Ötvenhatodik fejezet

 

 

 

Kahlant a rémület jeges hulláma ébresztette fel. Kissé jobbra fordulva feküdt, feje is jobboldalra nézett, és a nyeregtáskán nyugodott. Megpróbált kilesni félig zárt szemhéja alól. A borult ég alját még alig festette vörösre a közeledő hajnal.

Bár először nem tudta, mitől ébredt fel ilyen hirtelen, hamarosan rájött az okára.

A szeme sarkából észrevette, hogy Samuel fölötte támaszkodik. Csendben vár, alig néhány centire tőle, mint az oroszlán a prédája felett.

Teljesen meztelen volt.

Kahlan annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig bénultan feküdt zavarában, nem tudván eldönteni, vajon tényleg ébren van-e, vagy csak valami bizarr rémálom az, amit lát. Az ösztöne azonban veszélyt jelzett, amitől hamarosan a gondolatai is kitisztultak.

Lassan, anélkül, hogy elárulta volna, hogy ébren van, a kezével a kése felé araszolt. Mivel az oldalán feküdt, a kés hüvelye majdnem teljesen alatta helyezkedett el. Remélte, hogy a takaró alatt nem látszik, ahogy a kezével kotorászik.

Csakhogy a kése eltűnt.

Megpróbált odanézni, hátha csak kicsúszott, és ott van valahol a földön. De nem látta sehol. Ahogy körbetapogatózott a takaró alatt, hátha mégis megtalálja, oldalvást észrevette Samuel ruháit egy kupacba gyűrve. A kése is ott volt a ruhák alatt. Semmiképp nem érhette el.

Hányingere lett a gondolatra, hogy a férfi lopva levette a ruháit, miközben őt bámulta, azután elvette a kését, azaz felkészült az ocsmányságra, amit tenni akart, míg ő aludt. Viszolygásán csak dühe tett túl. Mérges volt magára az óvatlansága miatt.

Bár Samuel mindig félénknek tűnt, s időnként igyekezett a kedvére tenni, valójában a dolgok alakulása nem lepte meg. Emlékezett rá, hogy néhányszor rajtakapta, amint őt bámulja. Ilyenkor fojtott sóvárgás tükröződött a szemében, máskor azonban ezt jól leplezte. Kahlan igyekezett kordában tartani a dühét, s a túlélésre koncentrálni.

Mivel Samuel habozott, nem tudta eldönteni, mit tegyen, ezért lassan mozdult, alig változtatta a helyzetét, apránként közelített, ahelyett, hogy ráugrott volna. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy teljesen föléje kerüljön, elég közel ahhoz, hogy erővel maga alá gyűrhesse, és kiélhesse az aranysárga szemében mindig is ott rejtőzködő sötét vágyait.

Nem nagydarab férfi, de izmos volt, valószínűleg erős. Kizárt dolog, hogy harc nélkül elmenekülhessen előle. Ráadásul a helyzete nem kedvez a küzdelemnek. Ilyen közelről még be sem húzhat neki rendesen. Ilyen közelről, kés nélkül, segítség nélkül, nem sok reménye maradt a védekezésre.

Bár Samuel erősebb, de míg ő kialudta magát, a férfi fáradt lehet. Elkövette azt a hibát, hogy nem cselekedett elég gyorsan. Nem azért, mert nem tudta, hogyan tegye cselekvőképtelenné, inkább arról lehetett szó, hogy túl gyáva volt megtenni. Most ez a halogatás volt Kahlan egyetlen előnye, meg, hogy a férfi nem vette észre, hogy felébredt. Nem akarta elvesztegetni ezt az előnyt. Ha cselekvésre szánja el magát, a meglepetés ereje az ő javára billentheti a mérleg nyelvét, s olyan alkalmat teremthet, amelyre még egyszer biztosan nem kerül sor.

Agya lázas sietséggel vette sorra a lehetőségeit. Csak egyszer üthet. Hatásosnak kell lennie.

Az első ötlete az volt, hogy felrántja a térdét, s ezzel oda rúg, ahol a férfinek a legérzékenyebb, csakhogy az oldalán feküdt, a lába a takaró alá szorult, amit ráadásul a férfi is leszorított. Így nem sikerülhet hatásosra a mozdulat.

A bal keze szabad volt, a takarón feküdt. Ez volt a legjobb esélye. Minden további késedelem nélkül, még mielőtt túl késő lett volna, keményen és gyorsan előre vágott, akár egy vipera. Hüvelykujját a férfi szemébe nyomta.

Samuel nagyot kiáltott fájdalmában, és elrántotta az arcát, viszont ugyanazzal a mozdulattal el is lökte az arca elől a nő kezét, majd teljes súlyával rázuhant, kiszorítva tüdejéből a levegőt.

Még mielőtt Kahlan lélegzethez juthatott volna, Samuel a másik karját a torkára szorítva szinte a földhöz szegezte. Kahlan teljes erővel rúgott és vonaglott, de mintha egy medvével kellett volna megküzdenie. Ereje és testsúlya meg sem közelítette a férfiét, pláne nem ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Nem tudta sem ellökni, sem megütni.

Igyekezett kitekerni a fejét, hogy a légcsövét kihúzza a férfi alkarja alól, ami most teljes súlyával ránehezedett. Ekkor vette észre a kard markolatát a nadrágja alatt a földön. A halovány hajnali fény ellenére is tisztán kivehető volt az ezüstön az aranybetűs írás: IGAZSÁG.

Kahlan kétségbeesetten nyújtogatta felé az ujjait. Tisztában volt vele, hogy mivel a földön fekszik, és nem tudja rendesen használni a karját, még ha meg is kaparintja a Kardot, nem fogja tudni kihúzni a hüvelyből, hogy ledöfje Samuelt, vagy akár csak megvágja. A célja csak annyi volt, hogy a markolattal fejbe vágja. Elég nehéz volt a fegyver ahhoz, hogy – még így használva is – komoly sérülést okozzon. Egy jól irányzott ütés, például a halántékára, még meg is ölheti támadóját.

De egyszerűen képtelen volt elérni.

Míg kétségbeesetten a Kard után tapogatózott, Samuel nehezen boldogult vele. A takaró is útban volt. Azzal, hogy fölötte térdelve próbálta leszorítani, a saját dolgát is megnehezítette. Úgy tűnt, nem igazán vette fontolóra a folyamat praktikus lépéseit. Elég hatásosan sikerült a földre szegeznie, csakhogy ebben jelentős szerepet játszott a takaró, ami a kezét és a lábát akadályozta a szabad mozgásban, ugyanakkor Samuelt is megakadályozta abban, hogy a célját elérje.

Kahlan tudta, hogy nem kell sok idő, és a férfi rájön, elég, ha leüti.

Mintha a férfi olvasott volna a gondolataiban, már látta is, ahogy hátrahúzza a jobb karját. Összeszorította az öklét. Ahogy azonban az arca felé csapott, Kahlan – minden erejét összeszedve – kitekerte a testét, hogy elhúzódjon az ütés elől.

A férfi ökle a feje mellett a földbe csapódott.

Ekkor végre az ujjaival elérte a Kard markolatán csillogó IGAZSÁG feliratot.

A világ mintha hirtelen megállt volna.

Egy pillanat alatt elöntötte a megvilágosodás.

Dolgok, melyek ez idáig teljesen elveszettnek tűntek a számára, hirtelen újra ott termettek az agyában a semmiből.

Nem emlékezett rá, ki ő, de arra már igen, hogy micsoda.

Inkvizítor.

Nem arról volt szó, hogy teljesen helyre állt volna a kapcsolat a múltjával, de egy apró szál újjáépült, amelyből megértette, mit jelent Inkvizítornak lenni. Sokáig homály fedte ennek jelentését, most azonban nemcsak emlékezett a jelentésére, de érezte is magában az erőt.

Még mindig nem tudta, ki ő, kicsoda Kahlan Amnell, és a múltjából sem emlékezett semmi másra, de arra igen, hogy mivel jár Inkvizítornak lenni.

Samuel ismét visszahúzta az öklét, hogy újra lecsapjon.

Kahlan a mellkasának támasztotta a kezét. Már nem azt érezte, amit korábban, hogy egy erős férfi magasodik fölé, akitől nem szabadulhat. Többé már nem félt, s dühös sem volt. Már nem küzdött. Helyette olyan könnyűnek érezte magát, mint a szellő. Tudta, hogy a férfinek nincs többé hatalma felette.

Már szükségtelenné vált a sietség, elszállt a kétségbeesés.

Az övé volt az idő.

Nem kellett fontolgatnia semmit. Teljes bizonyossággal tudta, mit kell tennie. Még csak át sem kellett gondolnia.

Nem kellett megidéznie a Mágiát, amellyel született, elég volt szabadon engednie.

Látta a férfi dühödt, eltorzult arcát. Az ökle mozdulatlanná meredt az idő végtelenbe nyúló szikrájában.

Már nem kellett reménykedni, cselekedni, sietni. Annyira tudatában volt annak, ami következik, mintha már meg is történt volna.

Samuel nem azért jött a Birodalmi Rend táborába, hogy őt megmentse, hanem, hogy foglyul ejtse, mégpedig olyan okból, amelyre hamarosan fény derül.

Ez itt nem a megmentője.

Ez itt az ellensége.

A gátjaitól megszabadult fókuszált erő hideg hevessége lélegzetelállító volt. Lénye legmélyéből tört fel, engedelmesen megtöltve minden idegszálát.

Az idő az övé volt.

Ha akarta volna, minden egyes borostát megszámlálhatott volna a mozdulatlan arcon, a férfi akkor sem került volna közelebb semmivel sem a tervezett ütéshez.

Kahlan félelme elszállt, helyét átvette a céltudatosság. Még gyűlöletet sem érzett, csak az igazságtétel hideg elszántságát.

A mélységes békében, amelyet a Tehetségének birtoklása, s vele a végzetének tudata jelentett, nem maradt többé hely a düh, a borzalom, a gyűlölet, sem pedig a szánalom számára. Látta az igazságot. Ez az embert magát ítélte el. Ő hozta a döntést, most csak el kell szenvednie a döntései következményét. A létezés e parányi szilánkjában Kahlan elméje olyan űrbe került, ahol az idő elveszítette jelentőségét, megállni látszott.

Samuelnek nem maradt választási lehetősége. Kahlané volt.

Bár annyi idő állt Kahlan rendelkezésére, amennyit csak akart, nem volt benne kétség.

Szabadon engedte hát az erőt.

A belsőjéből feltörő Mágia elborította.

Mennydörgés rázta meg a levegőt – átható, heves, abban a pillanatban az egyetlen létező.

Emlékezett erre a pillanatra, s ez az épelméjűség reményét jelentette Kahlannak az öntudatlanság sötét folyamában.

Samuel arcára fagyott a gyűlölet, mellyel vágyainak hőn áhított tárgya felé tört.

Kahlan a sárga szemekbe bámult, hogy a férfi is láthassa könyörtelen tekintetét.

Egy szempillantás alatt Samuel elméje, aki ekkor és korábban volt, a múlté lett.

A fagyos reggeli levegőben még mindig remegtek a fák a robbanás erejétől. Apró gallyak és kéregdarabkák hullottak az ágakról. Körülöttük hatalmas porfelhő szállt fel, s terjedt tova.

Samuel különös szeme szélesre tágult.

– Úrnőm – suttogta –, parancsolj velem!

– Szállj le rólam!

A férfi azonnal legördült róla, de továbbra is térden, a kezét esdekelve összefogva, nézett rá.

Ahogy Kahlan felült, észrevette, hogy még mindig szorítja a Kardot. Elengedte. Már nem volt szüksége rá.

Samuel, ahogy tehetetlenül várakozásra kényszerült, már szinte könnyezett.

– Kérlek… mit tehetek érted?

Kahlan félrelökte a takarót.

– Ki vagyok én?

– Kahlan Amnell, az Inkvizítor Anya – válaszolta azonnal.

Kahlan ezt már tudta. Egy pillanatig gondolkodott.

– Hol szerezted ezt a kardot?

– Elloptam.

– Kinek a jogos tulajdona?

– Most kié, vagy kié volt korábban?

Kahlant meglepte a visszakérdezés.

– Kié volt korábban?

Samuelt szinte kétségbe ejtette a kérdés. Őszintén sírva tördelte a kezét.

– Nem tudom a nevét, úrnőm. Esküszöm, nem tudom, hogy hívják. Nem is tudtam soha. – Zokogni kezdett. – Annyira sajnálom! Nem tudom. Esküszöm, nem tudom…

– Hogy vetted el tőle?

– Odalopakodtam hozzá, és elvágtam a torkát, miközben aludt – de esküszöm, a nevét nem tudom.

Akiket egy Inkvizítor megérintett az erejével, mindent bevallottak a legkisebb habozás nélkül. Állandóan attól rettegtek, hogy nem képesek a kedvére tenni. Csak a szolgálat töltötte ki a gondolataikat.

– Másokat is megöltél?

Samuel hirtelen felnézett, örült, hogy végre olyan kérdést kap, melyre tud felelni. Még el is mosolyodott.

– Ó, igen, Úrnőm. Sokakat. Kérlek, megölhetek valakit neked? Bárkit. Csak mondd meg, ki legyen az! Olyan gyorsan megteszem, ahogy csak tudom. Kérlek, Úrnőm, mondd meg, ki legyen az, és én megteszem neked!

– Kié ez a Kard most?

Samuel egy pillanatra elhallgatott a hirtelen témaváltástól.

– Richard Rahlé.

Kahlant nem lepte meg a válasz.

– Honnan ismer engem Richard Rahl?

– Ő a férjed.

Ez viszont meglepte, azt hitte, rosszul hallotta. Pislogott, alig tudta összeszedni a gondolatait.

– Tessék?

– Richard Rahl a férjed.

Kahlan egy hosszú percig csak bámult rá, képtelen volt felfogni, amit hallott. Egyrészt megdöbbentette, ugyanakkor nagyon is volt értelme az egésznek.

Nem találta a szavakat.

Rájönni, hogy Richard Rahl felesége, rémületes felfedezés volt. Másrészt azonban… hihetetlen örömmel töltötte el a lelkét. Eszébe idézte a férfi szürke szemét, ahogy rápillantott, s a rémület máris elszállt. Valóra vált az álom, amiben reménykedni sem mert.

Érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. Az ujjával letörölte, de azt máris egy újabb követte. Alig tudta megállni, hogy hangosan felnevessen.

– A férjem.

Samuel hevesen bólintott.

– Igen, úrnőm. Te vagy az Inkvizítor Anya. Ő a Rahl Nagyúr. Te a felesége vagy. Ő a férjed.

Kahlan érezte, hogy minden ízében remeg. Megpróbált gondolkodni, de az elméje nem engedelmeskedett, mintha az ezernyi hirtelen támadt gondolat kuszán összegabalyodott volna a fejében.

Hirtelen eszébe jutott, ahogy Richard a Birodalmi táborban a földön fekve könyörgött neki, hogy meneküljön.

Richard még mindig a Rend foglya, de az is lehet, hogy mostanra már halott.

Még csak épp, hogy megtudta, milyen kapcsolat fűzi hozzá, s már el is veszítette.

Újabb könnycsepp gördült le az arcán, ezúttal azonban a borzalmas fájdalom, s nem az öröm hatására.

Végre képes volt összeszedni magát, s az előtte térdeplő férfire fordítani a figyelmét.

– Hová akartál vinni engem?

– Tamarangba. Az én… másik úrnőmhöz.

– Másik úrnődhöz?

Samuel gyorsan bólintott.

– Hathoz.

Kahlan emlékezett rá, hogy Jagang beszélt erről a nőről.

– A boszorkányhoz?

Samuelen látszott, hogy retteg, de válaszolt.

– Igen, Úrnőm. Azt mondta, hogy vigyelek el hozzá.

Kahlan arra a helyre mutatott, ahol aludt.

– Azt is ő mondta, hogy azt tedd velem?

Samuel még kelletlenebbül válaszolt. Megnyalta az ajkát. Bevallani egy gyilkosságot egy dolog, de ez most egészen más volt.

– Megkérdeztem tőle, hogy megkaphatlak-e – vinnyogta. – Azt válaszolta, ha akarom, akkor igen, jutalmul a szolgálataimért, de élve kell elvigyelek hozzá.

– Mihez akart kezdeni velem?

– Tárgyalni akart.

– Kivel?

– Jagang Császárral.

– De hiszen eleve Jagangnál voltam!

– Jagangnak nagyon kellesz. Hat tudja, milyen értékes vagy, ezért akart megszerezni, hogy aztán Jagangtól kedvezményeket csikarhasson ki érted cserébe.

– Milyen messzire vagyunk Tamarangtól és a boszorkánytól?

– Nem messze. – Samuel délnyugat felé mutatott. – Ha most elindulunk, holnap estére odaérhetünk.

Kahlan hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát, hogy egy ilyen hatalmas boszorkányhoz ennyire közel került. Kétség sem férhetett hozzá, hogy azonnal el kell innen mennie, máskülönben Samuel segítsége nélkül is rátalál a nő.

– És mivel holnap át kellett volna, hogy adjál, érezted, hogy kifutsz az időből, ezért úgy döntöttél, hogy megerőszakolsz.

Nem kérdés volt, hanem állítás.

Samuel a kezét tördelte, könnyek csorogtak vörös arcán.

– Igen, úrnőm. – A borzalmas csendben csak még jobban kétségbeesett, ahogy Kahlan bámulta. Kahlan tudta, hogy ha valakit megérint az erejével, az többé már nem lesz önmaga. Elveszíti a saját elméjét, s teljes egészében az Inkvizítor elkötelezettjévé válik.

Az ötlött fel benne, hogy vele is valami hasonlót műveltek. Kíváncsi volt, vajon ugyanúgy elvesztek-e számára az emlékei, mint ahogy most Samuel múltja. Félelmetes gondolat volt.

– Kérlek, úrnőm… megbocsátasz?

Samuelre a rettenetes csendben iszonyú súllyal nehezedett szándékának bűnössége. Hisztérikusan zokogni kezdett, képtelen lévén elviselni a nő tekintetéből sugárzó megvetést.

– Kérlek, úrnőm, könyörülj rajtam!

– A könyörületet a bűnösök találták ki arra az esetre, ha rajtakapják őket. Az igazság az igazak joga. Most igazságot teszek.

– Akkor hát, kérlek, úrnőm… megbocsátasz?

Kahlan a férfi szemébe bámult, hogy biztos legyen benne, az nem érti félre sem a szavait, sem a szándékát.

– Nem. Az az igazság meghazudtolása lenne. Nem bocsátok meg, sem most, sem máskor – nem gyűlöletből, hanem mert nem csak annyi a bűnöd, hogy nekem ártani akartál.

– Tudom. De legalább azokat megbocsáthatnád, amelyeket ellened követtem el! Kérlek, úrnőm, csak azokat! Csak amit ellened vétettem, s amit terveztem!

– Nem.

A férfi szemében látszott, hogy felfogta, mennyire végleges ez a kijelentés. Levegő után kapkodott, ahogy megértette, a tettei, a döntései miatt nem nyer feloldozást. A többi bűne súlyát nem érezte, azok azonban, melyeket Kahlan ellen követett el, egy szikla súlyával nyomták a lelkét.

Valószínűleg először életében látta magát olyannak, amilyen valójában volt.

Fuldokolva markolta a mellkasát, majd holtan zuhant a földre.

Kahlan késedelem nélkül összeszedte a holmiját. A boszorkány szörnyen közel van, ezért mielőbb el kell innen tűnnie. Nem tudta, hová mehetne, de azt tudta, hogy hová nem.

Rádöbbent, hogy már sokkal előbb el kellett volna gondolkoznia ezen. Többet is faggathatta volna Samuelt. Hagyta, hogy a válaszok kicsússzanak a kezéből.

A hír, hogy Richard a férje, annyira összezavarta, hogy eszébe sem jutott, mit kérdezhetne még Samueltől. Hirtelen szörnyen ostobának érezte magát, hogy nem élt ezzel a felbecsülhetetlen értékű lehetőséggel.

De ami történt, megtörtént. Most az előtte álló feladatra kell koncentrálnia. A kora reggeli gyér fényben elsietett, hogy felnyergelje a lovat.

Az állatot azonban a földön találta holtan. Elvágták a torkát. Samuel valószínűleg attól félt, hogy a lovon valahogy elmenekülhet, még mielőtt bevégezhette volna, amit tervezett, ezért megölte szegény párát.

Kahlan sietve annyi holmit, amennyit elbírt, belegöngyölt a takarójába, a nyeregtáskába tömte, majd a vállára vetve felkapta az Igazság Kardját, s nekiindult.

Tamaranggal ellenkező irányba.