Negyvenkettedik fejezet

 

 

 

Verna hangokat hallott, ezért felpillantott. Nathan érkezett meg végre, nagy ívben lendítve karjait az oldala mellett, miközben nagyokat lépett hosszú lábaival. Köpenye szinte repült utána. Trimack főparancsnok szorosan a nyomában futott.

Cara, aki eddig türelmetlenül járkált fel s alá, most végre megállt, ahogy meglátta a Prófétát, s az őt követő csoportot. Mivel a palota óriási volt, jó időbe telt, mire Nathant megtalálták, s leértek vele a kriptához.

Nathan hirtelen lefékezett a lány előtt.

– Muszáj lesz behoznom a palotába egy lovat, hogy gyorsabban tudjak közlekedni. Először itt kellek, aztán meg amott. – Karjával nagy kört írt le, amivel a palota nagyságát akarta érzékeltetni. – Az időm nagy része meg azzal telik, hogy ebben a monstrumban egyik helyről a másikra rohanok. – Szigorú pillantással válaszolt a rámeredő tekinteteknek. – Egyébként miről van szó? Senki nem mondott semmit. Találtatok valamit? Annt vagy Niccit?

– Csendesebben! – szólt rá Cara.

– Miért? Attól félsz, hogy felébresztem a holtakat? – dohogott.

Verna arra számított, hogy Cara valami csípős felelettel rákontráz a próféta gúnyolódására, de nem tette. – Nem tudjuk, mit találtunk – mondta, aggodalma nyilvánvalóan kiderült a viselkedéséből.

Nathan homloka még több ráncot vetett a síri hang hallatán.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– A te Tehetségedre van szükségünk – magyarázta Verna. – Az enyém nem működik jól ezen a helyen, márpedig itt most csak mágiával boldogulunk.

Nathan gyanakvón végigmérte Trimack főparancsnokot, Berdine-t és Nydát, akik Cara mögött várakoztak. Végül a többi Mord-Sithre pillantott, akik a folyosón a katonák között ácsorogtak. Mindannyian a vörös öltözetüket viselték.

– Rendben van – felelte ezúttal sokkal megfontoltabban –, akkor lássuk, mi a probléma! Mit tegyek?

– A kripták személyzete… – kezdte Cara

Nathan azonban rögtön félbeszakította.

– A kripták személyzete? Azok meg kik?

Cara a fehér ruhát viselő, távolabb, az Első Védelmi Vonal katonái mögött ácsorgó emberek felé intett. – Ők viselik gondját ennek a helynek. Mint te is tudod, úgy gondoltam, hogy valami nem stimmel itt.

– Igen, tudom, de állításod és a sok keresgélés ellenére, most sem látom, hogy mi a gond.

Cara körbemutatott.

– Te nem ismered elég jól ezt a helyet. Én életem nagy részét a palotában éltem le, de még én sem ismerem ki magam a folyosók itteni útvesztőjében. A múltban a sírokat csak a Rahl Nagyúr látogatta. A kripta személyzete azonban ideje nagy részét itt tölti, hogy minden rendben legyen egy újabb látogatás esetén, így mindenki másnál jobban ismerik ezeket a folyosókat.

Nathan az állát dörgölte, miközben a távolban összegyűlt fehér ruhás alakokra nézett.

– Igen, értem. – Carahoz fordult. – Na, és ők mit mondanak?

– Némák. Darken Rahl csak írástudatlan embereket válogatott kriptaőröknek.

– Válogatott. Úgy érted elraboltatta, majd a szolgálatába kényszerítette őket.

– Pontosan – felelt ezúttal Berdine, miközben Cara mellé lépett. – Csakúgy, mint ahogy a fiatal nőkkel is tette, akikből azután Mord-Sitheket képeztetett.

Cara Panis Rahl sírja felé intett.

– Darken Rahlnak olyan emberek kellettek, akik nem mondhatnak semmi rosszat halott apjáról, ezért kivágatta a nyelvüket. Mivel pedig nem tudtak sem írni, sem olvasni, még írni sem írhattak semmit titokban halott vezérükről.

Nathan felsóhajtott.

– Durva ember volt.

– Gonosz ember volt – kontrázott rá Cara.

Nathan bólintott.

– Még semmit nem hallottam, ami ennek ellentmondana.

– Akkor hogyan tudhatod, mit gondolnak ezek az emberek a hely állapotáról? – érdeklődött Trimack főparancsnok. – Ha egyszer sem elmondani, sem leírni nem tudják.

– Te is használsz kézjeleket, melyekkel a katonáidat utasítod, ha fontos a csend vagy a csata zajában, amikor nem hallhatnak rendesen. Ezek az emberek hasonlóképpen kommunikálnak. Az évek során kifejlesztették a saját jelrendszerüket. Megkérdeztem őket, és valamennyire képesek voltak megértetni velem magukat. Biztos vagyok benne, hogy ti is belátjátok, jó megfigyelőknek kell lenniük.

– És csak várjatok, amíg megtudjátok, mi a véleményük! – tette hozzá Verna.

Az egész dolog abszurdnak tűnt a számára, de amit sugallt, elég komoly volt ahhoz, hogy meg akarjon bizonyosodni az igazságról. Verna, mióta Prelátus lett belőle, megtanulta, hogy bármennyire szilárd is a véleménye egy-egy kérdésben, nem árt nyitottnak maradni. Ilyen komoly helyzetben oktalanság lenne nem meggyőződni róla, hogy tényleg valós-e a probléma. Persze, ettől még nem örült neki, hogy itt kell lennie.

Nathan gyanakvó pillantása visszatért.

– Miért, mit gondolnak?

Cara a folyosó egyik elágazása felé mutatott.

– Ott az oldalágon találtak egy helyet, ami szerintük nincs rendben.

– Nincs rendben? – Nathan türelmetlenül csípőre tette a kezét. – Mégis mi az, ami nincs rendben?

– Az itteni márványburkolaton szürke erezet fut végig. – Cara a falat borító lapokra mutatott. – Látod? A kriptákban dolgozók felismerik ezeket a mintákat, ezek alapján tájékozódnak.

Nathan közelebbről is szemügyre vette a mintázatot.

– A rajzolatok segítik őket – tette hozzá Cara. Nathan a kövekről ismét a lányra nézett. – Igen, ennek van értelme. Folytasd!

– Ott, azon a folyosószakaszon van egy olyan márványlap, ami nem oda tartozik, valahonnan máshonnan került oda.

Nathan meghökkenten meredt rá, értette mit mond, de egyáltalán nem tetszett neki, amit hall.

– De mégis, honnan való akkor?

– Hát ez az – felelte Cara. – Nincs meg az a folyosórész, ahová tartozik. Amennyire ki tudtam venni a mutogatásukból, a folyosó egy része eltűnt.

– Eltűnt? – Nathan nagyot sóhajtott. Megvakarta a feje búbját, s körülnézett. – De hol lapulhat ez az eltűnt folyosó?

Cara kissé közelebb hajolt.

– Esetleg a márványlap mögött.

Nathan a Mord-Sith arcába bámulva átgondolta a kérdést.

– Ezért lenne szükségünk a Tehetségedre, hogy kiderítsük rejtőzik-e valaki a fal mögött.

Nathan Rahl arcára hirtelen kiült az aggodalom.

– Hogy rejtőzik-e valaki mögötte?

Cara bólintott.

– Igen. Arra gyanakszunk, hogy van ott valaki.

Nathan végighúzta az ujjait a tarkóján, s a kérdéses folyosószakasz felé pillantott.

– Nos, bár őrültségnek hangzik, legalább egyszerűen ellenőrizhető. – Egy kézmozdulattal Trimack főparancsnok felé intett. – Úgy véled, hogy az Első Védelmi Vonalra is szükség van?

Cara megvonta a vállát.

– Attól függ, hogy a fal túloldalán valami kellemetlen dolog van-e.

A főparancsnok nem pusztán nyugtalan, de egyenesen riadt arcot vágott. Ő felelt a palota és a benne lakók biztonságáért – különös tekintettel a Rahl Nagyúrra. A munkáját pedig halálosan komolyan vette.

A gyanús folyosó felé intve kérdezte:

– Szerinted lehetséges?

Carat nem bátortalanította el a férfi szigorú tekintete.

– Niccinek és Ann-nek valahol itt nyoma veszett.

A férfi arcán végigfutó sebhely fehérlett, ahogy az arcszíne elsötétült. Hüvelykujját fegyverének öve alá akasztotta, s oldalra fordult. Egyik embere közelebb sietett, hogy meghallgassa a parancsot.

– Azt akarom, hogy maradjatok a közelben, de legyetek teljes csendben.

A tiszt bólintott, halkan visszafutott a többiekhez, hogy átadja az utasítást.

– Mégis, szerintetek ki rejtőzhet itt a fal mögött? -kérdezte a parancsnok, s tekintete ide-oda járt a két nő között.

– Rám ne nézz! – mondta Verna. – Én is aggódom, de el nem tudom képzelni, mi vagy ki lehet ott, már ha tényleg van ott valaki. Nem tudom eldönteni, elhiggyem-e ezt az egészet, de tény, hogy a Próféták Palotájában ismertem olyan embereket a személyzet közt, akik a legkülönösebb dolgokra jöttek rá, melyeket senki más nem vett észre. Fogalmam sincs, ezúttal miről van szó, de nem vehetem félvállról olyanok aggodalmát, akik jobban ismerik ezt a palotát, mint én.

– Értem.

Nathan nekiiramodott.

– Akkor hát, járjunk utána!

Verna, aki mögötte igyekezett, megkönnyebbült, hogy sikerült meggyőzniük a helyzet komolyságáról. Ő maga nem igazán hitt benne, de támogatni akarta Carát. Itt Cara feladata volt a kételkedés, ő viszont őrült módon aggódott Nicciért. Mostanában nem is hagyta aludni az aggodalom, hiszen Nicci nem csupán a barátja volt, hanem az egyetlen kapocs is, mely segítségével rálelhetnek Richardra.

Mindannyian olyan csendben mozogtak, ahogy csak tudtak. Cara vezette őket, Nathan a nyomában lépkedett, Verna kissé hátrébb maradt Berdine-nel és Nyda-val. A sort Trimack főparancsnok és a katonái zárták.

Ahogy a kérdéses folyosórészre befordultak, néhány fáklya már sercegett, egy pedig már csak alig pislákolt. A személyzetet viszont nem akarták ideengedni, ezért a főparancsnok intett néhány hátul álló katonának, hogy hozzanak át néhány fáklyát ide a hátsó szakaszról.

Cara csettintett, hogy magára vonja a parancsnok figyelmét. Intett, hogy a katonák fele menjen át a túloldalra, hogy a szakaszt onnan is védeni tudják. Láthatóan teljesen el akarta zárni ezt a részt. A Mord-Sithek egy csoportját is átküldte a túloldalra.

A márvány falnál Cara az ujjával kirajzolta egy arc körvonalát a kőben. Most már Verna is látta az alakzatot.

– Azt mondják, hogy ennek nem itt kéne lennie -suttogta Cara Nathannek.

Nathan bólintott, majd kihúzta magát. Kezével intett, hogy Cara húzódjon hátrébb.

Cara a homlokát ráncolva Vernára nézett. Nem értette, mit csinál az öreg varázsló. Verna azonban tudta. A Tehetségét használva meg akarja vizsgálni a fal mögötti részt, hogy érez-e valamilyen életjelet. Verna is meg tudta volna tenni, még ha nem is állt azon a szinten, mint a Próféta, csak itt a Népek Palotájában tehetetlen volt, mivel a palota varázslata a Rahlok erején kívül mindenki másét elgyengítette. Verna megpróbálta érzékelni a fal mögötti teret, amikor először meghallotta, mire gyanakszik a kriptaszemélyzet, de nem járt sikerrel.

Cara hátrébb lépett Verna mellé. Hozzá hajolt, s halkan megkérdezte:

– Mit gondolsz?

– Nathan mindjárt megmondja, hogy sikerült-e kiderítenie valamit.

Trimack főparancsnok is közelebb lépett.

– Mennyi ideig tart?

– Nem sokáig.

Ahogy Verna Nathant figyelte, látta, hogy a férfi hirtelen elsápad, s megtántorodik.

A Próféta reakciója láttán Cara a markába fogta az Agieljét. Berdine és Nyda ugyanígy tett.

Nathan még egy lépést hátrált. A kezét a homlokához emelte, majd elképedve feléjük fordult.

Amilyen halkan csak tudott visszasietett hozzájuk.

– Drága Szellemek! – Az ujjaival hátrafésülte a haját, miközben egy pillanatra visszanézett a kérdéses márványtömbre.

– Mondd már! – morogta Cara.

Nathan, akinek mostanra az arca olyan fehér lett, mint a haja, azúrkék szemét a Mord-Sithre emelte.

– Több száz ember van a fal túloldalán.

Cara egy pillanatra elnémult.

– Több száz? Biztos vagy benne?

Határozottan bólogatott.

– Még az is lehet, hogy ezrek.

Verna végre visszanyerte a saját hangját.

– Milyen emberek? Kik ezek?

– Nem tudom – felelte Nathan, miközben állandóan hátra tekingetett a fal felé. – Alig merek belegondolni. Annyi azonban bizonyos, hogy sok fém van náluk.

Erre már Trimack főparancsnok is megszólalt.

– Fém?

– Fegyverek – mondta Verna.

Nathan arckifejezése komor volt, mint a sír.

– Igen. Itt lent ugyanis nincs sok fém, így különösen jól tudtam érzékelni, hogy a fal mögötti embereknél sok acélból készült dolog van.

– Csakis fegyveresek lehetnek – szögezte le a parancsnok, miközben csendesen kihúzta a kardját, s intett a katonáinak is, akik ugyanezt tették. Most már teljes készültségben várakoztak.

– Van valami elképzelésed, hogy kik lehetnek? – suttogta Berdine.

Nathan, akit Verna még soha nem látott ennyire rémültnek, megrázta a fejét. – Nincs. Nem tudom, kik lehetnek, csak azt tudom, hogy itt vannak.

Cara elindult.

– Én azt mondom, derítsük ki.

A parancsnok intett a katonáinak, akik mindkét irányból közelebb sorakoztak.

– Mégis, hogy akarod kideríteni? – kérdezte Verna, aki közvetlenül Cara mögé lépett.

Cara egy pillanatra megtorpant, Vernára meredt, majd Nathanhez fordult.

– Az erőddel – nem is tudom – le tudod rombolni a falat, vagy valami ilyesmi?

– Természetesen.

– Akkor azt hiszem…

Cara hirtelen elhallgatott, ahogy Nathan felemelte a kezét, s a fejét felszegve hallgatózott.

– Beszélnek. Valamit a fényről.

– A fényről? – kérdezett vissza Verna. – Mégis mit?

Nathan a homlokát ráncolva koncentrált. Verna tudta, hogy a Tehetségét használja a hallgatózásra a füle helyett. A végletekig felingerelte, hogy ő nem tudta megtenni ugyanezt.

– Sötét lett – suttogta – hirtelen kialudtak a fáklyáik. Mindenki a falhoz fordult, ahonnan fojtott hangok szűrődtek át. Már nem kellett hozzá a Tehetség, hogy hallhassák. Férfihangok panaszkodtak, hogy nem látnak semmit, s nem tudják, mi történik.

Aztán egy sikoly hallatszott, majd hirtelen elnémult. A növekvő pánik és döbbenet hangjai jutottak át hozzájuk.

– Bontsd le! – szólt Cara Nathannek.

Hirtelen a fal másik oldalról éles fájdalomkiáltások hallatszottak.

Nathan felemelte a kezét, hogy megformálja a varázshálót, amivel lebontja a falat.

Mielőtt azonban bármit tehetett volna, a fehér márvány kirobbant a falból. Fülsiketítő hanggal hasadt darabokra. Egy nagydarab férfi, véresen, karddal a kezében rohant át a másik oldalról, majd csúszva a padlóra zuhant.

Mindenféle méretű és formájú márványdarabok süvítettek a levegőben, miközben újabb faldarabok zuhantak le. A porfelhő és törmelék halom mögött Verna rengeteg, sötét páncélt viselő, felfegyverzett katonát látott. Úgy néztek ki, mint akik láthatatlan ellenséggel vívtak éppen csatát. Dühödten, rémülten ordítoztak.

A lyuk mögött feltáruló sötét folyosót a Birodalmi Rend katonái töltötték meg.

Az iszonyatos zajban és kavarodásban többen átestek a falban támadt lyukon. Nagydarab, tetovált, sötét bőrpáncélt, szegecselt bőröveket, páncélinget viselő katonák voltak, de mind súlyosan sebesült. Egyiknek a karja hiányzott, másiknak a fejét hasították szét. A következő másodpercben egy zsíros hajjal borított fej bucskázott végig a folyosón, amit néhány újabb sebesült követett. Egyiknek a lába hiányzott, másiknak felhasították a hasát.

Egy pillanat múlva már vöröslött a vértől a fehér márvány padló. A kinti folyosót elborító kőhalom, kavargó por, test nélküli fejek, haldoklók, sikoltozó sebesültek, vér és hullák között egyszer csak Richard jelent meg. Egyik kezében a kardjával vagdalkozott, a másik kezében az eszméletlen Niccit tartotta.