölteni az idejét, hogy mágikus csapdákról magyarázzon. Ha lelép a kövekről, a pajzsok nemcsak, hogy figyelmeztetik, de nem is engedik, hogy olyan helyre menjen, ahová nem volna szabad. Mindazonáltal azoknak, akik nem voltak varázslók, tanácsosabb volt távol maradni a pajzsoktól, hacsak lehetett.

Ha netán a pajzsoknak nem sikerülne megakadályozni, hogy betolakodók hatoljanak a lezárt kertbe, akkor majd az indák megteszik a magukét. Míg az áldozat minden erejével igyekszik szabadulni, ezek a különös indák a bokájára tekerednek, és a ha tovább kapálózik, egy szempillantás alatt undok tüskéket eresztenek belé, amelyek a csontjáig hatolnak és beleakaszkodnak. Az így pórul járt embert kiszabadítani felettébb fájdalmas és véres feladat, és gyakran halálos kimenetelű is lehet. A Varázslók Tornyának védelmi rendszere egyszerűen félelmetes volt.

– Ezek az indák mozognak! – Rikka hirtelen elkapta a férfi köpenyének ujját. – Úgy tekergőznek, mint egy rakás kígyó.

Zedd mérgesen hátraszólt.

– Mit gondolsz, miért mondtam, hogy a kövekre lépj?

Meghúzott egy kart, kinyitott egy második ajtót, s belépett. Érezte, hogy Rikka gyakorlatilag a nyakába liheg. A sötétben tapogatózva csontos ujjai sima gömböt érintettek egy tartóban a jobb oldalon. Ahogy az egész kezét ráfektette, zöldes fénnyel világítani kezdett. Az előszoba kicsi, dísztelen faborítású helyiség volt, gerendás mennyezettel. A jobb oldali falban egy beépített kőlap szolgált ülőalkalmatosság gyanánt, ha a lépcsőmászás utána a látogató kissé megpihenni vágyna. A másik két falon keresztül sötét folyosók indultak más-más irányba.

A fal mentén, a kőpad felett, több tucat tartó sorakozott, amelyek több mint felében ugyanolyan zölden izzó gömbök feküdtek, mint amilyet Zedd először megérintett. Kivette az egyiket.

Nehéz, tömör üvegből készült, de az üvegbe más anyagot is kevertek, amely azonnal reagált a mágia érintésére. Zedd kezében a zöldes fluoreszkálás sárgás izzássá változott. Tehetségének szikrájától a gömb végül olyan fényesen felragyogott, hogy éles árnyékokat vetett az előttük álló két folyosóra.

Csontos ujjaival megragadta és leültette Rikkát a padra.

– Te eddig jöttél.

A lány arcán komor elszántság tükröződött.

– Itt valami furcsaság történik a próféciás könyvek körül. Már napok óta sóhajtozol azok fölött a kötetek fölött. Nem ettél és nem aludtál. De ami mindennél rosszabb, hogy azok a próféciák, amelyek eltűnőben vannak, a Rahl Nagyúrról szólnak.

Megállapítás volt, és nem kérdés. Zedd azt gondolta, hogy az aggodalma nem látszott meg rajta, de a lány ezek szerint jobban odafigyelt rá, mint amennyire gondolta. Vagy lehet, hogy csak túlzottan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, hogy a lány figyeli. Bárhogy is történt, nem volt jó jel, hogy annyira belemerült abba, amit csinált, hogy nem volt tudatában, a lány észrevette, mennyire nyugtalanítja az, amivel foglalkozik.

– Annyit mondhatok, hogy valóban, az eltűnt próféciák többsége Richardról szól, de nem hinném, hogy mind. Azonban abból, amit eddig megállapítottam, mindegyikük a születése utáni időre vonatkozik. Bár ez nem jelenti azt, hogy róla szólnak. Nagyon sok az üres hely ezekben a könyvekben. És mivel nem tudom felidézni, hogy mi volt odaírva korábban, nyilvánvalóan lehetetlen meghatározni a tartalmukat, így annak a személyét is, akire vonatkoznak.

– De abból, amit össze tudsz rakni, úgy tűnik, hogy jórészt róla szólnak.

Ezt sem kérdésnek szánta, hanem a megfigyelésén alapuló kijelentésnek, vagy legalábbis logikus okfejtésnek. Most ő volt a Mord-Sith, aki a Rahl Nagyúr biztonságáért aggódik. Zedd látta, hogy nincs abban a hangulatban, hogy hosszas magyarázatokat hallgasson.

– El kell ismernem, hogy Richard, ha nem is játszik központi szerepet ezekben a próféciákban, mindenképpen mélyen érintett bennük.

Rikka felpattant a padról.

– Akkor nem most kellene titokzatoskodnod! Fontos dologról van szó. A Rahl Nagyúrtól az életünk függ. Nem csak az unokád biztonsága most a tét, hanem mindannyiunk jövője.

– És én teszek róla …

– Nem csak neked fontos, mindenkinek fontos. Ha rájössz valamire, és történik veled valami, akkor az egész kárba vész. Ez most sokkal fontosabb annál, hogy sem titkokat őrizgess!

Zedd bosszúsan elfordult, majd miután átgondolta, amit hallott, visszafordult a lányhoz.

– Rikka, itt lent egy csomó olyan dolog van, amiről senki nem tud. És ennek jó oka van.

– Nem fogok semmit sem ellopni, és ha attól félsz, hogy meglátok valamilyen ősi titkot, akkor az életemre esküszöm, titokban tartom, hacsak nem válik szükségessé, hogy a Rahl Nagyúrnak felfedjem.

– Ennél többről van itt szó. A Torony mélyén rengeteg olyan dolog van elrejtve, amely veszélyes lehet bárkire, aki a közelükbe megy.

– A Tornyon kívül is számtalan rémség fenyegeti az embert. Most luxusnak számít a titkolózás.

Zedd a lány szemébe nézett. Igaza volt. Ha vele bármi történne, minden információ elvész. Mindig is azt tervezte, hogy egy nap majd mindent elmond Richardnak, de soha nem volt elég idő, és amíg a próféciás könyvek problémája fel nem merült, nem tűnt sürgősnek, hogy megtegye. Mindazonáltal most nem Richard fogja látni ezeket a dolgokat.

– Nos, mit felelsz, varázsló? Szerinted bemegyek a városba és elpletykálom, hogy mit láttam? Egyébként is kinek mondanám el? A Rend leigázta az Újvilág nagy részét, és minden ember Aydindrilből D'Hara-ba menekült. D'Hara sorsa egy hajszálon függ. A jövőnk egy hajszálon függ.

– Van olyan tudás, amely okkal maradt rejtve.

– Van azonban olyan eset, amikor a bölcs ember jó okkal megosztja a tudását másokkal. Az élet a tét. Ha ez a tudás segít megőrizni és meghosszabbítani az életünket, akkor nem szabad rejtve maradnia, főleg mikor meg van az esély rá, hogy pont akkor vész el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Zedd összeszorított szájjal gondolkodott. Ezt a titkot még kisfiúként fedezte fel. Egész életében nem szólt róla senkinek. Nem mondta neki senki, hogy tartsa titokban, persze nem is tehette senki, mert rajta kívül senki nem tudott róla. Mégis, tudta, hogy ez olyasvalami, ami nem lehet nyilvános, és nem lehet véletlen, hogy eddig titokban maradt.

Épp csak az okot nem ismerte.

– Zedd, a Rahl Nagyúr érdekében, az ügyünk miatt, engedd, hogy veled menjek!

Zedd még egy rövid ideig eltöprengett a lány eltökéltségén.

– De nem mondhatod el senkinek!

– A Rahl Nagyurat kivéve, senki másnak nem mondom el. A Mord-Sithek gyakran viszik a titkaikat a sírba.

Zedd bólintott.

– Rendben van. Akkor tehát sírba száll veled, hacsak valami nem történik velem. Abban az esetben el kell mondanod Richardnak, hogy mit mutattam neked ma éjjel. Meg kell esküdnöd, hogy senki másnak nem beszélsz róla, még Mord-Sith nővéreidnek sem.

Rikka habozás nélkül emelte fel esküre a kezét.

– Esküszöm.

Zedd megragadta a kezét, és azzal, hogy elfogadta az adott szavát, megpecsételték a megállapodást.

Amikor Első Varázsló volt a D'Hara ellen vívott háború idején, mielőtt létrehozták volna a Határt és megölték volna Darken Rahl apját, Panis Rahlt, ha valaki azt mondta volna neki, hogy egy nap majd egy fontos dologban ilyen megállapodást köt egy Mord-Sithhel, azt gondolta volna, hogy az illető őrült. Hálásan gondolt arra, hogy ezek a dolgok immár a jó irányba változtak.