Huszadik fejezet

 

 

 

Niccinek sok halálos összecsapásban volt már része. Tudta, hogy a futás a legrosszabb, amit tehet. Helyette inkább az ösztöneire hallgatott. A kezét Ann vállára téve elkezdte a Pusztító Mágia minden darabkáját összeszedni, amire csak képes volt. Elszánta magát, hogy a három nőt a legkegyetlenebb módon intézi el.

Ugyanabban a pillanatban elképedve érezte, hogy nem jött létre a kapcsolat az erejével, szinte semmi sem történt, hiszen a Népek Palotájában volt, ahol gyakorlatilag használhatatlan volt a Tehetsége. A rettegés ólomsúllyal nehezedett rá.

A folyosóba hirtelen, fülsiketítő hang kíséretében villám csapott. A fehér márványról visszaverődő fény szinte teljesen elvakította.

A villámfénnyel a feketeség sötét fonalai kúsztak a látóterébe, szikrák pattogtak, a levegő szinte égett. A Pusztító Mágia olyan fekete volt, hogy úgy tűnt, mintha rést nyitna az Élők Világán. Szinte azt is tette.

Ahol a márványhoz ért, az darabokra repedve levált a falról, a mennyezetről és a padlóról. Szilánkok ezrei hasították a levegőt, amely a heves becsapódástól felszálló zsírkőportól elnehezült. A fáklyák fénye is kialudt.

Annak ellenére, hogy Nicci nem tudta azonnal előhívni a Hanját a megszokott erővel, időérzékelése a szokásos módon megváltozott.

A karja és lába, mintha ólomból lett volna. A világ, mintha egy alagútba szorult volna, szinte megállni látszott.

Látta a kődarabkákat, ahogy a levegőben bukdácsolva felé tartanak. Akár meg is számolhatta volna őket. Minden szilánkot egyenként képes volt megfigyelni. Eközben a villámok hevesen cikáztak oda-vissza, foltot égetve Nicci retináján. A kő megadta magát, ahol a villám hozzáért.

Bár az egész világ lelassult, Nicci agya őrülten száguldva próbálta kitalálni, mit tehetne, hogy megállítsa a kikerülhetetlenül feléjük tartó veszedelmet. Nem volt azonban semmi, amivel megállíthatta volna az Alkotó és Pusztító Mágiának ezt az elegyét, melynek ereje átvágta a követ, s felizzította a levegőt.

Ahogy a folyékony fény szilajul végigrontott a folyosón, Ann Nicci elé ugrott. Nicci nagyon is jól tudta, mi következik, ismerte az előttük álló három nőt, tisztában volt vele, milyen halálos az erő, melyet megidéztek.

Nem volt ideje utasítgatni, ezért minden erejét összeszedve kinyújtotta a kezét, hogy a Prelátust arrébb lökje, nehogy baja essen. Az ujja már súrolta a szürke szövetet, az ujjai már majdnem összezártak.

A teste versenyre kelt a látszólag össze-vissza cikázó villámmal.

A pattogó mágia fényes nyalábja azonban hirtelen félrehúzott, majd egyenesen az alacsony nő mellkasának vágódott. A villanás a húsába tépett, átszáguldott rajta, és a hátán távozott. A becsapódásnak olyan ereje volt, hogy a Prelátust szinte ellökte, hiába markolta meg a ruháját Nicci.

Ann tehetetlen teste olyan erővel csapódott a márványnak, hogy az megrepedt. Az ütés következtében valószínűleg egyetlen csontja sem maradt épen. Nicci azonban látta, hogy Annalina Aldurren, mire a falhoz ért, már halott volt.

A villámlásnak hirtelen vége szakadt, de Nicci füle még mindig csengett tőle, s az éles fénytől továbbra is alig látott.

Ann halott, tágra nyílt szemmel a földre csúszott, majd arccal előre zuhant. Egyre kiszélesedő vértócsa áztatta alatta a fehér márványt.

A három nő, mint három, dögre éhes keselyű méregette Niccit.

Tisztában volt vele, hogyan érhették el azt, amire ő képtelen volt: összekapcsolták az erejüket. Ő is élt ezzel az eszközzel, amikor először lettek Jagang foglyai. Most ők is, hogy egyként cselekedtek, képesek voltak használni a mágiát a palotán belül is.

Amire azonban Nicci nem tudott rájönni, az volt, hogy hogyan jutottak be.

Arra számított, hogy a villám újra felvillan, s ő ugyanarra a sorsra jut, mint Ann. Volt idő, amikor nem érdekelte volna, hogy él-e, hal-e. Az az idő azonban elmúlt. Már nagyon is érdekelte, mi lesz vele. Sajnálta, hogy nincs esélye visszavágni. De legalább gyors halála lesz.

Armina Nővér gonoszul elmosolyodott.

– Drága Nicci, milyen jó téged újra látni!

– Bár a társaságodat nem jól választottad meg – tette hozzá Julia Nővér, aki Armina jobb oldalán állt. Balról, Greta Nővér meredt rá.

Mindhárman a Sötétség Nővérei voltak. Armina korábban Uliciával, Ceciliával és Tovival megszökött Jagangtól. Ők indították be a Futótűz varázst, s hozták működésbe Orden Szelencéit.

Julia és Greta Nővér azonban, akiket Nicci szintén jól ismert, már régóta Jagang foglyai voltak. Az, hogy most Armina Nővérrel együtt voltak, összezavarta Niccit.

Anélkül, hogy ideje lett volna átgondolni a következtetéseket, amelyeket ez felvet, Nicci úgy döntött, ha már meg kell halnia, nem adja könnyen az életét. Ívben felemelte a karját, s a legerősebb pajzsot hozta létre, amelyre képes volt. Tudta, hogy nem lehet túl erős, de remélte, hogy kitart, közben pedig az ellenkező irányba ugrott, a lépcső felé.

Még három lépést sem tett meg, amikor a sűrű levegő, mint egy korbácsütés, leterítette. Keményen a földnek csapódott. A pajzs úgy tűnik haszontalannak bizonyult a három nő egyesített erejével szemben.

Kissé azonban meglepte, hogy rajta nem azt a halálos mágiát használták, amit Ann-en. Nem kezdett el azonban ezen gondolkodni, hirtelen balra gördült, felpattant majd berohant egy másik folyosóra. Hallotta, ahogy a Nővérek utána indulnak.

A sima márvány falak közt azonban nem volt hová bújni. Nicci tudta, hogy ha fut, egy egyszerű villámcsapással leterítik. Nem volt esélye rá, hogy elrejtőzzön előlük, hogy elmeneküljön az erejük elől. Mivel azonban még mindig futottak utána, nyilvánvalóan arra számítottak, hogy Nicci tovább fut. Ezért a legközelebbi kanyar után hirtelen megállt, s hátát a falhoz szorítva bevárta a három nőt.

Alig kapott levegőt, de próbált annyira csendben maradni, amennyire csak bírt. A rejtekhelyéről már nem látta Ann testét, de jól látta a fehér márványon csordogáló vérpatakot.

Képtelen volt elhinni, hogy Ann nincs többé. Szemtanúja volt királyságok születésének és bukásának, számtalan nemzedék születésének és halálának. Mintha örök idők óta élt volna. Megdermesztette a gondolat, hogy a világ Annalina Aldurren nélkül létezzen tovább.

Bár nem szerette különösebben, mégis lesújtotta a gyász. A Prelátus végül belátta a hibáit, és e hosszú idő után végre megismerhette, mit jelent az igaz szerelem.

Nicci hallotta a feléje rohanó lépteket. Most nem ér rá gyászolni.

Bár nem volt idegen számára az erőszak és a halál, a harcnak nem ilyen fajtájához szokott. A Halál Úrnőjeként ezrek halálának lehetett szemtanúja. Több embert ölt meg, mint amennyit meg tudna számolni, de soha nem puszta kézzel tette. Most, hogy nem tudott volna magához hívni az erejét, nem volt más választása. Megpróbálta elképzelni, mit tenne Richard az ő helyében.

Ahogy a három Nővér befordult a sarkon, Nicci teljes erejével a hozzá legközelebb eső nő arcába vágta a könyökét. Hallotta a fogai reccsenését. A szíve olyan hevesen vert, hogy szinte meg sem érezte az ütést, Julia Nővér azonban a földre zuhant. Nicci megállás nélkül, miközben Julia Nővér még mindig a padlón csúszott, megragadta Armina haját, megpenderítette, majd a falhoz csapta. A nő koponyája émelyítő hanggal megrepedt. Nicci remélte, hogy legalább elájul az ütéstől, de még jobb, ha belehal. Ha csak egy nővér marad talpon, nem lesz képes Niccinél jobban használni az erejét.

Armina azonban nem veszítette el az eszméletét. Átkozódva állt talpra. Nicci azonnal megragadta, amíg még lendületben volt, hogy újra a falhoz csapja.

Mielőtt azonban megtehette volna a nagydarab Greta Nővér mellbe vágta, és ellökte Armina mellől. Olyan erővel vágta a falhoz, hogy szinte kiszorult a tüdejéből a levegő. Vakon kapott az őt elgáncsoló nő után.

A Niccit szorosan fogva tartó Greta Nővér oldalra csavarodott, s arccal a földre került. Nicci megpördült, hogy belerúghasson.

Armina Nővér véráztatta arccal Nicci mellkasára taposott, majd az időközben feltápászkodó Greta Nővér is mellé lépett.

Mielőtt Nicci összeszedhette volna magát, iszonyatos fájdalom söpört végig a testén, úgy érezte a koponyája menten felrobban. A hirtelen kíntól nem kapott levegőt. Az, hogy ketten egyesíteni tudták erejüket, elég volt ahhoz, hogy lefegyverezzék.

– Hát szép dolog így üdvözölni a Nővéreidet? – szólalt meg Greta Nővér.

Nicci próbálta kizárni elméjéből a fájdalmat. A karjával csapkodott, miközben igyekezett lábra állni, de Armina Nővér még inkább ránehezedett, miközben fokozta a fájdalom hullámait. Nicci látása egy fekete alagút végén lévő apró ponttá szűkült, a háta ívbe hajlott, ahogy az izmai csomókká álltak össze. A körmével a padlót kaparta. Úgy érezte, bármit megtenne, hogy elmúljon a fájdalom.

– Azt javaslom, maradj, ahol vagy! – mondta Armina Nővér – Különben emlékeztetünk rá, mennyivel nagyobb szenvedés kiváltására is képesek vagyunk.

Kérdő tekintettel nézett Niccire. – Hm?

Nicci képtelen volt megszólalni. Kíntól égő szemekkel bólintott.

Julia Nővér közelebb botladozott, mindkét kezét a szájára szorítva üvöltött a fájdalomtól, miközben az ajkáról csordogáló vér eláztatta a halványkék ruhát, amit viselt, majd a könyökéről a padlóra folyt.

Armina Nővér, a lábával még mindig Nicci mellkasán taposva közelebb hajolt, s kissé elváltozott hangon folytatta.

– Végre visszatértél hozzánk, drágám?

Nicci érezte, ahogy megfagy az ereiben a vér.

Rájött, hogy Jagang figyeli a nő szemén keresztül.

Ha meg tudott volna mozdulni a kíntól, ha nem csupán a lélegzés lett volna az egyetlen apró mozdulat, amelyre képes volt, biztosan elfutott volna, még ha ez az azonnali halált jelentette volna is. A gyors halál most kívánatosnak tetszett.

Így azonban, hogy képtelen volt elfutni, kénytelen volt Armina Nővér kidülledt szemébe, azaz Jagang szemébe nézni.

– Ezért kiverem a fogaidat – hangzott Julia Nővér hangja tompán, ahogy két kezével eltakarta a száját. – Ki fogom…

– Elhallgass! – rivallt rá Armina Nővér azon a szörnyű hangon, amely csak félig volt az övé – különben nem engedem meg, hogy meggyógyítsanak.

Julia Nővér riadtan ismerte fel Jagang hangját, s rögtön elhallgatott.

Armina Nővér előre nyújtotta a kezét.

– Add ide!

Julia Nővér véres ujjait a zsebébe mélyesztve előhúzott valamit. A látványtól Nicci szívébe rettegés költözött. Julia Nővér átadta a kezében lévő holmit Arminanak, aki levette a lábát Nicciről, letérdelt mellé, és fölé hajolt. Nicci tudta, mi következik. Minden erejével ellenkezni próbált, de a teste nem engedelmeskedett. Páni félelem lett rajta úrrá. Az izmai kővé dermedtek az idegszálain átfutó mágia hatására.

Armina Nővér előre hajolt és a vérfoltos nyakörvet Nicci nyakára tette.

Nicci érezte, ahogy a Rada'Han a nyakára kattan.

Abban a pillanatban elveszítette kapcsolatát a Hanjával.

A Tehetséggel született, ezért élete nagy részében nem is foglalkozott vele különösebben. Most azonban elvágták tőle. A Tehetség birtoklása olyan volt számára, mint a látás, vagy a hallás: Természetesnek vette, hogy mindig vele van. Most azonban csak a borzalmas űr tátongott a helyén.

Szinte megbénult tőle. Mintha elveszítette volna a lénye egy részét, legbelső lényegét.

– Talpra! – utasította Armina Nővér.

Ahogy a fájdalom kissé gyengült, mintha az egész teste ólomsúllyal nehezedett volna a padlóra. Nem tudta, engedelmeskednek-e majd az izmai, vagy lesz-e ereje felállni, de túl jól ismerte Arminát ahhoz, hogy ne merjen késlekedni. Megtámasztotta magát a kezével, majd feltérdelt. Mivel nem mozgott elég gyorsan, Armina égető fájdalom hullámot küldött a hátába. Nicci elfojtott egy sikolyt. A lábát és a karját önkéntelenül kinyújtotta, amitől arccal lefelé ismét elterült a padlón.

Greta Nővér kuncogni kezdett.

– Állj fel, vagy megtudod mi az igazi fájdalom! – fenyegette Armina Nővér.

Nicci ismét négykézlábra tornázta fel magát. Levegő után kapkodott, könnyei a poros padlóra hulltak. Nem mert késlekedni, nagy nehezen talpra állt. A térdei remegtek, de nem esett újra össze.

– Miért nem ölsz meg? – kérdezte. – Nem fogok együttműködni, mindegy milyen fájdalmat okozol.

Armina felvetette a fejét, s közelről, egy szemmel sandított Niccire.

– Ó, kedvesem, azt hiszem, ebben nagyon tévedsz.

Megint Jagang szólt hozzá.

A Nyakörvön keresztül a fájdalom újabb rettenetes hulláma a velejéig megrázta. A vakító kíntól ismét térdre rogyott.

Okozott már neki fájdalmat Jagang korábban is, amikor az elméjébe hatolt, mielőtt megtanulta volna, hogyan állítsa meg a Kötés segítségével, melyet Richardnak tett, a Kötéssel, amely megvédte egész D'Harat és a Rahl Nagyúr híveit. Mielőtt ezt megtehette volna, amikor Jagang az elméjébe hatolt, épp úgy, ahogy most ezekkel a Nővérekkel tette, az olyan volt, mintha forró vasat szúrtak volna a fülébe, melyen keresztül a kín szinte a lelkét is kiszakította.

Ez azonban rosszabb volt.

Csak bámulta a padlót. Arra számított, hogy vér fog folyni a füléből s az orrából, és beteríti a márványt. A szemét alig tudta kinyitni, de vért nem látott. Pedig azt kívánta, bár vérezne, esetleg elvérezne.

Persze elég jól ismerte Jagangot ahhoz, hogy tudja, nem engedné, hogy meghaljon. Legalábbis még nem.

Az Álomjáró nem engedte, hogy gyors halált haljanak azok, akik felingerelték. Nicci tudta, hogy nincs senki rajta kívül, akire Jagang nagyobb kínokat szeretne mérni. A végén persze megöli majd, de előtte rettenetes bosszút áll. Biztosan odaadja a katonáinak is egy időre, hogy megalázza, azután pedig a kínzó-sátrakba küldi. Ez a fázis pedig nagyon sokáig tart majd. Ha végül már ráun az egyéb kínzásokra, az utolsó néhány napban egyenként kihúzzák a beleit. Jagang ott akar majd lenni, hogy lássa meghalni. Azt akarja majd, hogy az utolsó dolog, amit a nő még az életében láthat, az ő győzedelmes vigyora legyen.

Nicci ebben a pillanatban, amikor rádöbbent milyen iszonyú sors vár rá, egyetlen dolgot bánt csupán: hogy soha többé nem láthatja Richardot. Úgy érezte, ha alkalma nyílna csak még egyszer megpillantani, képes lenne elviselni, ami következik.

Armina Nővér közelebb lépett, elég közel, hogy biztos legyen benne, Nicci látja a felsőbbrendű vigyort az arcán. Most ő irányította a nyakörvet, melyen keresztül most már Jagangnak is hatalmat nyert felette.

A Rada'Hant a fiatal varázslók kordában tartására használták. Bár a Népek Palotája lecsökkentette az erejét, illetve megakadályozta a használatát, a Nyakörv attól még ugyanúgy működött, mert a Rada'Han belülről hatott. Ezzel az eszközzel kibírhatatlan fájdalmat lehetett okozni. Elég erőset ahhoz, hogy egy fiatal fiú bármit hajlandó legyen megtenni, csak ne kelljen megtapasztalnia a kínt.

Nicci a térdein állva, remegve kapkodta a levegőt. Érezte, ahogy a látása egyre jobban elhomályosul. A füle is csengett.

– Érted már, mi vár rád, ha nem engedelmeskedsz? – kérdezte Armina Nővér.

Niccinek megint csak egy bólintásra futotta az erejéből.

Armina feje már nem vérzett.

– Akkor állj fel, Nővér!

A fájdalom annyira visszahúzódott, hogy Nicci már képes lett volna felállni, csakhogy nem akart. Ki akarta provokálni, hogy Armina megölje. Csakhogy Jagang úgysem engedné. Valószínűleg ő maga akar végezni vele.

Ahogy a látása kezdett kitisztulni, észrevette, hogy Greta Nővér, aki visszament a folyosón, éppen Ann zsebeiben kotorászik. Valamit előhúzott a Prelátus öve alól. Megnézte, majd felmutatta.

– Nem fogod elhinni, mit találtam! – meglengette a többiek orra előtt. – Szerintetek elvigyük?

– Igen – felelte Armina –, de igyekezzünk!

Greta Nővér a zsebébe süllyesztve szerzeményét a másik kettőhöz fordult. – Akkor siessünk!

Vállvetve egymás mellé álltak abba az irányba fordulva, ahol Ann feküdt. Nicci látta rajtuk, hogy még így egyesített erővel is nehezen boldogulnak. Ha a Népek Palotája nem szívta volna el a Hanjukat, bármelyikük egyedül is könnyedén megidézte volna a mágiát, ami Annt megölte.

A levegő mintha kettéhasadt volna, ahogy a Pusztító Mágia testet öltött. A folyosó elsötétült, amikor jó néhány fáklya lángját elfújta a robbanás. Tinta fekete sötétség hömpölygött a Prelátus felé, s végül teljesen elborította. A lökéshullámtól Nicci megint időlegesen elveszítette a látását.

Amikor ismét visszanyerte, Ann már nem volt sehol. Még a vér is eltűnt. Létezésének minden nyomát kitörölte a Pusztító Mágia. Most szinte hihetetlennek tűnt, hogy közel ezerévnyi élet így elmúlhat egy pillanat alatt.

Senki sem fogja megtudni soha, mi történt vele.

Bár a testét és a vért eltűntették, a széttört márványt már nem volt olyan könnyű helyrehozni. A Nővéreket viszont ez nem is érdekelte.

Nicci úgy érezte magát, mintha minden, maga a remény is meghalt volna.

Armina Nővér megragadta a karjánál fogva, s meglódította. Nicci megbotlott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, így ezúttal nem esett el. Bénultan vonszolta magát a három nő előtt. Alig tudott mozogni a fájdalom éles szikráitól, melyekkel a Nyakörv folyamatosan érzékeny veséit bombázta.

Alig mentek egy keveset, amikor Niccit egy baloldali folyosóra irányították. Némán követte az utasításaikat, egymás után több kisebb folyosón is végigmentek, több helyen elkanyarodtak, mielőtt az egyik sírbolt bejáratánál végre megálltak. A sima bronzborítású ajtó zárva volt. Nem tűnt annyira masszívnak, és nem is volt olyan díszes, mint Richard nagyapjának, Panis Rahlnak a sírja, meg még jó néhány, melyet itt lent látott korábban.

Nicci nem értette, miért mennek be az egyik sírba. Arra gondolt, hogy talán a Nővérek el akarnak rejtőzni, míg kitalálják, hogyan szökhetnének el a szigorúan őrzött palotából. Lehet, hogy ki akarnak várni egy forgalmasabb napszakot, amikor könnyebben elvegyülhetnek az itteniek között. De hogyan juthattak be, Nicci elképzelni sem tudta.

Mindkét ajtószárnyat egy egyszerű, dupla kört ábrázoló motívummal díszítették. Greta Nővér benyomta az ajtót, majd Niccivel az élen beterelte a többieket.

Bent a Nővérek a mágia egy szikrájával meggyújtottak egy fáklyát. A helyiség közepén, egy emelvényen finoman faragott koporsó feküdt. A falak felső részét halványbarna, míg az alsó részét a fáklyák fényében csillogó, rézszín pettyekkel tarkított, fekete gránit fedte. Különös hatást keltett ez az összeállítás, mintha a felső rész az életet, az alsó pedig az Alvilágot ábrázolta volna.

A felső részbe, körben az egész helyiségben, ó-d'harai nyelven írt szöveget véstek, mellyel a Jó Szellemekhez folyamodtak, hogy fogadják be az itt nyugvó Rahlt maguk közé. Az elhunyt életét magasztalták, és mindazt, amit a népért tett.

Nicci nem látott semmi szokatlant. Egy régen elhunyt Rahl Nagyúr sírboltja volt ez, aki egy meglehetősen békés időben uralkodott, melyet a szavak „átmeneti időszakként” említettek.

Az alsó részre, a fekete gránitba különös figyelmeztetést írtak, amely arra intett, hogy emlékezzünk meg az alapról, melyre minden más épül, amelyet számtalan elfeledett lélek alkotott.

Maga a koporsó sima volt és egyszerű. Az oldalára vésett szavak arra kérték a látogatókat, hogy tartsák meg emlékezetükben az életből távozókat.

Armina Nővér teljes erejével a koporsó egyik sarkának feszült, majd nagyokat nyögve néhány centire elmozdította, amitől láthatóvá vált egy emelőkar. Lenyúlt a keskeny résbe, megragadta az emelőt, és kattanásig húzta.

A koporsó halkan elfordult, s Nicci teljes döbbenetére, sötét nyílás tárult fel mögötte. Ez nem sír volt, hanem titkos bejárat valahová, ami a sír alatt húzódott.

Amikor Julia Nővér intett neki, Nicci az emelvényre lépve meglátta, hogy egy lépcsősor ereszkedik lefelé a durván kivágott kőben.

Greta Nővér belépett a nyílásba. Meggyújtotta, majd kivette a kőfalban sorakozó lyukakba illesztett fáklyák egyikét, s elindult. Őt Julia Nővér követte, szintén fáklyával a kezében.

– Na! – noszogatta Armina Nővér Niccit. – Mire vársz? Indulj már!