Tizedik fejezet

Kahlan védelmezőn ölelte magához Jilliant, miközben próbáltak Jaganggal lépést tartani. A Császárt és kíséretét, ahogy átvonultak a hatalmas táboron, sokan hangos ujjongással, míg jó néhányan csendesen, félelemmel vegyes tisztelettel fogadták. Voltak, akik Jagang nevét kiabálták, vagy hangosan bíztatták, hogy tiporjon el mindenkit, aki a Birodalmi Renddel szemben áll, s voltak, akik a „Jagang az Igazságos” címmel éltették. Kahlant mindig szörnyen elkeserítette, milyen sokan hisznek Jagang illetve a Rend igazságosságában.

Jillian rézbarna szemeivel időnként hálásan rápillantott, mintegy megköszönve, hogy oltalmazza. Ettől Kahlan elszégyellte magát, hiszen ez a védelem csak látszat. Valójában képtelen lenne megvédeni, sőt, ami még rosszabb, könnyen megeshet, hogy Kahlan miatt kerül majd bajba.

Nem. Emlékeztette magát, hogy nem ő lenne az oka, hanem Jagang, a Rend korrupt hitének legfőbb szószólója, a hamis igazság bajnoka. Az ő fejükben a Rend elferdült hite mindenféle igazságtalanságot szentesít a végső cél érdekében. Kahlan azonban nem felelős, sem részben, sem egészben a mások által elkövetett gaztettekért.

Figyelmeztetnie kellett magát, hogy nem háríthatja a bűnösök vétkét az áldozatra, hiszen azok hibáztatják mindig az áldozatot, akik a gonosz elveket hirdetik. Ő viszont nem vesz részt a mocskos kis játékukban.

Mindazonáltal Kahlan szívét teljesen összetörte, hogy Jillian ismét rémült kis fogoly ezeknek az Óvilágbeli barbároknak a kezében, akik képesek ártatlan embereket megkínozni a legfőbb jó érdekében, holott valójában képtelenek felfogni, mi az, hogy jó. Képtelenek őszinte fájdalmat érezni, mert nem tisztelnek semmit, ami értékes. A jóság sérti őket. Értékek helyett maró irigység vezérli tetteiket.

Amióta Jagang foglyul ejtette, Kahlan számára az egyetlen elégtételt az jelentette, hogy biztosíthatta Jillian szökését. Most még ezt a kis örömet is elveszítette.

Miközben átvágtak a táboron, Jillian szorosan kapaszkodott a derekába, ujjaival a ruháját markolta. Bár az őket körülvevő katonák gonosz természete megrémítette, Jagang személyes testőreitől sokkal jobban rettegett. Ők fogták el. Sokáig sikerült kicseleznie őket, de annak ellenére, hogy az ősi Caska romjainak minden zegét-zugát ismerte, csak gyermek lévén, nem vehette fel a versenyt ezekkel a tapasztalt és elszánt katonákkal. Most ismét fogoly volt, és Kahlan tudta, hogy ezúttal nem tudja kimenekíteni a Rend karmai közül.

Ahogy csendesen haladtak előre a sárban, össze-vissza felvert sátrak, halomban álló étel, fegyverek, szekerek között, Kahlan fölemelte Jillian fejét, hogy megnézze az arcán a sebet. Már legalább nem vérzett. Jagang gyűrűje csúnyán felhasította a bőrt a kislány arcán, de Kahlan azt kívánta, bárcsak ez lenne a legnagyobb gondja. Gyengéden megsimogatta a lányka fejét, hogy megjutalmazza bátor mosolyáért.

Jagang szörnyen elégedett volt. Egyrészt, mert sikerült visszaszereznie egy szökevényt, másrészt mert így újabb eszköz volt a kezében, amellyel kínozhatta s a markában tarthatta Kahlant. Most azonban mégis sokkal jobban érdekelte, amit a föld alatt találtak. Kahlannak az volt az érzése, hogy Jagang többet tud erről, mint amennyit elárul. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amikor kiderült, hogy találtak valamit a gödörben. Szinte hidegen hagyta.

Amint biztosította a terület lezárását, s eltávolította a közkatonákat, szigorúan meghagyta a tiszteknek, hogy azonnal értesítsék, ha áttörik a falat és bejutnak, mindegy, mit találnak az Azrith-síkság mélyén. Miután meggyőződött róla, hogy mindenki megértette, hogyan kell kezelni a leletet, majd elkezdődött a szorgos munka, máris újra a bajnoki meccseknek szentelte a figyelmét. Alig várta, hogy megmérettesse a saját csapatát.

Kahlannak már több játékot végig kellett néznie, így egyáltalán nem vágyott rá, hogy még többet lásson, már csak azért sem, mert a játék izgalma, brutalitása mindig felkorbácsolta a férfi testi vágyait. Egyébként is elég félelmetes természete volt, hajlamos a spontán, könyörtelen erőszakra, egy Ja'La meccsekkel teli nap után azonban, felfokozott idegállapotában még konokabbá vált.

Az első meccs után aljas vágyaival Kahlant vette célba. A lány először rémülten tiltakozott, de megértette, hogy Jagang úgyis megteszi, amit akar, nincs semmi, amivel megállíthatná. Teljesen megbénította a rettegés, szótlan megadással tűrte, hogy a férfi maga alá gyűrje. Elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia kéjvágyó tekintetét, miközben tudatát egy másik helyre kényszerítette. Megfogadta, hogy forrongó dühét majd akkor engedi szabadon, ha eljön a megfelelő idő és alkalom, amikor nem lesz hiábavaló.

Jagang azonban akkor váratlanul eleresztette.

– Azt akarom, hogy tudd, ki vagy, amikor megteszem veled – mondta. – Azt akarom, tudd, mit jelentek neked, hogy amit teszek, jobban gyűlöld, mint bármit egész életedben! Emlékezned kell, ki vagy, mindennel tisztában kell lenned ahhoz, hogy ez tényleg erőszak legyen… márpedig én azt akarom, hogy az elszenvedhető legrosszabb erőszak legyen! Azt akarom, hogy olyan gyermeket foganj, akire az a férfi nem szívesen gondol, mert szörnyetegnek látja majd.

Kahlan el sem tudta képzelni, kiről beszél Jagang. Ki lehet az a férfi?

– Hogy így legyen, teljesen tudatában kell lenned, hogy ki vagy, mindannak, amire ez a tett kihat, aminek árt, amit örökre beszennyez.

Ez a gondolat, hogy megtízszerezze a szenvedését, fontosabb volt a számára, mint a vágyai kielégítése. Ebből Kahlan tisztán látta, milyen bosszúszomjas Jagang, milyen sóvárogva vágyja az ő szenvedését.

A türelem tette Jagangot igazán veszélyessé. Gyakran cselekedett hirtelen felindulásból, de hiba lett volna azt hinni, hogy emiatt könnyen csábul meggondolatlan tettekre.

Mindenképpen meg akarta értetni a lánnyal a felsőbbrendű célt, amiben hisz, ezért elmagyarázta neki, hogy mindenkit így büntet, aki felingereli. Rámutatott, hogy ha ezeket az embereket megöli, azok holtan nem szenvednek. Ha azonban borzalmas kínokat kell kiállniuk, ők maguk könyörögnek halálért, melyet megtagadhat tőlük. Hosszas szenvedéseik alatt megbizonyosodhat róla, hogy megbánták bűneiket, és siratják azt, ami már nem lehet az övék.

Számára is pontosan ezt tartogatta: a megbánás és a szörnyű veszteség érzésének kínját. Most az emlékek hiánya megakadályozza ebben, tehát vár, amíg el nem jön a megfelelő alkalom. Miközben pedig visszafogta sürgető vágyait e nagyobb cél érdekében, számtalan másik foglyul ejtett nőt hurcolt az ágyába.

Kahlan csak remélte, hogy Jilliant még túl fiatalnak találja. Persze nem érdekelné a dolog, ha a lány okot adna rá, hogy megbüntesse, ebben biztos volt.

Miközben átvágtak a már elkezdődött meccsre összesereglett, hangosan szurkoló katonák közt, a testőrök mindenkit távolabb tessékeltek, ha úgy ítélték meg, hogy túl közel került a Császárhoz. Ha pedig nem mozdult elég gyorsan vagy szolgálatkészen, a fején csattant az őrök ökle. Csak egy félig öntudatlan részeg mert ellenszegülni. Nem volt hajlandó félreállni, még egy Császár kedvéért sem, megvetette a lábát, és vakmerően fenyegetőzni kezdett. Az egyik őr habozás nélkül a hasába mártotta görbe kését. Az incidens egy pillanatra sem tartóztatta fel a királyi menetet. Kahlan eltakarta Jillian szemét, hogy ne kelljen látnia, amint a férfi zsigerei a lábuk elé ömlenek.

Az eső elállt, Kahlan hátratolta köpenye csuklyáját. Sötét felhők csüngtek alacsonyan az Azrith-síkság fölött, amitől a nőben csak még inkább fokozódott a bezártság érzése. A párás, borús égbolt nem ígért napsütést a tél első hűvös, esős napján. Mintha az egész világ lassan hideg, néma, örök szürkeségbe süllyedne.

Ahogy elérték a Ja'La pálya szélét, Kahlan lábujjhegyre állt, hátha az őrök válla felett vagy mellett jobban szemügyre veheti a játékosok arcát, akiket már magával ragadott a heves küzdelem. Amikor rádöbbent, hogy úgy viselkedik, mint akit érdekel a játék, gyorsan letette a talpát. Nem akarta, hogy Jagang rákérdezzen hirtelen támadt érdeklődésének okára.

Nem a meccset akarta látni, hanem a szürke szemű férfit, aki szándékosan a sárba zuhant, hogy eltakarja az arcát Jagang vagy Ulicia Nővér elől.

Ha azonban eláll az eső, hamarosan nagy bajban lesz, hiszen a sár már nem oldja meg többé a problémáját. Persze, ha tovább esik, akkor is előbb-utóbb gyanús lenne, hogy Karg parancsnok frontembere állandóan sáros arccal szaladgál. A sár inkább elárulja, semmint elrejti. Csak arra lesz jó, hogy felkeltse Jagang gyanakvását. Kahlan félt belegondolni a következményekbe.

A játékot figyelő katonák hirtelen felzúdultak, majd hangosan bíztatni kezdték az egyik csapat frontemberét, aki bejutott az ellenfél területére. A védőjátékosok már rohantak is, hogy megállítsák. A nézők üvöltése közepette a játékosok egymás tetejére zuhantak, míg néhányan a térfelüket védve háttérben maradtak.

A Ja'La-ban a játékosok iszonyú gyorsasággal rohantak, tértek ki egymás elől, vagy blokkolták illetve üldözték a brokkal előretörő játékost. Broknak hívták a nehéz, bőrborítású, emberfejnél alig kisebb labdát. Arra törekedtek, hogy minél előbb megszerezzék a labdát, megfordíthassák a támadást, és ők szerezhessenek pontot vele. Gyakori volt az esés, sokszor fellökték egymást, és a mez nélkül játszó férfiak teste hamarosan nemcsak az izzadságtól, hanem a vértől vált csúszóssá.

A négyzet alakú pályát különböző vonalak osztották fel. Minden sarok pontot ért, tehát két gólszerző, illetve védendő helye volt mindkét félnek, viszont csak a frontember szerezhetett pontot, és csak akkor, ha az ő csapata kapott időt. Még az is meg volt szabva, hogy csak akkor számított a gól, ha az ellenfél térfelének egy meghatározott részéről indult a támadás. Innen, a pálya teljes széltében elterülő gólszerző zónából dobhatta az ellenfél hálójába a labdát.

Nem volt egyszerű pontot szerezni, egyrészt a nagy távolság miatt, másrészt a háló mérete miatt.

Hogy még inkább megnehezítsék a gólszerzést, az ellenfél megakadályozhatta, hogy a frontember eldobja a labdát, kilökhették a gólzónából vagy dobás közben szerelhették. A brokot fegyverként is használták, hogy a beavatkozó játékosokat eltérítsék. A támadók igyekeztek feltartóztatni az ellenfél játékosait, hogy ezzel szabaddá tegyék a pályát a kapu előtt, illetve távol tartották őket a frontemberüktől, hogy szabadon kapura dobhassa a labdát. Gyakran kétfelé váltak, és a két stratégiát egyszerre alkalmazták. Mindkettőnek megvolt az előnye és a hátránya.

Egy másik részt is kijelöltek a gólzónán kívül, ahonnan szintén meg lehetett kísérelni a dobást, viszont ha az innen eldobott brok célba talált, az a szokásos egy pont helyett kettőt ért. Persze a frontemberek ritkán kísérelték meg a dobást ekkora távolságból, mert gyakran ez a gólszerzés lehetőségének elfecsérlését jelentette. Viszonylag kicsi volt az esélye, hogy innen betaláljanak a hálóba, az ellenfélnek viszont sokkal nagyobb a lehetősége a beavatkozásra. Általában csak végső elkeseredésükben folyamodtak a csapatok ehhez a lehetőséghez, amikor már csak ez az egy lehetőségük maradt a győzelemre, mielőtt kifutnának az időből.

Ha az ellenfél csapatának sikerült leszerelnie a frontembert, akkor, és csak akkor szerezhette meg a szélső játékos a brokot és indíthatott támadást. Ha az eldobott brok nem talált a hálóba vagy elejtették a labdát, akkor visszakapták ugyan, de a csapatnak a saját térfeléről kellett újra indulnia, ami azonban az idejük rovására történt.

Voltak olyan részek a pályán, ahol a frontember biztonságban volt, ahol nem lehetett megtámadni és a labdát elvenni tőle. Viszont könnyen csapdába is lehetett esni ezeken, ahonnan azután képtelen volt újra kitörni és a támadást folytatni. Viszont a labdát lepasszolhatta a szélső játékosnak, aki visszadobhatta neki, amikor a támadás újraindult. A pálya többi részén az ellenfél bárhol megszerezhette a brokot, hogy a támadók ne dobhassanak kapura. Ha azonban ez megtörtént, a védők nem szerezhettek pontot, amíg a támadók ideje le nem járt, viszont megpróbálhatták megtartani a labdát, és ezzel elvenni a támadók pontszerzési lehetőségét. A támadók persze elkeseredetten próbálták a brokot visszaszerezni. Általában ezek voltak a meccs legvéresebb pillanatai.

Homokórával mérték az időt, amely mindkét félnek rendelkezésére állt. Ezalatt szerezhettek pontot. Ha nem volt kéznél homokóra, egy lyukas vödörrel helyettesítették, amelyből folyamatosan csöpögött a víz. Bizonyos esetekben bonyolultnak tűnhettek a szabályok, de általánosságban nem sok megkötést jelentettek. Kahlan gyakran úgy érezte, nincs is más szabály, csak az időkorlát.

Ez az időkeret biztosította, hogy mindkét fél birtokolhassa a labdát, s fenntartotta a játék dinamizmusát. Gyors, fárasztó játék volt, szinte lehetetlen volt pihenni közben.

Mivel nagyon nehezen ment a pontszerzés, általában három-négy ponttal zárultak a meccsek, a különbség pedig legfeljebb egy, esetleg két pont lehetett.

A hivatalos játékidőt a homokóra meghatározott számú megfordítása jelentette, de döntetlen esetén a játék folytatódott egészen addig, amíg az egyik csapat újabb pontot nem szerzett, mindegy hányszor kellett fordítani ehhez. Ha ez megtörtént, a másik csapat még egy időkeretet kapott, hogy egyenlíthessen. Amennyiben ennyi idő alatt nem sikerült, akkor veszítettek, s a játék véget ért. Ha sikerült pontot szerezniük, a másik csapat is újra próbálkozhatott. A hosszabbítás egészen addig folytatódott, amíg az egyik csapat nem tudott többé egyenlíteni. A Ja'La tehát soha nem végződhetett döntetlennel. Mindig volt egy vesztes és egy nyertes csapat.

Akár kellett hosszabbítani, akár nem, a játék végén a vesztes csapatot felvonultatták a pályára, és minden játékost megkorbácsoltak. A büntetést egy csomózott, szegecselt bőrszíjakból álló korbáccsal hajtották végre. Minden játékosra annyi ütést mértek, ahány ponttal veszítettek. A tömeg lelkesen számolta a pálya közepén térdeplő játékosok hátára mért ütéseket. A nyertesek gyakran a pálya szélén parádéztak, úgy fogadták a nézők éljenzését, míg a vesztesek lehajtott fővel tűrték a korbácsütéseket.

Mivel ilyen elkeseredett versengés folyt a csapatok között, a végső büntetés hátborzongató látványt nyújtott. Elvégre a játékosokat a harcokban tanúsított brutalitásuk s nem csupán a játékban való ügyességük alapján választották ki, így a nézők véres játékra vágytak. Még a tábort követő nőket sem riasztotta az erőszak, sőt csak még lelkesebben próbálták magukra vonni kedvenc játékosaik figyelmét.

Az Óvilágbeliek számára a szex és az erőszak elválaszthatatlanul összefonódott, akár a Ja'La-ról, akár egy város kirablásáról volt szó.

Ha nem sikerült elég véresre a játék, az felingerelte a közönséget, mert azt hitték, a játékosok nem adnak bele mindent. Kahlan egyszer szemtanúja volt, hogy Jagang kivégeztette az egyik csapat összes játékosát, mert szerinte nem játszottak teljes erőbedobással. A kivégzés után a véres pályán soron következő csapatok azután mindent megtettek, hogy a hasonló sorsot elkerüljék.

Minél kegyetlenebbek voltak a játékosok – a tömeg szemszögéből – annál élvezetesebb volt a meccs. A végtagtörés mindennapos eset volt, de ugyanígy a koponyatörés is. Ha egy játékos, egy korábbi mérkőzés alkalmával megölte az egyik ellenfelét, ez széleskörű ismertséget, sőt elismerést jelentett számára. Az ilyen játékosokat istenítették, így a játék kezdetén a tömeg éltetése és ujjongása közepette vonulhattak pályára. Az ilyenek kegyeit a nők is jobban keresték.

A Birodalmi Rend számára az Élet Játéka az életre-halálra harcot jelentette.

Kahlan közvetlenül Jagang háta mögött állt a pálya közepéhez közel. A játék már elkezdődött, mialatt ők az építkezésen jártak. A testőrök Jagangot oldalról és hátulról védték. Kahlan külön őrei pedig őt vették körbe, nehogy kedve támadjon elkóborolni. A lány attól tartott, hogy a szurkolók felfűtött érzelmei meg az alkohol, amit elfogyasztottak, még több erőszakot eredményeznek majd.

Jagang azonban, bár őröket tartott, úgy tűnt, nem tart az erőszaktól, hiszen ő is azzal szerezte hatalmát, s a könyörtelenségének köszönhette, hogy meg is tartotta. Kevesen értek fel testi erejével, még a legtermetesebb testőrei között is alig volt ilyen. Kahlan biztos volt benne, hogy minden gond nélkül képes lenne puszta kézzel betörni egy ember koponyáját. Ráadásul Jagang Álomjáró volt, megtehette volna, hogy egyedül sétálgat a legaljasabb részeg katonák között, akkor sem lett volna mitől félnie.

A Ja'La pályán éppen egymásnak rohant a két csapat. Kahlan a frontembert figyelte, aki elejtette a brokot, ahogy mindkét oldalról rárohantak. Térdre rogyott, és kezét a bordáira szorítva zihálva lélegzett. Nem az a férfi volt, akit a lány keresett.

Megfújták a kürtöt, ezzel jelezve, hogy a csapat támadóideje lejárt. A másik fél szurkolói hangosan ujjongtak örömükben, hogy az ellenfélnek nem sikerült a pontszerzés. A bíró a másik térfélre vitte a brokot, ahol átadta a másik csapat frontemberének. Kahlan halkan felsóhajtott. Ez sem az a férfi volt. Ahogy a homokórát megfordították, ismét felhangzott a kürt. A frontember a többi játékossal együtt azonnal megindult, az ellenfél pedig rohant, hogy felvegye a védelmi pozíciót.

A testek borzalmas erővel csapódtak egymásnak. Az egyik játékos felordított fájdalmában. Jillian, aki az őrök mögött állva nem sokat látott a történésekből, még kisebbre húzta össze magát a fájdalomkiáltások hallatán. Szorosan Kahlanhoz bújt. A játék folytatódott, miközben a bíró segítői kihúzták a megsérült játékost a pályáról.

Jagang úgy vélte, eleget látott, megfordult, s a következő pálya irányába indult. A játékra összesereglett tülekedő tömeg szétnyílt a távozó Császár előtt. Rengetegen voltak, pedig az egész tábornak csak egy kis töredékét jelentették.

A rámpa építése a bajnokság ellenére folytatódott, hiszen az építkezésen dolgozóknak még így is rengeteg idejük maradt, hogy a műszakuk lejárta után megnézzenek néhány mérkőzést, melyek egész nap, estébe nyúlóan követték egymást. Kahlan beszélgetésfoszlányokból annyit megtudott, hogy a legtöbb csapat azért játszik, mert ki akarja vívni a Császár csapatával szembeni megmérettetés jogát. A bajnokság jótékony figyelemelterelést jelentett a katonák számára az építési munkálatok egyhangúsága mellett, amit jelen helyzetben a Népek Palotájának véget nem érő ostroma jelentett.

Hosszú időbe telt, mire átvágtak az éljenző, ordítozó vagy éppen fújjoló nézősereg között, a sáros, mocskos, bűzölgő táboron keresztül, s végre elérték a következő játék helyszínét. Itt elkerítettek egy részt az uralkodó és kísérete számára. Jagang beszélgetésbe kezdett tisztjeivel az egymás ellen játszani készülő két csapatról. Nyilvánvaló volt, hogy a most következő meccset rátermettebb két csapat játssza majd, mint az előzőt, az összecsapás pedig valami oknál fogva nagyobb látványosságnak ígérkezett.

A két frontember máris megérkezett a pályára, hogy sorsot húzzanak, amely eldönti, ki kezdi a játékot. A tömeg várakozásteljesen elcsendesedett. A két férfi kihúzott egy-egy szalmaszálat a bíró markából, majd magasra tartották, hogy mindenki láthassa. Aki a rövidebbet húzta, szitkozódott egy sort, a másik pedig diadalittasan lendítette a levegőbe a karját, miközben ő is, a társai is, sőt a szurkolótábor is kitörő örömmel fogadták a szerencsés kezdést.

Aki a hosszabbat húzta, eldönthette, hogy ő kíván-e kezdeni, vagy átadja a lehetőséget a rövidebbet húzó csapatnak. Persze nem volt olyan csapat, aki átengedte volna az első pontszerzési lehetőséget az ellenfélnek, mert az első pont megszerzése mindig jót jelentett, a győzelmet vetítette előre.

Kahlan abból, amit a tisztek beszélgetéséből elcsípett, arra következtetett, hogy ezt a momentumot sokan sorsdöntőnek tartották az Élet Játékában, ami szinte eldöntötte, ki nyer, és ki veszít. Mintha a szalmaszál maga lett volna a sors kinyilatkoztatása.

Sajnos ez a két frontember sem az volt, akit Kahlan keresett.

Már a játék legelején látni lehetett, hogy ez a két csapat sokkal erősebb, mint a korábban látottak. Minden szerelés óriási erőfeszítést igényelt, a játékosok sokszor szinte ráugrottak egymásra végső elkeseredésükben, hogy megállítsák, vagy éppen megvédjék a pontszerzőket. A frontember, aki a labdával futott, a saját testsúlyát is felhasználta, hogy félrelökje az útjából a védőket, majd amint az egyik megközelítette, nagy ívben oldalra ütött a labdával, hogy elkaszálja. A védő játékos hangosan felnyögött, ahogy a súlyos brok eltalálta, s azonnal elesett. A rajongók rögtön fütyülni és kiabálni kezdtek. Az egyik szélső játékos felmarkolta a labdát, hogy visszadobja a frontembernek, miközben őrült sebességgel szelték át a pályát.

– Sajnálom –, súgta Jillian Kahlannak, mialatt az őrök s a tisztek Jaganggal együtt a játékot figyelték és elemezték.

– Nem a te hibád, Jillian. Te mindent megtettél.

– De annyit áldoztál értem! Bárcsak én is olyan ügyes lennék, mint te! Akkor…

– Csendesen! Most én is fogoly vagyok, és egyikünk sem veheti fel a versenyt ezekkel az emberekkel.

Jillian alig észrevehetően elmosolyodott.

– De legalább együtt vagyunk!

Kahlan lopva viszonozta a mosolyt. Az őrökre pillantott. Magával ragadta őket a játék izgalma.

– Megpróbálom kigondolni, hogyan szökhetnénk el – suttogta.

Jillian időről időre megpróbált a nagydarab katonák között kikukucskálni, hogy láthassa, mi folyik a pályán. Amikor Kahlan észrevette, hogy Jillian a csupasz karját dörzsölgeti, s már reszket a hidegtől, védelmezőn a köpenyébe burkolta a kislányt, majd mindkét karjával átölelte, hogy felmelegítse.

Ahogy telt az idő mindkét csapatnak sikerült egy-egy pontot szereznie, viszont úgy tűnt, egyik sem képes előnyhöz jutni, ami azt jelentette, hogy a hosszabbítások még nagyon sokáig elhúzódhatnak.

Nem tartott azonban olyan sokáig, mint gondolta, még csak hosszabbításra sem került sor, mert az egyik csapat frontemberét alacsonyan szerelték, miközben egy másik védő, a másikkal összehangolt támadást hajtva végre, bevágott elé, és a vállával a mellkasának rohant. A csatár rongybabaként zuhant a földre, valószínűleg eltört a gerince. A tömeg őrülten tombolt.

Kahlan magához szorította Jilliant és elfordította a fejét.

– Ne nézz oda!

A kislány közel állt hozzá, hogy elsírja magát.

– Miért játszanak ilyen kegyetlen játékot?

– Mert kegyetlen emberek – válaszolta alig hallhatóan Kahlan.

Időközben egy másik játékost neveztek ki a halott frontember helyére, miközben azt az egyik oldal fülsiketítő ovációja, illetve a másik oldal dühös ordítása közepette levitték a pályáról. Már-már úgy tűnt a két szurkolótábor egymásnak esik, de a kedélyek gyorsan elcsitultak, ahogy a nézőket magával ragadta a gyorsan újrainduló játék.

A játékosok, az új csatárral az élen, hősiesen küzdöttek, de nyilvánvaló volt, hogy az új frontember nem ér fel a régivel, máris vesztésre álltak. Mire a játékidő letelt, két pont hátrányban voltak, ami fölényes győzelmet jelentett az ellenfélnek. A pontkülönbség s a durva szerelés sokat lendített a csapat hírnevén.

Jagang és a tisztek elégedettek voltak a játék kimenetelével, hiszen biztosította mindazt, amit ettől a sporttól elvártak: brutalitást, vért, könyörtelenséget. Az őröket szinte megmérgezte a játék gyilkos hangulata, suttogva elemezték, kinek melyik összecsapás tetszett a legjobban s miért. A meccs meg a korbácsolás által őrült módon feltüzelt nézők alig várták a következő játékot.

Várakozás közben ritmikus skandálásba kezdtek, ezzel sürgetve a következő két csapatot. A monoton dallamot tapssal kísérték.

Egyszer csak megjelent az egyik csapat a pálya túlsó szélén, jobb oldalon. Abból, ahogy a tömeg felzúdult, egyértelmű volt, hogy ismerik és kedvelik a pályára érkezőket. A játékosok a fejük fölé emelt ököllel vonultak végig a pálya széle mentén a nézők éljenzése közepette.

Jagang egyik őre, aki nem messze Kahlan előtt állt, odaszólt a mellette állóhoz, hogy ez a csapat, nem csupán jó, s szerinte darabokra szedik majd az ellenfeleiket. A füttyögésből, ordítozásból ítélve a közönség nagy része is osztotta ezt a véleményt. Láthatóan népszerű, a kegyetlenségükről híres játékosokról volt szó, akiket kedveltek a Birodalmi Rend katonái, s akikre emlékeztek. Az előző játék során felhergelt katonák vérszomjas hangulatban várták a meccs kezdetét.

A rengeteg ember mind a nyakát nyújtogatta, hogy láthassa a baloldalon egy vonalban, mindenféle magamutogatás s hencegés nélkül pályára vonuló másik csapatot.

Kahlan meglepődött, csakúgy, mint mindenki más. A tömeg hirtelen elnémult. Senki sem nevetett.

Túlságosan döbbentek voltak hozzá.