Hatvanötödik fejezet

 

 

 

Kahlan úgy érezte, minden lépésnél meg kell állnia, hogy valakit üdvözöljön. Lábujjhegyre állt, hogy átlásson a tömegen, hátha meglátja, akiket keres, akiket már nagyon szeretne látni. Mintha az egész világ a Népek Palotájának hatalmas folyosóiban gyűlt volna össze. Nem emlékezett rá, hogy valaha látott volna ekkora tömeget.

Persze ez olyan esemény volt, amilyet még senki sem látott, és ezért senki sem akart kihagyni.

A világ más hely lett. Most, hogy a sok gyűlölködő ember eltűnt, s egy másik világba távozott, az emberi szellem szinte újjászületett. Mivel kevesebben maradtak olyanok, akik termelőmunkát végeztek, az élelem és más termékek iránti megnövekedett kereslet fellendítette a találmányokat. Minden nap lehetett hallani valami újdonságról. Az egyéni boldogulást immár semmi sem korlátozta, a világ virágzott.

Kahlan hirtelen megállt, ahogy valaki megfogta a karját. Megfordult. Jillian állt ott a nagyapjával. Kahlan szorosan magához ölelte a kislányt, s elmondta a nagyapjának, milyen bátran viselkedett, hogyan segített nekik az álomvetésben. A nagyapa ragyogott a büszkeségtől.

Kahlant szinte ostromolták az emberek. Mindenki kezet akart fogni vele, elmondani, milyen szép, megkérdezni, hogy vannak Richarddal. Az emberáradat magával sodorta. Öröm volt látni az ünneplő tömegeket, a rengeteg örömet és jó szándékot.

A kripta személyzetéből is többen megállították, hogy kifejezzék izgatottságukat a meghívás miatt. Az egyik nőt megölelte, hogy elejét vegye a szóáradatnak. Amióta Richard Orden mágiájának segítségével visszaadta a nyelvüket, képtelenek voltak abbahagyni a beszédet.

Kahlan ekkor észrevette Nathant. Dús, ősz haja a vállát verte, kék köpenyt viselt gyűrött fehér inge felett. A derekára kardot kötött. Azt mondta, szerinte ettől energikusabbnak látszik. Mindkét karjába egy-egy csinos nő karolt, úgyhogy valószínűleg jól gondolta. Kahlan remélte, hogy Richard is ilyen elbűvölően jóképű lesz majd még ezer évesen is.

Intett Nathannek. A férfi visszaintett, hogy menjenek oda Richarddal. Közben Kahlan észrevette Vernát. Megfogta a Prelátus karját.

– Verna, hát eljöttél!

Verna mosolya ragyogott, mint a napsugár.

– A világért ki nem hagytam volna.

– Milyen az élet a Varázslók Tornyában? A Nővérek boldogok ott?

Verna még szélesebben mosolygott.

– Kahlan, el sem tudom mondani, mennyire. Találtunk néhány Tehetséggel bíró ifjút. Most ott élnek velünk, és őket tanítjuk. Mégis annyira más lett minden, mint régen, annyival jobb! Sokkal izgalmasabb így minden, hogy az Első Varázsló segíti a munkánkat. Csodálatos látni, hogy ezek a gyerekek megtanulják használni a Tehetségüket.

– És az élet Zeddel?

– Még soha nem láttam ilyen elégedettnek. Tele a Torony emberrel, azt hittem, hogy ettől majd morcos lesz, de én mondom neked, szinte kivirult. Mintha maga is gyermek lenne újra, most, hogy Emma és Chase is odaköltözött az összes gyerekükkel, s a fiúk mágiát tanulnak. Az egész Torony életre kelt.

Kahlan szíve csordultig telt örömmel a hírek hallatán.

– Ez tényleg csodálatos, Verna!

– Mikor jöttök el látogatóba? Mindenki nagyon szeretne látni benneteket. Zedd intézkedett, hogy hozzák helyre az Inkvizítorok Palotáját. Ismét a régi pompájában tündököl. Bármikor jöhettek, a rendelkezésetekre áll. A személyzet visszatért, és már alig várják, hogy te és Richard eltöltsetek ott egy kis időt.

Kahlant örömmel töltötte el, hogy ennyi ember őszintén szeretné viszontlátni. Inkvizítorként nőtt fel, megszokta, hogy mindenki fél tőle. Most, hála Richardnak és a kedvező eseményeknek, már szerették Kahlant, az embert, de ugyanakkor az Inkvizítor Anyát is.

– Hamarosan, Verna, hamarosan. Richard mindig emlegeti, hogy ki akar innen szabadulni. Az idegeire megy a palota, mert itt minden csupa márvány, ő meg fákat szeretne látni.

Verna arcon csókolta Kahlant mielőtt tovább engedte.

Alig tett meg azonban néhány lépést, amikor a szögletes állú Zimmer kapitányba botlott, aki szívére szorított ököllel tisztelgett.

– Gyűjtöttél mostanában füleket, kapitány?

A férfi mindentudón mosolygott rá.

– Sajnálom, Inkvizítor Anya, de mostanság nem volt rá szükség – hála neked és a Rahl Nagyúrnak.

Megszorította a férfi vállát, majd tovább indult.

Végre meglátta Richardot a tömegben. A férfi azonnal hátrafordult, mintha megérezte volna a jelenlétét. Kétségkívül így is történt.

Ahogy mindig, Kahlan most is már a puszta látványtól elgyöngült. Richard csodálatosan festett fekete színű Harci Mágus öltözékében, melyet külön erre az alkalomra vett fel.

Amikor Kahlan beérte, a férfi gyengéden a derekára tette a kezét, közel húzta és megcsókolta. A világ többi része, a többezer ember, akik többsége nyilvánvalóan őket nézte, mintha eltűnt volna.

– Szeretlek – suttogta a férfi. – Te vagy itt a legszebb nő.

– Hát, nem is tudom, Rahl Nagyúr – felelte játékos mosollyal – lehet, hogy még felbukkan egy pár. Ne ítélj túl korán!

Richard látta, ahogy Victor Cascella, arcán a szokásos farkas vigyorral a szívéhez emeli az öklét tisztelgésképpen. Richard a kovácsra mosolyogva viszonozta az üdvözlést.

Kahlan ekkor meglátta Zeddet, s már futott is, hogy megölelje.

– Zedd!

– Jaj, ne nyomj össze!

Kahlan elengedte, s most a karját szorongatta.

– Annyira örülök, hogy eljöttél!

A férfi vigyora szinte ragadós volt.

– A világért nem hagytam volna ki, drágám!

– Jól érzed magad? Kaptál eleget enni?

– Jobban érezném magam, ha Richard hagyná, hogy kedvemre csemegézhessek, annyi itt a finomság!

Richard a szemeit forgatta.

– Zedd, a konyhai személyzet már menekül, ha meglát.

– Nos, ha nem szeretnek főzni, nem kellett volna szakácsnak menniük.

Kahlan hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki megfogja a kezét.

– Rachel! – Lehajolt és megölelte a kislányt. – Hogy vagy?

– Csodásan. Zedd tanít rajzolni. Amikor éppen nem eszik.

Ezt már Kahlan sem állhatta meg nevetés nélkül.

– És a Torony hogy tetszik?

Rachel szinte ragyogott.

– A legjobb móka a világon! Vannak fivéreim, nővéreim, barátaim, és persze ott van Chase meg Emma. Azt hiszem, Chase imádja, hogy ő lehet a Torony őre.

– Azt lefogadom – szólt közbe Richard.

– Egy nap pedig – tette hozzá Rachel – lehet, hogy elköltözünk Tamarangba, hogy a kastélyban éljünk. De Zedd azt mondja, erre még nem állok készen.

Rachel azzal a Tehetséggel született, amely csak királyi sarjak sajátja volt, varázslatot tudott rajzolni a szent barlang falára. Gyakorlatilag ő volt Tamarang királynője. Egy napon nagy királynő lesz belőle, és csodás dolgokat fog rajzolni.

– Zedd – szólalt meg Kahlan –, nem láttad véletlenül Adie-t?

– De igen, felelte mosolyogva Zedd. – Friedrich Gilder vette a pártfogásába. Régen rászolgált már a boldogságra. Jól tette, hogy elment a Toronyba, amikor ostrom alá vették a palotát. Akkor botlott bele Friedrichbe. Ők ketten egymásra találtak. Most, hogy Aydindrilbe visszatért az élet, Friedrichnek több munkája van, mint amennyit elbír. Alig tudom rávenni, hogy egy-két dolgot a Toronyban is rendbe hozzon.

– És te jól vagy? – kérdezte Kahlan.

Zedd felvonta a szemöldökét.

– Nos, jól leszek, ha te és Richard végre eljöttök egy kis időre. – Ujjával megfenyegette az unokáját. – Én mondom Richard, néha úgy érzem, mintha elmentél volna az Alvilágba, hogy a Szelek Templomában élj.

Richard a nagyapja szemébe nézett.

– A Szelek Temploma nincs az Alvilágban.

– Dehogyis nincs. Akkor száműzték oda, amikor…

– Visszahoztam.

Zedd elhallgatott.

– Hogy mi?

Richard apró mosollyal bólintott.

– Amikor lementem az Alvilágba a Szelencék kinyitása előtt, néhány dolgot elrendeztem. Míg az átjáró nyitva volt, áthoztam a templomot ebbe a világba, ahová tartozik. A csodálatos emberi elme tervezte és alkotta. A benne lévő dolgokat úgyszintén. Az emberekhez tartozik hát. Visszahoztam azok számára, akik értékelik a zsenialitást.

Zedd még mindig nem pislogott.

– De veszélyes.

– Tudom. Éppen ezért egyelőre csak én tudok bemenni. Arra gondoltam, hogy ha ráérsz, elmehetnénk oda együtt. Hihetetlen egy hely. Az Ég Csarnokában a mennyezet olyan, mintha az égbolt lenne maga. Olyan gyönyörű! Nagyon örülnék neki, ha én mutathatnék meg neked egy olyan helyet, amelyet senki más nem látott háromezer éve.

Zedd leesett állal hallgatta, majd egy ujját felemelve megszólalt.

– Richard, csináltál még mást is, amíg Orden átjárója nyitva volt?

Richard megrántotta a vállát.

– Egy-két apróságot.

– Mint például?

– Hát, például mostantól minden piros gyümölcs ehető Középföldön, nem mérgező többé. Emlékszel? Egyszer megígértem neked, hogy így lesz.

– És még?

– Nos, én… Ó, nézd, ideje mennem! De később beszélünk.

Zedd összehúzott szemmel felelte:

– Abban biztos lehetsz.

Richard Kahlant kézen fogva felment a Hódolat terén felállított emelvényre. Egan és Ulic is ott állt, kezüket lazán összefonták és a Rahl Nagyúrra vártak. Richard elfoglalta a helyét, Kahlan pedig mellé állt.

A hatalmas csarnokban összegyűlt tömeg elcsendesedett.

Kahlan végre meglátta a lányt. Olyan szélesen mosolygott, hogy szinte megfájdult az álkapcsa. A tömeg szétvált a látszólag végtelenbe nyúló vörös szőnyeg mellett, hogy utat engedjen az emelvényhez közeledő párnak és kísérőik hosszú sorának.

Cara szinte sugárzott. Benjamin karjába karolva lépkedett fel a lépcsőn. Fantasztikusan nézett ki az ünneplő ruhájában.

Benjamin Meiffert tábornok, az Első Védelmi Vonal főparancsnoka lett a Népek Palotájában.

Cara, akár csak a többi Mord-Sith mögötte, a fehér bőr ruháját vette fel. Benjaminnal, aki sötét egyenruhát viselt, nagyon szép párt alkottak. Kahlant magára és Richardra emlékeztették, ő a fehér Inkvizítori ruháját, Richard pedig a fekete Marci Mágus öltözékét viselte.

Nicci, aki szebb volt, mint valaha, a Mord-Sithek között állt. Ő volt Cara tanúja.

– Készen álltok? – kérdezte Richard.

Cara és Benjamin egyként bólintott, de túl megilletődöttek voltak, hogy megszólaljanak.

Richard kissé előre hajolt, ragadozó tekintetét Benjaminra szegezte.

– Ben, meg ne próbáld bántani, hallod?

– Rahl Nagyúr, nem hiszem, hogy tudnám, még akkor sem, ha szeretném.

– Tudod, hogy értem.

Benjamin szélesen mosolygott.

– Tudom, hogy érted, Rahl Nagyúr.

– Akkor jó – egyenesedett fel mosolyogva Richard.

– De én azért bánthatom, ha akarom, ugye? – kérdezte Cara.

Richard felvonta a szemöldökét.

– Nem!

Cara vigyorgott.

Richard végignézett az elcsendesedett tömegen.

– Hölgyeim és uraim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy részesei lehessünk egy csodának: Cara és Benjamin Meiffert új, közös élete kezdetének.

Mindketten bebizonyították, hogy olyan emberek, amilyenek mi mind lenni szeretnénk. Erősek, bölcsek, hűségesek a szeretteikhez, és hajlandók bármivel szembeszállni azért, ami mindenki számára a legértékesebb: az életért. Most ezt az életet meg szeretnék osztani egymással.

Richard hangja egy kissé megremegett.

– Ebben a teremben senki sem lehet büszkébb rájuk, mint én.

– Cara, Benjamin, kettőtöket nem azok a szavak kötnek össze, melyeket előttünk kiejtetek, hanem a szívetek. Ezek egyszerű gondolatok, de az egyszerűségben nagy erő rejlik.

Kahlan felismerte a szavakat, melyek az ő esküvőjükön is elhangzottak. Az jutott eszébe, hogy Richard ennél nagyobb elismerést nem is adhatna nekik.

Richard megköszörülte a torkát, majd egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje magát.

– Cara, elfogadod-e Benjamint hites férjedül, és fogadod-e, hogy örökké szeretni és tisztelni fogod?

– Igen – hangzott Cara tisztán csengő válasza.

– Benjamin – szólt hozzá Kahlan – elfogadod-e Carát hites feleségedül és fogadod-e, hogy örökké szeretni és tisztelni fogod?

– Igen – felelte a férfi ugyanolyan határozottsággal.

– Akkor tehát – folytatta Richard – barátaitok, szeretteitek és egész népünk előtt házastársakká nyilvánítalak benneteket.

Cara és Benjamin ekkor megölelték, megcsókolták egymást. Mögöttük a Mord-Sith-ek sírtak s a tömeg örömujjongásban tört ki.

Amikor a zaj végre elült s a csók véget ért, Richard kinyújtotta a kezét, ezzel kérve őket, hogy menjenek fel és álljanak mellé.

Berdine még mindig Nyda vállán zokogott. Kahlan látta, hogy Rikka is a könnyeivel küzd. Rózsaszín szalagot viselt a hajában, melyet Niccitől kapott.

Richard büszkén nézte a rájuk tekintő arcokat. Ha Kahlan nem látta volna a több ezer embert, azt hihette volna, hogy a csarnok üres, olyan mély volt a csend.

Richard ekkor megszólalt. Szava hangosan, erőteljesen csengett.

– Létezésünk ebben a hatalmas univerzumban nagy ajándék. A kicsinyke és értékes idő, amit itt tölthetünk, az élet ajándéka. A Föld tovább forog, rövid létezésünktől függetlenül, de amíg itt vagyunk, sokak életére vagyunk hatással. Az élet ajándéka mindannyiunknak megadatott. Az életünk a sajátunk és senki másé. Mindennél értékesebb. A legfontosabb tulajdonunk. Bánjunk is vele ekként!

Cara a nyaka köré fonta a karját.

– Köszönök mindent, Richard.

– Részemről a szerencse, Cara – felelte, ahogy megölelte.

– Most jut eszembe – súgta Cara a fülébe –, Shota beugrott hozzám az előbb, és kérte, hogy adjak át neked egy üzenetet.

– Igazán? Miféle üzenetet?

– Azt mondta, ha még egyszer Agaden Völgybe mész, megöl.

Richard meghökkent.

– Tényleg ezt mondta?

Cara nevetve bólintott.

– De mosolygott közben.

Ekkor megszólalt a Hódolatra hívó harang.

Mielőtt azonban bárki megmozdulhatott volna, Richard megszólalt.

– A mai naptól fogva nincs több Hódolat. Senkinek sem kell többé térdelnie előttem. Az életetek csakis a tiétek. Álljatok fel, és éljetek!