Ötvenkettedik fejezet

 

 

 

Felszálló légáramlatok lökdösték Richardot, ahogy a Népek Palotájától a szikla oldalán lefelé vezető keskeny úton várakozott. A balján Nathan kihajolt a sziklapárkány szélén, s a szédítő mélységbe bámult. Még ilyenkor sem hagyta el gyermeki kíváncsisága. Egy legalább ezer éves gyermeké. Richard azért gyanította, hogy ehhez hosszú börtönévei is hozzájárultak.

Jobbján Nicci ácsorgott csendesen. Richard nem hibáztatta. Cara és Verna mögöttük várakozott. Mindketten olyan hangulatban voltak, mint akiknek minden vágyuk, hogy valakit lehajítsanak a szikla tetejéről. Richard tudta, hogy a látszat ellenére valójában Nathan is vágyik erre. Mióta értesült Ann haláláról, dühe csendesen forrongott. Richard nagyon is jól értette, mi játszódik le benne.

Nyikorogtak a fogaskerekek, zörgött a súlyos lánc, ahogy az őrök leengedték a felvonóhidat. Amikor a nehéz gerendákból összeillesztett híd leereszkedett, Richard végre megláthatta a túloldalon magányosan ácsorgó katona arcát. Az első, amit észrevett, a meredély túloldaláról rámeredő sötét szempár volt.

A fiatalember magas volt, erős, életerős. Masszív mellkasa, izmos karja csak fokozták az erő látszatát. Széles vállaira zsíros hajtincsek lógtak. Úgy nézett ki, mint aki életében még soha nem fürdött. Még a szakadék túloldaláról is érezni lehetett a szagát.

Jól illett a Birodalmi Rend brutális állatai közé. Kiváló példája volt annak, milyen egy Birodalmi Rend béli katona: Mindent és mindenkit megvető, féktelen gonosztevő, akit testi vágyai vezérelnek, aki mit sem törődik azzal, hogy célja elérése érdekében milyen kárt és szenvedést okoz. Nem érez szánalmat, könyörületet azok iránt, akikre lesújt. A szenvedésük nem jelent semmit a számára. Csak magával, a saját kívánalmaival törődik, nem érdekli, mibe kerül ezek kielégítése.

Igazi mintapéldánya volt azoknak a katonáknak, akikkel Richard találkozott. Olyan fiatalember volt, akinek az izmai előbb fejlődtek ki, mint a szellemi képességei, ezért még nem szokott hozzá a következményekhez, s csak távolról szerzett ködös képe van a civilizált ember fogalmáról. Ami pedig még ennél is rosszabb, ez a fogalom egyáltalán nem érdekli, mivel az ilyen tudás sürgető vágyainak kielégítéséhez nem járul hozzá.

Kifejezetten arra szemelték ki, hogy elhozza az üzenetet. Vad dicsőségét emlékeztetőnek szánták – azt akarták, hogy a palotabeliek véssék az eszükbe, milyen alakok várakoznak ott lent az Azrith-síkságon.

Mindazonáltal ez a magányos alak, sötét bőrpáncéljában, szegecsekkel és fegyverekkel megrakott szíjakkal, tetoválásokkal a bőrén, valójában nem jelentett semmit. Az ember agya az, ami számít.

Agyát pedig megszállta, birtokolta, uralta egy Álomjáró: Jagang Császár.

Vernát meglepte a kapcsolatfelvétel, Richardot azonban nem. Ő már számított rá. Valójában ő kérte meg Vernát, hogy nézze meg az Útikönyvet, érkezett-e benne üzenet.

Jagang találkozót kért. Azt mondta, egyedül jön, de a saját biztonsága érdekében egyik embere agyában. Megengedte, hogy Richard bárkit magával hozzon a találkozóra, hozhat annyi embert, amennyit akar, akár egy egész sereget is. Jagangot nem érdekelte katonája sorsa, nem érdekelte az sem, ha úgy döntenek, megölik.

Richard nem csak a saját, hanem Kahlan tapasztalataiból is jól tudta, hogy az Álomjárót lehetetlen elkapni egy másik ember agyában. Kahlan elmondta, hogy egyszer megérintett az erejével egy embert, akinek az agyát Jagang birtokolta, a Császárnak viszont könnyedén sikerült elmenekülnie a veszély elől. Annak ellenére, hogy több Tehetséggel rendelkező is állt mellette, Richard tisztában volt vele, hogy egyiküknek sem sikerülne elfogni az Álomjárót.

Persze a katona meghalna, de ez csak egy lenne a számos áldozat közül, melyet az ügyért meg kell hozni, legalábbis ez volt Jagang álláspontja.

Nem azért hozta magával a többieket, hogy megpróbálják megölni Jagangot. Richard mindegyiküknek más-más szerepet szánt.

A híd végre, dübörögve a helyére került. Richard már előre elmondta a hídkezelőknek és az őröknek az utasításait, így egyetlen kézjelére, amint a híd földet ért, otthagyták posztjukat.

Amint hallótávolságon kívülre értek, Richard elindult. Kísérete szorosan a nyomában. A túloldalt várakozó férfi egy pillanatig hüvelykujját a fegyvere övébe akasztva mozdulatlanul állt, majd hanyagul ő is feléjük kezdett lépkedni, s végül a híd felénél, arrogáns pózban megállt.

Amint elé értek, a férfi sötét tekintete – Jagang éjfekete szemei – Niccire meredtek. Míg az agyában leselkedő uralkodó kétségkívül dühös volt, a katona szemérmetlenül bámulta a nőt. Le sem vette a szemét a szőke nőről, s sokat sejtetető fekete ruhájáról. Senki mással nem törődött. Nicci nem gombolta be végig a ruháját, a katonát pedig láthatóan nagyon érdekelte, amit a gombolás látni engedett.

– Mit akarsz? – kérdezte ridegen Richard.

A férfi, azaz Jagang egy pillanatra Richardra nézett, majd ismét Niccihez fordult.

– Nos, kedvesem – szólalt meg mély hangon –, látom, még egyszer sikerült elárulnod.

Nicci egykedvűen bámult rá, de nem szólt semmit.

– Azt mondtad, találkozni akarsz velem – Richard igyekezett nyugodt maradni –, tehát, mi olyan fontos neked?

A megvető tekintet most Richardra kúszott.

– Nem nekem fontos, fiam, hanem neked.

Richard megvonta a vállát.

– Rendben, tehát, mi az, ami nekem fontos?

– Mennyire érdekel a mögötted állók sorsa?

– Jól tudod, hogy nagyon – sóhajtotta Richard. – Tehát?

– Nos, akkor adok rá lehetőséget, hogy ezt bebizonyítsd. Jól figyelj, mert nem vagyok abban a hangulatban, hogy eltűrjem a sértegetést.

Richardnak kedve lett volna megkérdezni, hogy alszik mostanában, de lenyelte a gúnyos kérdést. Nem ezért voltak most itt.

– Akkor halljam az ajánlatodat!

A katona kissé bizonytalanul ugyan, de felemelte a karját, majd a mögöttük magasodó palotára mutatott. – Több ezer ember van e falak mögött, akiknek a sorsa a kezedben van.

– Ezért vagyok én a Rahl Nagyúr.

– Nos, Rahl Nagyúr, míg te csak magadért állsz helyt, én a Rend népének kollektív bölcsességét képviselem.

– Kollektív bölcsesség? – Richardnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne tegyen semmilyen megjegyzést.

– Népünket a kollektív bölcsesség vezérli. Együtt, mivel sokan vagyunk, bölcsebbek vagyunk, mint akik kevesen.

Richard az egyik körmét piszkálta.

– Nos, én már megtapasztalhattam a Ja'La csapatod kollektív bölcsességét a pályán. Sikerült is jól megverni őket.

A férfi egy fél lépést tett előre, mintha támadni készülne. Richard azonban nem mozdult, karba tett kézzel állt, s felemelte fejjel Jagang szemébe nézett.

Az megállt.

– Te voltál?

Richard bólintott.

– Mi az ajánlatod?

– Amikor bejutunk a palotába – mert azt biztosra veheted, hogy bejutunk –, az embereim, mint amilyen ez a fiatal katona itt, az Óvilág népének büszkeségei, akik azért jöttek ide, hogy eltiporják az Újvilág pogányait, szabadon garázdálkodnak majd. A képzeletedre bízom, hogy kitaláld, milyen sors vár a népedre.

– Már tudom, hogyan bánnak a Rend büszkeségei az ártatlan emberekkel. Sokszor láttam már a kollektív bölcsesség eredményét. Semmit nem kell elképzelnem.

– Nos, ha szeretnéd, hogy ez itt is megismétlődjön, csak tízszeresen szörnyűbb módon, mert feldühíti a katonákat az önfejűséged, ami miatt itt kell rostokolniuk, amíg saját utat nem építenek, akkor nem kell tenned semmit. Eljönnek, bejutnak és bosszút állnak azért, amit a katonáid az otthonaikkal tettek.

– Ezt már mind tudom – felelte Richard. – Gondolom, ez teljesen egyértelmű.

– És szeretnéd megkímélni a népedet a fájdalomtól?

– Tudod, hogy szeretném.

A férfi kissé kihúzta magát, Jagang mosolyát öltve magára.

– Na, és azt tudod-e, hogy nálam van a testvéred, Jennsen?

Richard meglepetten pislogott.

– Micsoda?

– Nálam van Jennsen. Nagyon szemrevaló, ami azt illeti. Akkor találtunk rá, amikor Bandakarban tiszteletünket tettük az elhunytnál.

Richard kezdte elveszíteni a fonalat.

– Milyen elhunytnál?

– Hát Nathan Rahl-nál, természetesen.

Richard félig lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott a sír.

– Drága Szellemek! – suttogta magában.

– Szóval, amikor néhány megbízottunk a nevünkben ellátogatott Nathan Rahl sírjához, roppant érdekes könyvekre bukkant. Az egyikről bizonyára te is hallottál. Ez nem más, mint A Megszámlált Árnyékok Könyve.

Richard szótlanul meredt rá.

– Na, már most, mint ahogy bizonyára te is tudod, ebből a könyvből öt másolat létezik, amiből nálam van három. A Nővérek elmondták, hogy te memorizáltál egyet. Azt nem tudom, hogy az ötödik hol lehet, de gondolom számos helyen elrejthették. Most már nem is lényeges, mivel az A Megszámlált Árnyékok Könyve, amely gyönyörű húgoddal és néhány barátjával együtt került a tulajdonomba, nem másolat.

Richard nem értette.

– Nem másolat? Akkor mi?

– Az eredeti – mondta a mély hang, és hallani lehetett, hogy Jagang nagyon jól szórakozik. – Most, hogy nálam az eredeti, nem kell aggódnom amiatt, hogy az öt másolat közül melyik a valódi és melyik négy a hamis. Ez többé már nem fontos.

Richard sóhajtott.

– Értem.

– Ezen kívül már Orden mindhárom Szelencéje a birtokomban van. Barátom, Hat, volt olyan kedves és elhozta nekem a harmadikat. – Sötét pillantását megint Niccire vetette. – A Varázslók Tornyából szerezte meg. Csak kérdezd meg Niccit. Szerencsére felépült a boszorkány érintéséből. Nagyon bántott volna, ha belehal.

Richard ismét összefonta a karját.

– Tehát nálad van A Megszámlált Árnyékok Könyve, meg a három Szelence. Nagyon úgy hangzik, hogy jól kézben tartod a Ja'La dh Jint. Akkor tehát mit akarsz tőlem?

A katona dorgálón megfenyegette az ujjával.

– Ó, nagyon is tudod te, Richard Rahl, hogy mit akarok. Be akarok jutni az Élet Kertjébe.

– Azt elhiszem. Viszont az egészségemet roppant módon veszélyeztetné, ha megengedném.

– Azt javaslom, gondolj azokra, akik a palotában vannak, és kérdezd meg magadtól, számukra mennyire veszélyes az, ha nem engedsz be. Tudod, előbb utóbb, úgyis bejutunk. Csak az a kérdés, mikor történik, és hogy mit teszünk akkor. Ha erőszakkal kell bevennünk a palotát, ahogy mondtam, szabadjára engedem a katonáimat, akik minden egyes emberen, férfin, asszonyon és gyereken bosszút állnak. Ennek rémsége minden vad képzeletet felülmúl majd.

Ha viszont megadjátok magatokat…

– Megadjuk magunkat? – kiáltotta Verna. – Neked elment az eszed!

Richard kissé hátrább tessékelve elhallgattatta. Ismét Jaganghoz fordult.

– Folytasd!

– Ha megadjátok magatokat, megkímélem a palotát.

– Ugyan miért tennél ilyet? Remélem, nem várod, hogy elhiggyem, betartanál egy ilyen egyezséget?

– Nos, az a helyzet, hogy a terveink között szerepelt egy nagy palota építése, amely a Birodalmi Rend központja is lett volna egyben. Narev Testvér felügyelte a vállalkozást. Te azonban pontot tettél ennek az álomnak a végére. Kezdhetnénk persze az egészet elölről… – türelmetlenül legyintett –, de annyival jobbnak látszik ez a másik ötlet. Ha már ti elvettétek a miénket, mi elvesszük a tiéteket. Ezzel megmutatjuk mindenkinek, mi minden ostoba ellenállás sorsa. Ha itt lesz a Rend központja, az üzenetértékű. Természetesen, miután végignézed Orden Szelencéinek kinyitását, téged halálra kell, hogy ítéljelek.

– Természetesen – felelte Richard.

– Meglehetősen gyors halált szánok neked, de persze azért nem túl gyorsat, hiszen némely bűnödért muszáj megfizetned.

– Milyen nagylelkű!

– De legalább a néped életben marad. Velük nem törődsz? Hát nincs benned könyörület? Fejet kell hajtaniuk a Rend hite előtt, amely a Teremtő erkölcsi törvénye, de a katonák egy ujjal sem nyúlnak hozzájuk.

– Ez még mindig nem hangzik túl csábítóan – válaszolta Richard, miközben karját továbbra is a mellkasán összefonva tartotta.

A katona megrántotta a vállát. Esetlen mozdulat volt, úgy nézett ki tőle, mint egy madzagon rángatott báb. – Nos, ez a két választási lehetőséged van. Vagy vérfürdőn át beverekedjük magunkat a palotába, és a katonáim azt tesznek, amit akarnak, míg a Nővérek és én elintézzük a dolgunkat az Élet Kertjében, vagy észhez térsz, lehetővé téve a népednek, hogy békében éljen, míg a Nővérek és én megtesszük, amit tennünk kell. Bármelyiket választod, az Élet Kertje a rendelkezésemre fog állni. Az egyetlen kérdés csak az, hogy mikor, s mennyi vér és szenvedés árán.

– Lehet, hogy soha nem sikerül bevenned a palotát. Ezt a lehetőséget is figyelembe kell vennem.

– Nem hiszem – mondta Jagang valami mosolyfélével kísérve. – Még mindig ott van Hat, aki segíthet nekünk. Neki nem kell végigverekednie magát a folyosón, úgyhogy egyszerűen csak fentről lerak bennünket. Ezen kívül, ha elveszítem a türelmemet, bármikor dönthetek úgy is, hogy nem érdekel a hely, és kinyitom a megfelelő Szelencét a könyv segítségével.

– Szükséged van az Élet Kertjére.

A férfi legyintett.

– A Szelencék régebbiek, mint az Élet Kertje. Semmi sem írja elő, hogy egy ilyen, ahogy a Nővérek nevezik, elzáró mezőben kell kinyitni. A Nővérek, akárcsak Hat, azt mondták, hogy bár az Élet Kertjét valóban kifejezetten erre a célra hozták létre, nyugodtan kinyithatom a Szelencéket ott is, ahol most vannak.

Richard az előtte álló férfira bámult.

– A speciális elzáró mező nélkül, amelyet az Élet Kertje jelent, nagyon veszélyes megkísérelni kinyitni a Szelencéket. Bármilyen, egyébként jelentéktelennek számító hiba, az Élők Világának pusztulását jelentheti.

Jagang gonoszul mosolygott.

– Ez a világ, ez az élet, csak átmeneti. A következő az, ami számít. Ennek a gonosz, züllött világnak az elpusztításával csak nagy szolgálatot tennénk a Teremtőnek. Azok, akik a Rend Testvériségén keresztül szolgálták az Ő ügyét, majd elnyerik méltó jutalmukat az örök életben. Azokat pedig, akik szembehelyezkedtek vele, az Őrző örök sötétségbe rántja. Véget vetni ennek a világnak azért, hogy megmentsük, igazán nemes, nagy jutalomra érdemes cselekedet lenne.

Tehát, látod, Richard Rahl, ebben a Ja'La dh Jin menetben én nyerek, akár így, akár úgy. Pusztán felajánlom a lehetőséget, hogy te válaszd meg a befejezés módját.

A szél hirtelen porfelhőt kavart, miközben Richard a katonát nézte. A tanulmányaiból tudta, de Nicci is mondta neki, hogy Jagang nem blöfföl azzal kapcsolatban, hogy képes lenne kinyitni a Szelencéket az Élet Kertje nélkül is. Tudta, persze, hogy veszélyes, sajnos azonban a Rendet nem érdekli, ha minden élő elpusztul. Számukra a halál az érték, nem az élet. Még ha valahogy sikerülne is megölniük Jagangot, az sem számítana. Ő csak képviseli a Rend hitét, de nem ő alakítja.

Aligha ő a Rend legveszélyesebb eleme. A Rend Testvériségének gonosz tanításai azok, amelyek igazán veszélyesek. Jagang csupán egy vadember, aki érvényt szerez ezeknek a tanításoknak.

– Nem vagyok képes azonnal meghozni ilyen horderejű döntést.

– Megértem. Adok időt, hogy átgondolhasd, elegendő időt, hogy bejárd a palota folyosóit, szemébe nézhess a nőknek és gyerekeknek, akik rád bízták a sorsukat.

Richard bólintott.

– Sok mindent kell figyelembe vennem. Ez időbe telik.

A férfi mosolygott.

– Hát persze. Nem kell sietned. Adok néhány hetet. Mondjuk, újholdig kapsz haladékot.

A férfi már majdnem elindult, amikor hirtelen visszafordult.

– Ja, még egy dolog. – Sötét tekintete ismét Niccire esett. – A megegyezés részeként át kell adnod nekem Niccit. Ő hozzám tartozik. Vissza kell térnie.

– És mi van, ha nem akar visszamenni hozzád?

– Talán nem fejeztem ki magam elég érthetően. Nem érdekel, hogy mit akar. Vissza kell térnie. Érthető?

– Igen.

– Akkor jó – mondta leereszkedő mosollyal. – Akkor ezzel mindent megbeszéltünk. Újholdig van időd, hogy átadd a palotát – és Niccit.

A férfi megfordult, végignézett az alattuk elterülő rettentő seregen, majd merev mozdulatokkal a palló széléhez ment, s egy szó nélkül levetette magát a mélybe. Még csak nem is kiáltott, ahogy a szélben bukdácsolva lefelé zuhant.

Jagang ezzel is azt akarta Richard tudtára adni, mennyire nem számít neki az élet, milyen könnyedén elveszi, ha akarja.

Verna és Cara azonnal dühös ellenvetésekkel és érvekkel kezdték ostromolni.

Richard feltartotta a kezét.

– Ne most! Sok dolgom van.

Intett a híd kezelőinek.

– Húzzátok fel a hidat! – mondta nekik, ahogy elindultak visszafelé.

A katonák szívükre tett öklükkel tisztelegtek.