Ötvenharmadik fejezet

A repdeső fáklyafényben elmélyülten összpontosítva, Richard az ujjával a következő jelet rajzolta a varázslóhomokba. Először halkan maga elé mormolta a szavakat, felnézett a sötét ablakokra, majd hangosan ó-d'harai nyelven kántálni kezdett.

Az ólomüveg ablakokon át tudat alatt a holdat figyelte. Jagang előző nap újholdig adott haladékot. Addig meg kell adniuk magukat, a hold pedig napról napra egyre fogy, míg el nem nyel mindent a sötétség.

Meghallgatta Verna, Meiffert tábornok és Cara érveit is, hogy miért nem szabad megadniuk magukat. Verna úgy vélte, hogy a megadással szentesítik a gyilkos hitet, amit pedig inkább elpusztítani kellene; Meiffert tábornok szerint ez az egész csak szemfényvesztés, s ostobaság azt hinni, hogy Jagang megtartja a szavát; Cara azt mondja, így is úgy is meghalunk, ezért ő inkább azt választaná, hogy mindhalálig harcol, miközben annyi ellenséget öl meg, amennyit csak tud. Nathan és Nicci csak hallgatták a vitát, de nem foglaltak állást.

Richard rámutatott, hogy ők csak azt hangoztatják, hogyan kellene meghalniuk, arról nem szólnak, hogyan győzhetnének. A problémára koncentrálnak, nem a megoldásra.

Õ tudta, hogy egyetlen módja van annak, hogy Orden Szelencéinek közelébe kerülhessen, erről azonban a többiek hallani sem akartak.

Az idő egyre fogyott. Tudta, hogy nem halogathatják a döntést. Szinte összeroppantotta a felelősség súlya, melyet egyedül kell viselnie. Eldöntötte, hogy nem várhat tovább. Akár készen áll, akár nem, muszáj cselekednie.

Nem érzett semmit a ráolvasás közben, mint ahogy a jelek rajzolása közben sem érzett semmit. Az érzelmeit Kahlannál időző gondolatai, szerettei iránti aggodalma, döntéseinek súlya irányították.

Állandóan figyelmeztetnie kellett magát, hogy nem szabad azon méláznia, mi minden fog elveszni. Arra kell felhasználnia a maradék időt, hogy kitalálja, hogyan győzedelmeskedhetnének.

Bár nem voltak nála Orden Szelencéi, sem pedig A Megszámlált Árnyékok Könyvének valódi példánya, tudta a Nicci által tanulmányozott könyvekből, különösen Az Élet Könyvéből, mely részletesen elmagyarázta a Szelencék használatát, hogy ez a rituálé szükséges, ha Orden erejével vissza akarja fordítani a Futótüzet. Ez volt az elsődleges célja. Ha bármikor sikerülne hozzáférnie a Szelencékhez, muszáj, hogy élni tudjon a lehetőséggel. Ebben a kérdésben nem volt választási lehetősége. Vagy így tesz, vagy soha nem nyithatja ki őket.

Minél hamarabb tesz próbát, annál hamarabb tudják meg, hogy működik-e. Vagy meghal, vagy túléli. Ha nem élné túl, jobb, ha Niccinek, Nathannek és Vernának több ideje marad, hátha kitalálhatnak valamit, amivel elkerülhetik az elkerülhetetlent.

A Császárnak több lehetősége volt. Neki csak egy.

Jagangnak, mivel Ulicia Nővéren keresztül nyitja ki a Szelencéket, nem kell az Alvilágba utaznia. Ulicia Nővér a Sötétség Nővére. Neki rendelkezésére áll az a kapcsolat a Holtak Világával, amelyre Orden mágiájának működéséhez szükség van, Richardnak azonban létre kell hozni a saját kapcsolatát, s megtalálni a módját, hogy megszerezzen minden szükségeset a Futótűz visszafordításához.

A varázsige, melyet mormolt – Nicci elmagyarázta neki – a szimbólumokhoz hasonlóan okot és okozatot egyesít, Richard pedig a megfelelő személy, akinek rendelkezésére áll a megfelelő erő, hogy megrajzolja és elmondja a varázsigét. A Tehetsége majd hozzáteszi, ami szükséges ahhoz, hogy kiváltódjon a kellő hatás. Ok és okozat, erről biztosította Nicci. Ehhez nem kell éreznie semmit.

Remélte, hogy igaza van. Mindannyian ezt remélték.

Nathan is szörnyen aggódott. Idegesítette, milyen közel kerültek a nagy űrhöz.

Richardnak eszébe jutott, hogy Warren mindig „kapuként” emlegette a Szelencéket. Amikor Richard a Próféták Palotájában élt, Warren elmondta neki, hogy a Szelencék, azaz a „kapuk” kinyitása átszakíthatja a Fátylat, s az Alvilág Őrzőjét az élőkre szabadíthatja. Mivel a Szelencék az Őrző számára az Élők Világának kapuját jelentették – utat a Fátyolon át, értelemszerűen a másik irányba, a Holtak Világa felé is utat nyitottak.

Richardnak az jutott eszébe, hogy a Nagy Űrhöz is a Szelencék vezethetnek, ami miatt Nathan annyira aggódott.

Mivel az erők, amelyeket Richard megidézni készült, Orden mágiájának szerves részét képezték, tudatában volt, hogy ha elmegy a Holtak Világába, az a saját halálát is jelentheti.

Ismét felidézte a hosszú beszélgetést, melyet Nathannel folytatott. Ha ma éjjel sikerrel jár, akkor Nathannek ismét magára kell vennie a Rahl Nagyúr szerepét. Nem engedhetik, hogy mindenki védtelen maradjon – a Kötés nélkül, még akkor sem, ha elvileg Richard csak egy rövid időre távozik. Azt is megbeszélték, hogy ha bármi balul sül el, akkor Nathan egyedül megteszi a szükséges lépéseket.

Richard meztelenül kuporgott a varázslóhomok előtt, a felkarjával elsimította a következő részt az új jelek számára. Elkezdte megrajzolni a központi formulából szétágazó varázsigéket. Mindegyik bonyolult ábra volt, melyeket korábban hosszú órákon át gyakorolt papíron. Akkor Nicci a háta mögül figyelte a mozdulatait, most azonban nem segíthetett. Ezt egyedül kellett véghezvinnie. Őt nevezték meg játékosként, az ő munkájának kellett lennie, melyet csak és kizárólag az ő Tehetsége érint.

A fáklyák lobogó fényét szikrázva szórták szerteszét a homokszemcsék. Az apró, színes fényfoltok varázslatos világot teremtettek, melyben Richard szinte teljesen elveszett.

Ahogy a szélső alakzatoknak nekilátott, teljesen átadta magát a rajzolásnak, mintha nemcsak lélekben, de testben is eggyé vált volna a varázslattal. Amikor korábban a csapattársaira és a maga arcára festette a szimbólumokat, felfedezte, hogy a megrajzolásuk hasonlít arra, ahogyan a kardját használja. Megvolt a mozdulatok saját menete, ritmusa.

Mivel most az Alvilággal összefüggő dolgokat idézett meg, minden varázsige tartalmazott elemeket a halállal való táncból. Nem volt elég a megfelelő elemet a megfelelő időben megrajzolni, teljes precizitásra volt szükség.

Sok tekintetben hasonlított ez a folyamat a halállal való tánchoz.

Épp úgy, ahogy a karddal harcolt az életben maradásért, miközben halált hozott az ellenfeleire, a varázslat is egyre közelebb hozta ahhoz a ponthoz, mely az életet elválasztja a haláltól. Miközben vívott, tudta, egyetlen apró hiba is azonnali halálhoz vezet. Nemcsak a megfelelő mozdulatra volt szükség, de muszáj volt azt a kellő időben és maximális pontossággal végrehajtani. Most, ezzel a varázslattal sem volt ez másképp. Minden mozdulatot nagyon pontosan kellett elvégezni. Bármilyen hiba az életébe kerülhet.

Ugyanakkor hihetetlenül inspirálta az élmény. Rengeteget gyakorolt, ismerte a jeleket, festette már őket máskor is magára meg a társaira. Most azonban teljesen elmerült a megrajzolásukban. Eggyé vált az ívekkel, együtt áramlott a vonalakkal, melyek a halál felé, mégis a megsemmisülést elkerülve sodorták magukkal. A létezés peremén lebegett. Úgy mozgott a varázsigék között, mint aki ellenség közt jár, s a rá támadó halállal táncol.

Minden más tapasztalás elhomályosult. Ugyanazt érezte, mint mikor az Igazság Kardjával harcolt.

Valójában a két dolog egy és ugyanaz volt.

Az első naptól fogva, amikor Zedd Richardnak nyújtotta a Kardot a házuk előtt, erre készült.

Érezte, hogy izzadság folyik végig az arcán. Ahogy egymás után húzta meg a soron következő vonalakat nem engedve, hogy bármi is elterelje a figyelmét, teljesen elveszítette az időérzékét. A rajz részévé vált. Körülvették az ábrák, úgy érezte, mintha csatában lenne s a Karddal vívna. A homloka sűrű ráncokba gyűrődött a koncentrálástól. Minden részletet, minden vonalat és görbét ugyanazzal a pontossággal készített el, ahogy a Kardot mozgatta harc közben, vagy a vésőjét faragás közben. A Tehetségének ugyanazt az elemét használta, mint amikor vívott. Teremtett és pusztított egyszerre.

Mikor rádöbbent, hogy minden részletet befejezett, felegyenesedett. A tekintetével végigpásztázott a varázslóhomokon, s csak ekkor vált világossá számára a borzalma annak, amit alkotott.

Körülnézett az Élet Kertjében. Szépséget akart látni, mielőtt elindul a holtak világába.

Törökülésbe ült, s a kezét tenyérrel felfelé a térdére helyezte. A szeme becsukódott. Mély lélegzetet vett. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy megálljon. A következő pillanatban már túl késő lesz megváltoztatni az események sodrát.

Felemelte a fejét, majd kinyitotta a szemét.

Ó-d'harai nyelven suttogni kezdett.

– Gyere hozzám!

Egy pillanatig halott csend honolt a kertben, csak a homokba szúrt fáklyák sercegését hallotta. A következő másodpercben azonban megremegett a levegő és a föld a hirtelen felhangzó üvöltéstől.

A csillogó fehér homok közepéből egy fehér, füstszerű alak emelkedett ki, miközben saját tengelye körül forogva, örvénylett felfelé, mintha magából a varázsigékből nőne ki. Ahogy egyre feljebb emelkedett, alatta a résnyire nyílt homokban, a halál fekete mélysége látszott.

Richard figyelte, ahogy a fehér alak kiemelkedik az űrből, s fehér ruhás jelenéssé szelídül. Felé nyújtotta a karját, mint ahogy egy virág kibontja szirmait a fényben, míg a leheletvékony kelme kitárt karjáról lágy hajtásokban omlott alá. Az alak a fehér homokban a fekete űr fölött lebegett.

Richard felállt.

– Köszönöm, Denna, hogy eljöttél.

A nő gyönyörű, sugárzó, mégis vágyódással teli, szomorú mosollyal válaszolt.

Ahogy Richard a szemébe nézett, a nő megérintette az arcát. Szeretetteli érintés volt, melyből Richard tudhatta, hogy mellette biztonságban lesz… már amennyire biztonságban lehet a holtak birodalmában.

A fák árnyékából, ahol Richard kérésére várakozott, Nicci kíváncsian figyelte a légies alakot.

Fájdalmasan gyönyörű teremtmény volt, tiszta és fenséges.

Nicci érezte, hogy könnyek futnak végig az arcán az örömtől, hogy a saját szemével láthat egy igazi jó szellemet. Örömmel töltötte meg a szívét, ugyanakkor szörnyen rettegett Richardért. Aggódott, vajon hová viszi őt a szellem.

Ahogy a fehér alak védőn átkarolta a férfit, mellyel szinte elzárta őt az Élők Világától, Nicci előbbre lépett, közelebb a fáklyák fénykörén belülre. A homlokán verejték gyöngyözött, ahogy a pókhálószerű örvénylést figyelte, melyet lassan elnyelt a sötétség.

– Jó utat, barátom! – suttogta. – Járj szerencsével!

De akkor, még mielőtt a rés teljesen bezárult volna, mielőtt a csillogó fehér homok ismét összefüggővé nem vált, sötét alak sűrűsödött a levegőben, s a szűk csatornán keresztül átsiklott a feketeségbe.

A Vérszörnyeteg volt az, melyet Richard Tehetsége idevonzott, s most követte őt a saját világába.