Hetedik fejezet

 

 

 

Amikor a katona a szekerek mellé sétálva odalökte neki a keményre főtt tojásokat, Richard megpróbált annyit elkapni, amennyit csak tudott. Gyorsan összehúzta őket egy kupacba a földön, a kezébe vette, majd visszamászott velük az eső elől a szekér alá, ami hideg, nyomorúságos menedéket jelentett csupán, mégis jobb volt, mint az esőben ülni.

Johnrock, miután ugyanígy összeszedte a maga részét, láncait maga után húzva a szekér másik vége alá kuporodott.

– Már megint tojás – fintorgott. – Állandóan ezt adnak. Tojást!

– Rosszabb is lehetne – felelte Richard.

– Hogyan? – kérdezett vissza Johnrock, aki egyáltalán nem volt elégedett az étrendjével.

Richard a nadrágjához dörzsölte a tojásokat, hogy megpróbálja letörölni a sarat a héjukról.

– Yorkot is feltálalhatnák.

Johnrock nem értette.

– Yorkot?

– A csapattársadat, aki eltörte a lábát – felelte Richard, miközben elkezdte lepucolni az egyik tojás héját. – Amelyiknek Kígyópofa elvágta a torkát.

– Ja, azt a Yorkot. – Johnrock kissé elgondolkodott. – Te tényleg azt gondolod, hogy ezek képesek embert is enni?

Richard a társára pillantott.

– Ha elfogy az étel, a halottakra fanyalodnak majd. Ha eléggé éhesek lesznek, s a halottak is elfogynak, akkor majd újakat ölnek.

– Szerinted fogytán az élelmük?

Richard ebben biztos volt, de nem akarta elmondani, amit tudott. Ő utasította a D'Harai erőket, hogy csapjanak le az Óvilágra, vágjanak el mindenféle utánpótlást, amely az északon állomásozó hadseregnek érkezne, azaz gondoskodjanak róla, hogy az Óvilág egyáltalán ne legyen képes élelmet küldeni a katonáknak.

– Én csak azt mondom, hogy rosszabb is lehetne az étel.

Johnrock a tojásokra nézett. Máris új színben látta őket, egyetértett Richarddal.

Ahogy ő is elkezdte megpucolni az egyiket, témát váltott.

– Gondolod, hogy esőben kell játszanunk?

Richard lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt volna.

– Valószínűleg. De én nem bánnám. Inkább játszanék, hogy kimelegedjek, mintsem, hogy itt kelljen fagyoskodnom egész nap.

– Na, igen – értett egyet Johnrock.

– Azonkívül – folytatta Richard –, minél hamarabb verjük meg a csapatokat, akik a bajnokságra jöttek, annál hamarabb kerülünk előre a rangsorban, s annál hamarabb kerülhetünk szembe a Császár csapatával.

Johnrock máris vigyorgott, ahogy erre a kilátásra gondolt.

Richard iszonyú éhes volt, de kényszerítette magát, hogy lassítson és ízlelgesse az ételt. Miközben a tojásokat pucolgatva csendben ettek, fél szemmel a távolban folyó mozgásokat figyelte. A katonák még az esőben is mindenfélével foglalatoskodtak. A kovácsműhelyekben dolgozott a kalapács, mindenfelől beszélgetés, kiabálás, nevetés, hangos parancsszó hallatszott.

A hatalmas tábor az egész Azrith-síkságot elborította egészen a horizontig. Földön ülve nem láthatott mindent, de körülöttük rengeteg szekér állt, kissé távolabb pedig nagyobb sátrakat is észrevett. Időnként lovak ügettek el a szekerek mellett, vagy ökör vontatta kocsik törtek keresztül a nyüzsgő tömegen. A tábori konyha sátrainál sorban állva áztak a katonák.

A távolban, a sziklapárkányon, a Népek Palotája uralta a teret. Falai, tornyai még a piszkos, szürke idő ellenére is fenséges látványt nyújtottak, még inkább hangsúlyozták az elpusztítására érkezett hadsereg tisztátalanságát. A tábor kigőzölgésén s az esőn át a távolban magasodó palota olyan volt, mint valami pompás jelenés. Időnként, amikor a felhők és a pára függönyként összezárt, az egész sziklapárkány eltűnt a borús derengésben, mintha csak elege lett volna a horda látványából.

Nem volt könnyű dolga a katonáknak a magasan fekvő palotával. A sziklafalakra nagyon keskeny utak vezettek csupán, alkalmatlanok bárminemű támadásra. A felvonóhidat felhúzták, a masszív falak pedig eleve bevehetetlenné tették a palotát, már csak azáltal is, hogy az épület előtt nem volt hely arra, hogy nagyobb haderő felvonulhasson.

Amikor nem dúlt háború, a palota lakói élénk kereskedelmet folytattak. Folyamatosan érkeztek az árusok az élelemmel. Sokan jöttek D'Hara kereskedelmi központjába, hogy portékájukat eladásra kínálják, vagy azért, hogy itt szerezzék be, amire szükségük van. Ezek az emberek a szikla belsejében jutottak el a palotáig a számos lépcsősor és sétány egyikén. Rámpák is voltak, amelyeken elfértek a lovak, sőt még a szekerek is. Az utazók nagy száma miatt az utak mellett mindenütt boltok vagy standok álltak, így sokan már lent lebonyolíthatták az ügyletet, ami miatt ide jöttek, ezért nem tették meg a hosszú utat a palotáig.

A szikla belsejét méhsejtszerűen átlyuggatták a mindenféle helyiségek. Néhány közülük nyitva állt a látogatók előtt, mások azonban nem. Ezekben az Első Védelmi Vonal katonáit, a palotaőrséget szállásolták el.

A Birodalmi Rend szempontjából az jelentette a problémát, hogy a belső térbe hatalmas kapukon keresztül lehetett csak bejutni, melyeket úgy terveztek, hogy bármilyen támadásnak ellenálljanak, az itt lakók pedig elegendő készletet halmoztak fel, hogy sokáig kitarthassanak ostrom esetén.

Az Azrith-síkság nem volt éppen vendégmarasztaló hely az ostromlók számára. Míg a szikla belsejében elegendő víz állt rendelkezésre, a síkságon nem volt víz, csak ha néha esett az eső. Nem volt tűzifa sem, ráadásul az időjárás sem fogadta kegyeibe őket.

Sok Tehetséggel bíró állt a Birodalmi Rend rendelkezésére, de a palota elleni támadásban nem sok hasznukat vették, mivel az épületet egy védő varázslat mintájára építették, amely az uralkodó Rahl Nagyúr erejét felerősítette, míg minden más mágiát elgyengített. A városban a Tehetséggel bírók erejét szinte teljesen megbénította ez a varázslat.

Richard számára, mivel ő Rahl volt, nagy előnyt jelentett volna, ha nem lett volna éppen elzárva a Tehetségétől. Már szinte biztosan tudta, hogyan történhetett ez, de itt, a szekérhez láncolva, az ellenséges katonák milliói között nem sokat tehetett.

A sziklapárkányon és a rajta lévő palotán kívül a síkságon csak az a hatalmas rámpa magasodott, melyet a Rend épített. Mivel nem volt út, amelyen keresztül Jagang támadást indíthatott volna a D'Harai Birodalom székhelye ellen, elhatározta, hogy egy óriási feljárót emel, hogy katonái megostromolhassák a falakat, s elpusztíthassa az Újvilág utolsó mentsvárát, mely végső akadályként állt a Rend világuralmi tervei előtt.

Richard kezdetben nem hitte, hogy ez lehetséges, de miközben tanulmányozta a munkát, gyorsan rájött, hogy a terv működhet. Bár az Azrith-síkság fölé emelkedő sziklaplató nagyon magas volt, a Birodalmi Rendnek több milliónyi ember állt a rendelkezésére, akik most mind a rámpa építésén dolgoztak.

Jagang szemszögéből nézve, ez volt az utolsó célpont, az utolsó hely, amit el kell pusztítani ahhoz, hogy a Birodalmi Rend korlátlan uralomra tegyen szert. Nem volt több megvívni való csata, több elpusztítandó sereg, több megszállni való település. A sziklapárkányon elterülő város volt az egyetlen, ami az útjában állt.

A Birodalmi Rend – amely nyers erővel mindenkire rákényszerítette a Rend Testvériségének eszmeiségét – nem engedhette meg magának, hogy az Újvilágban legyenek olyanok, akik nem az uralmuk alatt élnek, mert ez meghazudtolta volna lelki vezetőik tanításait. A Rend Testvérei azt tanították, hogy minden egyéni döntés erkölcstelen, az emberiség számára káros. Egy szabad, független, virágzó nép léte szöges ellentétben állt volna a Rend alapvető elveivel. A Rend az Újvilág lakóit önzőnek, gonosznak kiáltotta ki, ezért halállal fenyegette őket, ha nem térnek át az új hitre.

Jagangnak nem volt könnyű munkát és célt adni a több millió katonának, akik arra vártak, hogy a Rend hitét tovább terjeszthessék. Most mindannyian áldozatot hozhattak az ügyért: éjjel-nappal, váltott műszakban dolgoztak a rámpa építésén.

Bár Richard nem látott minden munkást, tudta, hogy sokan az egyre mélyülő gödrökben ásnak, míg mások a rámpára hordják fel a földet és a köveket. Félelmetes volt a feladat, de óriási számban, megállás nélkül dolgoztak. Richard nem régóta volt a táborban, de elképzelte, hogy látni fogja, amint a rámpa minden nap egyre magasabbra emelkedik.

– Te hogy szeretnél meghalni? – szegezte neki a kérdést Johnrock.

Richard már szinte rosszul volt a rámpa látványától és attól, hogy egyfolytában a kilátástalan jövőn járt az esze, amit a Rend az emberekre kényszerít, viszont amit Johnrock kérdezett sem volt az a kellemes kérdés, ami felderíthette volna. A szekér hátsó kerekének dőlve nagyot harapott az egyik tojásból.

– Szerinted eldönthetem én? – szólalt meg egy kis idő múlva. – Van beleszólásom? – A térdére támaszkodott, majd a fél tojással a kezében magyarázni kezdett.

– Eldönthetjük, hogy hogyan éljük az életünket, Johnrock, de azt hiszem, a halálunk módját nem választhatjuk meg.

Johnrock láthatóan megdöbbent a választól.

– Te úgy véled, mi döntünk az életünk felől? Ruben, nekünk nincs választási lehetőségünk.

– De igenis van – mondott ellent minden további magyarázat nélkül Richard, majd a szájába tette a fél tojást.

Johnrock megemelte a nyakán lévő pánthoz erősített láncot.

– Hogy mondhatod, hogy van választásunk? – Az őket körülvevő tábor felé intett. – Ők az urak.

– Urak? Úgy döntöttek, hogy nem gondolkodnak, nem gondoskodnak magukról, hanem a Rend tanításai szerint élnek inkább. Így a saját életüknek sem urai, nemhogy a miénknek.

Johnrock döbbenten csóválta a fejét.

– Néha elképesztő dolgokat mondasz. Én rabszolga vagyok. Nem én uralom az életemet, hanem ők.

– Vannak erősebb láncok annál, mint ami téged fogva tart, Johnrock. Az életem számomra sokat jelent, de feláldoznám olyan valakiért, aki fontos és drága nekem. Azok az emberek ott kint úgy döntöttek, hogy egy eszetlen ügyért áldozzák az életüket, amely csak szenvedést jelent mindenkinek – már lemondtak az életükről, pedig nem kaptak érte semmit cserébe. Szerinted ez élet? Mert szerintem nem az. Másfajtát ugyan, mint mi, de ők is láncot viselnek, mégpedig olyat, amit saját maguk raktak a nyakukba. Én küzdöttem, ellenálltam, amikor el akartak vinni. A Birodalmi Rend győzött, ezért most ide vagyok láncolva. Azok az emberek élnek, mi pedig, ha megpróbálunk megszökni, meghalunk.

Richard leszedett egy héjdarabot a következő tojásról.

– Egyszer mind meghalunk, Johnrock, ezen nem lehet változtatni. Az életünkről azonban mi döntünk. Hiszen csak ez az egy van, nem mindegy hát, hogyan éljük.

Johnrock átgondolta a hallottakat. Végül egy vigyorral elvetette az egészet.

– Hát, ha én választhatnék, hogyan halok meg, akkor úgy szeretnék, hogy közben egész tömeg ujjong a csodás játékom miatt. – Richardra nézett. – És te, Ruben, ha választhatnál?

Richard gondolatai már máshol jártak – fontosabb dolgoknál időztek. – Remélem, ma még nem kell döntenem ebben a kérdésben.

Johnrock nagyot sóhajtott. A tojások szinte eltűntek nagy húsos kezében. – Lehet, hogy ma még nem, de szerintem a játék itt ér véget… Úgy érzem, innen nekünk nincs tovább.

Richard nem válaszolt, így Johnrock megpróbálta hangosabban, hogy az eső dobolása ne nyomja el, amit mond.

– Komolyan kérdezem. Ruben, hallasz engem, vagy még mindig arról a nőről álmodozol, akit tegnap a megérkezésünkkor látni véltél?

Richard csak most vette észre, hogy tényleg Kahlanra gondol, miközben mosolyog, minden nyomorúsága ellenére. Bár Johnrocknak igaza volt – tényleg ez lehet életük utolsó állomása – ő mégis mosolygott. Mindazonáltal nem akart ezzel az emberrel Kahlanról beszélgetni.

– Sok mindent láttam, amikor megjöttünk a táborba.

– Már nem kell sokat várnod – bíztatta Johnrock –, ha jól játszunk, dúskálni fogunk a nőkben. Kígyópofa megígérte. De itt csak katonák vannak, semmi más. Szerintem tegnap fantomokat láttál.

Richard a semmibe bámult.

– Az biztos, hogy nem te vagy az első, aki fantomnak hiszi őt.

Johnrock odébb tolta a lánc egy részét, majd közelebb kúszott Richardhoz. – Ruben, jobb lenne, ha kitisztítanád a fejedet, különben megöletjük magunkat még mielőtt esélyünk lenne az uralkodó csapata ellen kiállni.

Richard felnézett.

– Azt hittem, kész vagy meghalni.

– Nem akarok meghalni. Legalábbis nem ma.

– Na, látod, Johnrock, máris döntést hoztál. Még leláncolva is képes voltál dönteni az életed felől.

Johnrock egy ujjával megfenyegette.

– Ide figyelj, Ruben, ha végül mégis a Ja'La pályán kell meghalnom, nem akarom, hogy azért legyen, mert te a felhőkben jársz és nőkről álmodozol.

– Egy nőről, Johnrock.

A nagydarab férfi hátradőlt, lepöckölte az ujjára tapadt tojáshéjat.

– Emlékszem. Azt mondtad, láttad azt a nőt, akit el akarsz venni feleségül.

Richard nem javította ki.

– Csak azt akarom, hogy jól játsszunk, megnyerjük az összes meccset, és legyen lehetőségünk kiállni a Császár csapata ellen.

Johnrock vigyora visszatért.

– Tényleg úgy gondolod, hogy megverhetjük őket, Ruben? Szerinted túlélhetjük egyáltalán, ha velük játszunk?

Richard egy újabb tojás héját törte meg a sarkával.

– Te mondtad, hogy a tömeg ujjongása közepette szeretnél meghalni.

Johnrock oldalvást Richardra pillantott.

– Na és ha úgy döntök, azt teszem, amit mondasz, és a szabad életet választom?

Richard elmosolyodott mielőtt félbeharapta a tojást.

Alig fejezték be az evést, Karg parancsnok megjelent, csizmája cuppogott a sárban, ahogy feléjük tartott.

– Kifelé, mindenki!

Richard és Johnrock kimászott a szekér alól a szemerkélő esőre. A többi fogoly is a szekerek előtt várakozott, hogy megtudja, mit akar közölni velük a parancsnok. Azok a katonák is itt voltak, akik a csapatban velük játszottak.

– Látogatókat kapunk – jelentette be Karg parancsnok.

– Miféle látogatókat? – kérdezte az egyik katona.

– Őexcellenciája megtekinti a bajnokságra érkezett csapatokat. Jagang Császárral régi ismerősök vagyunk. Elvárom, hogy megmutassátok, milyen jó munkát végeztem, amikor összeválogattam a csapatot. Ha bárki rossz fényt vet rám, vagy nem mutat kellő tiszteletet az uralkodó iránt, arra nincs többé szükségem.

Minden további megjegyzés nélkül távozott.

Richard érezte, hogy meginog, majd a szíve őrülten dobolni kezdett. Vajon Kahlan is itt lesz Jaganggal, épp úgy, mint tegnap? Bár mindennél jobban szeretett volna újra találkozni vele, gyűlölte a gondolatot, hogy annak az embernek a közelében kell látnia. Ami azt illeti, az lett volna a legjobb, ha minél messzebb lehet ezektől az emberektől.

Egy évvel ezelőtt, amikor Nicci foglyul ejtette Richardot, hogy elvigye magával az Óvilágba, Kahlan helyette vezette a d'harai haderőt. Neki köszönhették, hogy Jagang nem győzött, ami nélküle nem sikerülhetett volna. Jelentősen megritkította a Rend hadseregét, annak ellenére, hogy az Óvilágból vég nélkül érkezett az utánpótlás, mellyel folyamatosan újoncokkal pótolták az elesetteket. Kahlan nemcsak hátráltatta a hódítókat. Sikerült iszonyú gyűlöletet ébreszteni bennük a rettenetes kínok miatt, amit miatta kellett kiállniuk.

Ha Kahlan nem lett volna, a Rend valószínűleg szétmorzsolta és lemészárolta volna a d'harai sereget. Mindig egy lépéssel Jagang előtt sikerült járniuk, így nem érhette el őket.

Richard megpróbálta elrejteni zaklatottságát, ezért hátát a szekérnek döntve, karját maga előtt összefonva várakozott. Hamarosan meglátta a látogatókat, bal felől közeledtek a táboron keresztül. Minden csapat előtt megálltak, hogy jobban szemügyre vehessék őket.

A katonák kinézete alapján biztos volt, hogy a Császárt kísérik. Richard felismerte a testőröket, mert előző nap is ott voltak, amikor a szekerük elhaladt Jagang mellett. Akkor láthatta Kahlant egy pillanatra. A Császár őreit nemcsak bőr páncélzatuk és fegyvereik tették félelmetessé, óriási termetük, esőáztatta dagadó izmaik is hozzájárultak az ijesztő képhez.

Ezek a katonák még a Rend közkatonáinak szívét is félelemmel töltötték el. Messzire elkerülték őket. Richard biztos volt benne, hogy ezek a testőrök bárkivel különösebb gondolkodás nélkül végeznek, aki bármilyen veszélyt jelenthet urukra nézve.

Johnrock előre lépett, hogy egy sorban álljon a többiekkel, mire az uralkodó ideér.

Amikor Richard meglátta Jagang leborotvált fejét kivillanni az őt körülvevő elit őrök közül, egyszer csak beléhasított a felismerés.

Jagang fel fogja őt ismerni!

Jagang, az Álomjáró, sokak fejében megfordult, s az ő szemükön keresztül többször is látta már Richardot.

Nem értette, hogy lehetett ennyire óvatlan. Ostoba igyekezetében, hogy Kahlanhoz közel kerülhessen, amikor a Császár csapatával játszanak, arra nem gondolt, hogy Jagang is ott lesz mellette, aki egészen biztosan felismeri. Annyira lekötötte Kahlan viszontlátásának gondolata, hogy ez eszébe sem jutott.

Akkor Richard még valamit észrevett – egy Nővért.

Úgy nézett ki, mint Ulicia, csak sokkal öregebbnek látszott, mint mikor utoljára látta. Még elég messze járt, a Jagangot kísérő őrök mögött jött, de még így is láthatóak voltak mély ráncai. Amikor utoljára látta, még vonzó nő volt, bár Richardnak nehezére esett elválasztani a külsőt az ember személyiségétől, márpedig Ulicia rettenetesen álnok természettel bírt. Bármilyen vonzó kinézetű volt is valaki, a gonoszsága Richard szemében eltorzította kellemes külsejét, annyira befolyásolta a személy megítélését, hogy már nem tudta vonzónak látni.

Ez volt az egyik oka annak, hogy Kahlant olyan gyönyörűnek látta – nem egyszerűen szép volt, hanem minden tekintetben különleges. Intelligenciája szenvedélyes életszeretettel párosult, megkapó külseje pedig belső szépségét tükrözte.

Ulicia Nővéren azonban, egykori szépsége ellenére, most csak belső romlottsága látszott.

Richard rádöbbent, hogy nemcsak Jagang ismerheti fel, hanem Ulicia is, rajta kívül pedig még jó néhányan lehetnek a táborban, akik tudják, hogy néz ki.

Hirtelen sebezhetőnek érezte magát. Bármelyikük megjelenhet itt, neki pedig nincs hová elbújnia.

Ha Jagang elég közel jön, látni fogja, hogy a Rahl Nagyúr, az, akit életre-halálra keres, éppen itt van a táborban. Megláncolva, a Tehetsége nélkül – amit, még ha elérhetné is nehezen tudna használni – teljesen ki lesz szolgáltatva Jagang kénye-kedvének.

Hirtelen eszébe jutott a látomás, amelyet Shota, a boszorkány közvetített neki nemrég. A kivégzésére várt, esett az eső, csakúgy, mint most, s Kahlan is ott volt. Könnyezve, elborzadva figyelte, ahogy hátrakötik a kezét és letérdeltetik a sárba. Ahogy ott térdelt, Kahlan a nevét sikoltozta, miközben az egyik nagydarab katona mögé lépett, azzal fenyegetve, hogy megszerzi Kahlant magának. Ezután elhúzta a kését Richard szeme előtt, majd mélyen a torkába vágott.

Richard azon kapta magát, hogy a torkát fogja, mintha a tátongó sebet próbálná összetartani. A félelemtől zihálva lélegzett.

Hirtelen forró álmosság kerítette hatalmába, szédülni kezdett. Így válik valóra Shota látomása? Erre akarta figyelmeztetni? Most kell meghalnia?

Túl gyorsan történt minden. Még nem készült fel. De mit tehetett volna?

– Ruben! – kiáltott oda Karg parancsnok. – Gyere ide!

Richard nagy nehezen összeszedte magát. Mély lélegzetet vett, megpróbált megnyugodni. Elindult a parancsnok felé abban a tudatban, hogy ennek az egésznek nagyon csúnya vége lesz.

Nem messze a csoport az előttük lévő csapat mellett megállt. Richard még az esőn át is hallotta a beszélgetés hangjait.

Gondolatai őrülten száguldottak. Mit tehetne, hogy Jagang ne ismerje fel? Tudta, hogy el nem bújhat a többiek mögé, hiszen ő a kulcsember. Jagang elsősorban őt akarja majd látni.

Ekkor megpillantotta Kahlant.

Mintha álmában járt volna. Látta, ahogy az egész csoport megfordul, majd elindul feléjük.

Tudta, hogy a többiek mellé kell állnia, ezért már készült átlépni a láncon, amit Johnrock viselt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve gyorsított, hogy felbukjon. Arccal előre beleesett a sárba.

Karg parancsnok dühöngött.

– Ruben, te ügyetlen barom! Állj fel azonnal!

Richard pont akkor tápászkodott fel, amikor az őrök sorfala szétnyílt, hogy Jagangot előreengedjék. Gyorsan Johnrock mellé lépett, és kihúzta magát. Egy ujjal kitörölte a sarat a szeméből.

Pislogott, hogy visszanyerje a látását. Akkor vette észre Kahlant. Jagang mögött jött. Köpenyének csuklyája, melyet a fejére húzott az eső miatt, félig eltakarta az arcát. Richard azonban a nő testének minden apró részletét ismerte. Senki nem járt úgy, mint ő.

A tekintetük találkozott. Azt hitte, a szíve menten megáll.

Eszébe jutott az első alkalom, amikor találkoztak. Olyan fenséges volt a fehér ruhájában! Emlékezett rá, ahogy egyenesen ránézett, anélkül, hogy bármit is mondott volna. A pillantásában egyszerre volt kérdés és figyelmeztetés, tekintete magáért beszélt, mindent elmondott csodálatos szelleméről. Richard még soha nem találkozott senkivel, akinek ennyire… átható lett volna a pillantása.

Valószínűleg akkor szeretett belé. Elég volt egyetlen pillantás azokba a zöld szemekbe, melyek előtárták a nő egész lelkét.

Most pedig újra látta mindezt, csak most még zavart aggodalom is társult mellé.

Abból, ahogy ránézett, és követte a tekintetével, Kahlannak tudtára adta, hogy látja. Mivel ő volt a Futótűz varázs áldozata, nem emlékezhetett rá, hogy ki Richard, s arra sem, hogy ő maga kicsoda. Richardon és a Nővéreken kívül, akik foglyul ejtették, senki sem emlékezett rá. Persze Jagangra nem hatott a varázslat. Richard feltételezte, hogy ennek köze lehet a Nővérekhez. Kahlan azonban mindenki más számára láthatatlan maradt.

Most viszont rájött, hogy a férfi látja őt. Az elszigeteltségben, amellyel a varázslat sújtotta, ez nagyon sokat jelentett a számára. Látta a szemében, hogy így van.

Mielőtt Jagang közelebb lépett volna, hogy szemügyre vegye a csapatot, egy férfi futott a csoporthoz valamit kiáltva. A Császár intett neki, hogy lépjen előre. Nyilvánvaló volt, hogy jól ismerte. Az őrök utat nyitottak, hogy átengedjék a védelmi gyűrűn. Mivel néhány tőrtől eltekintve nem volt nála fegyver, Richard biztosra vette, hogy hírvivő. Nagyon kifulladt, látszott, hogy sietett.

Amikor az uralkodó elé ért, mélyen meghajolt, izgatott volt, de nagyon halkan beszélt. A beszámolója felénél egyszer csak arra felé intett, amerre a rámpaépítés zajlott.

Kahlan nagy nehezen elfordította tekintetét Richardról és a Jaganggal beszélő férfire nézett.

Richard az őt körülvevő többi őrt figyelte. Ezek nem elit katonák voltak, láthatóan kerülték is azokat. Sokkal inkább átlagos harcosoknak tűntek. Nem voltak finom fegyvereik, nem viseltek bőrpáncélt. A ruházatuk is szedett-vedett volt, csakúgy, mint a többi katonáé. Nagydarab fiatalemberek voltak, erősnek tűntek, de közelébe sem értek Jagang elit katonáinak.

Richard rájött, hogy valószínűleg ezek őrzik Kahlant.

Jagang őreitől eltérően, akik úgy tűnt, nem érzékelik a nő jelenlétét, ezek az őrök gyakran pillantottak rá, figyelték minden mozdulatát, tehát látták őt. Jagang őrei soha nem néztek Kahlanra, ezek viszont nagyon gyakran. Valahogy képesek voltak látni, de közben nem elfelejteni. Jagang valahogy talált olyan katonákat, akik vigyázhattak rá, mert nem hatott rájuk a varázslat.

Richard először meglepődött ezen. Nem értette, hogy ha tényleg igaza van, és ezek a katonák látják Kahlant, hogyan lehetséges ez. Azután rájött, hogy nagyon is van értelme, hiszen a Futótűz varázslatot, csakúgy, mint az egész mágikus világot, megfertőzték a Harmóniák, amely miattuk egyre pusztul. A Három Harmónia végső célja ugyanis az, hogy eltörölje a világból a mágiát. A jelenlétük hatására a Futótűz varázslat felépítése megváltozott. Amikor Zedd és Nicci igazoló hálót hoztak létre, Richard felfedezte, hogy a Harmóniák hol változtatták meg a varázslat szerkezetét.

E miatt a módosulás miatt a Futótűz nem úgy működött, ahogy eltervezték. Hibás volt. Ez volt az egyetlen magyarázat arra, hogy miért kerülhették el néhányan a hatását.

Richard emlékezett rá, hogy a pestis járvány során, amely végigsöpört a lakosságon, szintén voltak olyanok, akik nem betegedtek meg. Voltak néhányan, még azok között is, akik a betegeket és haldoklókat ápolták, akik nem fertőződtek meg. Ez is valami ilyesmi lehet. Kell, hogy legyenek olyanok, akikre nem hatott a varázslat, ezért képesek látni Kahlant. Ez megmagyarázná, hogyan lehetnek mellette olyan őrök, akik látják őt.

Ahogy ezek a férfiak kissé elfordultak, mivel az ő figyelmüket is elvonta a férfi, aki Jagangot sürgős ügyben felkereste, és szerették volna jobban látni, mi történik, Kahlan is velük fordult. Teljesen természetesnek tűnt a mozdulat, de Richard tudta, hogy egyáltalán nem az. Kahlan, miközben kissé elfordult, megigazította a kapucniját, hogy ne ázzon el, miközben leengedte a kezét, közel csúsztatva az egyik őrhöz. Az őr kése már nem volt az övén, viszont ahogy Kahlan keze eltűnt a köpenye alatt, Richard egy pillanatra meglátta a penge apró villanását. Kedve lett volna hangosan felnevetni jókedvében, de nem merte kockáztatni, hogy akár egy arcizma is ránduljon.

Kahlan észrevette, hogy őt figyeli, és rájött, hogy valószínűleg látta a mozdulatot. Egy ideig figyelte, hogy megállapítsa, vajon elárulja-e. A csuklyájával próbálta elrejteni az arcát, az őrei elől, nehogy észrevegyék, merre néz. Amikor a férfi nem mozdult, Kahlan az őreivel együtt megfordult, hogy azt figyelje, mi történik a hírvivő és a Császár között.

Jagang hirtelen megpördült, majd nekiiramodott abba az irányba, amerről jöttek, a hírnök szorosan a nyomában loholt. Kahlan röviden hátralesett, hogy még egy utolsó pillantást vethessen Richardra, mielőtt az őrök gyűrűje szorosra zárul a Császár és foglya körül.

Eközben a csuklya kissé elmozdult. Richard jól láthatta a sötét zúzódást a bal arcán.

Forró düh öntötte el. Minden idegszála cselekedni akart, megmenteni Jagangtól, elszökni vele a táborból. Az agya őrülten próbált valami megoldást találni, bármit, de így megláncolva, nem sok mindent tehetett.

Ráadásul tudta, hogy ha nem tesz semmit, Jagang kegyetlenkedései folytatódnak. Ha nem tesz semmit, Kahlan tovább szenved, amit soha nem lesz képes megbocsátani magának. Bármennyire is szeretett volna cselekedni, tehetetlenségre volt kárhoztatva.

Csendben, mozdulatlanul tűrte a benne dúló vihart, melynek ereje felért azzal, amit az Igazság Kardja hívott elő belőle, az a kard, amiről lemondott, hogy megtalálhassa Kahlant.

A kis csoportot gyorsan elnyelte a tábor. Ködfüggöny takarta el őket a szeme elől.

Richard remegett a keserű tehetetlenségtől. Még a hideg eső sem volt képes enyhíteni fortyogó dühét. Agya hiába vett sorra minden lehetőséget, tudta, hogy semmit nem tehet. Most még nem.

Ugyanakkor a szíve rettenetesen sajgott. A fájdalom a zsigereibe nyilallt, ha arra gondolt, mit kell a nőnek kiállnia egy ilyen ember kezei között. A térde elgyengült a félelemtől. Erőt kellett vennie magán, nehogy sírva a földre rogyjon.

Csak kapná a kezei közé Jagangot! Bárcsak…

Karg parancsnok Richard elé lépett.

– Szerencséd volt – morogta. – A Császárnak láthatóan fontosabb dolga akadt, mint az én játékosaim és kétballábas csatárom.

– Festékre van szükségem – szólalt meg Richard.

Karg parancsnok meglepetten pislogott.

– Mi?

– Festék kell.

– Azt akarod, hogy hozassak neked festéket?

– Igen. Azt mondtam. Fontos.

– Mire kell?

Richard egyik ujját a parancsnok arca elé dugta. Csak nagy nehezen sikerült legyőznie a kísértést, hogy a láncot a nyaka köré tekerve megfojtsa.

– Miért van tetoválva a bőröd?

Karg parancsnok nem értette, mit akar ezzel. Egy pillanatig habozott, fontolóra vette a kérdést, mintha valamilyen veszélyt sejtene benne.

– Azért, hogy az ellenség szemében még vadabbnak tűnjek – mondta végül. – Ez a külső erőt ad nekem. Amikor az ellenség ilyen katonákat lát, nagy harcosoknak hiszi őket, ami félelmet ültet a szívükbe. Ha a rettegéstől lebénulnak, mi győzelmet aratunk.

– Ezért kell nekem a festék – mondta Richard. – Be akarom festeni a játékosok arcát, hogy rettegjenek az ellenfeleink. Ez segíteni fog legyőzni őket. Győzelemre segíti a csapatodat.

Karg parancsnok egy ideig Richard tekintetébe fúrta az övét, mintha azt mérlegelné, komolyan beszél-e vagy készül valamire.

– Nekem jobb ötletem van – mondta a parancsnok. – Hívatok tetoválókat, és kitetováltatom az egész csapatot. – Megütögette az arcára rajzolt pikkelyeket. – Mindenki arcára ilyet tetováltatok. Ettől majd látszani fog, hogy az én embereim vagytok. Ha mindegyikőtöknek olyan tetoválása lesz, mint az enyém, abból mindenki láthatja, hogy kihez tartoztok.

A parancsnok Richardra vigyorgott, tetszett neki az ötlet.

– A tetováláson kívül pedig fém szegecseket is rakatok az ajkatokba. Vadállatiasan fogtok kinézni.

Richard megvárta, míg befejezi, aztán megrázta a fejét.

– Nem. Az nem lesz jó. Az nem elég jó.

Karg parancsnok csípőre tette a kezét.

– Miért ne lenne elég jó?

– Azért – magyarázta Richard – mert az ilyen tetoválás messziről nem látszik. A csatában, amikor az ellenfél itt áll előtted, megteszi, de a Ja'La meccsre nem elég. Nem fogják észrevenni.

– Gyakran a Ja'La pályán is olyan közel kerülsz az ellenfélhez, mint a csatában – erősködött a parancsnok.

– Lehet – hagyta helyben Richard –, de én azt akarom, hogy ne csak azok lássák, akikkel éppen küzdünk, hanem az összes csapat, az összes ember, aki néz bennünket! Azt akarom, hogy bárki, aki a festett arcunkat meglátja, felismerjen minket! Azt akarom, hogy a kinézetünk rettegéssel töltse el a többiek lelkét! Azt akarom, hogy emlékezzenek és aggódjanak!

Karg parancsnok összekulcsolta a kezét.

– Én pedig azt akarom, hogy tetováltak legyetek, hogy mindenki felismerje a csapatomat, Karg parancsnok csapatát.

– Na és, ha veszítünk? Ha csúfos vereséget szenvedünk?

A parancsnok kissé előrehajolt, és égő tekintettel rámeredt.

– Akkor minimum megkorbácsollak, rosszabb esetben nem lesz többé szükségem rád. Szerintem, mostanra megtanultad, hogy mi történik a haszontalan foglyokkal.

– Ha így lesz – folytatta Richard –, mindenki emlékezni fog rá, hogy a csapat, amelyet gyengeségük miatt kivégeztettél, épp úgy volt tetoválva, ahogy te. Ha veszítünk, mindenki a kígyószerű tetoválásainkra emlékszik majd, amely olyan, mint a tiéd. Hozzád köt majd minket, de téged is hozzánk. Ha veszítünk, szégyenfolt lesz az a tetoválás, bárki meglátja, nevetni fog. Ha esetleg veszítünk, a festéket le lehet mosni a korbácsolás, vagy az egyebek előtt.

Karg parancsnok kezdte megérteni, mit akar Richard. Látni lehetett, hogyan veszíti el a lelkesedését, miközben megnyúlik az állkapcsa.

– Megyek, utánanézek, tudok-e festéket szerezni.

– Piros kellene.

– Piros? Miért?

– Mert az látszik a legjobban. Nem fogják elfelejteni. Ráadásul mindenkinek a vér jut róla eszébe. Azt akarom, hogy amikor meglátnak bennünket, az legyen az első gondolatuk, hogy miért akarunk úgy kinézni, mintha véresek lennénk. Azt akarom, hogy erre gondoljanak a küzdelem előtti estén. Azt akarom, hogy izzadságban fürödve álmatlanul teljen az éjszakájuk, amikor pedig eljön a nap, fáradtak legyenek, és akkor tényleg a vérüket vesszük majd.

Karg parancsnok lassan elmosolyodott.

– Tudod, Ruben, ha a háború másik oldalára születtél volna, arra, amelyikre én, lefogadom, hogy jó barátok lennénk.

Richard kételkedett benne, hogy a parancsnok tényleg tisztában volt-e vele, mit jelent a barátság, vagy hogy egyáltalán képes lenne-e ilyesmit értékelni.

– Annyi festék kell, hogy minden emberemre jusson – mondta.

Karg parancsnok elindult.

– Megkapod.