Negyvenötödik fejezet

– Nicsak, nicsak. Milyen ügyes valaki!

Rachel megrettent, és nyöszörgésszerű hangot hallatott, ahogy a drót-vékony hang hallatán megfordult.

Rezzenéstelen vizenyős kék tekintet meredt rá.

Hat állt előtte.

Rachel első gondolata az volt, hogy megpróbál elfutni, de tudta, hogy azzal semmit nem ér el, ha a barlang belseje felé rohan, a kijáratot viszont Hat zárta el előle, tehát nem volt hová menekülnie. Volt nála egy kés, de még ez a lehetőség is nevetségesen kevésnek tetszett ebben a pillanatban.

Most, hogy csak így kettesben maradtak, a boszorkány még félelmetesebb volt, mint amilyenre Rachel emlékezett. Fekete haját mintha ezernyi fekete özvegy sodorta volna, feszes bőre mintha szétrepedni készült volna hegyes arccsontja fölött. Fekete ruháját szinte láthatatlanná tették az árnyak, amitől úgy tűnt, mintha a feje és a kezei a halálosan nyugodt barlang mozdulatlan levegőjében lebegnének.

Rachel szinte már azt érezte, inkább választaná a szellemfalókat Hat helyett.

Nem tudhatta, mióta figyelte már a sötétből Hat. Tudta, hogy olyan hangtalanul képes mozogni, mint egy kígyó, és hogy a teljes sötétségben is jól tájékozódik. Nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy a nyelve is villás.

Rachel annyira elmélyülten dolgozott a rajzon, hogy elveszítette az időérzékét, még szinte azt is elfelejtette, hol van. Annyira elmerült abban, amit csinált, hogy megfeledkezett az óvatosságról. Nem tudta, hogy képes lehet ennyire belefeledkezni valamibe.

Ostobának érezte magát, hogy így meglephették, hogy ennyire buta hibát követett el. Chase most csóválná a fejét a szégyentől és megkérdezné, hogy miért nem figyelt semmire, amit tanított neki.

Mégis, kétségbeesetten igyekezett, hogy megváltoztassa, amit Richarddal tettek. Tudta, milyen érzés az ilyen átok alanyának lenni, hogy milyen tehetetlennek érzi magát tőle az ember. Nem akarta, hogy ilyesmi történjen Richarddal, márpedig rá már sokkal hosszabb ideje hatott ez a varázslat. Meg akarta szabadítani tőle, ki akarta engedni a gonosz rajz fogságából.

Tisztában volt vele, hogy kockázatos, amit csinál, de Richard a barátja volt, annyiszor segített már rajta, hogy most az egyszer ő szeretett volna segíteni.

Hat most a barlang sötétje felé tekintett, az olajlámpán túlra, ahol Violet csontjai feküdtek.

– Igen. Tényleg nagyon okos.

Rachel nyelt egyet.

– Micsoda?

– Ahogy elintézted az öreg királynőt – sziszegte Hat.

Rachel önkéntelenül a háta mögé nézett. – Öreg királynőt? – Újra a boszorkányra pillantott. – Violet nem volt öreg.

Hat mosolygott, még pedig olyan mosollyal, amitől Rachel majdnem elájult.

– Amikor meghalt, épp olyan öreg volt, amennyi valaha is lehetett. Nem gondolod?

Rachel meg sem próbálta megfejteni a feladványt. Túl rémült volt ahhoz, hogy gondolkodjon.

Hat hirtelen kilépett a fényre.

– Szerinted te most mennyi idős vagy, kedveském?

– Nem vagyok biztos benne – felelt Rachel olyan őszintén, amennyire csak telt tőle, s közben igyekezett lenyelni a gombócot, ami a torkát nyomta. – Árva vagyok. Nem tudom, mikor születtem.

Rachel az anyja látogatására gondolt – már ha tényleg az anyja volt az a valaki. Ahogy most visszagondolt, az egésznek nem volt semmi értelme. Nem értette, miért hagyta volna az anyja az árvaházban. Ha tényleg az anyja volt, miért hagyná Rachelt magára? Miért teremne ott a semmiből, hogy aztán megint elhagyja? Amikor odasétált a tűzhöz, teljesen természetesnek tetszett, hogy ott van, Rachel azonban most már nem tudta, mit gondoljon.

Hat csak mosolygott a válaszán. A mosolya azonban nem volt örömteli. Persze nem valószínű, hogy tudott boldogan mosolyogni. Inkább csak ravaszul szokott, amivel tudatta az emberekkel sötét gondolatait.

A boszorkány csontos ujjával a Richardról készült rajz felé bökött.

– Nem kevés munkába került ezt elkészíteni.

Rachel bólintott.

– Tudom. Itt voltam, amikor Violettel elkészítettétek.

– Igen – felelte vontatottan, s közben olyan szemekkel nézte, ahogy a pók szemléli a legyet a hálójában.

– Tényleg itt voltál.

A nő közelebb lépett a rajzhoz.

– Ezt itt – az egyik olyan részre mutatott, amelyet Rachel megváltoztatott –, hogyan csináltad?

– Emlékeztem rá, hogy mit mondtál Violetnek a lezáró részekről.

Rachel nem azt mondta, hogy értette, mik ezek, mégis így volt.

– Emlékszem, hogy azt mondtad, a vonalak bizonyos szögben történő kereszteződése köti a varázslat alanyát a varázslathoz, ezért arra gondoltam, hogy az egész működésének ez az alapja. Ezért változtattam az arányokon, hogy megváltoztassam ezt a szöget.

Hat csendesen bólogatva figyelt.

– Ezzel pedig az egyik alapvető támaszt szüntetted meg – mondta csak úgy magának. – Hát, ez igen! – Elgondolkozva ingatta a fejét, ahogy a rajzot szemlélte, majd a szemöldökét ráncolva Rachelhez fordult.

– Nemcsak tehetséges vagy, kedvesem, hanem még ráadásul kreatív is.

Rachel okosabb volt annál, hogy megköszönje a dicséretet. Hat nyilvánvalóan nem lehetett túl boldog, hogy tönkretette a varázslatát, márpedig Rachel tisztában volt vele, mekkora kárt okozott.

Hat csontos ujjával egy másik helyre mutatott.

– Ezt miért rajzoltad ide? Miért nem törölted ki egyszerűen a kereszteződést?

– Mert arra gondoltam, hogy azzal csak meggyengíteném a kapcsolatot. – Rachel néhány másik elemre mutatott. – Ezek támogatják az egészet, tehát, ha azt a kereszteződést kitörlöm, az egész attól még nem omlott volna össze. Ezáltal ahelyett, hogy csupán meggyengítettem volna, megtörtem a hatást.

Hat szinte magának beszélt.

– Milyen jó füled van! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent megtanulsz, ráadásul ilyen gyorsan.

– Nem én voltam gyors. Neked kellett sok mindent többször elmondanod Violetnek. Lassan már nem megjegyezni lett volna nehéz.

Hat kuncogni kezdett.

– Na, igen. Elég ostoba volt, nem gondolod?

Rachel nem válaszolt. Jelen pillanatban ő sem érezte túlságosan okosnak magát, hiszen hagyta, hogy könnyedén elkapják.

Hat összefonta mellkasán a karját, miközben Rachel alkotása előtt járkált fel s alá. Halk hangokat hallatott, magában motyogva nézte át a rajzot újra. Rachel elkeseredve vette tudomásul, hogy minden változtatást észrevett, egy felett sem siklott el.

– Lenyűgöző – jegyezte meg anélkül, hogy felé pillantott volna. Legyintett egyet. – Gyakorlatilag hatástalanítottad az egészet. – Rachel felé fordult. – Az egész varázslatot tönkretetted.

– Nem sajnálom.

– Persze hogy nem. – A boszorkány felsóhajtott. – Nos, nem baj. Ennek is meg volt a maga szerepe, már úgysincs rá szükség.

Rachel csalódottan vette tudomásul a hallottakat.

– Mindazonáltal nem ment minden veszendőbe, hiszen – Hat a karját még mindig összefonva ravasz pillantással mérte végig Rachelt – találtam magamnak egy új művészt, ráadásul olyat, aki okosabb, mint az előző. Még az is lehet, hogy hasznomra leszel. Azt hiszem, egyelőre életben hagylak. Mit szólsz hozzá?

Rachel minden bátorságát összeszedve válaszolt.

– Nem akarok olyasmit rajzolni, amivel másoknak ártok.

Hat mosolya visszatért.

– Ő! Hát ezen könnyen segíthetünk!