Harminckilencedik fejezet

 

 

 

Verna lazán összekulcsolta a kezét maga előtt, s csendesen felsóhajtott, ahogy Cara idegesen megállt előtte. A fehér ruhás férfiak és nők le-föl járkáltak a folyosón, a márványt simogatták, közelről vizsgálgatták, itt-ott megálltak és közelebbről is megnézték, mintha túlvilági üzeneteket keresnének rajtuk.

– Nos? – türelmetlenkedett Cara.

Az egyik idősebb férfi, Dario Daraya finoman az ajkára illesztette az egyik ujját, elgondolkozva ráncolta a szemöldökét egy hosszú percig, miközben a folyosón ingázó és hajlongó csapatot figyelte, majd a Mord-Sithhez lépett. Végigsimított a fehér ruháját szegélyező égszínkék csíkon, s ugyanazzal az elgondolkodó tekintettel megvakarta a feje búbján ősz hajától körülvett kopasz foltot.

– Nem vagyok biztos benne, Úrnőm.

– Miben nem vagy biztos? Abban, hogy igazam van,| vagy abban, amit gondolnak róla?

– Nem, nem, Cara Úrnő. Egyetértek veled. Valami nincs rendben idelent.

Verna előrelépett.

– Te is így gondolod?

A férfi őszintén bólintott.

– Csak nem vagyok biztos benne, hogy mi az, ami nem stimmel.

– Mintha valami megváltozott volna? – sugallta Cara.

A férfi felemelte az ujját.

– Igen. Erről van szó. Mint amikor az ember azt álmodja, hogy eltévedt valahol, mert a szobák nem úgy állnak, ahogy korábban.

Cara szórakozottan bólintott, miközben a szemközti falnál ácsorgó kriptaszemélyzetet figyelte. Fejüket le-föl mozgatva járkáltak a falak mentén. Vernát egy kicsit a bozótban vadászó kopókra emlékeztették.

– Te irányítod a személyzetet – mondta a férfinek. – Neked nem kellene tudnod róla, ha valamit átrendeznek?

El sem tudta képzelni, mit jelenthet ez, hiszen volt itt néhány szőnyeg, egy-két szék az oldalsó szobákban, de ezen kívül nem sok mindent lehetett elmozdítani.

Dario egy ideig még a járkálókat figyelte, majd ismét a két nőhöz fordult.

– Minden, ami az ő munkájukkal összefügg, az én felelősségem. A szállásukra, ruházatukra és élelmezésükre is én figyelek, de valójában ők azok, akik itt lent a munkát végzik.

– Pontosan miből is áll a munkájuk? – kérdezte Verna.

– Nos, sepregetnek, port törölnek – ilyesmi. Több mérföldnyi folyosó húzódik itt a föld alatt. Ők cserélnek a lámpákban olajat, új gyertyákat és fáklyákat hoznak. Időnként, ha megreped egy kő, kijavítják vagy kicserélik. Azokra az urnákra is figyelni kell, amelyeket nem süllyesztettek a falba vagy a padlóba. Fényesítik a fém részeket, megakadályozzák, hogy belepje őket a rozsda, a favéseteket viaszolják, hogy ne száradjanak ki. Néha vizesedés is előfordul, nekik kell megakadályozni, hogy a hely penészedésnek induljon. A kripta személyzete végső soron a Rahl Nagyúr szolgálatában áll. Teljesítik a kívánságait, ha van ilyen. Hiszen az itt nyugalomba helyezettek az ő elődei. Darken Rahl életében az ő igényeit szolgálták ki. Ő volt az, aki elrendelte, hogy vágják ki a nyelvüket, nehogy ittlétük alatt valami rosszat találjanak mondani az apjáról.

– Miért, mi lett volna, ha megteszik? – kérdezte Verna. – Mit árthattak volna vele?

A férfi megvonta a vállát.

– Sajnálom, de azt kell mondjam, soha nem mertem megkérdezni tőle. Amíg élt, állandóan új emberekre volt szükség, hogy pótolják azokat, akiket különböző okokból kivégeztetett. Állandó életveszély volt a közelében élni, dührohamai közepette senki sem állhatott meg előtte. Időről időre lecserélődött a személyzet körülötte.

Darken Rahl az én nyelvemet csak azért kímélte meg, mert a munkám nem kényszerített le ide túl gyakran. Én csak felügyeltem a többieket, én voltam az összekötő kapocs köztük, és a palota többi személyzete között, tehát nekem muszáj volt beszélni tudni. Darken Rahl szerint a többieknek úgysem lehetett fontos mondanivalója, nem volt szükségük a nyelvükre.

– Hogyan beszélsz velük? – kérdezte Cara.

Dario ismét megérintette az ajkát, majd a lassan járkáló emberekre nézett. – Egyszerűen. Különböző jeleket használnak. Hümmögnek, bólogatnak. Na, és persze hallani hallanak, tehát én bármit mondhatok nekik.

Egy helyen laknak és dolgoznak, így szinte mindig maguk közt vannak. Emiatt megtanulták jelekkel kifejezni, amit mondani szeretnének. Én nem mozgok ebben olyan otthonosan, mint ők, de megtanultam megérteni őket, legalábbis azt, ami fontos.

A többségük nagyon okos. Az emberek néha azt hiszik, hogy ostobák, mert nem tudnak beszélni. Bizonyos tekintetben azonban sokkal inkább tudatában vannak a történéseknek, mint a palotaszemélyzet többsége. Mivel az emberek tudják, hogy némák, nem is feltételezik, hogy hallanak, így gyakran már előttem értesülnek a hírekről.

Verna csodálkozva hallgatta különös életük részleteit.

– És ők mit mondanak az itteni helyzetről?

Dario aggódva csóválta a fejét.

– Még nem közöltek velem semmit.

– Miért nem? – kérdezte Cara.

– Valószínűleg félnek. A múltban gyakran a legapróbb semmiségek miatt is sokan haltak meg közülük. Ezeknek a kivégzéseknek soha nem volt semmilyen alapjuk. Megtanulták, hogy úgy maradhatnak életben, ha szinte láthatatlanná válnak. A problémák jelzése soha sem volt számukra biztonságos.

A mai napig attól is féltek, hogy nekem elmondjanak bármit is. Egyszer az egyik falon vizes foltot találtak. Nem szóltak róla, mert attól féltek, kivégzik őket amiatt, hogy a Rahl Nagyúr őseinek nyughelyét elcsúfította egy folt. Csak azért vettem észre, mert egyik este meglátogattam őket a szállásukon, de nem találtam őket. Lent voltak a kriptában, ahol lázasan a folt eltüntetésén dolgoztak.

– Elég rettenetes így élni – morogta Cara maga elé.

– És most mit csinálnak? – kérdezte Verna, ahogy a fejüket le-föl jártató személyzetet figyelte. Olyan benyomást keltettek, mintha valamit keresnének, amit a márványban rejtettek el.

– Nem tudom biztosan. Kérdezzük meg őket!

A folyosón kellő távolságra az Első Védelmi Vonal katonái várakoztak. Néhányuk a különleges, vörös-végű nyílvesszővel ajzotta fel az íját, melyeket Nathan talált a számukra. Verna nem szeretett ezek közelében lenni. Halálos mágiájuk gondolatára is kiverte a víz.

A kriptaszemélyzet, mely egyaránt állt férfiakból és nőkből, most egy csoportba gyűlt. Egész nap a kriptákat vizsgálgatták, és mostanra Verna elfáradt. Ilyenkor már általában aludni szokott. Most is erre vágyott. Tőle a semminek ez az aprólékos átvizsgálása igazán várhat holnapig.

Caran nem látszott a fáradtság. Feszült volt. Idegesítette az a „valami nem stimmel itt” érzés, és nem hagyta nyugodni.

Vernát nem érdekelte volna a dolog, de amikor megkeresték Dario Darayát, aki a kriptaszemélyzetért felelt, az nem vetette el a lehetőséget. Valójában, már magától a kérdéstől is ideges lett, és kiderült, hogy osztotta Cara gyanúját, csak éppen még nem szólt róla senkinek. Elmondta Vernának és Caranak, hogy a többiek is érzik, valami nincs rendben.

Verna megtudta tőle, hogy ezek az emberek a palota személyzete közt is a legalacsonyabb rendűnek számítanak. Azok, akik a palota más, fontosabb részeiért felelnek, lenézik az itteni munkát, melyet egyszerű, némáknak való feladatnak tartanak. Az itt dolgozók, mivel egész életüket a halottak között töltik, a babona láthatatlan jelét hordozzák.

Dario elmagyarázta, hogy ezért lettek ilyen félénkek és visszahúzódók. Nem étkeznek a többiekkel egy helyen. Csakis a saját maguk fajtájának a társaságát keresik és kedvelik.

Verna az egymás között jelekkel beszélgető kis csoportot figyelte. Saját maguk által kifejlesztett nyelvüket rajtuk kívül senki sem értette, kivéve talán Dario Darayát.

Bár Verna is és Cara is szerettek volna kérdéseket feltenni a személyzetnek, muszáj volt Dariora hagyatkozniuk. Már csupán egy kívülálló jelenléte – különösen egy Mord-Sithé – annyira felkavarta őket, hogy többen remegve a sírással küszködtek. Ezekkel az emberekkel különösen igazságtalanul bánt a legutóbbi Rahl Nagyúr és az azelőtti. Sokan közülük, közeli barátaik vagy rokonaik, meghaltak amiatt, hogy esetleg egy rózsaszirom túl sokáig időzött a padlón Darken Rahl apjának sírjában. Egy őrült ember szeszélye döntötte el, élnek-e vagy halnak.

Érthető módon rettegtek a hatalom minden megnyilvánulásától.

Verna figyelmeztette Carát, hogy ha tényleg válaszokat akar, akkor a háttérbe kell húzódniuk, és hagyniuk kell, hogy Dario tudja meg tőlük, amit meg lehet.

Verna figyelte Dariot a körükben, ahogy kérdezgette őket. Időnként izgatottan mutogatni kezdtek, Dario pedig bólogatott, és újabb kérdéseket tett fel, melyre újabb jelbeszédes felelet volt a válasz.

Dario végre visszajött hozzájuk.

– Azt mondják, hogy a folyosónak ezen a szakaszán nincs semmilyen probléma. Minden rendben van.

Cara a fogai között szűrte a választ.

– Nos, akkor, ha nem…

– De – szakította félbe a férfi – azon a folyosón ott – mutatott jobb felé – észrevettek valamit.

Cara a férfi arcát tanulmányozta egy pillanatig.

– Akkor menjünk, nézzük meg!

Mielőtt Verna visszatarthatta volna Cara hosszú léptekkel a tucatnyi emberhez masírozott. Egyesek olyan rémülettel hőköltek vissza, hogy Verna attól tartott, menten elájulnak a Mord-Sithtől való félelmükben.

– Dario azt mondja, találtatok valamit itt a folyosón. – Cara az előttük lévő elágazás felé intett. – Én is úgy gondoltam, hogy valami nem stimmel ott, ezért is akartam, hogy ide gyertek, és megmutassátok, mit gondoltok. Én hívtalak ide benneteket, mert tudom, hogy nálatok jobban senki nem ismeri ezt a helyet.

Még mindig nyugtalanok voltak a szándékait illetően.

Cara a feléje forduló arcokba nézett.

– Amikor kislány voltam, Darken Rahl eljött az otthonunkba, hogy elrabolja a családomat. Halálra kínozta az anyámat és az apámat, engem pedig évekre bezárt, s kínzásoknak vetett alá, hogy Mord-Sith legyen belőlem.

Cara kissé elfordult, felhúzta vörös bőr inge derekát, hogy megmutassa nekik a hosszú sebhelyet, amely az oldalán és a hátán végig húzódott.

– Ezt tette velem. Látjátok?

A körülötte állók közelebb hajoltak, hogy megszemléljék a sebhelyet. Az egyik férfi bátortalanul előrenyúlt, hogy megérintse. Cara nem húzódott el. Megfogta az egyik nő kezét, és végighúzta az ujját a hosszú forradáson.

– Tessék. Nézzétek meg! – felhúzta a ruhája ujját, és előretolta a csuklóját. – Ezek a bilincs nyomai, amelyeknél fogva lelógatott a mennyezetről.

Az emberek mind látni akarták. Néhányan meg is érintették a kezét.

– Benneteket is bántott, ugye így van? – Cara tudta a választ, de azért megkérdezte. Amikor mind bólogatni kezdtek, így szólt:

– Mutassátok meg!

A körülötte állók mind szélesre tárták a szájukat, hogy megmutassák hiányzó nyelvüket. Cara a szájukba nézett, és közben bólogatott. Volt, aki az arcán mutatott egy sebhelyet, Cara pedig mindent gondosan megnézett, az emberek pedig láthatóan örültek neki, hogy tényleg érdeklődik irántuk.

– Örülök, hogy Darken Rahl meghalt – mondta nekik végül. – Sajnálom, amit veletek tett. Mindannyian sokat szenvedtetek. Megértem, hiszen én is szenvedtem. De már nem árthat nekünk többé.

Figyelmesen hallgatták, ő pedig folytatta.

– A fia, Richard Rahl nem olyan, mint az apja. Richard Rahl soha nem bántana engem. Sőt, amikor fájdalmaim voltak, és a halálomon voltam, a saját életét kockáztatta, hogy mágiával megmentsen. El tudjátok ezt képzelni?

Benneteket sem bántana soha. Ő azt szeretné, ha mindenki nyugodtan élhetné a saját életét. Még azt is mondta nekem, hogy szabadon kiléphetek a szolgálatból, ha szeretnék, még sok szerencsét is kíván hozzá. Tudom, hogy az igazat mondja. Azért maradok mellette, hogy támogassam. Most a változatosság kedvéért egy jó embernek szeretnék segíteni ahelyett, hogy egy rosszat kellene szolgálnom. Láttam, hogy egyszer megsiratott egy Mord-Sithet, aki meghalt. – Megütögette a mellkasát a szíve fölött. – Megértitek, mit jelent ez nekem? Itt bent, a szívemben?

Most pedig azt hiszem, Richard bajban van. Segíteni akarok neki, és a társainak, akik az ellenségeink ellen harcolnak. Meg akarjuk védeni az életeteket attól a hadseregtől ott kint az Azrith-síkságon, akik azért jöttek, hogy megkínozzanak és újra rabszolgasorsra juttassanak benneteket.

Az emberek szemébe könnyek gyűltek, ahogy hallgatták. Jobban értették a szavait, mint bárki más.

– Segítenétek nekem, kérlek?

Verna tudta, mennyire a szívéből szól Cara.

Szégyellte magát, amiért valójában soha nem gondolt arra, hogy Cara kedves és megértő is lehet. Cara megingathatatlan magatartását, melyet Richard védelmében tanúsított, az agresszív természet jelének tekintette. Holott ennél sokkal többről volt szó. Tisztelet volt ez és elismerés. Richard többet tett érte, nemcsak az életét mentette meg. Megtanította, hogyan éljen. Verna elgondolkodott. Vajon Prelátusként lett volna lehetősége ilyen sokat tenni?

Két nő két oldalról kézen fogta Carát, majd elindultak vele a folyosón. Verna összenézett Darioval. A férfi úgy vonta fel a szemöldökét, mintha azt akarná kifejezni, ennél már nem érheti nagyobb meglepetés az életben.

Követték a csoszogó csoportot, akik láthatóan befogadták Carat. Miközben haladtak előre a folyosón, többen végigsimítottak a karján, vagy a hátára tették a kezüket mintha ezzel azt akarnák kifejezni, hogy megértik a fájdalmát, átérzik a szenvedéseket, melyeket el kellett viselnie, és sajnálják, hogy rosszul ítélték meg őt.

Ahogy egy újabb folyosóhoz értek, Verna rádöbbent hogy már fogalma sincs, merre járnak. A kripta-rendszer több szintet elfoglaló hatalmas labirintus volt, ráadásul a folyosók teljesen egyformának tűntek. Mind szélességben, mind magasságban megegyeztek, s falaikat mindenütt fehér, szürkén erezett márvány borította. Tudta, hogy a legalsó szinten vannak, de rá kellett magát bíznia a többiekre, egyedül eltévedt volna.

A hátuk mögött a katonák kellő távolságban követték őket, de olyan csendben jártak, amennyire csak tőlük telt, nehogy megzavarják a kutatást.

A fehér ruhás csoport egyszer csak a folyosó közepén megtorpant. Lejjebb számos út ágazott el mindkét irányban, de itt nem láttak egyet sem.

Néhányan a tenyerüket a fehér márványra tették. Hátranéztek Carara, miközben gyengéden végighúzták a kezüket a lapokon.

– Itt? – kérdezte Cara.

Az emberek, akik úgy gyűltek köré, mint kiscsirkék az anyjuk köré, hevesen bólogatni kezdtek.

– Na és mi az, ami zavar benneteket itt?

Többen távolító mozdulatokat tettek a kezükkel a fal irányába.

Cara nem értette. Verna sem. Dario ősz hajának még megmaradt sávját vakargatta. Még ő sem tudta mire vélni a furcsa kézjátékot. Az emberek a maguk nyelvén csendesen megvitatták a problémát, majd újra Carahoz fordultak. Hárman a falra mutattak, majd megrázták a fejüket, majd ismét Carara néztek, hogy lássák megértette-e.

– Nem tetszik a fal kinézete? – találgatott Cara.

Csak fejcsóválás volt a válasz. Cara kérdő tekintettel meredt Vernara és Dariora. A férfi felfordított tenyérrel felhúzta a vállát, mutatván, hogy semmit sem ért, Vernának ugyanígy nem volt ötlete.

– Még mindig nem értem – mondta Cara. – Annyit tudok, hogy szerintetek valami nincs rendben a fallal – mindenki bólogatott – csak azt nem tudom, mi az. – Felsóhajtott. – Sajnálom. Az én hibám, nem a tiétek. Nem értek annyira a falakhoz. Nem tudtok valahogy segíteni?

Az egyik férfi előrelépett, óvatosan megemelte a lány karját, majd közelebb húzta a falhoz. Előrenyúlt, s a másik keze egyik ujjával megérintette a követ. Carara nézett.

– Folytasd – mondta a lány –, csupa fül vagyok.

A férfi elmosolyodott ezen a szófordulaton, majd ismét a falhoz fordult. Az ujjával finom vonalban követte a szürke erezetet. Cara feszülten figyelt. A férfi hátranézett a válla fölött, majd amikor látta, hogy a lány őt nézi, folytatta az elkezdett ívet. Néhányszor elismételte a mozdulatokat, hogy Cara biztosan megértse.

– Úgy néz ki, mint egy arc – mondta elgondolkozva a lány.

A férfi hevesen bólogatni kezdett. A többiek pedig vele. Mind csendesen örvendeztek. Az egyik nő kinyújtotta a kezét, és ugyanazt rajzolta. Az ujjával egy körívet rajzolt, majd két helyen megérintette középtájon, a szemek helyén.

Cara is végighúzta az ujját ugyanezen a vonalon, ahogyan ők tették. Kirajzolta az arcot, a szájat, a szemeket.

A fehér ruhás alakok boldogan suttogtak, és vállon veregették. Örültek, hogy végre sikerült megláttatniuk vele az arcot.

Vernának fogalma sem volt, mindez mit jelent.

Az egyik férfi kivált a csoportból, majd gyorsan egy kissé lejjebb ment a folyosón. Ő is rajzolt valamit a falra.

Onnan, ahol Verna állt, nem láthatta jól, de feltételezte, hogy ő is arcot rajzolt. A férfi egy újabb részhez sietett, és még egyszer megismételte a mozdulatsort, majd még egyszer újra és újra.

Verna kezdte megérteni. Ezek az emberek állandóan itt voltak lent, és ami másoknak megkülönböztethetetlen márványlapoknak tűnt csupán, az nekik felismerhető volt. Számukra olyanok voltak ezek a kövek, mint a jelzőtáblák, hiszen egész életüket itt töltötték. Felismerték őket.

A felismerés Cara arcán is megjelent, s egyben az aggodalom is kiült rá.

– Mutassátok meg még egyszer, mi a baj! – kérte őket csendes, de nagyon komoly hangon.

Az emberek izgatottan, hogy végre Cara kezdi érteni őket mind visszasiettek oda, ahol az első arcot megmutatták neki. A fal előtt állva mind előre hátra mozgatták a tenyerüket a falig és vissza.

Egy pillanatra megálltak, majd az egész csoport a lány felé fordult, hogy vajon megértette-e.

Cara őket nézte.

Az egyik férfi akkor a falra mutatott, majd olyan mozdulatot tett, mintha túl akarna mutatni a falon, mintha valamit a távolban akarna megmutatni egy domb mögött. Verna ismét összezavarodott.

Cara az arcra bámult a falon. Összevont a szemöldökét. Hirtelen idegesség öntötte el. Verna még mindig teljes sötétségben leledzett Darioval együtt, Cara kék szemében azonban kigyúlt a megértés lángja.

Hirtelen óvó mozdulatokkal átölelte a fehér ruhás csoportot, majd hátrafelé tessékelte őket. Néhányuknak a hátára tetté a kezét, és finoman sürgette őket egyre távolabb a nyugtalanító folyosószakasztól. Mögöttük haladva kitessékelte őket a folyosóról.

Ahogy elérték Vernát és Dariot őket is megfordította, s együtt mentek tovább. Mindenkit magával ragadott Cara feszültsége, ugyanakkor büszkék is voltak magukra, hogy segíthettek neki.

Cara a folyosó végét elérve Vernához hajolt.

– Hozd ide Nathant! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Verna döbbenten kérdezett vissza:

– Muszáj még ma éjjel? Nem várhat holnapig?

– Hozd ide, most, azonnal! – ismételte meg Cara parancsolón.

Kék szeme hideg fénnyel égett. Verna jól tudta, hogy, bár a kriptákban dolgozókkal kedves és megértő volt, nem volt tanácsos dolog vitatkozni Caraval. Most ő vette a kezébe az irányítást. Bár Verna nem egészen értette, mi felett, megbízott benne. Tudta, hogy feleslegesen kérdőjelezné meg a lány döntéseit.

Cara csettintett a közelben várakozó katonáknak. A parancsnok hozzásietett és várta az utasítást.

– Igen, Úrnőm?

– Azonnal keresd meg Trimack főparancsnokot. Mondd meg neki, hogy hozza az embereit azonnal, amennyit csak tud! Riadóztasd a Mord-Sitheket is! Azt akarom, hogy azonnal jöjjenek le ide. Indulj!

A férfi minden további kérdés nélkül a szívéhez szorította az öklét, majd elsietett.

Verna megfogta a Mord-Sith karját.

– Cara, mi folyik itt?

– Nem vagyok biztos benne.

– Hiszen most riadóztatjuk az egész palotát. Lerángatunk ide több száz, ha nem ezer embert – Trimack főparancsnokot, az Első Védelmi Vonalat, Nathant – úgy, hogy te nem tudod, miért?

– Nem azt mondtam, hogy nem tudom, miért. Azt mondtam, nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, olyan arcok néznek itt minket, amelyeknek nem kellene itt lenniük.

Cara a köré gyűlt emberekre pillantott.

– Jól mondom?

Mindannyian izgatottan vigyorogni kezdtek, boldogan, hogy végre valaki megértette őket, és hisz is nekik.