Harmincegyedik fejezet

 

 

 

Verna felpillantott, ahogy a Mord-Sith a kis asztal túloldalához lépett, s megállt.

– Mit szeretnél, Cara?

– Érkezett már válasz az Útikönyvbe?

Verna nagyot sóhajtott és letette a jelentéseket, melyeket eddig olvasott. Arról szóltak, hogy a Rend táborában a Ja'La pályák körül egyre nagyobb a mozgolódás. Verna emlékezett, hogy egyszer – ami most úgy tűnt, mintha egy emberöltővel korábban lett volna – a Próféták Palotájában egyszer Warren beszélt neki a Ja'La napról. És hogy Jagang Császár hogyan fogja az egész világon elterjeszti az Élet Játékát. Mint annyi minden másról, Warren a Ja'Laról is sok mindent tudott.

Verna úgy érezte, mostanáig sem igazán a jelentést olvasta, inkább Warrenre emlékezett. Annyira fájt a hiánya! És a többiek is, akiket elveszített ebben a háborúban, annyira hiányoztak neki!

– Nem, attól tartok, nem – felelte végül. – Hagytam üzenetet az Útikönyvben, hátha Ann belenéz az övébe, de még nem válaszolt.

Cara idegesen dobolt az ujjával az asztal lapján.

– Biztosan történt velük valami.

– Nem mondhatom, hogy nincs igazad – Verna széttárta a kezét –, de nem tehetünk semmit, ha egyszer sehogy sem tudjuk kideríteni, mi történt. Hol keressük? Mit tegyünk? Már bejártuk az egész palotát, de ez az épület olyan hatalmas, hogy nem lehet tudni, mindenütt jártunk-e.

Cara arckifejezése türelmetlenség, aggodalom és düh egyvelegét tükrözte. Richardot sem találták, most meg Ann és Nicci tűnt el. Ez már túl sok volt. Verna nagyon is tudta, mit érez.

– A Nővéreid találtak valami szokatlant?

Verna megrázta a fejét.

– A Mord-Sithek?

– Semmit. – Lehelte alig hallhatón Cara, majd folytatta a járkálást. Egy ideig gondolkodott a helyzeten, mielőtt újra Vernához fordult.

– Továbbra is úgy gondolom, hogy bármi történt, azon az éjszakán kellett történnie, amikor lementek a sírhoz.

– Valószínűleg igazad van, Cara, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán a sírig eljutottak. Mi van akkor, ha meggondolták magukat valami miatt és előtte máshová vették az irányt? Mi van, ha valaki hozott egy üzenetet Annnek, és el kellett rohanniuk valahová? Mi van, ha még azelőtt történt valami, hogy a kriptáig eljutottak volna?

– Ebben nem hiszek – felelte Cara, miközben összefont karral járkált. – Fenntartom azt a véleményemet, hogy odalent valami nincs rendben. Egyszerűen éreztem a kriptánál, hogy valami nem stimmel.

Verna nem kérdezett rá, mire gondol. Már megtette korábban, de teljesen feleslegesen. Caranak fogalma sem volt róla, mi kelti benne ezt az érzést, egyszerűen csak kísértette egy halovány sejtelem.

– Sajnos a megérzésed nem ad nekünk semmilyen támpontot, amin elindulhatnánk. Nem tudnád egy kicsi pontosítani, hogy mi az, ami zavar?

– Gondolhatod, hogy egyfolytában ezen töröm a fejem!

Verna a lassan lépkedő Cara-t figyelte.

– Nos, ha te nem tudod a nevén nevezni, mitől érzed furcsának a helyet, talán van valaki más, aki segíthetne.

– Ez úgy hangzott, mintha a Rahl Nagyúr mondta volna. Ő mindig azt mondja, a megoldásra kell koncentrálni, nem a problémára – sóhajtott fel Cara.

– Csak az a baj, hogy oda nem szokott lejárni senki… – hirtelen megfordult és csettintett az ujjával. – Ez az!

Verna gyanakvóan összehúzta a szemét.

– Mi az?

– Valaki, aki ismeri a palotát.

– Ki?

Cara mindkét kezével az asztalra támaszkodott. Ravasz vigyorral hajolt közelebb.

– A kripta személyzete. Darken Rahlnak megvoltak az emberei, akik a sírokat rendben tartották, az apja sírját legalábbis.

– Mi van a sírokkal? – kérdezte a szobába viharzó Berdine.

Nyda, egy magas, szőke, kék szemű Mord-Sith mellette lépkedett. Verna látta, hogy a sort Adie zárja.

– Csak az jutott az eszembe, hogy a kripta gondozói többet tudhatnak a sírokról.

Berdine bólintott.

– Persze. Mivel a falon lévő írások egy része ó-d'harai nyelven van, Darken Rahl néha levitt oda magával, hogy segítsek neki, ha elakadt a fordításban.

– Darken Rahl nagyon kényes volt rá, hogy az apja sírját rendben tartsák. Számtalan embert kivégeztetett, mert nem végezte rendesen a munkáját.

– Hiszen csak kövek vannak ott! – hitetlenkedett Verna. – Nincs ott semmi más. Nincsenek bútorok, függönyök, szőnyegek. Mit kellett rendben tartani?

Berdine egyik kezét csípőre téve hajolt át az asztal fölött, mintha valami szaftos pletykát készülne elmondani.

– Nos, egyrészt Darken Rahl ragaszkodott hozzá, hogy a vázákban mindig friss fehér rózsák legyenek. Teljesen fehérnek kellett lenniük. A fáklyáknak is folyamatosan égni kellett. A kriptaszemélyzetnek gondoskodnia kellett róla, hogy egyetlen rózsaszirom se legyen a padlón, és a kiégett fáklyát azon nyomban kicseréljék.

– Ha Darken Rahl lement a sírban és észrevett egy rózsaszirmot a padlón, vagy ha kiégett valamelyik fáklya, iszonyú dühös lett. Többeket végeztek ki ilyesmiért, úgyhogy képzelheted, hogy mennyire odafigyeltek a feladatukra. Ők tényleg ismerik azt a helyet.

– Akkor beszélnünk kell velük – javasolta Verna.

– Megpróbálhatod – felelte Berdine –, de nem hiszem, hogy sok mondanivalójuk lesz.

Verna felállt.

– Ugyan miért?

– Darken Rahl attól tartott, hogy rosszat mondhatnak a halott apjáról, miközben a kriptában tartózkodnak – Berdine két ujjával nyisszantó mozdulatot tett –, ezért kivágatta a nyelvüket.

– Drága Teremtőm! – suttogta Verna az ujjait a homlokához nyomva. – Az az ember egy szörnyeteg volt!

– Darken Rahl már rég halott – folytatta Cara –, viszont a személyzetből még biztosan élnek néhányan. Ők bárki másnál jobban ismerik azt a helyet. – Az ajtóra meredt. – Menjünk, derítsük ki, tudnak-e segíteni.

– Azt hiszem, igazad van. – Verna megkerülte az asztalt. – Ha megtudunk tőlük valamit, azon talán elindulhatunk. Ha tényleg van valami baj ott lent, muszáj tudnunk róla. Ha pedig még sincs, legalább koncentrálhatunk másfelé.

Adie megfogta Verna karját.

– Én csak szólok, hogy most elmegyek.

Verna meglepetten pislogott.

– Elmész? De miért?

– Idegesít, hogy senki sincs a Varázslók Tornyában. Mi van, ha Richard ott van? Tudnia kell, mi történik. Hogy a torony le van zárva. El kell mondani neki, hogy Nicci a Szelencéket az ő nevében beindította. Tudnia kell, hogy Nicci és Ann eltűntek. Lehet, hogy kell neki valaki, aki rendelkezik a Tehetséggel. Kell, legyen valaki a Toronynál.

Verna nyugat felé intett, mielőtt Adie teljesen fehér szemébe nézett.

– De a Tornyot lezárták. Hol fogsz lakni?

Adie széles mosolya arcán apró ráncok hálóját fedte fel.

– Aydindril üres, az Inkvizítorok Palotája is az. Lesz tető a fejem felett. Azon kívül az erdőben is jobb nekem, mint itt – körbe mutatott – a palotában. – Elgyengíti az erőmet, mint ahogy a másokét is. Alig látok itt a Tehetséggel. Kényelmetlen nekem itt. Inkább tennék valamit, mint hogy itt üljek haszontalanul a sötétben.

– Nem vagy haszontalan – ellenkezett Verna. – Sokat segítettél az írások értelmezésében, amiket találtunk.

Adie felemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa.

– Magad is rájöttél volna. Én haszontalan vagyok itt. Egy öregasszony, aki csak láb alatt van…

– Ez nem igaz, Adie. Minden Nővér nagyra értékeli a tudásodat. Mondták nekem.

– Lehet, de jobban érezném magam, ha van cél és nem kell kóborolnom ebben a – megint tétován körbemutatott – hatalmas kőlabirintusban.

Verna szomorúan megadta magát.

– Értem.

– Hiányozni fogsz – tette hozzá Berdine.

Adie bólintott.

– Igen. Nekem is hiányzol majd, gyermekem, és a beszélgetéseink is…

Cara gyanakvó pillantást vetett Berdine-re, de nem szólt semmit

Adie előrenyúlt, és megérintette Nyda vállát.

– Nyda itt lesz majd.

– Ne aggódj! Majd én mellette leszek – felelte Nyda Berdine-t nézve. – Nem hagyom, hogy magányos legyen.

Berdine hálásan Nydára mosolygott, majd bólintott.

– Több körülöttünk az ellenséges katona, mint égen a csillag – szólt közbe Cara. – Hogyan juthatna át közöttük egy vak asszony?

Adie elhúzta a száját, miközben a megfelelő válaszon gondolkodott.

– Ugye a Rahl Nagyúr okos férfi?

Carát meglepte a kérdés, de azért válaszolt rá.

– Igen, az – felelte, és karba tette a kezét. – Néha túlságosan is.

Adie az utóbbi kiegészítéstől elmosolyodott.

– Olyan okos, hogy te mindig követni szoktad az utasításait?

Cara röviden felneveted.

– Dehogy!

Adie tettetett csodálkozással kérdezte:

– Nem? Miért nem? Hiszen ő a parancsnok? Most mondtad, okos ember.

– Okos, igen. De nem mindig látja meg a rá leselkedő veszélyt.

– De te igen?

Cara bólintott.

– Én ott is észreveszem a veszélyt, ahol ő nem.

– Aha. Tehát a te szemed látja azt a veszélyt is, amit az ő szeme nem?

Cara mosolygott.

– Néha a Rahl Nagyúr olyan vaksi, mint egy denevér.

– De a denevér sötétben is lát, nem?

Cara szomorúan sóhajtott.

– Gondolom. – Visszakanyarodott az eredeti témához. – De a Rahl Nagyúrnak szüksége van rám, hogy észrevegyem a veszélyeket, melyeket ő nem lát meg.

Adie egyik hosszú ujjával megkopogtatta Cara halántékát.

– A fejeddel látsz, ugye? Látod a rá leső veszélyt? – Adie felhúzta egy szemöldökét. – Látod a veszélyt, amit pusztán a szem nem képes meglátni, ugye? Néha nem a szemmel látni azt jelenti, többet látni.

Carát nem nyugtatta meg az okfejtés.

– Rendben van, ez így mind nagyon szép, de mégis hogy akarsz elmenni a sereg mellett? Ugye nem akarsz egyszerűen átsétálni a táboron?

– De. Pontosan ezt fogom tenni. – Adie a mennyezet felé bökött. – Ma sok felhő van az égen, sötét éjszaka. Vastag felhőkkel, ha a nap lemegy, mielőtt a hold felkel, sűrű lesz a sötétség. Ilyen éjszaka az emberi szemek nem látnak, én azonban akkor is látni fogok. Átsurranok közöttük, és ők engem nem fognak észrevenni. Elkerülöm azokat, akik éberen figyelnek. Csak egy árnyék leszek majd az árnyak között. Senki nem vesz majd észre.

– Na, és a tüzek fénye? – mutatott rá a problémára Berdine.

– A tűz elvakítja őket, így nem fordítanak majd figyelmet a sötét árnyakra. A tűz mellett az emberek csak azt látják, ami fényben van, nem pedig ami a sötétben van.

– De akkor mit teszel, ha véletlenül az egyik katona mégis meglát, vagy meghall – aggódott tovább Cara.

Adie kissé elmosolyodott, majd a Mord-Sith-hez hajolt.

– Nem szerencsés dolog összefutni egy varázslónővel a sötétben, gyermekem.

Carát eléggé nyugtalanította a válasz ahhoz, hogy abbahagyja a kérdezgetést.

– Nem tudom, Adie – szólalt meg ekkor Verna. – Annyira szeretném, ha itt maradnál, biztonságban!

– Szerintem el kellene engednünk – vágott közbe Cara.

Amikor mind meglepetten fordultak felé, kifejtette.

– Tegyük fel, hogy igaza van. Mi van, ha a Rahl Nagyúr elmegy a Toronyhoz? Mindenről tudnia kell. Tudatni kell vele, hogy nem léphet be a Toronyba, máskülönben megölik a beindított csapdák. Mi van, ha segítségre szorul? Ha Adie úgy véli, segíthetne neki, akkor el kell engednünk. Én nem szeretném, ha bármi is megakadályozna abban, hogy a Rahl Nagyúr segítségére legyek.

– Ráadásul – tette hozzá Berdine, miután egy szomorkás pillantást váltott a varázslónővel –, itt sem vagyunk akkora biztonságban! Ha egyszer ez a sereg itt lent bejut a palotába, minden lesz, csak biztonságos nem. Az egy hosszú, véres rémálom lesz.

Adie mosolyogva megsimogatta Berdine arcát.

– A jó szellemek majd vigyáznak rád, gyermekem, és mindenki másra is.

Verna azt kívánta, bárcsak tudna hinni ebben.

Végül az jutott az eszébe, hogy hit nélkül ő sem lehetett volna a Fény Nővéreinek Prelátusa.