Negyvennegyedik fejezet

Richard Nicci fölé hajolt. Cara mellette térdelt, és együttérzőn a férfi hátára tette a kezét.

Richard úgy érezte, ő maga is halott.

Niccit védelmezőn a karjaiba fogta, mást nem tehetett érte. Nem tudta megvédeni, megváltani, Jagang szorításából kiszabadítani.

Az események, melyek életének erre a pontjára sodorták, most végzetesen, rettenetes súlyként nehezedtek rá. Bármit is tett, a Birodalmi Rend hívei rendületlenül törtek előre. Fanatizmusukban minden örömet el akartak tüntetni az életből, minden értelmet ki akartak facsarni belőle, hogy a létet kibírhatatlan gyötrelemmé tegyék.

A Rend követői esztelen hitüknek szentelve magukat egy tökéletes halál utáni élet után sóvárogtak, melyet jelen életük feláldozásával nyerhetnek el. Azt akarták, hogy mindenki, aki az evilági életben merészelt volna boldog lenni, megszenvedjen bűnös és tűrhetetlen vágyáért.

Richard gyűlölte őket. Szenvedélyesen gyűlölte mindet, azért, amit másokkal tettek.

Bárcsak kisöpörhetné őket a világból!

Nicci, bár jórészt semmire sem reagált, most a nyaka köré fonta a kezét, mintha még ő akarná vigasztalni bánatában. Mintha meg akarná nyugtatni, hogy minden rendben van, hogy másokhoz hasonlóan, akik harcoltak s meghaltak a szabad élethez való jogukért, ő is hamarosan már örök békében pihenhet, távol a fájdalomtól. Bár Richard tudta, hogy ezzel a nő megszabadul a borzalmas szenvedéstől, Jagang szorításából, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy el kell hagynia az Élők világát.

Ebben a pillanatban minden hiábavalónak tűnt. A világban minden jót módszeresen elpusztít a Rend, melynek követői abban hisznek, hogy nemes céljuk az életben azok legyilkolása, akik nem hajlandók hitük előtt fejet hajtani.

A világ hagymázas őrület szorításában vergődik.

Már olyan sokan haltak meg eddig is, s olyan sokan fognak még!

Richard úgy érezte, mintha egy sötét örvény ragadná magával, amely a kétségbeesés legsötétebb bugyraiba sodorja. Hát soha nem lesz vége az esztelen öldöklésnek? Nincs előle más menekülés, csak a halál?

Most pedig Niccinek is el kell indulnia a végső úton.

Õ maga is még szinte csak most kezdhette volna meg az életét azzal a nővel, akit szeret. Kahlan elméjét azonban elrabolták, eszközzé tették azok kezében, akiknek mindent felégető vágya a saját hitük másokra kényszerítése és az ellenállók elpusztítása. Bár segített Kahlannak megszökni, Jagang már biztosan keresteti. Soha nem fogják feladni. Hacsak meg nem állítják őket, a Rend utoléri Kahlant, mint ahogy mindenki mást is.

Most pedig Nicciből is lassan elszivárog az élet.

Ahogy Richard befelé fordult, saját elméjébe mélyedt, távol mindentől és mindenkitől, hirtelen heves lökést érzett, mintha valami kiszakadt volna belőle. Egy pillanatig még a gondolatai csendes, különös világa vette körül, a következő pillanatban azonban elborította a belső vihar.

Nem értette az érzés eredetét, de olyan volt, mintha hirtelen meteorzáporba keveredett volna, amely a létezése legmélyéről robbant elő.

Cara megragadta a karját és megrázta.

– Rahl Nagyúr! Mi a baj? Rahl Nagyúr!

Nem vette észre, hogy üvölt. Képtelen volt abbahagyni,

Az izzás közepette hirtelen elöntötte a megértés.

Minden kétséget kizáróan tudta, mi okozta a belső robbanást.

Ez volt az ébredés.

Az újjászületés ereje döbbenetes volt. Létezésének minden idegszálán végig égett, ugyanakkor csontja velejéig hatolt a fájdalom, amelytől szinte eszét vesztette.

Érezte, ahogy öröksége visszatér, egy örökkévalóság óta ismét egésznek érezte magát. Mintha mostanra elfelejtette volna ki vagy mi is ő, s az emlékei hirtelen, egyetlen vakító pillanat alatt visszatértek volna.

Visszakapta a Tehetségét. Nem értette, miért vagy hogyan, de visszakapta.

Az észveszejtő érzés közepette csak a harag tartotta tudatánál, a düh, melyet azok iránt érzett, akik kicsavart, önpusztító nézeteikkel ártani akartak a másképp gondolkodóknak. Ez nem engedte, hogy elájuljon.

A harag, melyet a gyűlölködők és erőszakoskodók váltottak ki belőle, összekapcsolódott a Tehetségével, Hirtelen fémes pattanást hallott.

Nicci hirtelen beszívta a levegőt.

Richard alig volt tudatában, hogy mi történik, csak azt érezte, hogy a nő magához öleli, miközben zihálva lélegzik.

– Rahl Nagyúr! – rázta meg Cara. – Nézd! Lejött róla a Nyakörv! És az arany karika is eltűnt az ajkából!

Richard kissé eltolta magától Niccit, hogy a szemébe nézhessen. A Rada'Han törötten, lazán lógott a nyakán.

– Visszatért a Tehetséged – suttogta Nicci félájultan. – Érzem.

Ezt Richard is minden kétséget kizáróan tudta. A Tehetsége váratlanul, megmagyarázhatatlan módon visszatért.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy lábak erdeje veszi körül. Az Első Védelmi Vonal katonái voltak, fegyverrel a kezükben. Ulic és Egan állt az oszlop elején, közöttük vörös bőrruhás sorfal.

Richard rádöbbent, hogy valószínűleg a kirobbanó érzés kiváltotta égető fájdalom hatására olyan hangosan üvöltözött, hogy a katonák azt hitték, veszélyben van.

– Richard – szólalt meg Nicci. A hangja alig hallható suttogás volt csupán. – Elment az eszed?

Többször becsukta, majd kinyitotta a szemét, a homlokán verejték gyöngyözött. Richard tudta, hogy a borzalmas kínszenvedés után, amelyen keresztülment, pihennie kellene, hogy teljesen felépüljön. Mégis, annyira boldog volt, hogy ismét élettel teli szemébe nézhet.

– Miért mondod ezt?

– Miért festetted ezeket a vörös szimbólumokat az arcodra?

Cara rápillantott.

– Nekem tetszik.

Berdine is bólogatott.

– Nekem is. A vörös ruhánkra emlékeztet, csak épp a ruha nélkül.

– Tényleg jól áll neki – értett velük egyet Nyda is.

Nicci arckifejezésén kimerültsége ellenére is látszott, hogy ő nem találja a dolgot ennyire szórakoztatónak.

– Hol tanultad ezt? Tudod egyáltalán, milyen veszélyes dolgokat szimbolizálnak?

Richard megvonta a vállát.

– Hát persze, hogy tudom. Szerinted mi másért festettem volna magamra őket?

Nicci túl gyengének érezte magát a vitához, ezért feladta.

– Figyelj rám – folytatta valami mással inkább. – Ha én nem… ha bármi… figyelj! Nem mondhatsz semmit Kahlannak kettőtökről.

Richard a homlokát ráncolva hajolt közelebb, hogy tisztán hallhassa. – Miről beszélsz?

– Steril mezőre van szükség. Ha velem bármi történne, ha nem élném túl, tudnod kell. Nem beszélhetsz kettőtökről. Ha bármit elmondasz neki, nem fog működni.

– Mi nem fog működni?

– Orden mágiája. Ha lehetőséged lesz megidézni Orden mágiáját, annak steril mezőre van szüksége, hogy jól működjön. Ez azt jelenti, hogy Kahlan semmilyen előzetes tudással nem rendelkezhet a szerelmetekről, máskülönben nem épülnek újjá az emlékei. Ha korábban beszélsz róla, örökre elveszíted.

Richard bólintott, bár nem volt egészen biztos benne, miről beszél a nő, de azt látta, hogy a dolog nagyon fontos. Most sem a hely, sem az idő nem alkalmas, hogy ezt részletesen kifejthesse. Először teljesen rendbe kell jönnie, hogy tisztán gondolkodhasson.

– Figyelsz rám? – kérdezte a nő, miközben az eszméletlenség felé sodródva, alig tudta nyitva tartani a szemét.

Richard nem volt benne biztos, hogy még idejében sikerült levennie róla a nyakörvet. Úgy érezte, Nicci még nem egészen önmaga.

– Persze. Mindent megértettem. Steril mező kell. De most lazíts, amíg keresünk neked egy helyet, ahol pihenhetsz. Majd utána mindent elmagyarázhatsz. Most már biztonságban vagy.

Richard felállt, miközben Cara és Berdine Niccit támogatták.

– Egy csendes helyre van szüksége, ahol pihenhet – mondta nekik.

Berdine Nicci dereka köré fonta a karját.

– Gondoskodom róla, Rahl Nagyúr.

Már jó ideje nem nevezte így senki: Rahl Nagyúr. A gondolat hirtelen szöget ütött a fejébe. Nathan biztosan neheztel rá, hogy hirtelen megfosztja a rangjától. Ez már nem az első alkalom, hogy kényszerből veszi magára a Rahl Nagyúr címet, a kötés védelmében, amit Richard nem sokkal később vissza is követel.

Mielőtt komolyan elgondolkodhatott volna a dolgon, furcsa zajra lett figyelmes. Úgy hangzott, mintha valami pattogna, miközben ég, amit egy puffanás követ. Ahogy a katonák utat nyitottak Niccinek és neki, látta, hogy egy férfi közeledik feléjük.

Ahogy jobban megnézte sem lett biztos benne, hogy mit lát. Úgy nézett ki, mintha a palotaőrök egyike lenne, de valahogy furcsa volt az egyenruhája.

Trimack főparancsnok, aki azzal volt elfoglalva, hogy Richardnak segítsen, kinyújtott karral tessékelte arrébb az útból a katonáit, hogy Richard elmehessen mellettük. Ő azonban megállt, és a különös alakot figyelte.

Nem volt arca.

Az első gondolata az volt, hogy talán súlyosan megégett, s a tűzben szinte szétolvadtak a vonásai, de a ruhája egyben volt, és a bőre sem látszott égettnek. Épnek és egészségesnek tűnt. A járása sem olyan volt, mintha sérült lenne.

De arca nem volt.

A szemek helyét csak két enyhe mélyedés jelezte a bőrön, az orr helyén egy függőleges kidudorodás, a száj helyén semmi. Mintha agyagból gyúrták volna, csak épp még nem végeztek volna a vonások megformálásával. A keze is befejezetlen volt. Nem voltak különálló ujjai, csak hüvelykujja, mintha húsból készült egyujjas kesztyűt viselt volna.

Olyan döbbenetes látványt nyújtott, hogy ijesztő volt ránézni.

Az egyik katona egy sebesültön próbált meg éppen segíteni. Csak azt látta, hogy valaki az ő egyenruhájukban közelít félig a háta mögül. Felegyenesedett, kissé megfordult az egyik karját kinyújtva felé, mintha meg akarná kérni, hogy ne jöjjön közelebb. Az arcnélküli ember előrenyúlt, majd megfogta a feléje nyújtott kezet.

A katona arca és keze abban a pillanatban elfeketedett és megrepedt, mintha iszonyú hő égette volna szénné egy pillanat alatt. Még kiáltani sem maradt ideje, tompa puffanással a földre zuhant. Ez volt az a hang, amit Richard már korábban is hallott.

Az arc nélküli ember megjelenése még határozottabb külsőt öltött. Már az orra is jobban látszott, a száj helyén is megjelent egy vonal. Mintha az előbb elvett élet vonásait öltötte volna éppen magára.

Egy pillanat alatt újabb katonák léptek a közeledő fenyegetés elé. Az arc nélküli alak azonban épp csak megérintette őket, mire az ő arcuk is egy pillanat alatt fekete szénné vált s élettelen kupacban omlottak egymásra a földön.

– A szörny… – lehelte Nicci Richard mellett. A férfi kísérte, a karjával átfogta a vállát. – Vérszörnyeteg… – suttogta újra, egy kicsit hangosabban, hátha az előbb nem volt eléggé hallható. – Visszatért a Tehetséged. A szörnyeteg megtalált.

Trimack főparancsnok már vagy fél tucat katonát vezényelt a veszély megállítására, ami azonban megállíthatatlanul közeledett Richard felé.

A főparancsnok nagyot kiáltva suhintott a kardjával. Az alak semmilyen elkerülő mozdulatot nem tett, így a csapás belevágott a vállába, közvetlenül a nyaka mellett. Egy ilyen csapás bárkit megállított volna, aki él.

A tábornok, keze még mindig a kardon egy pillanat alatt gyűrött, repedező, vérző hústömeggé változott. Egyetlen hang nélkül véres kupacban omlott a padlóra. Csak az egyenruhája miatt lehetett felismerni a testét.

Az arcnélküli ember a tábornok kardjával a testében még csak lépést sem tévesztett. Az arca még emberszerűbbé vált. Már szemkezdemények meredtek elő az arcából. Az arcán még egy sebhely is megjelent, olyan forma, mint amilyen a főparancsnok arcán is volt.

A kard pengéje füstölni és fehéren izzani kezdett, mintha most öntötte volna éppen egy kovácsmester, azután a két vége olvadtan lekonyult, majd mindkét rész a padlóra esett, ahol füstölve izzott tovább a holttest mellett.

Minden irányból katonák rohantak felé, hogy megállítsák.

– Vissza! – üvöltött Richard. – Vissza! Mindenki!

Az egyik Mord-Sith a férfi koponyájához nyomta az Agiel-jét. A nő abban a pillanatban füstölgő, elfeketedett hullává változott.

A szörny fején az eddig hajra emlékeztető szőrszálak hosszú szőke tincsekké változtak.

Végre mindenki megállt és hátrálni kezdett. Bár igyekeztek korlátozni a veszély útját, megpróbáltak, amennyire lehet, távol maradni tőle.

Richard elvette az egyik mellette álló katonától az íjpuskát. A fegyveren már ott feküdt az egyik halálos, vörös-hegyű nyílvessző, amelyet Nathan talált.

Ahogy az egyre formálódó arcú jelenés láthatóan feléje fordult, Richard felemelte a fegyvert és kilőtte a nyílvesszőt.

A vörös hegy az alak mellkasába fúródott. A férfi – a szörnyeteg – végre megállt. Sima bőre feketedni és repedezni kezdett, csakúgy, mint azoké, akiket korábban megérintett. A térde megroggyant, s a test füstölgő masszává mállott, csakúgy, mint áldozataié.

A többiektől eltérően azonban tovább mállott. Nem törtek elő lángok a testéből, de az egész lény, az egyenruhája is, amely – most már Richard is észrevette – nem valódi volt, nem anyag, bőr és páncél, hanem a testének része, olvadt és bugyogott. Mindenki döbbenten figyelte, ahogy láng nélkül szárad, repedezik s végül hamuvá porlad.

– Használtad a Tehetséged – nyögte a fejét ernyedten lógatva Nicci –, ezért rád talált.

Richard bólintott, csak úgy, mintha magának tenné.

– Berdine, kérlek, vezesd Niccit valami olyan helyre, ahol pihenhet.

Richard remélte, hogy helyrejön. Nemcsak aggódott érte, szüksége is volt rá. Adie azt mondta, hogy Nicci az egyetlen reménye.