Negyvenhatodik fejezet

 

 

 

Kahlan halálosan fáradt volt. Úgy érezte, bármelyik pillanatban leeshet a hatalmas ló hátáról, amelynek bizonytalan léptein látszott, hogy szintén kimerült. Megmentője azonban, úgy tűnt, elszánta magát, hogy halálra hajszolja.

– Ha ilyen ütemben megyünk tovább, a ló nem fogja bírni. Nem kellene megállnunk?

– Nem – vetette hátra.

A gyér fényben Kahlan végre megpillantott néhány fát. Megkönnyebbülés volt tudni, hogy hamarosan kiérnek az Azrith-síkságról. A nyílt terepen mérföldekről észrevehették volna őket, amint feljön a nap. Nem tudta, a nyomukban vannak-e, de ha nem, akkor is megláthatnák őket a járőrök.

Hiú remény volt persze azt hinni, hogy Jagang nem küldi utána az elit katonáit. Nagyszabású tervében, amelynek fontos része volt a bosszú, neki fontos szerepet szánt, és nem fog egykönnyen lemondani róla. Amint meggyógyítják a Nővérek, kétségtelenül iszonyatos haragra gerjed, és mindent elkövet majd, hogy visszaszerezze. Jagang nem az az ember volt, aki eltűrte, hogy elragadják tőle, amire vágyott.

Biztosan a Nővérek is a nyomába erednek. Már az is lehet, hogy itt vannak valahol a sarkukban, hiszen még ha nem is látják őket szabad szemmel, mágiával biztosan követni tudják a nyomukat.

Samuel valószínűleg jól tette, hogy nem állt meg.

Ha azonban megölik a lovat, attól csak még súlyosabb lesz a helyzet.

Bárcsak szereztek volna még egy lovat! Nem lett volna olyan nehéz, hiszen Kahlant szinte senki sem látta a táborban. Könnyedén lecsusszanhatott volna a ló hátáról, amikor egy másik közelébe értek, s elköthette volna. Samuel meg katonának volt öltözve – így jutott be a táborba. Senki sem lepődött volna meg, ha megáll. Ha megtették volna, cserélgethették volna a hátasokat, így mindig pihent állaton és gyorsabban utazhattak volna.

Samuel azonban hallani sem akart az egészről. Azt mondta, hogy túl kockázatos. Attól félt, hogy ezzel a szabadulás esélyét kockáztatják.

Figyelembe véve, hogy milyen veszélyes volt a helyzet, nem hibáztathatta érte, ha olyan messzire akart kerülni a tábortól, amennyire csak lehetett.

Kíváncsi volt, Samuel hogyan láthatta őt. Ráadásul úgy tűnt, Richardhoz hasonlóan, ő is kifejezetten azzal a szándékkal érkezett, hogy megmentse őt.

Kahlan rosszul lett a gondolatra, hogy a férfinek nem sikerült elmenekülnie. Állandóan kísértette a kép, ahogy ott fekszik a földön, és ez a kép szinte összetörte a szívét. Szégyellte magát, hogy nem maradt ott segíteni. Még most is, bár rettegéssel töltötte el a gondolat, szívesen visszafordult volna. Így, hogy láthatatlan, hátha tehetne valamit. Annyira szerette volna legalább megpróbálni!

Ráadásul nemcsak Richardot kellett otthagynia, hanem Niccit és Jilliant is. Nicci már annyi mindenen ment keresztül, most pedig biztosan minden csak még rosszabb lesz a számára, ha még lehet ezt fokozni. Jagang pedig azzal is fenyegetőzött, hogy ha Kahlan még egyszer bajt kever, annak Jillian látja kárát. Csak abban reménykedett, hogy mivel ő nincs ott, Jagang nem ér el semmit Jillian megkínzásával, ezért hátha letesz erről a tervéről.

Bár iszonyúan szeretett volna maradni és segíteni nekik, volt valami Richard parancsában, ami mozgásra bírta. Mintha a férfi mindent feladott volna, csak hogy láthassa elmenekülni. Ha pedig ő eldobja magától ezt a lehetőséget, akkor azzal minden áldozatát hiábavalóvá, semmissé teszi.

Nem emlékezett rá, hogy bármikor is ennyire megrázta volna valami.

Tudta, hogy a Nővér nem bánik majd vele kesztyűs kézzel, ráadásul a katonák is a halálát kívánják. Az is lehet, hogy mostanra már meghalt, vagy éppen kínozzák.

Könnyek folytak végig az arcán.

Képtelen volt másra terelni a gondolatait, márpedig amíg rágondolt, nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek. Állandóan azt látta, ahogy Richard ott fekszik a földön tehetetlenül.

Ami pedig még rosszabb, hogy már olyan közel járt hozzá, hogy végre válaszokat kapjon. Tudta, hogy Richard képes lenne kitölteni az üres helyeket az elméjében. Úgy tűnt, sokat tud róla. Még Samuelt is ismerte, meg azt a csodálatos kardot, amely Samuelnél volt. Emlékezett rá, hogy azt kiáltotta:

– Samuel, te idióta! Használd a Kardot! Vágd le a nyakáról a Nyakörvet!

Ezek a szavak még mindig ott csengtek az emlékezetében.

Semmilyen karddal nem lehet átvágni a fémet. Richard azonban tudta, hogy Samuelével igen.

Még ennél is többet elárult azonban. Azt, hogy mit gondol Richard Samuelről, meg azt is, hogy bár megmentőjét nem tartja sokra, azt akarja, hogy ő biztonságban legyen, ezért hajlandó beleegyezni, hogy Samuel magával vigye.

– Mit tudsz Richardról? – kérdezte.

Samuel egy darabig csendben lovagolt tovább, majd végül válaszolt.

– Richard egy tolvaj, akiben semmilyen körülmények között sem szabad bízni. Veszélyes alak.

– Honnan ismered? – kérdezte a férfit, miközben belé kapaszkodott.

Samuel félig hátranézett a válla fölött.

– Most nincs idő arra, hogy ezt megbeszéljük, szép hölgy.

 

Richard a Mord-Sithek, az Első Védelmi Vonal, valamint Ulic és Egan kíséretében a sírkamra felé igyekezett, ahol a behatolás történt.

Nicci mellette sietett. Annak ellenére, hogy még alig tért magához, ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöhessen. Richard tudta, hogy a Vérszörny visszatérése miatt aggódik, s attól fél, hogy a férfi legközelebb nem tudja megállítani egyedül. Carát, aki szörnyen féltette, meggyőzte azzal, hogy Richard biztonsága kívánja úgy, hogy velük tartson. Megígérte, hogy amint itt rendbe teszik a dolgokat, pihenni fog. Richard arra gondolt, hogy az ígérete hamarosan szükségtelen lesz, ha összeesik.

A széles folyosókon számos agyonégett, groteszk pózban fekvő holttest mellett haladtak el. A fehér márványt is égésnyomok csúfították el, fekete foltok mutatták a helyet, ahol a tűztől vak katonák a falnak ütköztek. Mintha szellem alakok nyomai lettek volna, eltekintve a vérfoltoktól, melyek egyértelművé tették, hogy emberektől, nem pedig földöntúli jelenésektől származnak.

A beugrókban és oldalfolyosókon Richard még több halott ellenséges katonát látott. Az elbarikádozott folyosóra szinte beszállásolták magukat.

– Megtartottad az ígéretedet – mondta Nicci elhaló hangon nem csupán hálával, hanem csodálattal.

– Az ígéretemet?

Nicci még csontig ható fáradtsága ellenére is mosolygott.

– Megígérted, hogy leveszed azt a holmit a nyakamról. Amikor ezt mondtad, nem hittem el neked. Nem tudtam válaszolni, de egyetlen percig sem hittem, hogy meg tudod tenni.

– A Rahl Nagyúr mindig megtartja az ígéreteit – szólt közbe Berdine.

Nicci erre olyan szélesen mosolygott, amennyire csak telt tőle.

– Igen, most már én is látom.

Nathan észrevette őket, s megállt, hogy utolérjék. Az egyik oldalfolyosóról lépett ki.

Döbbenten látta, kikből áll a csapat.

– Nicci! Mi történt?

– Richard Tehetsége visszatért. Le tudta venni a Rada'Hant a nyakamról.

– Aztán meg megjelent a Vérszörnyeteg – tette hozzá Cara.

Nathan értetlenkedve nézett Richardra.

– Az, amelyik üldöz? Hogyan intéztétek el?

– A Rahl Nagyúr lelőtte – felelt Berdine. – Azok a speciális nyilak, amiket találtál, működtek.

– Ezúttal – lehelte Nicci.

– Örülök, hogy végre használni tudtátok őket – mondta, majd Nicci fejére tette az egyik kezét. – Gondoltam, hogy még jól jöhetnek – motyogta, miközben felhúzta Nicci szemhéját. A hangból, amit kiadott úgy tűnt, nem elégedett a látvánnyal. – Pihenned kell – jelentette ki.

– Tudom, és fogok is.

– Mi a helyzet a folyosókkal itt lent? – kérdezte Richard.

– Éppen most végeztünk a megtisztításukkal. Nagyon sok rejtőzködőt találtunk. Szerencsére erről a részről másik útvonalon nem lehet bejutni a palotába.

– Ez jó hír.

Ekkor az egyik tiszt bukkant fel Nathan mellett.

– Mindet megöltük. Szerencsére nem jutottak még be olyan nagy számban. Egészen a sírkamráig minden folyosót átnéztünk. Ott várnak a többiek.

– Éppen arra készültem, hogy úgy teszek, ahogy mondtad, és a katakombákat is megtisztítom.

– Jobb lesz, ha beomlasztjuk az alagutakat, hogy biztosan senki ne juthasson itt át. – Richard tudta, hogy nem a katonák miatt kell leginkább aggódniuk. Ha a Sötétség Nővérei bejutnak, abból sokkal nagyobb baj lehet.

– Nem biztos, hogy ez lehetséges – vélte Nicci.

Richard kérdőn pillantott rá.

– Miért nem?

– Mert nem tudjuk, mekkora részen terülnek el a katakombák. Lezárhatjuk azt a részt, ahol bejöttek, de találhatnak egy másik utat, amit nem figyelünk, egy teljesen másik részen. Több mérföldnyi alagút is lehet itt a palota alatt. Az egész hálózat nemcsak hatalmas, hanem teljesen felderítetlen.

Richard felsóhajtott.

– Muszáj kitalálnunk valamit.

Ezzel senki sem tudott vitába szállni.

Miközben tovább indultak a márványfolyosón, Nicci azzal a pillantásával nézett rá, amelyet Richard jól ismert, amivel az elégedetlen tanár szemléli tanítványát.

– Még beszélnünk kell ezekről a jelekről az arcodon.

– Ebben a beszélgetésben én is szeretnék részt venni – mondta zordan Nathan.

Richard visszavágott.

– Rendben. S ha már úgyis beszélgetünk, te meg elmondhatnád, hogyan helyezted működésbe Orden Szelencéit az én nevemben.

Nicci hunyorgott.

– Á, a Szelencéket!

Richard közelebb hajolt.

– Igen, azokat.

– Nos, ahogy te is mondtad, beszélnünk kell róla. Tulajdonképpen néhány jelnek, amit az arcodra festettél Orden Szelencéihez is köze van.

Richardot ez nem lepte meg. Tudott róla. Azt is tudta, mit jelentenek. Végül is pontosan ezért festette magára és a társaira őket.

Nicci előre mutatott.

– Itt van! Itt jöttek be – ezen a sírbolton keresztül.

Richard körülnézett az egyszerű helyiségben. A falakra ó-d'harai nyelven véstek feliratokat a holtakról. A kőkoporsót oldalra fordították, ami felfedte a mögötte húzódó lépcsőt. Amikor feljöttek a katakombákból, teljes volt a sötétség, Adie vezette őket. Richard nem tudta hol vannak, még akkor sem, amikor már a palotában voltak.

– Nicci a mélybe vesző lépcsőre mutatott. – Itt jöttek be először a Nővérek.

– Tehát Ann még náluk van – mondta Nathan a mélységbe bámulva.

Nicci egy pillanatig habozott.

– Sajnálom, Nathan. Azt hittem, már tudsz róla.

A Próféta tekintete elsötétült.

– Miről?

Nicci összekulcsolta maga előtt a kezét, a szemét lesütötte.

– Ann meghalt.

Nathan nem bírt megszólalni. Richard sem tudott Ann haláláról, őt is megrázta a hír, és iszonyúan sajnálta Nathant. Tudta, milyen közeli kapcsolatban álltak a Prelátussal. Lehetetlennek érezte, hogy Ann nincs többé.

– Hogyan? – Nathan mindössze ennyit tudott kipréselni magából.

– Utoljára akkor voltam itt, amikor lejöttünk Ann-nel. Váratlanul belefutottunk a Nővérekbe. Összekapcsolták a Tehetségüket, ezért itt bent is tudtak élni vele. Ann-nel szinte azonnal végeztek. Jagang engem élve akart, máskülönben biztosan engem is megöltek volna.

Nicci a Próféta karjára tette a kezét. – Nem szenvedett, Nathan. Azt hiszem, nem is tudta, mi történik. Egy pillanat alatt vége volt.

Nathan az emlékeibe mélyedve bólintott.

Richard a vállára tette a kezét.

– Annyira sajnálom!

Nathan tekintete komor gondolatokat tükrözött. Richardnak nem esett nehezére, hogy megfejtse őket, nem állhattak messze azoktól, amelyek neki is gyakran megfordultak a fejében.

A kényelmetlen csendben Richard a nyitott lejárat felé intett.

– Azt hiszem, meg kellene győződnünk róla, hogy itt sem rejtőzik már senki.

– Örömmel – felelte Nathan.

Varázslótűz gyúlt a két tenyere között. A haragtól izzó tűzlabda forogni, szikrázni kezdett forró fénybe vonva a szobát.

Nathan a sötét nyílás fölé hajolt és útjára engedte a folyékony poklot, amely üvöltve rontott végig a lépcsősoron.

– Ha kialudt, lemegyek és beomlasztom az alagutat, ahol feljöttek, hogy legalább ugyanazon a helyen ne tudjanak bejönni ismét.

– Én pedig segítek felállítani néhány pajzsot Pusztító Mágiával, hogy ne is tudják újra kiásni – ajánlotta fel Nicci.

Nathan szórakozottan bólintott. Látszott, hogy a saját gondolatai foglalkoztatják.

– Rahl Nagyúr – szólalt meg halkan Cara –, hogy lehet hogy Benjamin itt van?

Richard kinézett a folyosóra, ahol a tábornok türelmesen várakozott.

– Nem tudom. Még nem volt ideje elmondani.

Nathant a saját gondolataira bízva, Richard, Cara és Nicci kiléptek a teremből a várakozó tábornokhoz.

– Te mit keresel itt, Benjamin? – kérte számon Cara még mielőtt Richardnak lehetősége lett volna megszólalni. – Úgy tudtam, az a parancs, hogy az Óvilágot dúlják fel a d'harai csapatok a vezetéseddel.

– Így van – tette hozzá Richard. – Nem mintha nem értékelném a segítségedet, de miért jöttél? Azt mondtad, meg kellett találnod, hogy beszámolj egy problémáról.

A férfi egy ideig összeszorította a száját, majd megszólalt.

– Rahl Nagyúr, arról van szó, hogy egy nagy problémával találtuk szembe magunkat.

– Egy nagy problémával? Mifélével?

– Egy nagy vörös problémával, amelynek szárnyai vannak, s egy boszorkány lovagol rajta.