Első fejezet

– Ez mind az ő vére? – kérdezte egy nő.

– Szinte mind az, attól tartok – válaszolta egy másik, miközben mindketten odarohantak mellé.

Richard minden erejével azért küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét. A kapkodó hangok mintha nagyon messziről jöttek volna. Nem tudta biztosan, hogy kik lehetnek, bár biztos volt benne, hogy ismeri őket, de valahogy ez most nem számított.

A hasogató fájdalom, amit mellkasa bal oldalában érzett, és hogy alig kapott levegőt, a pánik szélére sodorta. Minden egyes éltető lélegzetvételért meg kellett küzdenie.

De volt még egy ennél nagyobb gondja is.

Richard megpróbált hangot adni az aggodalmainak, de nem találta a szavakat, csak fájdalmas nyögésekre volt képes. Megragadta a mellette lévő nő karját, meg akarta állítani őket, hogy figyeljenek rá. A nő azonban félreértette, és még jobban ösztökélte a Richardot szállító férfiakat, akik pedig már így is ziháltak az erőfeszítéstől, miközben a hatalmas fenyők árnyékában a köves talajon cipelték. Nagyon óvatosan vitték, de lassítani nem mertek.

A közelben egy kakas kukorékolt, mintha csak egy átlagos reggel lett volna.

Richard furcsán kívülállóként szemlélte a körülötte viharosan örvénylő történéseket, csak a fájdalma tűnt valóságosnak. Eszébe jutott, hogy egyszer azt hallotta, ha meghalunk, mindegy hányan vesznek körül minket, mégis egyedül halunk meg. És most ő is ezt érezte – egyedül volt.

Az erdőből egy füves tisztáshoz értek. A lombok között Richard megpillantotta az ólomszürke, zivatarral fenyegető eget. Esőre vágyott a legkevésbé, azt kívánta, bárcsak még késne egy kis ideig.

Miközben siettek előre, egyszer csak meglátták egy apró faház festetlen falait, amely mellett a dülöngélő marhakarám esőmosta szürke kerítése húzódott. A rémült csirkék csipogva menekültek az útjukból. A férfiak parancsokat kiáltoztak. Richard szinte alig érzékelte a hamuszürke arcokat, amelyek rámeredtek, miközben bevitték. Próbálta megkeményíteni magát a szédítő fájdalommal szemben. Úgy érezte, mintha kettéhasították volna.

Az őt kísérő emberek beözönlöttek a szűk ajtón, és bebotorkáltak a szobát beborító homályba.

– Ide – hallotta az első nő hangját. Richard meglepetten ismerte fel Nicci hangját.

– Ide tegyétek az asztalra. Gyerünk!

Richard hallotta a bádog kupák hangját, ahogy lesöpörték őket. Apró tárgyak koppantak és pattogtak szerteszét a koszos padlón. A zsalugáterek visszacsattantak a falról, ahogy hirtelen kivágták őket, hogy némi fényt engedjenek a sötét helyiségbe.

Elhagyatott tanyának látszott. A falak furcsán meghajoltak, mintha a ház alig tudna talpon maradni, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne. Azok nélkül az emberek nélkül, akik otthonná tették, életet adtak neki, most a beköltözésre váró halál aurája lengte körül.

A lábait és karjait tartó férfiak megemelték és óvatosan a durván megmunkált faasztalra tették. Richard lélegzet-visszafojtva próbált ellenállni a bal oldalából rátörő kínnak. Kétségbeesetten próbált lélegzethez jutni, hogy beszélni tudjon, ami úgy tűnt, nem akar sikerülni. Muszáj volt beszélnie.

Villám hasított a homályba, amelyet egy pillanattal később hatalmas robajjal mennydörgés követett.

– Kész szerencse, hogy sikerült menedéket találnunk az eső elől – szólalt meg az egyik férfi. Nicci hangtalanul bólintott, miközben Richard fölé hajolt, és céltudatosan megnyomkodta a mellkasát. Richard felkiáltott, hátát a kemény asztalhoz feszítve megpróbált kitérni Nicci ujjai elől.

A másik nő rögtön odaugrott, és visszanyomta a vállait, hogy nyugton maradjon.

Beszélni próbált, és már majdnem sikerült neki, amikor a hirtelen a szájába toluló alvadt vértől köhögnie kellett. Amikor megpróbált levegőt venni, fuldokolni kezdett. A vállait fogó nő félrefordította a fejét, és rászólt ahogy fölé hajolt: – Köpd ki!

A légszomj forró rémülettel töltötte el. Azt tette, amit mondtak neki. A nő az ujjaival kikotorta a száját, hogy utat engedjen a levegőnek. A segítségével végül sikerült köhögnie, és elegendő vért kiköpnie, hogy a tüdeje hozzájuthasson az áhított levegőhöz.

Miközben Nicci ujjaival a mellkasból kiálló nyílvessző körüli területet tapogatta, halkan átkozódott.

– Drága szellemek! – suttogta, miközben széttépte Richard vértől átitatott ingét, hogy szabaddá tegye a mellkasát. – Bárcsak ne legyen túl késő!

– Nem mertem kihúzni a nyílvesszőt – magyarázta a másik nő. – Nem tudtam, hogy mi lesz, ha kihúzom. Nem tudtam, hogy jót teszek-e vele, úgyhogy inkább ott hagytam, és reméltem, hogy megtalállak.

– Adj hálát érte, hogy nem próbáltad meg – válaszolta Nicci, miközben kezét Richard háta alá csúsztatta, ezzel újabb heves fájdalmat zúdított a férfire. – Ha kihúztad volna, már nem élne.

– De te ugye meg tudod gyógyítani? – Szavai inkább könyörgésnek hangzottak, mint kérdésnek.

Nicci nem válaszolt.

– Meg tudod gyógyítani! – Ezúttal összeszorított fogai között szinte csikorogtak a szavak.

A türelem foszlányain átütő parancsoló hangnemből Richard felismerte Cara-t. A támadás előtt nem volt ideje elmondani neki. Most tudnia kell. De ha tudja, miért nem mondja, miért nem nyugtatja meg?

– Nélküle megleptek volna minket – szólalt meg egy oldalt álló férfi. – Mindannyiunkat megmentett, amikor feltartóztatta a ránk leselkedő katonákat.

– Segítened kell neki – sürgette egy másik ember. Nicci türelmetlenül intett a kezével.

– Mindannyian menjetek ki! Így is elég szűk ez a hely! Nem vonhatjátok el a figyelmemet! Csendre van szükségem!

Ismét villámlott, mintha a jó szellemek meg akarták volna tagadni tőle, amit kért. Mély, robajló mennydörgés jelezte, hogy a vihar egyre közeledik.

– Kiküldöd Cara-t, ha van valami? – kérdezte egyikük.

– Igen, csak menjetek már!

– És győződjetek meg róla, hogy nincs több katona a közelben, aki meglephetne minket – tette hozzá Cara. – Ha mégis vannak, maradjatok láthatatlanok. Itt nem fedezhetnek fel minket! Most nem!

Az emberek megesküdtek, hogy követik az utasításait. Gyenge fény vetődött a málló falra, ahogy kinyílt az ajtó. Kifelé menet az árnyékuk szellemként táncolt a fénypászmában, mintha csak a jó szellemek távoznának.

Egyikük gyengéden megérintette Richard vállát, ahogy elhaladt mellette, mintegy vigasztalásul és bátorításképpen. Richard homályosan felismerte. Már nagyon régen nem látta ezeket az arcokat. Valahol mélyen felötlött benne, hogy nem így kellett volna találkozniuk. A fény eltűnt, ahogy a férfiak behúzták az ajtót maguk után, és csak annyi maradt a szobában, amennyit a szürkés ablakok beengedtek.

– Nicci – szűrte a szavakat a fogai közt Cara –, ugye meg tudod gyógyítani?

Richard éppen Niccivel akart találkozni, amikor a Birodalmi Rend könyörtelen elnyomása ellen kitört lázadás leverésére küldött katonák váratlanul rajtaütöttek magányos táborán. Első gondolata, mielőtt a katonák rávetették volna magukat, az volt, hogy meg kell találnia Niccit. Őrült aggodalma sötétjében a remény egyetlen szikrája parázslott: Nicci tudna neki segíteni.

Most meg kellett, hogy hallgassa.

Most, hogy fölé hajolt, miközben a kezét finoman csúsztatta a háta alatt, hogy megállapítsa mennyire közel került a nyílvessző ahhoz, hogy teljesen áthatoljon a testén, Richardnak sikerült megragadnia fekete ruhás vállát. Látta, hogy a keze vértől fényes, még több vér folyt végig az arcán, ahogy köhögnie kellett.

A nő kék szemével ránézett:

– Minden rendben lesz, Richard. Feküdj nyugodtan! – Egy szőke tincs előre csúszott, ahogy próbálta közelebb húzni magához. – Itt vagyok, nyugodj meg. Nem hagylak itt. Próbálj meg nyugodtan feküdni. Minden rendben. Segíteni fogok.

Bár próbálta palástolni, szavaiban pánik bujkált. Bíztató mosolya ellenére, szemében könnyek csillogtak. Richard ekkor megértette, hogy a sebe meggyógyítása lehetséges hogy meg fogja haladni a képességeit.

Annál inkább fontos lett volna, hogy meghallgassa.

Richard kinyitotta a száját, megpróbált beszélni, de úgy tűnt, nem kap elég levegőt hozzá. Rázta a hideg, és minden egyes kínos lélegzetvételtől kiverte a víz. Nem halhat meg. Nem itt, és nem most. Könnyek gyűltek a szemébe.

Nicci gyengéden visszanyomta.

– Rahl Nagyúr – suttogta Cara –, kérlek, feküdj nyugodtan. – Lefejtette az ujjait Nicci ruhájáról, és kezét a saját tenyerébe fogta. – Nicci gondodat viseli. Rendbe fogsz jönni. Csak feküdj nyugodtan, hogy tehesse, amit tennie kell a gyógyulásod érdekében.

Míg Nicci szőke haja szabadon szállt, Cara a sajátját szoros copfba fonta. Annak ellenére, hogy tudta mennyire aggódik érte, tartásában, az arcán és kék szemében Richard csak a hatalmas akaraterejét látta. Abban a percben ez az erő, ez a magabiztosság volt a szilárd talaj a borzalmak futóhomokjában.

– Nem ütötte át a nyíl – mondta Nicci Cara-nak, miközben kihúzta a kezét Richard háta alól.

– Mondtam, hogy sikerült legalább egy kissé kivédenie a kardjával. Ez jó, ugye? Jobb, hogy nem szúrta át a hátát?

Nicci felnézett Cara-ra.

– Ez egy nyílpuskából származó nyílvessző. Ha kijött volna a hátán, vagy elég közel ahhoz, hogy egy kis lökéssel ki lehessen nyomni, akkor le tudnánk törni a végét, és a másik felét elölről kihúzhatnánk.

Nem mondta tovább, hogy most mit kell tenniük.

– Legalább már nem vérzik annyira – mondta Cara. – Legalább azt sikerült elállítanunk.

– Kívülről nem vérzik – rázta a fejét Nicci –, de belül igen. A vér megtölti a tüdejét.

Ezúttal Cara ragadta meg Nicci ruháját:

– De valamit tehetsz érte, valamit fogsz…

– Persze – morogta Nicci, miközben kiszabadította a ruháját Cara markából.

Richard felnyögött a fájdalomtól. A pánik egyre növekvő rohamai el akarták sodorni.

Nicci rátette a másik kezét a mellkasára, egyrészt, hogy mozdulatlanul tartsa, másrészt, hogy megnyugtassa.

– Cara, miért nem mész ki a többiekhez, és vársz odakint?

– Azt már nem! Csak csináld!

Nicci röviden Cara tekintetét vizsgálta. Előre hajolt, majd megragadta a Richard mellkasából kiálló nyílvesszőt. Richard érezte, ahogy a tapogatózó mágiától bizseregni kezd a belseje a nyílhegy körül. Richard felismerte Nicci erejének egyediségét, éppúgy ahogy különleges selymes hangját is azonnal megismerte.

Tudta, hogy nem késlekedhetnek. Ha egyszer elkezdte, nem lehetett megmondani, hogy meddig tart, és mikor tér majd magához, ha egyáltalán magához tér még.

Minden erejét összeszedve Richard levegőt vett, megragadta a nő gallérját, és egészen közel húzta az arcához, hogy biztosan meghallja, amit mondani akart neki.

Meg kellett kérdeznie, hogy tudnak-e róla, hol van Kahlan. Ha nem, meg kellett kérje Niccit, hogy segítsen megtalálni.

Egyetlen szót sikerült lehelnie.

– Kahlan – suttogta minden erejét összeszedve.

– Jól van, Richard, jól van. – Nicci kihúzta a ruháját Richard szorításából. – Figyelj ide! – Megint az asztalra nyomta. – Figyelj! Nincs sok időnk. Le kell nyugodnod. Lazíts, és engedd, hogy tegyem, amit kell.

Elsöpörte az arcából a haját és gyengéden a homlokára tette a kezét, miközben a másikkal ismét megragadta azt az átkozott nyílvesszőt.

Richard kétségbeesetten tiltakozott. Meg kellett mondania nekik, hogy találják meg Kahlant, de a mágia bénító fájdalommá erősödött.

Richard megmerevedett az irtózatos kíntól, amit a mellkasába döfő erő okozott. Látta Cara és Nicci arcát. Azután halálos sötétség töltötte meg a szobát.

Gyógyította már Nicci azelőtt is. Tudta, milyen érzés. Most azonban valami más volt. Vészesen más.

Cara felkiáltott:

– Mit csinálsz?

– Amit kell, ha meg akarom menteni. Ez az egyetlen esélyünk.

– De ezt nem teheted…

– Ha inkább hagyod meghalni, akkor csak szólj. Ha pedig nem, akkor engedd, hogy azt tegyem, amit kell.

Cara egy pillanatig Nicci feldúlt arcát tanulmányozta, majd hangosan kifújta a levegőt és bólintott.

Richard Nicci kezei után nyúlt, de Cara elkapta a csuklóját, és visszanyomta az asztalra. Ujjai a Kard markolatába írt arany felirathoz nyomódtak, melyek az IGAZSÁG szót mintázták. Ismét Kahlan nevét mondta, de ezúttal hang nem hagyta el az ajkát. Cara homlokráncolva hajolt Nicci-hez.

– Hallottad, mit mondott?

– Nem tudom. Valamilyen nevet. Azt hiszem azt, hogy Kahlan.

Richard próbált igent kiáltani, de csak egy rekedt nyögésre tellett.

– Kahlan? – kérdezte Cara – Ki az a Kahlan?

– Fogalmam sincs – dünnyögte Nicci, miközben újra a kezére kezdett koncentrálni. – Biztosan félrebeszél a vérveszteség miatt.

Richard úgy érezte megfullad, ahogy a rémület sikoltott benne.

Egy újabb villám és mennydörgés ezúttal meghozta az esőt, amely püfölni kezdte az ajtót.

Akarata ellenére homályos sötét ereszkedett az arcokra. Még egyszer sikerült elsuttognia Kahlan nevét, mielőtt Nicci teljesen elárasztotta az erejével.

A világ semmivé foszlott.