Ötvennegyedik fejezet

 

 

 

Kahlan újabb ágat dobott a tűzre. A szikrák kavarogva szálltak a késő esti égbolt felé, mintha követni akarnák a nyugati horizonton, a ritkás ágak közt még áttűnő narancsvöröses fénysugarakat. Elgémberedett kezét a felszökő lángok fölött melengette, majd ahogy a karjait kezdte dörzsölgetni, a hirtelen melegtől összerázkódott. Hideg éjszaka várt rájuk.

Nem volt sok holmijuk, csak egy-egy takarót tudtak magukra teríteni, és Kahlan örült, hogy legalább a köpenye rajta van. A hideg földön fekvés kényelmetlen, álmatlan éjszakát ígért. Sok lucfenyő volt körülöttük, így Kahlan vágott néhány ágat, hogy valamiféle fekhelyet készítsen belőlük. Még a sűrű erdő sem védte volna meg őket a széltől, szerencsére azonban a tiszta időben szellő sem rebbent, így legalább menedéket nem kellett építeniük. Kahlan csak egy falat ennivalóra és egy kis alvásra vágyott.

Mielőtt tüzet raktak, kihelyezett néhány csapdát, hátha sikerül nyulat fogniuk, amit ha nem is már most este, de legalább reggel megehetnének, mielőtt újra útnak indulnak. Samuel jó sok tűzifát gyűjtött, hogy átvészeljék az éjszakát, majd nekiállt tüzet gyújtani. Miután ezzel végzett, elment a közeli patakra vízért.

Kahlan szörnyen kimerült volt és éhes. Már szinte teljesen elfogyott az élelem, amit a Birodalmi Rend táborából hoztak magukkal, pedig alig álltak meg pihenni vagy enni. Ha nem sikerül foglyul ejteniük egy nyulat, megint kétszersült és szárított hús vár rájuk. Persze legalább ennyijük volt még, ameddig kitart.

Samuel nem akart megállni, hogy élelmet szerezzenek, mintha sietett volna valahová. Az egyik nyeregtáskában találtak néhány érmét, de ahelyett, hogy bementek volna az egyik kisebb városba, amely mellett elhaladtak, hogy pótolják elfogyott készleteiket, Samuel ragaszkodott hozzá, hogy elkerüljék az embereket.

Biztos volt benne, hogy a Birodalmi Rend katonái vadásznak rájuk. Tekintve, hogy Jagang mennyire gyűlölte őt, s mennyire hajtotta a bosszúvágy, Kahlan nem is tudott vitába szállni Samuel véleményével. Az is elképzelhető, hogy üldözőik már a sarkukban vannak. Ettől a gondolattól még inkább reszketni kezdett.

Amikor megkérdezte Samuelt, merre tartanak, csak homályos válaszokat kapott. A férfi egyszerűen északnyugatra mutatott, majd biztosította, hogy ott biztonságban lesznek.

Furcsa útitársnak bizonyult. Keveset beszélt útközben, de amikor megálltak, még annál is kevesebbet. Amikor tábort vertek, ritkán távolodott el a közeléből. Kahlan úgy vélte, egyszerűen csak meg akarja védeni, de az is megfordult a fejében, hogy csak a jutalmát félti, azért vigyáz rá ennyire. Bár eljött a Rend táborába, hogy megmentse őt, az indokait nem volt hajlandó felfedni. Egyik alkalommal, amikor Kahlan erőltette a dolgot, annyit válaszolt, hogy segíteni akart neki. Ez látszólag nemes érzelmeket sejtetett, viszont soha nem magyarázta meg, honnan ismeri, vagy honnan tudott a fogságba eséséről.

Ahogy időnként rápillantott, mikor azt hitte, Kahlan nem figyel, azt sugallta, hogy egyszerűen csak szégyenlős. Amikor Kahlan kérdezgette, sokszor csak behúzta a nyakát és vállat vont. Időnként szinte úgy hatott, mintha a kérdéseivel kínozná szegény embert, ezért ilyenkor inkább abbahagyta a kérdezősködést. Samuel ekkor láthatóan megkönnyebbült.

Mindazonáltal a megválaszolatlan kérdések elgondolkodtatták Kahlant. Annak ellenére, amit a férfi tett, hogy segített neki, nem tudott megbízni benne. Nem értette, miért nem képes ilyen egyszerű, mégis számára fontos kérdésekre válaszolni. A gyötrelem, amivé az élete vált, meglehetősen érzékennyé tette, rosszul tűrte a kérdőjeleket.

Azt is érezte, hogy Samuel vonzódik hozzá. Gyakran tett apró figyelmességeket. Például apró szeleteket vágott a kolbászból, és egyenként adogatta neki, amíg Kahlan azt nem mondta, hogy már jóllakott, és nem kér többet, s hogy most már a férfinek is ennie kellene valamit. Máskor azonban, mintha elvonta volna a figyelmét a saját éhsége, semmit sem adott neki, amíg nem kért.

Időnként rajtakapta, hogy merőn bámulja furcsa sárga szemével. Ilyenkor egy ravasz tolvaj jutott róla eszébe. Alvás közben mindig igyekezett a keze ügyében tartani a kését.

Máskor, ha Kahlan valamit kérdezett, még a szemébe sem nézett, nem hogy válaszoljon. Összehúzta magát a tűz mellett, mintha szeretne láthatatlanná válni. Legtöbbször még egy igent vagy nemet is csak nagy nehezen sikerült kicsikarnia belőle. Szűkszavúsága mögött azonban nem sejlett kegyetlenség, arrogancia vagy közömbösség. Végül, mivel annyira nehéz volt szóra bírni, s a válaszok amúgy sem voltak jók semmire, Kahlan feladta a próbálkozást.

Samuel vagy szörnyen félénk volt, vagy rejtegetett valamit.

A csend hosszú perceiben Kahlan gondolatai állandóan Richard körül keringtek. Nem tudhatta, életben van-e. Rettegett a választól, nem volt hajlandó elfogadni azt a lehetőséget, hogy a férfi esetleg már nem él. Még mindig döbbenten gondolt vissza rá, hogyan forgatta a kardot, milyen mozdulatokkal küzdött. Mindent megtett, hogy segítsen neki megszökni! Rettegve gondolt arra, hogy esetleg túlságosan nagy árat fizetett ezért.

A mozdulatlan levegőben hirtelen fázni kezdett, de nem a hidegtől. Különös éjszaka volt. Mintha üres lenne a világ, s a szokottnál is magányosabb.

Ez az érzés kísértette állandóan – az állandó, fájdalmas üresség, az elszigeteltség, amely mindenki mástól elválasztotta. Az élete egy részét elveszítette, ráadásul nem is emlékezett rá, hogy milyen volt. Azt sem tudta, ki ő. Csak a nevét ismerte, meg hogy ő az Inkvizítor Anya. Amikor megkérdezte Samueltől, hogy mit jelent ez, a férfi egy ideig némán bámult rá, majd vállat vont. Kahlannak az volt a benyomása, hogy tudja a választ, csak nem akarja elárulni.

Kahlan úgy érezte, nemcsak a világtól, de saját magától is elszakították. Vissza akarta kapni az életét.

A gyérülő fényben odabotorkált a hosszú szálú fűben legelésző, kimerült lóhoz. Nem volt náluk lóvakaró kefe, ezért csak egyszerűen megsimogatta az állatot, és úgy-ahogy letisztogatta. Megnézte, nem sérült-e meg. Az ujjával leszedegette a lábáról és a hasáról a rászáradt sárdarabokat.

A ló hátrafordított fejjel figyelte, mit csinál. Jól esett neki a gondoskodás, az érintés. Eddig olyan emberek birtokolták, akik szinte maguk is állatok voltak, nem szokott hozzá, hogy kedvességgel és tisztelettel bánjanak vele, így hálásan tűrte a kényeztetést.

Amikor Kahlan végzett a ló patáinak megtisztításával, megvakargatta a füle tövét, mire az halkan felnyerített, s közelebb törleszkedett a fejével. Kahlan elmosolyodott, s tovább vakargatta. Az állat csukott szemmel itta magába az érzést. Kahlan közelebb érezte magát hozzá, mint Samuelhez.

Samuel számára ez csak egy ló volt. Sietni akart, s ehhez a ló szolgált eszközül. Kahlan nem tudta eldönteni, van-e valamilyen konkrét úti célja, vagy csak egyszerűen minél messzebb akar kerülni a Birodalmi Rendtől. Mivel állandó ütemet tartott, az előbbi tűnt valószínűbbnek. Viszont akkor miért nem akarja elárulni neki, hová mennek?

Miközben a ló fülét vakargatta, s az sürgetően, szinte szeretetteljesen hozzádörgölőzött, amint abbahagyta, Kahlannak az jutott eszébe, vajon ugyanennyire kedves-e Samuellel. Nem akart szándékosan hidegen bánni vele, de mivel annyira rideg volt a férfi, s került minden társalgást, Kahlan úgy döntött, inkább az ösztöneire hallgat, s nem változtat a kapcsolat jellegén.

Amikor visszament a tűz mellé, s a sarkain ülve még egy fadarabot dobott a lángok közé, egyszer csak hallotta, hogy Samuel csörtet elő a bozótból. Gyorsan ellenőrizte, hogy a helyén van-e a kése.

– Találtam egyet! – kiáltotta, ahogy közelebb ért.

A hátsó lábainál fogva lóbálta a nyulat. Kahlan még egyszer sem látta ennyire izgatottnak. Biztosan az éhség tette.

Kahlan mosolyogva támaszkodott hátul a kezére.

– Akkor végre ma este meleget vacsorázunk.

Samuel a nyúl két hátsó lábát két kezébe fogva ketté tépte az állatot. Kahlan meglepetten egyenesedett fel, ahogy a férfi a fél nyulat elébe rakta, majd nem messze lekuporodott a tűz mellé, s elkezdte befalni a maga részét.

Kahlan el sem akarta hinni, hogy képes nyersen megenni. A fogával tépte le a nyúl a bundájának egy részét, a csontok ropogtak, ahogy beléjük mélyesztette a fogait. A vér patakokban folyt le az állán. Még a zsigereket is befalta.

Kahlan émelyegve fordította el a tekintetét, s a tűzbe bámult.

– Egyél! – szólt oda a férfi. – Finom.

Kahlan az ujjai közé fogta a nyúl lábát, és odadobta neki a tetemet.

– Nem vagyok igazán éhes.

Samuel nem ellenkezett, az ő részét is pillanatok alatt eltüntette.

Kahlan hanyatt dőlt, fejét a nyergen pihentette, s a csillagokba bámult. Hogy elterelje a gondolatait Samuelről, azon morfondírozott, vajon mi köze lehet neki Richardhoz, milyen lehet a kapcsolatuk. Megint az jutott az eszébe, hogyan harcolt a férfi a karddal. Sok tekintetben arra emlékeztette, ahogyan ő használta a pengét. Nem tudta, kitől szerezte a tudását. Ahogy a belső bizonytalanság árnyai közt kalandozott, a hold lassan felkelt.

Egyre erőteljesebben fogalmazódott meg benne a kétely, hogy tényleg Samuellel kell-e maradnia. Végül is megmentette az életét, miután Richard megmondta neki, hogyan tegye. Valamelyest hálával tartozott ezért, viszont miért kellene vele maradnia? Nem kapott tőle válaszokat, semmilyen megoldással nem szolgált. Nem kötötte hozzá semmilyen kötelezettség. Egyre inkább azon morfondírozott, hogy egyedül kellene folytatnia az útját.

Hirtelen azonban az jutott eszébe, hogy ugyan itt hagyhatja Samuelt, de vajon hová mehet így, hogy még azt sem tudja, kicsoda valójában? Erdőket és hegyeket hagytak maguk mögött, de fogalma sem volt, hol vannak. Nem tudta, hol nőtt fel, hol lakik, hová tartozik. Nem ismerte fel a vidéket, nem emlékezett egy településre sem, csak arra az egyre, ahol a rengeteg halottat látta, amikor a Nővérekkel arra jártak. Elveszett volt egy ismeretlen világban, emlékek nélkül.

Amikor ráébredt, hogy már magasan fenn jár a hold, Samuelre pillantott. A férfi már régen befejezte a vacsoráját, s most a kardját fényesítette az ölében.

– Samuel! – szólította meg. A férfi úgy nézett rá, mint aki transzból ébred. – Tudnom kell, hová tartunk.

– Olyan helyre, ahol biztonságban lehetünk.

– Ezt már mondtad. Ha azt akarod, hogy továbbra is veled tartsak…

– Velem kell jönnöd! Muszáj! Kérlek!

Kahlant megdöbbentette a hirtelen érzelemkitörés. A férfi szeme elkerekedett, s rémület villogott benne.

– Miért?

– Mert én biztonságos helyre viszlek.

– Én magam is találok magamnak ilyen helyet.

– De én el tudlak vinni valakihez, aki segíthet, hogy visszanyerd az emlékezetedet.

Ez már érdekelte Kahlant. Azonnal felült.

– Ismersz olyan embert, aki tud nekem segíteni ebben?

Samuel hevesen bólogatott.

– Ki az?

– Egy barátom.

– Honnan tudhatnám, hogy igazat beszélsz?

Samuel az ölében fekvő fényes fegyverre bámult. Szeretettel húzta rajta végig az ujját.

– Én vagyok az Igazság Keresője. Neked egy varázslattal elvették az emlékeidet, nekem viszont van egy barátom, aki segíthet neked visszakapni a múltat, saját magadat.

Kahlan szíve hevesen vert a gondolatra, hogy tényleg visszakaphatja az emlékeit. Hirtelen minden egyéb kérdés lényegtelenné vált.

Samuel még nem mondta neki, hogy ő az Igazság Keresője. Nem tudta, hogy mi az, de látta, hogy a Kard ezüst markolatán az arany mintázat az IGAZSÁG szót formálja. Különösnek tetszett azonban, hogy ilyen címmel bírjon valaki, aki ennyire nem akar semmit elárulni.

– Mikor találkozunk ezzel az emberrel?

– Hamarosan. Már közel járunk.

– Honnan tudod?

Samuel ránézett. A sárga szempár, mint két lámpás világított a sötétben.

– Érzem őt. Velem kell maradnod, ha ismerni akarod a múltadat.

Kahlannak eszébe jutott Richard, s a különös szimbólumok az arcán. Ez a múlt érdekelte. Tudni akarta, milyen kapcsolat fűzi a szürke szemű férfihez.

 

Richard tisztában volt vele, hogy nincs még egy esélye.

Soha nem látott sötétség vette körül, megrémítette, fojtogatta, szinte agyonnyomta.

Denna igyekezett védelmezni, de még neki sem volt elég ereje, hogy ilyesmivel felvegye a harcot. Ekkora erővel senki sem bírt.

– Nem teheted – hallotta Denna suttogását az elméjében. – Ez a nemlét. Itt ez nem lehetséges.

Richard tudta, hogy ez az egyetlen esélye.

– Meg kell próbálnom.

– Ha megteszed, meztelenné válsz, elvész a védelmed, akkor nem maradhatsz itt tovább.

– Megtettem, amit meg kellett.

– De nem fogsz visszatalálni.

Richard felüvöltött a fájdalomtól. A védővarázslat, melyet maga köré szőtt, egyre vékonyodott. A fojtogató feketeség ki akarta préselni az életet belőle. Ez a hely nem tűrte az élőket, az volt a célja, hogy az életet a fekete semmibe szippantsa.

A szörny követte őt az Alvilágba, s most foglyul ejtette.

Richardot már nem a visszaút érdekelte, ez a lehetőség már elveszett. Eltűnt a kapcsolat, mely a bejárathoz kötötte, a szörny elszakította, amikor áttört a védőhálón. Az Élet Kertjébe már nem juthat vissza, a semmi közepén nem találhat meg semmit.

Most csak a menekülés számított.

A szörnyet Pusztító Mágiával teremtették, Richard pedig a Holtak Világának foglya volt.

Ezen a helyen semmilyen segítségre nem számíthat, Denna semmit sem tehet ez ellen a lény ellen, mely otthon van saját közegében.

Nem juthat vissza az Égcsarnokba, amelynek kő mennyezetén át látszik az égbolt. Mintha ezer éve járt volna ott. Magával ragadta az örökké tartó semmi. Minden kapcsolatát elnyelte a feketeség.

Ahogy a halál karmai a torkát markolászták, csak a szabadulásra tudott gondolni.

Agya szorosan kapaszkodott az emlékekbe, melyekért idejött. A szörnyeteg el akarta szakítani tőlük, pedig nem engedheti el őket, még ha az életébe kerül is. Ha elveszíti ezeket a múlékony dolgokat, már nem lesz értelme visszatérni az Élők Világába.

– Meg kell tennem! – kiáltotta, miközben a kínzó fájdalom a lelkéig hatolt.

Denna kétségbeesetten, védelmezőn ölelte magához, de ez már nem hatott. Bármennyire is szeretett volna segíteni, ezzel a szörnyeteggel nem vehette fel a harcot. Denna volt a védelmezője az Alvilágban, de csak abban az értelemben, hogy segítsen neki megtalálni, amit keres, miközben igyekszik megakadályozni, hogy olyan veszélyes helyekre tévedjen, ahonnan nincs menekvés. Egy esetleges támadástól nem tudta megvédeni, nem állíthatott meg egy varázslattal megalkotott szörnyet, amely valójában nem is létezik.

– Muszáj! – kiáltotta Richard, annak tudatában, hogy nincs más lehetősége.

Denna gyönyörű, fénylő arcán könnyek csillogtak.

– Ha megteszed, nem védhetlek meg.

– Ha nem teszem, mi történik velem?

A nő szomorúan mosolygott.

– Itt fogsz meghalni.

– Akkor hát milyen választásom maradt?

Lassan távolodva válaszolt, már csak a férfi karját fogta.

– Semmilyen. Viszont így nem maradhatok veled.

A szörnyeteg szorításában, a facsaró kín közepette Richardnak sikerült bólintania.

– Tudom, Denna. Köszönök mindent! Hálás vagyok érte.

A nő mosolya felragyogott, miközben egyre távolabb sodródott mellőle.

– Én is az vagyok. Szeretlek, Richard.

Richard még mindig érezte az ujjait. Próbált ismét bólintani.

– Bármi is történjen, mindig a szívemben őrizlek majd.

Érezte a nő csókját az arcán.

– Köszönöm, Richard, ezt leginkább.

Ezzel eltűnt.

Ahogy elment, Richardra hirtelen rátört a magány. Nem volt más körülötte, csak a sötétség, a semmi. Hirtelen Alkotó Mágiát szabadított a szörnyetegre egy olyan világban, ahol ilyesmi nem létezhet.

Abban a pillanatban, ahogy az Alkotó Mágia, mint valami sokkhatás, ott termett a semmiből, a szörny, képtelen lévén elviselni a kibékíthetetlen összecsapást a lét és nemlét között, védelem nélkül az Alkotó Mágia ellen a Pusztító Mágia világában, mindkét világban elporladt.

Ugyanakkor Richardra mintha hirtelen minden irányból ütések záporoztak volna.

Földet érzett a talpa alatt.

Képtelen volt azonban állva maradni, s a földet borító koponyák közé zuhant.

Meztelen, vad szimbólumokkal telefestett férfiak ültek körülötte.

A fájdalomtól és a sokktól remegő testén egyszer csak bátorító, barátságos kezek simogatását érezte. Mindenfelől hangokat hallott, de a szavakat nem értette.

Akkor azonban néhány arcot felismert. Barátokat látott: Savidlint, meg a Madárembert.

– Isten hozott az élők világában, Indulatos Richard – hallotta Chandalen ismerős hangját.

Még mindig levegő után kapkodva Richard a rámeredő komor arcokba nézett. Mindegyikük arcára vad fekete-fehér szimbólumokat festettek. Ekkor jött rá, hogy ismeri ezeket a jeleket. Amikor először látogatott el ide, és kérte az itt lakókat, hogy hívjanak össze egy gyűlést, össze-vissza vonalaknak hitte őket. Most értette csak meg a jelentésüket.

– Hol vagyok?

– A szellemházban – felelte Chandalen mély, ünnepélyes hangon.

Az őt körülvevő férfiak, akik mind ugyanazt a különös nyelvet beszélték, a Sáremberek vénjei voltak. Egy gyűlés közepébe csöppent.

Richard körbenézett a szellemházban. Ez volt az a falu, ahol ő és Kahlan összeházasodtak. Itt töltötték együtt az első éjszakát, mint férj és feleség.

A férfiak felsegítették Richardot.

– De mit keresek én itt? – kérdezte Chandalent, mert még mindig nem volt biztos benne, hogy álmodik-e vagy esetleg… meghalt.

Chandalen a Madáremberhez fordult, néhány szót váltottak, majd ismét Richardra nézett.

– Azt hittük, te tudod, s majd elmondod nekünk. Megkértek minket, hogy hívjunk össze neked egy gyűlést. Azt mondták, élet-halál kérdése.

Richard csodálkozva előre lépett, kikerülve az ősök koponyáit.

Ki kért meg rá?

Chandalen a torkát köszörülte.

– Nos, először azt hittük, hogy egy szellem.

– Egy szellem? – meredt rá Richard.

Chandalen bólintott.

– Azután rájöttünk, hogy egy idegen.

Richard kissé félrehajtotta a fejét.

– Idegen?

– Egy fenevadon repült idáig, azután pedig… – Richard olyan képet vágott, hogy a férfi menten elhallgatott. – Gyere velem! Majd ők elmagyarázzák.

– Ők?

– Igen, az idegenek. Gyere!

– Meztelen vagyok.

Chandalen bólintott.

– Tudtuk, hogy jössz, ezért hoztunk neked ruhát. Gyere! Itt hagytuk kint. Azután beszélhetsz az idegenekkel. Már alig várják, hogy láthassanak. Attól féltek, hogy el sem jössz. Már két napja itt várunk.

Richard arra gondolt, hogy talán Nicci az és Nathan. Csak Nicci lehet képes ilyesmire.

– Két napja? – motyogta Richard, ahogy a vének között kinyomakodott az ajtón, miközben azok a vállát veregetve üdvözölték. A szokatlan körülmények ellenére nagyon örültek, hogy láthatják. Elvégre ö is közéjük tartozott, a Sáremberek népe maguk közé fogadta.

Kint sötét volt. Richard látta a vékony holdsarlót. Néhány falubeli ruhákkal a kezében várakozott. Egyikük átnyújtott neki egy szarvasbőr nadrágot és inget.

Miután felöltözött, végigkísérték a keskeny folyosókon. Richardnak az az érzése támadt, mintha a múltban ébredt volna fel. Ismerte ezeket a folyosókat.

Alig várta, hogy láthassa Niccit. Nagyon kíváncsi volt, hogyan jött rá, mi történt, és hogyan tudott segíteni neki. Valószínűleg a Próféta vette észre a bajt, s a nő találta ki, hogyan segíthetnének neki visszajutni az Élők Világába. Már alig várta, hogy elmondhassa, mi minden történt a holtak birodalmában.

A Madárember Richard vállára tette a kezét, s olyasmit mondott, amit nem értett.

Chandalen válaszolt neki, majd Richardhoz fordult.

– A Madárember azt szeretné, hogy tudd, számos ősével beszélt már a gyűlésben, de még soha nem fordult elő, hogy egyikük visszatérjen a szellemvilágból.

Richard a mosolygó Madáremberre pillantott.

– Ez nekem is újdonság – mondta Chandalennek.

A nagy nyílt téren, a falu közepén hatalmas tábortüzek égtek, fényüknél rengeteg ember gyűlt össze. Gyerekek rohangáltak a felnőttek lába mellett, s élvezték az ünneplést.

– Richard! – kiáltotta egy kislány.

Richard a hang felé fordulva látta, hogy az egyik teraszról Rachel ugrik le és rohan felé. A dereka köré fonta a karját, úgy ölelte át. Majd egy fejjel magasabb volt, mint mikor utoljára találkoztak. Ahogy átölelte, nevetnie kellett az örömtől, hogy újra látja.

Amikor felnézett, Chase-t pillantotta meg, aki mellett a Sáremberek mind gyermekeknek tűntek.

– Chase, mit csinálsz te itt?

A férfi boldogan, karba tett kézzel nézett rá.

– Az egész túl hihetetlen. Nem is fogod elhinni, ha elmesélem.

Richard mindentudó pillantással nézett rá.

– Épp most tértem vissza a Holtak Világából. Szerintem az én mesém hihetetlenebb lesz.

Chase átgondolta a hallottakat.

– Lehet. Épp tábort vertem. Rachel után indultam, őt kerestem, amikor anyám meglátogatott.

– De hiszen az édesanyád két évvel ezelőtt meghalt!

Chase olyan képet vágott, melyről lerítt, hogy ezt ő is tudja, sőt jobban, mint Richard.

– Na, ezért mondtam, hogy hihetetlen.

– Nos – Richard megpróbálta értelmezni a történteket. – Nyilvánvaló, hogy nem az édesanyád volt az. Nem kérdezted meg véletlenül, hogy ki ő valójában?

Chase, még mindig karba tett kézzel vállat vont.

– Nem. – A sötétbe bámult. – Meglehetősen a hatása alá kerültem az élménynek. El sem tudod képzelni mennyire!

– Azt hiszem, megértelek – mondta Richard. – Megmondta neked, miért kellett meglátogatnia téged?

– Azt mondta, hogy amilyen gyorsan csak tudok, jöjjek ide, mert itt találom Rachelt, s mert neked segítségre lesz szükséged.

Richard meghökkent.

– Azt is megmondta, miféle segítségre lesz szükségem?

Chase bólintott.

– Lovakra. Mégpedig gyors lovakra.

– Hozzám is eljött az édesanyám – szólalt meg ekkor Rachel.

Richard a kislányról Chase-re nézett. Chase értetlenül vont vállat.

– Az édesanyád? – kérdezte a kislánytól Richard. – Úgy érted Emma?

– Nem, nem az új, hanem a régi. A szülőanyám.

Richard ezt már végképp nem tudta mire vélni.

– Mit akart tőled?

– Azt mondta, hogy segítenem kell neked idejönni. Meg kellett mondanom ezeknek az embereknek, hogy a szellemvilágban vagy, s gyűlést kell összehívniuk, hogy visszatérhess.

– Igazán? – Richard ennél többet nem tudott kinyögni.

A kislány bólintott.

– Sürgetett az idő, ezért egy Garon kellett idáig repülnöm. Gratch-nek hívják. Nagyon kedves volt, azt mondta, szeret téged, de miután megérkeztünk, haza kellett mennie.

Richard már végképp nem jutott szóhoz.

– Ez pár nappal ezelőtt történt – mondta Chase. – Vártunk rád. A Sárembereknek elő kellett készíteni a gyűlést, én pedig hoztam három gyors lovat. Az ennivalót is összeraktuk. Minden indulásra kész.

– Indulásra kész?

Chase bólintott.

– Bár nagyon szeretnék veled beszélgetni, és a jó szellemekre esküszöm, hogy nagyon sok mondanivalóm lenne… de anyám azt mondta, mielőbb Tamarangba kell menned.

– Tamarangba… – ismételte meg Richard. – Zedd is Tamarangba ment.

Persze nemcsak Zedd van ott, hanem Baraccus könyve is, melyet három ezer évvel ezelőtt neki írt, majd elrejtett. Richard megtalálta a könyvet, de miután Hat fogságába esett A Harci Mágus hatalmának titkait eldugta a cellájában.

Most mindennél jobban szüksége van a könyvre. Baraccus már így is felbecsülhetetlen segítséget jelentett, most azonban, ha ki akarja nyitni Orden Szelencéit a könyvre biztosan szüksége lesz.

– Tamarang – ismételgette Richard elgondolkodva. – Egy ottani varázslat zárt el a Tehetségemtől.

Rachel bólintott.

– Azt már elintéztem.

Richard megdöbbent.

– Te intézted el?

Chase sokatmondó pillantással nézett Richardra.

– Ahogy mondtam, sok mindenről kellene beszélnünk, de nem most. Igyekezned kell, hiszen csak újholdig van időd, úgy hallom.

Richard érezte, ahogy a zsigereibe mar a rettegés. Az ezüstös holdra pillantott.

– Nem fogok visszaérni a Népek Palotájába újholdig. Túl messze van.

– Nem a Népek Palotájába mész – emlékeztette Chase –, hanem Tamarangba.

Richard megragadta a férfi karját. – Vigyél a lovakhoz! Kifutok az időből.

Chase bólintott.

– Ahogy azt anyám is megmondta.