Harminckettedik fejezet

 

 

 

Miközben Richard az utolsó vörös szimbólumokat festette, próbálta nem mutatni, milyen fájdalmat okoznak a sérülései. Nem akarta, hogy bármi elterelje a figyelmét az előtte álló feladatról.

A bokája lüktetett, a bal válla nyilallt, és a fejére záporozó ütésektől fájdalmasan merevek voltak a nyakizmai. A rövid, de annál elszántabb küzdelem után alig alhatott egy keveset. Amennyire meg tudta ítélni, nem tört el egyetlen csontja sem.

Tudatosan próbálta elfojtania a fájdalmat és a fáradtságot. Nem számít, ha fájdalmai vannak, ha fáradt. Fontos feladat vár rá, s csak az számít, hogy elvégezze, hogy sikerrel járjon.

Ha elbukik, az örökkévalóságig alhat.

– Ma dicsőséget szerezhetünk magunknak – szólalt meg Johnrock.

Richard megfogta Johnrock állát, majd kissé oldalra fordította, hogy jobban lásson az egyre gyérülő fényben, de szólni nem szólt semmit. Oldalra hajolt, s a vörös festékbe mártotta az ujját, hogy a figyelem egyik szimbólumát fesse a már ott lévő hatalom jele fölé. Azt kívánta, bárcsak tudná a józan ész jelét is, hogy azt meg a férfi koponyájára rajzolhassa.

– Te nem így gondolod, Ruben? – erőltette a témát Johnrock. – Hogy ma nagy dicsőségben lehet részünk?

A többiek csendben várták Richard válaszát.

– Tudod te nagyon jól, mit gondolok. Verd ki az ilyen gondolatokat a fejedből.

Kis szünetet tartott, majd festékes ujjával a körülötte várakozókra mutatott.

– Ti is tudjátok. Kellene, hogy tudjátok. Ne a dicsőséggel foglalkozzatok! Azok ott a Császár csapatában most nem erre gondolnak – csak az jár a fejükben, hogy ma megölnek benneteket. Értitek? Meg akarnak ölni benneteket! Ma azért kell harcolnunk, hogy életben maradjunk. Ezt a dicsőséget akarom én: az életet. És ezt akarom mindannyiotoknak. Azt akarom, hogy éljetek!

Johnrock hitetlenkedve fintorgott.

– De Ruben, azok az emberek szét akarták rúgni a fejedet az éjjel. Nem akarod rendezni a számlát?

Mindannyian tudtak már a támadásról. Johnrock beszámolt nekik róla – tudták, hogyan intézte el öt támadóját a frontemberük teljesen egyedül. Richard nem vitatta a beszámolót, de azt nem akarta, hogy lássák, mennyire sajog mindene. Azt szerette volna, ha a többiek nem miatta, hanem saját maguk miatt aggódnak.

– Persze, én is győzni akarok – tette hozzá –, de nem a dicsőségért, vagy, hogy rendezzem a számlát. Fogoly vagyok. Azért hoztak ide, hogy játsszak. Ha győzünk, életben maradok – ez ilyen egyszerű. Csak ez számít: az élet. A Ja'La játékosok – akár foglyok, akár katonák – gyakran meghalnak a pályán; ebben egyenlők vagyunk. Ebben a játékban a győzelem dicsősége az életben maradás dicsősége.

Néhány másik fogoly is bólogatott egyetértése jeléül.

– Nem félsz attól, hogy mi lesz, ha legyőzzük a Császár csapatát? – kérdezte a balszélsője, Bruce. – Lehet, hogy nem helyes dolog legyőzni az uralkodót, hiszen végül is ő a Birodalmi Rend hatalmának megtestesítője. Ha őket megverjük, az arrogánsnak, sőt szentségtörőnek láttathat minket.

Minden szem Richard felé fordult.

Richard a kérdező szemébe fúrta a tekintetét.

– Én azt hittem a Rend tanításai szerint mindenki egyenlő.

Bruce egy ideig rámeredt, majd hatalmas mosoly terült szét az arcán.

– Igazad van, Ruben. Ők is csak emberek, akárcsak mi. Azt hiszem, akkor jobb, ha győzünk.

– Szerintem is – hagyta helyben Richard.

Erre mind egy emberként, az egyetértés, a jó csapatszellem és az összetartozás jeleként egy nagyot ordítottak, ahogy Richard tanította őket. Nem volt nagy dolog, de összekovácsolta őket. Ettől úgy érezték, hogy bár egyenként különbözőek, mégis egy irányban haladnak, közös a céljuk.

– Na, már most – folytatta Richard – mi még nem láttuk a Császár csapatát játék közben, nem ismerjük a taktikájukat, ők viszont láthattak minket játszani. Amennyire meg tudom ítélni, a csapatoknak nem szokása, hogy változtassanak a játékstílusukon, tehát valószínűleg arra számítanak, hogy hasonló dolgokat vetünk majd be ellenük, mint amit láttak már tőlünk a pályán. Ezt fogjuk felhasználni.

Tartsátok észben, milyen stratégiát beszéltünk meg, nehogy a régiek szerint értelmezzétek a kézjeleket, mert akkor összezavarodunk. Csakis az új taktikával lehetünk sikeresek. Arra koncentráljatok, hogy mindenki azt tegye, amit megbeszéltünk. Csak így szerezhetünk pontot.

Arra is emlékezzetek, hogy ezek az emberek, amellett, hogy győzni akarnak, megpróbálnak ártani nekünk. Eddigi ellenfeleink megértették, hogy amit adnak, azt duplán kapják vissza. Ezek azonban mások. Ők tudják, hogy ha veszítenek, kivégzik őket, hiszen ez történt a Császár legutóbbi csapatával is. Nem áll szándékukban tisztán játszani. Minden erejükkel azon lesznek, hogy eltiporjanak bennünket. El akarják venni az életeteket, úgyhogy álljatok készen!

– Te leszel az elsődleges célpont – mutatott rá Bruce. – Te vagy a frontember. Téged kell megállítaniuk. Már az előtt megpróbáltak eltenni láb alól, hogy kijutottál volna a pályára.

– Ez mind igaz, de ott vagytok nekem ti, te és Johnrock. A többségetek viszont csak magára számíthat, nincs ilyen védelemben része. Nektek is bajotok eshet, lehet, hogy rátok támadnak először, tehát egy másodpercre sem lanyhulhat az éberségetek. Figyeljetek egymásra, és lépjetek közbe, ha szükséges!

A távolban Richard hallotta a meccs kezdetére váró katonák ritmikus kántálása! Úgy hangzott, mintha az egész tábor együtt zúgna. Richard gyanította, hogy mindazok, akiket ma nem osztottak be dolgozni a rámpán, még ha nem is láthatják a meccset közvetlenül, ott lesznek a közelben, hogy tudják, mi zajlik.

Ezt a meccset most a szokásosnál is többen nézhetik meg, mert az uralkodó utasított több csapat munkást, hogy az Azrith-síkságon egy nagy területet tisztítsanak meg. Az építkezéshez úgyis kellett az anyag, s így lett hely a pályának is. A lejtős rámpáról pedig rengetegen kísérhetik majd figyelemmel a játékot.

Richard azt hitte, hogy a nagy mérkőzésre délután kerül sor, de már javában előrehaladt a nap, és még mindig más csapatok játszottak, hogy szórakoztassák a katonákat. Az új Ja'La pályával, melyet közvetlenül a Népek Palotája előtt alakítottak ki, a Rend azt akarta demonstrálni, hogy itt van, és a hely most már az övé.

Richard az ólomszürke égboltra tekintett. Már a naplemente utolsó ibolyaszín foszlányai is eltűntek. Vaksötét éjszaka ígérkezett.

Richard nem számított rá, hogy ilyen későn kerül majd sor a mérkőzésre, de az éjszaka nagyon is megfelelt a céljainak. Valójában még szerencsének is tekintette, mely segíthet legyőzni a váratlanul felmerülő akadályokat, hozzászokott a sötétséghez. Erdei vezetőként gyakran sétált az erdei ösvényeken, úgy, hogy csupán a holdfény és a csillagok világítottak, vagy csupán a csillagok. Otthonosan érezte magát a sötétben.

Ilyenkor nem csak a szemével lát az ember.

Bár egyrészt azok az évek úgy tűntek, mintha, csak tegnap értek volna véget, másrészt viszont néha az volt az érzése, mintha egy örökkévalóság választaná el tőlük, mintha ezek az emlékei egy teljesen másik élethez tartoznának. Nagyon messze járt a szarvasföldi erdőtől. Messze a békétől és a biztonságtól, melyben akkor része volt.

Messze attól, hogy ismét a karjaiban tarthassa azt a nőt, akit szeret.

Ahogy befejezte Johnrock arcán a szimbólumot, észrevette, hogy Karg parancsnok feléjük tart az őrök gyűrűjén át, akik előző esti árulásuk után igyekeztek nem kerülni a dühös tiszt szeme elé. Richard új arcokat is látott köztük, akikben a parancsnok valószínűleg jobban megbízott, s ide helyezte őket. Egy kisebb csapatott vezetett, akik a mérkőzés során a foglyokat felügyelték, hogy a Ja'Lan kívül másra ne is gondolhassanak.

Persze a katonák leginkább Richard miatt kellettek. Ők voltak az őrei.

A nyakukról lecsatolták a nyakörvet. Richard került sorra utolsónak, s végre megmasszírozhatta fájó nyakát. A nehéz lánc súlya nélkül könnyűnek érezte magát, mintha repülni tudna, mintha súlytalan lenne és emberfelettien gyors. Magához ölelte ezt az érzést, a lénye részévé tette.

A távolban a katonák zúgása a lelke mélyéig hatolt, a földöntúli, robajló hangtól libabőrös lett.

A nézők vért akartak látni.

Ma éjjel teljesül a kívánságuk.

Ahogy Karg parancsnok a Ja'La pálya felé vezette csapatát, Richard igyekezett a rettenetes, egyre erősödő zajt kizárni a tudatából. Az elméje csendjét hívta segítségül, hogy koncentrálni tudjon.

Katonák ezrei között haladtak. Mindenfelől karok tapogatóztak feléjük. Sokan szerették volna megérinteni a játékosokat. Richard csapatából néhányan rájuk mosolyogtak, integettek, megragadták a katonák feléjük nyújtott kezét. Johnrock, akit nagy termete révén könnyű volt észrevenni, szintén nagy figyelmet kapott. Vigyorogva szorongatta a feléje nyújtott kezeket, szinte magába szívta a tömeg imádatát, melyre – Richard véleménye szerint – a leginkább vágyott. Örömmel tett a kedvükre.

Bátorító és becsmérlő szavak egyaránt röpködtek a levegőben, Richard azonban csak ment előre, nem érdekelte az üvöltöző tömeg.

– Ideges vagy, Ruben? – kérdezte hátra pillantva Karg parancsnok.

– Igen.

Karg atyaian rámosolygott.

– Ahogy elkezdődik, elmúlik.

– Tudom – felelte Richard átható tekintettel.

A Ja'La pályának kinevezett mélyedés fekete katlanként fortyogott a rengeteg katonától.

A remegő fáklyalángon túl a nézősereg nem szavakat kántált, hanem folyamatos, mély morgást hallatott, mellyel nem is a játékosokat, hanem magát a látványosságot üdvözölték. A morgást ütemes lábdobogással kísérték. Az ősi erővel dübörgő hangtól a föld is remegett, mintha mennydörgés rázná. Fülsiketítő, és bizonyos értelemben kábító volt a hatása.

A közelgő erőszak éltetése volt ez.

Richard már magáévá tette az érzést. Hagyta, hogy a nyers, vad hangok táplálják a gyűlöletet, amelyet felszabadított magában. Bár iszonyatos tömegen haladt keresztül, egyedül volt saját világában, saját céljai vezérelték.

Karg parancsnok közvetlenül a fáklyák előtt megállította a csapatot. Richard látta az íjászokat a pálya körül. A pálya középső részénél pedig meglátta az uralkodónak fenntartott helyet.

Jagang nem volt ott.

Richard gyomrát összeszorította a rettegés. Biztosra vette, hogy Jagang itt lesz, s vele együtt Kahlan is.

A kötelekkel elkerített rész azonban üres volt.

Igyekezett rendezni az érzelmeit, félretenni a kétségbeesést. Jagang nem hagyná ki ezt a meccset. Előbb vagy utóbb, de egész biztosan megjelenik.

Ahogy a Császár csapata felvonult a túloldalon, a nézőtér szinte felrobbant az üdvrivalgástól. Ezek a legjobb játékosok, akik hősöknek számítanak a nézők szemében. Eddig legyőztek minden ellenfelet, minden ellenállást. Ők a bajnokok, akik megérdemlik a dicsőséget. Sokan a saját hatalmuk és férfias erejük megtestesülésének érezték ezt a csapatot.

Miközben Richard és társai a fáklyák fénykörén kívül várakoztak, az elszántnak és határozottan veszélyesnek látszó riválisok körbejárták a pályát, de csupán vérszomjas tekintettel nyugtázták a tömeg éltetését, akiket csak még jobban feltüzelt a gonoszságot sugárzó s ígérő látvány.

Amikor végre befejezték a kört, majd összegyűltek a pálya túlsó felén, hogy ott várják meg, amíg az ellenfél is a pályára vonul, az íjászok és őrök utat engedtek, Karg parancsnok pedig a pályára vezényelte a csapatot. Ahogy Richard elhaladt mellette, ismét megismételte a figyelmeztetését, hogy jobb, ha győznek.

Richard a pályára lépett. Aggodalmát némileg enyhítette, hogy az ő csapatát is olyan kirobbanó ovációval üdvözölték, mint az ellenfelet. Mióta a Birodalmi Rend táborába került, minden mérkőzést megnyertek, amivel sokak tiszteletét kivívták. Az is lendített a hírnevükön, hogy Richard megölte az egyik ellenséges csapat frontemberét. Leginkább azonban a csapat látványa, a rémisztő vörös szimbólumok tették őket ismertté. Ez a kis teátrális fogás jól illet a játékok hangulatához. Richard számított is erre.

Ahogy végignézett a rivális játékosokon, aggodalma visszatért. Még soha nem látott ilyen termetes férfiakat. Eganra és Ulicra emlékeztették, a Rahl Nagyúr személyes testőreire. Felötlött benne, milyen jól jönne most kettőjük segítsége.

Embereit a pálya szélén hagyva, Richard a pálya közepére sétált, ahol már ott várakozott a bíró szalmaszálakkal a kezében, illetve a másik frontjátékos, aki jó egy fejjel magasabb volt, mint Richard. A nyaka mintha a fülénél kezdődött volna, egyre szélesedve tartott a vállakig, melyek másfélszer akkorák voltak, mint Richardé.

Az arcán keresztben vérvörös hurkák mutatták a lánc nyomait. Ahogy Richard számított rá, a toronymagas katona húzott először, miközben egyfolytában Richardot bámulta. Richard került sorra, és rövidebb szálat húzott. A nézők helyeslően üvöltöttek, hogy a Császár csapata kapja meg az első lehetőséget a pontszerzésre. A férfi önelégülten elhúzta a száját, magához vette a brokot, majd visszaindult a saját térfelükre.

Ahogy Richard is visszatért az övéihez, akik a pálya másik végében várakoztak, tekintetét végigjártatta a végtelen embertömegen, a vadul levegőbe csapó – így vagy úgy, de vért követelő – öklök erdején. Az íjászok felajzott íjakkal kísérték figyelemmel Richard magányos gyaloglását. Érezte az egymásnak préselődő, nyakát nyújtogató több százezer ember felfűtött érzelmeit, akik az idáig vezető úton ártatlan férfiak, nők és gyerekek holttestein gázoltak át, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy a saját életüket akarták élni, s jobbá tenni azt a maguk és családjuk számára.

Richard úgy érezte, elnyeli a megőrült világ.

A tekintete arra a helyre vándorolt, ahol az uralkodónak kellett volna lennie, ahol Kahlannak kellett volna lennie. Kahlan nélkül, pláne úgy, hogy Kahlan nem is tudta, ki ő, a világ hideg, üres hellyé vált.

Hirtelen nagyon kicsinek és magányosnak érezte magát.

Néma köd borította a gondolatait, miközben beállt a társai közé. Ahogy a kürt felharsant, s az ellenfél tömör alakzatban elindult, olyan érzés volt a völgyszerű Ja'La pálya mélyén állni, mintha az ember a hegy aljánál nézné, ahogy felé tart a lavina. Abban a sivár pillanatban Richardnak fogalma sem volt, mit tegyen.

Az ütközés ereje iszonyatos volt. Fogcsikorgatva próbálta megfordítani a frontemberüket védőket, de azok egyszerűen keresztültörtek Richardon és az emberein. A frontemberük nem sokat teketóriázott, ahogy elérte a pontszerző zónát, fogta a brokot, s eldobta. A vörösre festett védők máris ugrottak, hogy eltérítsék a labdát, de a támadók rájuk vetették magukat. A labda szilárdan landolt a hálóban.

A tömeg őrjöngve ünnepelt.

Richard pedig megtanult valamit. Az uralkodó játékosai alapvetően testi erejükre építenek, annak segítségével próbálnak utat törni az ellenfél védelmén keresztül. Nem volt szükségük a ravaszkodásra. Miközben felsorakoztak az újabb támadáshoz, Richard lopva jelzett az embereinek.

Amikor megindultak, Richard csapata átvágott a blokkoló vonalon, alacsony szerelésekkel próbálva kiütni a nagydarab támadók alól a lábukat. Nem volt elegáns megoldás, de hatékonynak bizonyult. Lyuk támadt a támadók falán, s mielőtt bezárhatták volna, Richard már át is jutott rajta. A frontember nem változtatott irányt, magabiztosan futott felé, bízva abban, hogy a testsúlya elég lesz ahhoz, hogy eltűntesse az útból.

Richard azonban hirtelen megfordult, elé vágott, majd azzal a lendülettel kilökte alóla a bokáját. A férfi nem tudta megtartani az egyensúlyát, megbotlott, Richard pedig elragadta tőle a brokot, mivel ösztönszerűen elengedte, hogy az elesésnél az arcát védje.

Richard hol megtorpant, hol nekiiramodott, így vágott át a játékosok laza sorfalán. Mivel egyre többen rohantak rá, Johnrocknak passzolta a labdát, aki már ott várt rá a sorfal mögött. Szurkolóik örömujjongásától kísérve Johnrock felemelte a labdát, hogy mindenki jól láthassa, miközben üldözői elől futott. Johnrock élvezve a helyzetet, hátrafordult futás közben, hogy kinevettesse az utána loholó ellenfeleket, majd Richardnak passzolta a labdát.

Ahogy Richard elkapta, mindenfelől felé indultak a támadók. Elfordult az egyik elől, hirtelen irányt váltott, próbálva kikerülni a blokkolókat. Annak ellenére azonban, hogy a társai szintén igyekeztek Richardnak szabad pályát biztosítani, egyre szorosabbra zárult körülötte az ellenséges gyűrű. Ahogy az egyik játékost megpróbálta kikerülni, egy másik vállon ragadta, és mintha csak egy gyerek volna, a földre lökte. Richard ráébredt, hogy nem tudja megtartani a brokot, azt pedig semmiképp nem akarta, hogy mind rávessék magukat összetörve a csontjait. Ezért, ahogy földet ért, azonnal eldobta a labdát. Bruce rohant, hogy jó helyen legyen jó időben. Elkapta a labdát, de azon nyomban el is gáncsolták.

Ekkor megszólalt a kürt, amely az uralkodó csapata számára a támadó idő végét jelezte. Egy pontot szereztek, de Richard örülhetett, hogy a másodikat sikerült kivédenie.

Ahogy a saját térfele irányába kocogott, szemrehányást tett magának, mert hagyta az érzelmeit eluralkodni a gondolatain. Nem figyelt eléggé. Az agya máshol járt, s ha ezt így folytatja, megöleti magát.

Csak úgy segíthet Kahlannak, ha összpontosít.

A társai ziháltak, előre dőlve, kezüket a térdükre téve pihentek. Csüggedtnek tűntek.

– Jól van – szólalt meg Richard, ahogy beérte őket – kaphattak egy kis ízelítőt a dicsőségből. Most azonban elkapjuk őket.

Ettől mind vigyorogni kezdtek, felderítette őket a szavaival.

Amint elkapta a brokot, melyet a bíró felé dobott, a társaira pillantott.

– Mutassuk meg nekik, kikkel állnak szemben! Játsszunk egy-hármat, azután pedig fordítsuk meg! Gyorsan felmutatta az egyik ujját, majd hármat, ha esetleg nem hallották volna jól a borzalmas zajban.

– Gyerünk!

Egy emberként indultak el, halálos iramban, és azon nyomban szoros alakzattá formálódtak Richard körül. A blokkolók nem törtek ki előre, a szélsők sem oldalra. Ehelyett együtt maradtak, olyan szorosan, ahogy csak tudtak, miközben teljes erőből futottak.

A másik csapatnak tetszett a taktika. Ez az ő stílusuk volt – a brutális erőn alapult. Szurkolóik biztatása közepette egyenesen Richardék felé vették az irányt.

Richard játékosai Jagang játékosait figyelték. Egészen addig vártak, míg el nem érték a kijelölt területet, majd a becsapódástól másodpercekre hirtelen minden irányban szétspricceltek.

Annyira váratlanul történt az egész, hogy a riválisok megtorpantak, majd össze-vissza forgolódni kezdtek, nem tudván eldönteni merre menjenek, kit kövessenek. Richard emberi őrült cikk-cakkban futottak, melynek látszólag semmilyen ritmusa, vagy célja nem volt. Jagang embereinek fogalma sem volt, kit blokkoljanak, kit vegyenek üldözőbe, merre tartanak. A masszív támadó alakzat a pillanat törtrésze alatt totális káosszá szóródott szét.

A nézők hangosan hahotáztak.

A többiekhez hasonlóan Richard is őrült tempóban futott, csakhogy nála ott volt a brok. Mire ez a tény az ellenfelek tudatáig is eljutott, Richard már a legtöbbjüket megkerülte, s rég az ellenséges térfél mélyén járt. Ekkor két blokkoló felé vette az irányt, ő pedig inaszakadtából futni kezdett.

Ahogy a pontszerző zónát elérte, azonnal elhajította a labdát. Ebben a pillanatban már le is döntötték a lábáról, de túl későn ahhoz, hogy az esés eltérítse a labdát, amely szépen a hálóba repült. Richard az őt meglökő játékossal együtt a földre zuhant. Szerencséje volt, hogy az is teljes erőből futott, mert így a lendülettől átrepült a háta fölött, és nem esett rá.

Gyorsan felpattant, s már futott is vissza a saját térfelére. Most egyenlített, de ez nem volt elég. Előnyre kell szert tennie. Amit eltervezett, még nem valósult meg, folytatni kellett a játékot.

A játékostársak szélesen vigyorogva olyan gyorsan foglalták el a kezdő pozíciót, ahogy csak tudták. Richardnak semmit nem kellett mondani, hiszen korábban már egyeztettek. Ahogy a bíró odadobta a brokot, azonnal megindultak.

Megint ugyanabban a szilárd alakzatban vágtak át a pályán, mint az előbb. Ezúttal azonban Jagang játékosai az utolsó pillanatban szétváltak, hogy megállítsák a szétszóródni készülőket. A tömeg hangosan éljenzett.

Richardék azonban, ahelyett, hogy szétváltak volna, szorosan együtt maradtak, s gond nélkül vágtak át a szétszóródott ellenséges játékosok között. Az előre futó kettő, majd harmadik védő még csak le sem lassította őket. Az ellenfél hirtelen rádöbbent, mi történik, de már túl későn. Richardék máris a jobb oldali pontszerző zóna felé vették az irányt. Amint elérték, a társai védőn megálltak mögötte, ő pedig eldobta a labdát. Figyelte, ahogy a sötét égen suhan, megvilágítja a fáklyák fénye, majd a hálóba talál. A tömeg ujjongott. A játékidő végét jelző kürt felharsant.

A bíró a pálya közepén bejelentette az állást: A bajnokcsapat egy, a kihívó csapat két pontot szerzett.

Ekkor azonban, mielőtt még befejezhette volna a bejelentést, és megfordították volna a homokórát, Richard meglátta, hogy valamit néz. Jagang volt az. Már ott figyelte a játékot a számára elkerített részen. Nicci állt mellette, a hátuk mögött egy kicsivel pedig Kahlan és Jillian.

Mindenki várt, a bíró pedig odament az oldalvonalhoz, hogy meghallgassa, mit kíván mondani az uralkodó. Bólintott, majd visszatért középre, ahol bejelentette, hogy a második pont semmis, mert már a kürtszó után ért a labda a hálóba. Az eredmény tehát döntetlen.

A nézők egyik fele a dühtől, míg a másik fele váratlan szerencséje feletti örömében kezdett ordítani.

Richard társai mérges ellenvetéseket kiabáltak, ő azonban közéjük rontott. A tömeg olyan hangosan zúgott, hogy attól tartott, az emberei nem fogják hallani, amit mondani akar, ezért a torka elé tette a hüvelyk ujját, majd elhúzta előtte, ezzel jelezve, hogy fejezzék be a vitát.

– Nem tehettek semmit – kiáltotta. – Nyugodjatok le, és koncentráljatok!

Abbahagyták a kiabálást, de nagyon feldúltak voltak. Richard is így érzett, viszont tudta, hogy a helyzeten úgysem tud változtatni, hiszen a Császár parancsára törölték a pontot. Taktikát kellett váltani.

– Meg kell állítanunk őket – mondta, ahogy a csapat előtt lépkedett. – Amikor ismét mi jövünk, egy az öthöz játszunk. Felmutatta egy majd öt ujját. Mindenki bólintott, hogy érti. – A történteket nem tehetjük semmissé, de megakadályozhatjuk, hogy több pontot szerezzenek. Utána pedig, amikor mi támadunk, visszaszerezzük, amit elvettek tőlünk. Ne arra gondoljatok, ami már elmúlt, hanem arra, ami előttünk áll!

Az emberei egyként bólintottak, miközben felsorakoztak, hogy felkészüljenek az ellenséges támadásra. Még mindig mérgesek voltak, de már hajlandók voltak haragjukat a másik csapat ellen fordítani.

Jagang csapata kissé lagymatagon indult. Még mindig hatott rájuk a váratlan szerencse öröme. Csonttörő csattanással rohant frontemberüknek a védők összeszedett magja. Richard büszke volt rájuk, hogy képesek voltak megfordítani és kihasználni a haragot, amit éreztek.

Az ütközés utáni kavarodásból Johnrock került elő elsőként a brokkal a kezében, majd odadobta Brucenak, amikor a támadók kezdték megközelíteni. Bruce Richardnak passzolt, aki előrefutott, s teljes erővel, a nézők nagy derültségére, eldobta azt a kétpontos gólvonalról. A labda bement, de a pont persze nem számított, a tömeg mégis úgy üvöltött, mintha számított volna. A hangorkántól rengett a föld. Ez volt az elégtétel az elvett pontért. Richard ezzel akart borsot törni Jagang orra alá.

Szurkolóik egyként kántálták:

– Négy – egy! Négy – egy! Négy – egy!

Az állás persze hivatalosan még mindig egy-egy volt, de a szurkolók szemében nem.

A következő támadásnál, amikor a frontember a gólzónához futott, majd eldobta a brokot, Richard egyik embere magasra felugrott, és sikerült annyira elütnie a labdát, hogy az elkerülte a hálót. Amikor megszólalt a kürt, az eredmény még mindig döntetlen volt.

Az első támadásnál Richard már majdnem a gólvonalnál járt, amikor szerelték. Az ellenséges védő elkapta a lábát. Esés közben Johnrock felé dobta a labdát, akinek sikerült felszednie a földről még mielőtt az egyik ellenfél megkaparinthatta volna. Elérte a gólvonalat, és lőtt. Richard a földön fekve figyelte, ahogy a labda bemegy a hálóba. Pontot szereztek.

Johnrock magánkívül volt az örömtől, mindkét kezét a levegőbe emelve ugrándozott, mint egy kisfiú. A tömeg ünnepelt. Richardnak is muszáj volt mosolyognia, miközben sikerült kiszabadulnia ellenfele szorításából, aki még azért végül jól hátba vágta. Ő azonban nem harapott rá a csalira. Okosabb volt annál, hogy verekedésbe keveredjen, amíg a brok nincs játékban.

Utolérte Johnrockot, akivel együtt futottak vissza a kezdőpozícióhoz, hogy új támadás indulhasson. Richard jobb szélsője vállát ütögetve gratulált.

– Szép volt, Johnrock – próbálta túlüvölteni a nézőket.

– Megszereztem a dicsőséget!

Richardnak ezen már nevetnie kellett.

– Hát persze! A dicsőséget! No meg egy pontot, ami számít!

Miközben felsorakoztak az induláshoz, mindenki a büszkeségtől ragyogó Johnrockot éltette. Felemelte az öklét, mire a csapat a szokásos csapatkiáltással felelt, majd elfoglalta a szokásos helyét Richard jobbján. Bruce a baloldalon állt. A blokkoló játékosok ívben Johnrock elől kanyarodtak el. A cél az volt, hogy a védőket a bal, látszólag védtelenebb oldalra vonzzák.

Ahogy nekiindultak, a Császár játékosai tényleg a baloldal felé indultak, ahogy Richard akarta, de az utolsó pillanatban irányt változtattak, s a védelem legerősebb pontján vágtak át. Ezzel azonban sem Richardot nem tudták megállítani, sem a brokot megszerezni. Valami más volt a céljuk. Richard megérezte a bajt, ahogy a támadók átugrottak az elöl haladó blokkolók fölött.

– Johnrock! – üvöltötte. – Térj ki jobbra!

Johnrock azonban elszántan várta az ütközést. Hárman lehajolva támadtak, a negyedik Johnrock nyakába akasztotta a karját, egy ötödik pedig teljes sebességgel belerohant oldalról, amitől Johnrock nyaka iszonyatosat rándult.

Richard úgy érezte, mintha csak egy rossz álmot látna. A lábai mintha ólomból lettek volna.

Teljes erőből rohant, de elkésett. A csont nagyot reccsent.