Negyvenhetedik fejezet

 

 

 

Richard, a mahagóni asztalon könyökölve hátrasimította a haját. Annyira fáradt volt, hogy a könyv betűi, melyet éppen olvasott, összefolytak a szeme előtt. Rengeteg könyvet olvasott az utóbbi időben, amitől már szinte elveszítette az időérzékét, s nem követte, hány napja tért vissza a Népek Palotájába.

A Ja'La mérkőzés, a lázadás, Kahlan menekülése Samuellel, a visszajutás a palotába, s az azt követő harc, mintha évekkel ezelőtt történt volna. Verna és még néhány Nővér segítségével Nathannek sikerült Adie-t meggyógyítania, viszont miután kipihente magát, ragaszkodott hozzá, hogy ismét nekivágjon magányos útjának. Mivel a palota elgyengítette az erejét, itt ténylegesen vak volt.

Richard meg tudta érteni, miért akar elmenni, de közben az is eszébe jutott, vajon nem játszik-e a távozásában szerepet az is, hogy nem látja a palota jövőjét. Persze lehet, hogy már senkinek sem lesz jövője, ami miatt aggódhat.

Azután, amit Meiffert tábornok elmondott neki a boszorkányról és a vörös sárkányról, amely az Óvilágban a d'harai katonákra vadászik, hirtelen elveszítette a reményt. Így, hogy az Óvilág utánpótlásának elpusztítására odaküldött hadseregét ilyen támadások érik, Richard nem tudta, mennyi idejük maradt, míg a Rend végül szétmorzsolja őket.

A tábornok hitt a tervben, hogy a Rend erejét a forrásánál kell felszámolni, és egy ideig nagyon hatásosan működött is. Felkutatták, majd elpusztították a szállítmányokat, még mielőtt kijuthattak volna az Óvilágból. A toborzások és a kiképzőtáborok helyén póznákra tűzték a megölt besorozásra váró katonák fejét, felégették a termőföldeket, megsemmisítették az élelmiszerraktárakat, s levadásztak mindenkit, aki a Rend gonosz igéit hirdette.

Az Óvilág lakói kezdték a saját bőrükön érezni a háború rideg valóságát, melyet másokra szabadítottak. Az önelégült káröröm, hogy csapataik északon végre térdre kényszeríthetik a pogányokat, álmatlan rettegésbe fordult. Már féltek, hogy ezek a pogányok bosszút állnak rajtuk. Egyre fogyatkozott a Rend tanításait hirdető tömegek száma. Több városban forradalmak törtek ki a Rend uralma ellen.

Jagang azonban többféleképpen igyekezett ezt ellensúlyozni. A hatóságok azonnal keményen megtoroltak minden engedetlenséget. A városokat, melyekről azt gyanították, hogy a szabadság ügyével szimpatizálnak, felégették, a lakóiból kínzással beismerő vallomásokat csikartak ki, majd tömeges kivégzéseket hajtottak végre. A Rend uralmának megkérdőjelezése rettenetes következményekkel járt. Hogy ténylegesen bűnös volt-e valaki, az nem számított. A cél a büntetés és a tekintély demonstrálása volt, tehát már a gyanú árnyéka elég volt, hogy valakit brutális kínzásoknak vessenek alá. Az emberek gyorsan meghunyászkodtak, majd rettegő alázattal igyekeztek előteremteni a hadsereg számára az ellátmányt.

A rettegés következtében, hogy bárkit a Rend elárulásával vádolhatnak, drámai mértékben megnövelte az északra küldött utánpótlás mennyiségét. A szekérkaravánoknak nem okozott nehézséget összeszedni, amire szükségük volt. Mivel pedig az Óvilág hatalmas volt, a d'harai haderők erőfeszítései ellenére még mindig elegendő készlet érkezett. Richard emlékezett rá, amikor hirtelen újra sonkát osztottak vacsorára, tehát a Rend új taktikája működött, legalábbis egyelőre.

Ezek mind olyan akadályok voltak, amelyek kihívást jelentettek a délre küldött haderőnek. Idővel persze alkalmazkodnak az új körülményekhez, és új megoldásokat találnak a problémák kezelésére, hiszen a harcosok mindig ezt teszik. Ha az ellenség változtat, nekünk is lépnünk kell.

Amit azonban Jagang utoljára tett, az már más kérdés. Egy sárkányt és egy boszorkányt küldött – a leírás alapján Hatot –, hogy vadásszák le az ellátmányra támadó d'harai katonákat. Richard saját tapasztalatból tudta, hogy a magasból sokkal könnyebb észrevenni a csapatokat. Nagyon hatásos volt az ilyen taktika, a boszorkány Tehetségével pedig még halálosabb volt a dolog.

Nemcsak csökkentette az Óvilág elleni támadást, de a katonákat is megtizedelte, amitől még nehezebb lett a helyzetük. Az utánpótlás növelése – még ha egyre több életet követelt is – és a levegőből végrehajtott rajtaütések révén úgy tűnt, Jagang mégis hozzájutott mindenhez, ami a Népek Palotája elleni ostromhoz szükséges. Neki pedig csak ez számított.

Most az a veszély fenyegetett, hogy a Népek Palotája nem lesz képes kitartani. Ha egyszer a rámpa elkészül, s ha újabb alagutakra bukkannak, a Rend képes lesz alulról és felülről is támadni. De még a rámpa önmagában is elegendőnek bizonyulhat. Egy ilyen támadásban biztosan nagyon sokan elesnének a Birodalmi Rend katonái közül, de Jagangot soha nem érdekelte, hány életet veszít, csak a célt tartotta szem előtt, amit előbb vagy utóbb el is fog érni.

Amikor pedig ez megtörténik, márpedig Richard tudta, hogy ez elkerülhetetlen, az lesz a szabadság halála. Mindannyiuk halála.

Richard egyetlen reménye most már az maradt, hogy rájöjjön, hogyan kell használni Orden Szelencéit. Persze egyik Szelence sem volt nála, de még ha nála lettek volna is, akkor sem tudta volna, mit kezdjen velük. Először meg kellett tudnia róluk mindent. A tudás volt a legnagyobb fegyvere, ő pedig elhatározta, hogy jól felfegyverzi magát.

A szoba, amelyben Niccivel tartózkodtak éppen, egy magánkönyvtár volt, amelyet Berdine szerint csupa tiltott könyv töltött meg, melyeket csak a Rahl Nagyúr olvashatott. Erőteljes pajzsok védték a dupla mahagóni ajtót. Darken Rahl időnként megkérte Berdine-t, hogy segítsen neki az ó-d'harai fordításban, de ebben a teremben csak néhányszor járt, Darken Rahl ide általában egyedül jött. Richard és Nicci ebből arra gondolt, hogy itt kellene kezdeniük a keresést.

Berdine már a többi könyvtárat átnézte Vernával és a Nővérekkel, majd mindent, ami bármilyen segítséget jelenthet, Niccihez vittek. A varázslónő, miután mindet átnézte, kiválasztotta azokat, amelyeket szerinte Richardnak is látnia kellett. Néhány tapasztaltabb Nővér segítsége nagyon értékesnek bizonyult a fontos információk felkutatásában.

Nicci mindenkit igyekezett távol tartani Richardtól, hogy az olvasmányaira koncentrálhasson, illetve arra, amit tanított neki. A férfi úgy érezte magát, mint egy remete, ugyanakkor valamelyest élvezte is a csendes visszavonultságot.

Az alacsony könyvespolcok a lambériás falak mentén álltak, hogy a szoba közepén maradjon hely a székeknek és a kanapénak. Ettől a helyiség inkább dolgozószoba, mint könyvtár jelleget kapott. Némelyik polc tetejét apró szobrok díszítették, amitől a polcok inkább vitrinnek, mint könyvespolcnak tűntek.

Richard még a szemközti galériára vezető csigalépcsőt sem próbálta ki, Nicci viszont igen. Míg ő olvasott, a nő még lehozott és az asztalon várakozó halom tetejére rakott néhány kötetet, melyet fontosnak talált. Bár a szoba nem úgy nézett ki, mint egy átlagos könyvtár, amelyet hosszú, könyvekkel telezsúfolt polcok töltenek meg, a finoman megmunkált tárlókon így is legalább ezer kötet állt. Azokból azonban, amelyek őket érdekelték, itt sem találtak túl sokat.

Ennek ellenére a mahagóni asztalon, amely mellett ült, tekintélyes kupac keletkezett a könyvekből, melyeket Nicci a figyelmére érdemesnek talált. Itt a könyvtárszobában nem lehetett tudni, nappal van-e vagy éjszaka. A nehéz, sötétkék bársonyfüggönyöket behúzták, de ha széthúzták volna őket, az sem segített volna, mert csak a lambériás fal húzódott mögöttük. Azért tették fel őket, hogy olyan illúziót keltsenek, mintha a csendes szobának lenne ablaka. Volt viszont jó pár darab lámpa és egy kandalló is, hogy a helyiségnek barátságos és marasztaló hangulatot kölcsönözzön. Richard azonban egyiket sem érezte.

Szünet nélkül dolgoztak, amennyit csak tudtak. Még az ételüket is idehozatták, hogy annyi időre se kelljen megállniuk, amíg esznek. Amikor már nem tudták tovább nyitva tartani a szemüket, egy rövid időre ledőltek aludni a kanapéra.

Nicci, aki mindig a közelében volt, fel-alá járkált az egymástól egyforma távolságban elhelyezett sötétbarna, fehéren erezett márványoszlopokról lelógatott lámpák között. Egy újabb könyvet nézett át éppen. Ellenőrizte, hogy hasznos lehet-e, majd visszament vele a polchoz, visszatette, és egy másikat vett le helyette.

Richard égő vágyat érzet, hogy végre tehessen valamit. Kahlan után szeretett volna menni. Tudta azonban, hogy ez nem olyan egyszerű. Ahhoz, hogy tényleg visszaszerezhesse, meg kellett tanulnia, hogyan használja Orden erejét, még mielőtt túl késő lenne. Tudta, hogy egyedül nem boldogul. Nicci egy percig sem habozott, amikor megkérte, hogy legyen a tanára.

Az első dolog, amit a varázslónő részletesen elmagyarázott neki, a steril mező volt. Azt akarta, hogy a férfi minden következménnyel tisztában legyen. Richard nem ismerte jól a mágiát, és nem tudta akaratlagosan használni az erejét, de Niccinek sikerült vele megértetnie az alapokat. Először nagyon nehezen fogta fel a dolog jelentőségét. Nem látta tisztán, miért okozhat bármilyen kárt az előzetes tudás.

Nicci azonban arról győzködte, hogy a varázslók, akik megalkották Orden mágiáját, hogy hatástalanítsák a Futótüzet, biztosak voltak benne, hogy az érzelmi természetű előzetes tudás megmérgezi a folyamatot, s így az Ordeni mágia hatástalan lesz. Richard viszont kételkedett.

Nicci elmondta, hogyan magyarázta el neki Zedd, hogy az előzetes tudás ilyen hatása nem pusztán elmélet, hanem az igazság. Zedd szerint maga Richard a bizonyság erre, mert szerelmes lett Kahlanba, de az Inkvizítor ereje nem hatott rá. Bármilyen előzetes tudás lehetetlenné tette volna Richard számára, hogy megoldja ezt a problémát, mert Kahlan mágiája, amikor először szabadul rá akaratlanul, elragadta volna. Bár, hogy mi volt a megoldás, soha nem mondta el Niccinek, annyit igen, hogy Richardnak semmit sem volt szabad tudnia még arról sem, hogy egyáltalán létezik megoldás, mert akkor a dolog soha nem működött volna.

Tehát Zedd szerint a Kahlannal lévő kapcsolatával maga Richard bizonyította az Ordeni Elmélet központi kérdését –, hogy az előzetes tudás hatással lehet a mágia működésére.

Richard nagyon is jól tudta, miről beszél Nicci, pedig a nő csak sötétben tapogatózott, hiszen ő élte át az egészet, felismerve a helyzet igazságát. Tudta, hogy akárcsak az ő esetében akkor, most Kahlan esetében is elbukhat a mágia az előzetes tudás miatt.

Nem elmélet volt, mint ahogy az Orden mágiáját megalkotó mágusok gondolták. Valóság volt: az előzetes tudás beszennyezi a steril mezőt. Richard mindenkinél jobban tisztában volt ezzel.

Az, hogy a szívében is érezte és az elméjével is felfogta, nem mondhat semmit Kahlannak kettejük szerelméről, összeszorította a gyomrát. Bár ez még nem aktuális, remélte, hogy mihamarabb az lesz. Addig azonban még sokat kell tanulnia.

A sok történelmi beszámoló alapján, amit a könyvtárban talált, és azokból a nagy háború előtti időkről szóló könyvekből, melyeket a Nővérek találtak, Nicci képes volt összerakni egy elméletet Richard Tehetségének működéséről. Szerinte nem azért találta Richard annyira nehéznek a Tehetsége irányítását, mert úgy nőtt fel, hogy semmit nem tudott róla, hanem azért, mert a Harci Mágusok ereje alapvetően különbözik a varázslónőkétől, vagy az átlagos varázslókétól. Richard erejét nem lehetett egyszerűen megnyitni, mint egy csapot, magyarázta, hanem a férfi érzésein keresztül működött, ugyanúgy, mint ahogy az Igazság Kardja.

Ilyen értelemben az Igazság Kardja is olyan, mint a Tehetsége. A működése attól függ, hogy a tulajdonosa miben hisz. Nem okozhat kárt olyasvalakiben, akit a használója barátnak tart, de bárkit elpusztíthat, akit ellenségnek vél. A valóság nem számít, csak az a fontos, hogy mit tart a használója igaznak, az irányítja a Kard mágiáját. Ez a Kard illetve a Harci Mágus erejének működése mögött meghúzódó alapvető elmélet.

Az érzések, érzelmek adták a summázatát mindannak, amit az ember az életből megragadott, átélt, megfigyelt. Mindezek egyetlen pillanatba való sűrítése és előretörése az érzelem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen megítélés önmagában véve helyes. A Kardhoz hasonlóan a Tehetsége is ahhoz kötődött, amit értékelt, fontosnak tartott. Az intellektus feladata volt kiszűrni a valós értékeket, és észérvekkel alátámasztani azokat, hogy az érzelmek ne csupán valósak, de morálisan helytállóak is legyenek.

Ezért volt fontos, hogy a megfelelő személyt válasszák ki az Igazság Kardjának viselésére. Olyan valakinek kellett lennie, aki képes mindezt józan ésszel megítélni.

Szintén a Kardhoz hasonlóan, a Tehetségét is a harag gyújtotta be. A harag tulajdonképpen az értékek kivetülése volt olyan értelemben, hogy az váltotta ki, ha ezek az értékek veszélybe kerültek, például a szerettei, vagy a legnagyobb emberi érték: az élet.

Nicci szerint elképzelhető, hogy soha sem fogja tudni úgy irányítani a tehetségét, ahogy más Tehetséggel rendelkezők képesek voltak rá, mégpedig valószínűleg azért, mert a Harci Mágus ereje alapvetően különbözik, más célt is szolgál, mint például egy Prófétáé, vagy egy gyógyítóé. Mindabból, amit megtudott, arra következtetett, hogy a Harci Mágusi erejének központi eleme a düh, ami érthető, hiszen háborúba nem azért lép valaki, mert élvezi azt, hanem mert valamilyen érték került veszélybe.

Ami azonban Richardot most leginkább érdekelte az volt, hogy megtanulja Orden erejének használatát, mégpedig azért, hogy visszafordíthassa a Futótüzet.

Niccit sokkolta a szimbólumok látványa, melyeket Richard a saját és társai arcára festett. Felismerte, hogy a férfi teljesen új módon kombinálta az ismert elemeket de azt is tudni akarta, hogyan sikerült az ordeni elemeket beépítenie.

Richard elmagyarázta, hogy azoknak a varázsigéknek egy része, melyeket Darken Rahl felrajzolt Orden Szelencéinek kinyitásakor, szintén a halál táncának részét képezik, amelyeket viszont már kifejezetten jól ismert.

Ez a képzettársítás nem volt alaptalan. Zedd egyszer elmondta neki, hogy Orden ereje maga az életerő. A tánc a halállal, amelyet az Igazság Kardjával járt, az élet védelméről szólt, Orden mágiája pedig az élet erejéből származik, és szintén az élet megőrzéséről szól azzal, hogy a Futótűz ellen hat.

Az Igazság Kardja, a Harci Mágus Tehetsége és Orden ereje bizonyos értelemben kibogozhatatlan kapcsolatban álltak egymással.

Ez a kapcsolat Richardnak Baraccus első varázslót jutatta eszébe, azt a férfit, aki évezredekkel ezelőtti könyvét: A Harci Mágusok Ereje és Tehetsége című könyvet kifejezetten neki írta, mégpedig azért, hogy segítséget nyújtson a küldetéséhez. Ez a könyv még mindig Tamarangban volt, ott, ahová Richard elrejtette, amikor egy ideig Hat foglya volt. Richard tudta, hogy Zedd odaindult, hogy levegye Richardról az átkot, amit az ottani barlang falára rajzolt képpel hoztak rá. Mivel pedig a Tehetsége visszatért, a nagyapja nyilvánvalóan sikerrel járt.

Most, hogy Richard újra visszakapta a Tehetségét, ismét eszébe jutott minden szó A Megszámlált Árnyékok Könyvéből. Nicci meg volt róla győződve, s Richardot is meggyőzte róla, hogy a könyv, amelyet megtanult, hamis másolat volt, s ezért nem lehet vele a megfelelő Szelencét kinyitni.

Abban is hitt azonban, hogy még így is, ennek ellenére, minden valószínűség szerint tartalmaz minden, vagy majdnem minden szükséges elemet, amely a megfelelő Szelence kinyitásához kell. Ahhoz, hogy hamis másolat legyen belőle, elegendő volt csak egyetlen sorrenden változtatni, ami persze nem jelentette azt, hogy ettől már az alkotórészek elvesztenék fontosságukat, vagy kevésbé lennének szükségesek.

Evégből Richard felmondta neki a könyvet. Minden elemet feljegyeztek. Ha megtanulja, hogyan rajzolja meg őket, ha majd kezükbe kerül a valódi Megszámlált Árnyékok Könyve, ugyanezeket kell használnia, csak más sorrendben, úgy, ahogy azt a könyv előírja.

Emiatt Nicci tudta, mit kell tanítani Richardnak, a férfi pedig már sokkal előrébb járt ezen az úton, mint ahogy a nő gondolta, hiszen a kulcsfontosságú elemek közül jó pár jelentésével tisztában volt. Az alapokat szinte betéve tudta, valójában ezeket festette magára és a társaira. A tánc a halállal megtanította a jelrendszerre, s mostanra már szinte ösztönösen használta azt.

Richard felfedezte, hogy a varázsigék megrajzolása valójában nem csupán a halállal való tánc leírása, hanem egyben azt is kifejezi, hogyan használja a pengét, vagy hogy hogyan faragjon egy szobrot, mert a dolgok legmélyén ezek a látszólag különböző dolgok összekapcsolódtak. Mindegyikben benne volt a mozgás, a folyamat.

Richardot megdöbbentette a felfedezés, hogy a darabok egy nagy képpé állnak össze. Ahogy a varázsigéket rajzolta, melyekre Nicci tanította, nem találta sem furcsának, sem nehéznek a feladatot, sőt inkább természetesnek érezte. Már ismerte a formákat. Felismerte bennük nemcsak a halállal való tánc elemeit, de a penge mozdulatait is, melyek a harcnál és a szoborfaragásnál is hasonlóak voltak.

Nicci is egyedülálló tanár volt, mert nemcsak azt értette meg, hogy Richard mennyit tud furcsa képességeiről, hanem azt is, hogyan használja azokat. Felismerte mennyire más ez, mint a szokványos bölcsesség, de nem ijedt meg a férfi újszerű látásmódjától, inkább felpezsdítette ez a tapasztalat.

A mágia kreatív használatára vonatkozó elképzeléseit is megértette, és nem is próbálta meg kijavítani, amit Richard csinált, helyette inkább segített neki véghezvinni, amit elkezdett. Nem csupán bemagoltatott vele dolgokat. Arra épített mindent, amit a férfi már tudott, s arra a sajátságos módra, ahogy a dolgokat látta. Mivel tudat alatt érzékelte, mi az, amire a férfi magától, a maga módján rájött, nem vesztegette az idejüket azzal, hogy olyasmit magyarázott, amit Richard már úgyis tudott, helyette olyasmiket tett hozzá a tudásához, melyekre esetleg szüksége volt, mégpedig akkor és ott, amikor kellett.

Nicci az asztalhoz lépett.

– Hogy boldogulsz?

Richard ásított.

– Már nem tudom. Minden kavarog a fejemben.

Nicci szórakozottan bólintott, miközben a kezében tartott könyvet olvasta.

– Amit most kavarodásnak érzel, az valójában az a folyamat, melynek során az agyad megpróbálja megkeresni a kapcsolatokat, az összefüggéseket, azaz rendszerezi, amit megtanultál.

Richard felsóhajtott.

– Lehetséges.

Nicci becsukta a könyvet, majd a mellette álló asztalkára lökte. Ebben is van néhány hasznos dolog, meg kellene nézned.

– Már képtelen vagyok többet olvasni. Összefolynak a szemem előtt a betűk.

– Jól van – azzal a tartójában álló tollra mutatott. – Akkor rajzolj! Le kell tudnod rajzolni a szimbólumokat abból a könyvből, amit befejeztél. Ha az igazi Megszámlált Árnyékok Könyvében hasonló varázsigék vannak, akkor ennyivel máris előrébb leszel.

Richard vitatkozni akart, azt mondani, hogy túl fáradt, de azután eszébe jutott Kahlan. Ha rágondolt, már nem számított semmilyen fáradtság. Emellett ő kérte, hogy Nicci tanítsa, ezért nem elég pusztán azt tennie, amit a nő mond, hanem minden erejét bele kell adnia.

Nicci felbecsülhetetlen tudású, tapasztalt és tehetséges varázslónő volt, aki még Zeddet is képes volt elképeszteni a Tehetségével. Még Verna is azt mondta, hogy nagyon figyeljen Niccire, mert számos területen okosabb, mint bármelyikük. Richard tudta, hogy ez az egyetlen valós esélye, hogy megtanuljon mindent, amire szüksége van. Nem akarta elfecsérelni ezt a lehetőséget.

Maga elé húzott egy darab papírt, majd megmártotta a tollát a tintában. Közel hajolt és rajzolni kezdte a könyvbeli mintákat.

Egy nagy probléma volt még, amelyre semmilyen megoldást sem találtak. A Megszámlált Árnyékok Könyve szerint, amelyet megtanult, a megfelelő Szelence kinyitásához szükséges varázsigéket varázslóhomokkal kell megrajzolni. Nicci szerint, még ha tényleg egy hamis másolatot tanult is meg, az minden bizonnyal igaz, hogy, ha eljön az idő, a mintákat varázslóhomokba kell írni. Bármilyen varázsigék kellenek is majd a végén, e nélkül nem boldogulnak.

Richard elmondta neki, hogy amikor Darken Rahl kinyitotta a Szelencét, beszippantotta az Alvilág, s vele együtt az összes varázslóhomokot is, amelyet a rajzoláshoz felhasznált. Az Élet Kertjében nem maradt több ebből a becses anyagból. Most csak por van az egykori varázslóhomok helyén.

Nicci felnézett az újabb könyvből, melyet éppen lapozgatott.

– Ebben a Szelek Templomáról van szó.

Richard felkapta a fejét.

– Tényleg?

Nicci bólintott.

– Tudod, nem hagy nyugodni, hogyan léphettél át a holtak világán, hogy elmenj oda.

Richard a villámláson keresztül látta meg, és egy ideig egy út is láthatóvá vált, melyen keresztül megközelíthette.

– Sajnálom, de már mindent elmondtam, amit erről tudok.

– A könyv szerint, és az alapján, amit a régi könyvekből megtudtál, a Szelek Templomát leküldték az Alvilágba. Mivel azért tüntették el, mert veszélyes, valahol a nagy űrön túl kell lennie. Az egésznek pontosan az volt a lényege, hogy olyan messzire kerüljön, ahová lehetetlen eljutni.

– Pedig amint megfelelőek voltak a feltételek, megjelent, én pedig beléphettem.

Nicci lassan bólintott, majd folytatta a járkálva olvasást. Hamarosan azonban ismét megállt, s türelmetlenül folytatta.

– Ennek akkor sincs értelme. Lehetetlen eljutni innen oda a holtak világán keresztül. Átkelni az Alvilág űrjén olyasmi, mint átsétálni az óceánon. Mintha azzal, hogy kisétálsz a partra, anélkül juthatnál el a világ másik felén lévő szigetre, hogy bele kelljen lépned a vízbe.

– Lehet, hogy a Szelek Temploma valójában nincs is az Alvilágban. Mintha a sziget ott lenne a part mellett.

Nicci megrázta a fejét.

– Ez ellentmond annak is, ami itt áll, meg annak is, amit elmondtál. Minden forrás azt írja, hogy száműzték az Alvilágon túlra azért, hogy biztonságossá tegyék – ami olyan, mintha az univerzumon túlra küldték volna.

– Rahl Nagyúr – szólt Cara az ajtóból.

Richard ismét ásított.

– Mi az, Cara?

– Van itt néhány ember, aki veled akar beszélni.

Richard, bár nagyon vágyott egy kis szünetre, nem szívesen hagyta abba, amit csinált. Mindent meg kellett tanulnia, hogy visszaszerezhesse Kahlant.

– Fontosnak tűnik – tette hozzá a lány, amikor látta, hogy a férfi habozik.

– Rendben, küldd be őket!

Cara hat, fehér ruhás alakot terelt be a szobába. A félhomályban szinte világítottak fehér ruhájukban, mint a jó szellemek. Megálltak a mahagóni asztalka túloldalán. Richard szemében úgy néztek ki, mint akik kivégzésre és nem meghallgatást kérni érkeztek.

Richard a hat ideges emberről, az öt férfiről és egy kőről Carára nézett.

– Ők a kriptákban dolgoznak – mondta.

– A kriptákban?

– Igen, Rahl Nagyúr. Ők tartják rendben a sírokat.

Richard egyik arcról a másikra nézett. Egyikük sem mert a szemébe nézni. Hallgattak, s a földet bámulták.

– Igen, némelyikőtök arcára emlékszem. Láttalak benneteket, mikor visszajöttem, amikor lent harcoltunk a Birodalmi Rend katonáival.

Iszonyatos feladat lehetett ott rendet csinálni. Elrendelte, hogy az ellenséges katonák tetemét dobják le a sziklapárkányról. Fontosabb dolgai is voltak, mint hogy gyilkosok holttesteiről kelljen gondoskodnia.

A fehérruhások bólogattak.

– Mit kívántok elmondani?

Cara hevesen gesztikulálva avatkozott közbe.

– Rahl Nagyúr, ők mind némák.

Richard a kezében lévő tollal mutatott rájuk, ahogy hátradőlt a székében.

– Mind?

Mind a hat egy emberként bólogatott.

– Darken Rahl kivágatta a kriptákban dolgozók nyelvét, nehogy rosszat mondhassanak a halott apjáról.

Richard nagyot sóhajtott e szörnyűség hallatán.

– Sajnálom, hogy ezt kellett elszenvednetek. Gondolom, szívesen halljátok, hogy én is a tiétekéhez hasonló érzelmekkel viseltetek Darken Rahl iránt.

Cara mosolyogott, ahogy rájuk nézett.

– Elmondtam nekik, milyen szerepet játszottál a halálában.

– Tehát? Miről van szó? Meg tudjátok értetni velem, amit tudatni akartok?

Egyikük egy gondosan összehajtogatott kendőt tett elé az asztalra és Richard elé tolta.

Ahogy Richard érte nyúlt, egy csepp tinta a tolláról a fehér kendőre hullt.

– Elnézést – motyogta a tollat félretéve.

Közelebb húzta a csomagot, majd a hat emberre nézett.

– Mi ez?

Amikor kísérletet sem tettek, hogy elmagyarázzák Carára pillantott, de az csak a vállát húzogatta.

– Ragaszkodtak hozzá, hogy megnézd.

Egyikőjük simító mozdulatot tett a kezével, mintha egy könyv lapjait lapozná.

– Nyissam ki?

Bólogattak.

Nem úgy nézett ki, mint amiben van is valami, de Richard azért óvatosan széthajtogatta az anyag egymásra boruló sarkait. Nicci mellettük állt, s az asztal fölé hajolt.

Amikor Richard az utolsó hajtást is kisimította, a kendő közepén egy kis kupac fehér homokot talált.

Hirtelen felpillantott.

– Hol találtátok ezt?

Mind a hatan lefelé mutattak.

– Drága Szellemek! – suttogta Nicci.

– Mi van? – kérdezte Cara, majd ő is a kis csomag fölé hajolt, hogy szemügyre vegye a fehér anyag közepén a kis kupac homokot.

– Mi ez?

Richard a Mord-Sith-re pillantott.

– Varázslóhomok.

Ezek az emberek a sírok mellett dolgoztak, így valószínűleg a kriptában találták a homokot valahol. A varázslóhomok különös fényben ragyogott, Richard mégis alig tudta elhinni, hogy itt van előtte.

Kíváncsi volt, vajon hogyan bukkantak rá, és persze, hogy van-e még belőle.

– Meg tudjátok mutatni, hol találtátok?

Heves bólogatás volt a válasz.

Richard óvatosan összecsomagolta a kendőt. Eközben észrevette, hogy ahol a kendő sarkai összeértek, a tintafolt megkettőződött, s ahogy széthajtotta őket, a két ellentétes oldalra kerültek.

Egy pillanatra elgondolkodott.

– Menjünk – gyűrte a csomagot a zsebébe. – Vigyetek oda!