Ötvenegyedik fejezet

Ahogy a sötétben, hátát a falnak vetve üldögélt, Rachel időről időre elbóbiskolt. Hirtelen azonban valami zajt hallott cellájának ajtaja mögül, ami rögtön elűzte az álmosságát. Felült, s feszülten figyelt. Léptek közeledtek.

Hátrahanyatlott. Biztosan Hat jön, hogy visszavigye a barlangba, ahol majd olyan rajzokat kell készíteni, amivel ártani akar az embereknek. A csupasz cellában egy árva bútordarab sem volt. Nem volt hová rejtőzni, s nem lehetett elfutni sem.

Rachel nem tudta, mit tesz majd, ha Hat rajzolásra kényszeríti. Nem akart engedelmeskedni, nem akart olyasmit tenni, amivel ártatlanokat bántana, viszont azt is tudta, hogy a boszorkány mindig eléri, amit akar. Rachel rettegett tőle, hogy mit tehet vele, ha ellenszegül.

Nem volt annál rettenetesebb érzés, mint egyedül lenni a világban, szemben az ellenségünkkel, tudva, hogy semmit sem tehetünk, hogy megállítsuk.

Már a puszta gondolatra, hogy mit csinál majd vele Hat, könnyek gyűltek a szemébe. Megtörölte a szemét, és inkább arra próbált koncentrálni, hogyan segíthetne magán.

Már jó ideje nem látta a boszorkányt. Az is lehet, hogy nem Hat jön, hanem csak az őrök hozzák az ételét. Az őrök egy része már akkor is itt szolgált, amikor még Milena királynő uralkodott. Rachel ugyan nem tudta a nevüket, de emlékezett az arcukra.

Voltak azonban mások is, akiket még soha sem látott. Ezek a Birodalmi Rend katonái voltak. A palotaőrök soha nem voltak vele szándékosan kegyetlenek, de ezek az új katonák mások, és ráadásul gonosz kinézetű alakok. Már a tekintetükből látszott, mit tennének Rachellel, ha a kezükbe kaparintanák. Úgy tűnt, nem félnek semmitől és senkitől, Hattól eltekintve. A boszorkányt, hacsak tehették, elkerülték. Hat pedig semmibe vette őket, örült, ha elkotródtak az útjából.

Ezek a katonák olyan szemekkel méregették Rachelt, amitől megfagyott a velő a csontjaiban. Rettegett tőle, hogy egyszer elkapják, amikor Hat nincs itt, úgy mint most. Persze az sem volt vigasztalóbb gondolat, hogy Hat jön érte.

Rachel mindig gyűlölt a kastélyban lakni, már Milena királynő idejében is. Állandó rettegésben élt, miközben folyamatosan éhség gyötörte.

Ezúttal azonban a helyzet más volt. Sokkal rosszabb – pedig soha nem gondolta volna, hogy lehet még rosszabb.

A közeledő léptek zaját figyelte. Rádöbbent, hogy nem a katonák nehéz csizmájának kopogását hallja. Aki közeledett, annak könnyedebbek voltak a léptei. Egy nő tart felé.

Tehát Hat az. Ez azt jelentette, hogy eljött a nap, amitől rettegett. Hat megígérte, hogy ha visszatér, elkezdik a rajzórákat.

A zár kattant egyet, ahogy elfordították a kulcsot. Rachel teljes erővel a sziklafalnak nyomta magát, mintha el akarna rohanni, pedig tudta, hogy a szökés reménytelen. A nehéz ajtó nyikorogva kinyílt, s egy lámpa fénye árasztotta el Rachel börtönét.

A nő, aki a lámpát tartotta, belépett. Rachel alig mert hinni a szemének, amikor felismerte a mosolyt.

Az anyja volt az.

A kislány egyből felugrott. Könnyek folytak végig az arcán, ahogy a nőhöz rohant, és átölelte a derekát. Érezte, ahogy az anyja vigasztalón megöleli. Rachel a meleg érintés hatására még inkább sírni kezdett.

– Jól van, jól van. Most már minden rendben.

Rachel pedig hitt neki. Most, hogy itt az anyja, minden rendbe jön. A rettenetes férfiak, a boszorkány, semmi sem számít már többé.

– Köszönöm, hogy eljöttél értem – hüppögte. – Annyira féltem!

Az anyja lehajolt, és még közelebb szorította magához.

– Látom, használtad, amit adtam neked, mikor legutóbb találkoztunk.

Rachel még mindig az anyjához bújva bólintott.

– Megmentett. Megmentette az életemet. Köszönöm.

Anyja gyengéden megpaskolta a hátát, és Rachel legnagyobb örömére lágyan felnevetett.

A kislány azonban hirtelen eltolta magát tőle.

– Azonnal el kell mennünk innen, még mielőtt az a szörnyű boszorkány vissza nem jön. De katonák is vannak, gonosz emberek. Nem szabad, hogy meglássanak. Borzalmas dolgokat művelnének veled.

Az anyja ragyogó mosollyal válaszolt.

– Egyelőre biztonságban vagyunk.

– De muszáj elmennünk innen!

Anyja még mindig mosolyogva bólintott.

– Igen, muszáj. De lenne egy kérésem hozzád.

Rachel visszanyelte a könnyeit.

– Kérhetsz bármit. Megmentetted az életemet. A kréta, amit adtál, megmentett a szellemfalóktól. Széttéptek volna. Csak az segített, amit tőled kaptam.

Anyja megfogta az arcát.

– Te mentetted meg magadat, Rachel. Használtad a fejedet, hogy megmenekülhess. Én csak egy apró segítséget adtam hozzá.

– De pont arra volt szükségem.

– Nagyon örülök. Most viszont én kérem a te segítséged.

Rachel beleegyezőn bólintott.

– Mit tehetnék érted? Nem vagyok elég nagy, hogy sok mindent tehessek.

Az anyja ravaszkásan elmosolyodott, amitől Rachel elhallgatott.

– Pont akkora vagy, amekkorának lenned kell.

Rachel nem tudta, hogy lehet ez.

– Akkor tehát miről van szó?

Az anyja felemelte a lámpát, majd felállt. Megfogta Rachel kezét.

– Gyere! Megmutatom. El kell vinned valakinek egy fontos üzenetet, s ezzel most te menthetsz meg valaki mást.

Kimentek a folyosóra, ami üresnek látszott. Az őrök nem voltak sehol.

Rachel örült, hogy segíthet valakinek. Tudta, milyen az, amikor fél és segítségre van szüksége.

– Tehát el kell vinnem egy üzenetet?

– Igen. Tudom, hogy bátor vagy, de most figyelmeztetlek, hogy nem szabad megijedned attól, amit látni fogsz. Nincs mitől félned, ígérem.

Ahogy végigsiettek a folyosón Rachel aggódni kezdett. Tudta, hogy az anyja segített már rajta korábban. Viszonozni akarta a szívességet, mégis, annyira ijesztően hangzott, amit hallott. Ha valaki azt mondja, ne félj, az azt jelenti, hogy van mitől félni. Mindazonáltal ez a valami nem lehet félelmetesebb, mint azok a gonosz kinézetű katonák, akik mohó tekintettel bámulták, vagy az a rettenetes boszorkány.

Chase arra tanította, hogy nem baj, ha fél, de a túlélés miatt uralkodnia kell rajta. A félelem – szokta mondani – nem segít, az viszont igen, ha kordában tudod tartani.

Rachel gyönyörű anyjára nézett.

– Kinek lesz szüksége az üzenetre?

– Egy barátunknak. Richardnak.

– Richard Rahlnak? Te ismered Richardot?

A nő a kislányra pillantott.

– Te ismered őt, csak ez számít. Tudod, hogy ő mindenkin igyekszik segíteni.

– Tudom.

– Nos, most ő van szorult helyzetben, s csak te tudod elvinni az üzenetet, ami segíthet.

– Rendben. Szívesen. Szeretem Richardot.

– Akkor jó. Ő olyan ember, aki érdemes a szeretetedre.

Egy pillanatra megtorpant a súlyos ajtószárny előtt. Megszorította a kislány kezét.

– Most nem szabad megijedned! Jó?

Rachel az anyja szemébe nézett. Remegett a gyomra.

– Jó.

– Nem lesz semmi baj. Megígérem. Itt vagyok melletted.

Rachel a nyitott ajtón át látta, hogy feljött a hold. Mivel eddig egy sötét cellába volt bezárva, ahol csak egy lámpa világított, mindent egészen jól látott. Egy kőfallal körülvett udvar nyílt előttük, amely akkora volt, hogy nemcsak bokrok, de fák is bőven elfértek benne.

Együtt léptek ki a csípős éjszakába.

Rachel hirtelen megdermedt, ahogy zöldesen fénylő szemeket vett észre a sötétben.

A lélegzete elakadt, ami még a sikításban is megakadályozta.

A zöld szemű valami szélesre tárta hatalmas szárnyait. Ahogy a szárnyak a hold elé libbentek, látni lehetett a bennük lüktető ereket.

Egy gar volt.

Rachel biztos volt benne, hogy a szörnyeteg azonnal ízekre szedi őket.

– Ne félj! – hallotta az anyja bársonyos hangját.

Rachel lába nem mozdult.

– Tessék?

– Ez itt Gratch. Richard barátja. – Az állathoz fordult, kezét hatalmas szőrös karjára tette, majd néhányszor végigsimított rajta. – Ugye így van, Gratch?

A szörnyeteg szája szélesre húzódott. Hatalmas fogai megcsillantak a lámpafényben. Lélegzete sziszegve tört elő a szájából a hideg levegőben.

– Grrratch szeeerrret Raaachaarrg – a hangok gurgulázva törtek elő a torkából.

Rachel meglepetten pislogott. Ez nem morgás volt. Inkább mintha szavakat hallott volna.

– Nem azt mondta, hogy szereti Richardot?

Gratch őszinte örömmel bólogatott. Rachel anyja is így tett.

– Rendben. Tehát Gratch szereti Richardot, épp úgy, ahogy te.

– Grrratch szeeerrret Raaachaarrg – ismételte meg a Gar.

Rachel ezúttal már jobban értette a szavait.

– Gratch azért van itt, hogy segítsen Richardnak, de rád is szükségünk van.

Rachelnek végre sikerült elfordítania a tekintetét az állatról.

– De mit tehetek én? Nem vagyok olyan nagy, mint Gratch.

– Nem bizony. Pont ezért tud elvinni téged. Te pedig elviszed Richardnak az üzenetet.