Első fejezet

Richardot már másodszor akarták megölni aznap éjjel Ahogy a hirtelen fájdalom magához térítette, azonnal megragadta a nő csontos csuklóját, így megúszta, hogy az felhasítsa a combját. Állig begombolt kopott ruha fedte támadója vékony alakját. A távoli tábortüzek halvány fényénél látszott a fejére tekert és szögletes álla alatt megkötött kopott zsákvászondarab.

Törékeny alkata, beesett arca és görnyedt háta szöges ellentétben állt ragadozó tekintetével. Az a nő, amelyik aznap este korábban megszúrta, testesebb volt és erősebb, de az ő pillantása is gyűlölettől izzott.

Ez a nő kisebb késsel ugyan, de fájdalmas szúrást ejtett a lábán. Persze, ha sikerült volna átvágnia a combizmait, mint ahogy a késtartása sejtetni engedte, sokkal rosszabb lett volna a helyzet. A Birodalmi Rend nem törődött a nyomorékká váló rabszolgákkal, egyszerűen hagyták volna meghalni. A nő valószínűleg ezt akarta elérni.

Fogcsikorgatva, a kapálózó nő csuklóját szorosan markolva, Richard megcsavarta a karját, és megemelte az öklét, amelyen már fehéredtek az ujjpercek az erőfeszítéstől, hogy kivehesse a pengét a lábából. A kés hegyéről vér csöppent a földre.

Nem esett nehezére legyűrnie a nőt. Szerencsére gyengébb volt, mint hitte. A szándéka azonban épp olyan gonosz volt, mint azé a barbár hordáé, amelyet követett. Ahogy nyögött a fájdalomtól, minden egyes lehelete nyomán párafelhő szállt a hideg éjszakában. Richard tudta, hogy ha nem bánik vele elég keményen, azzal a nőnek újabb lehetőséget ad, hogy elvégezze, amiért jött. Eddig a meglepetés ereje segítette, nem hagyhatta kárba veszni. Miközben még mindig szorosan markolta a nő kezét, kicsavarta belőle a kést.

Addig nem engedte el, amíg meg nem szerezte a pengét. Eltörhette volna a karját, és meg is érdemelte volna, mégsem tette – még nem érett meg az idő a zűrzavarra. Csak el akarta távolítani. Amikor sikerült lefegyvereznie, hátralökte.

A nő, amint visszanyerte az egyensúlyát, kiköpött.

– Soha sem fogjátok legyőzni a nagy és dicsőséges Jagang Császár csapatát! Mocskos kutyák! Újvilági pogány ebek!

Richard merőn figyelte. Biztos akart lenni benne, hogy nem szed elő egy újabb kést, és nem kezdi elölről a támadást. Oldalra pillantott, hogy meggyőződjön róla, nincs-e társa. Bár voltak katonák a közelben az ellátmányos kocsik körén túl, mindegyik a maga dolgával foglalatoskodott. Úgy tűnt, a nő egyedül jött.

Amikor ismét felé köpött, Richard rámordult. A nő ijedten hőkölt hátra. Mivel egy védekezni képes éber férfivel már nem volt kedve hadakozni, még egy utolsó gyűlölködő pillantást küldött felé, majd megfordult és eltűnt az éjszakában. Richard tisztában volt vele, hogy a nyakörvéhez erősített súlyos lánc nem elég hosszú, hogy utána vesse magát, de a nő ezt nem tudhatta. A fenyegetés így elég hatásosnak bizonyult, elijesztette a támadót.

A hatalmas katonai tábor, amelynek sűrűje pillanatok alatt elnyelte a nőt, még így az éjszaka közepén is nyughatatlanul nyüzsgött. Mintha a nő egy hatalmas, lustán mozgó szörnyeteg bendőjében tűnt volna el.

Míg egyesek aludtak, mások folyamatosan munkálkodtak. A ruhájukat javítgatták, fegyvereket készítettek, főztek, ettek vagy a tűz mellett iddogálva rekedt hangon történeteket meséltek, miközben a következő alkalomra vártak, hogy gyilkolhassanak, nőkkel erőszakoskodhassanak vagy fosztogathassanak. Mindig voltak páran, akik össze akarták mérni erejüket másokkal, kézitusában, netán fegyverrel. Ilyenkor kisebb tömeg gyűlt össze azokból, akik látni akarták a viadalt, vagy fogadni a kimenetelére. Nagyobb verekedés jelei után kutató járőrök, szórakozásra vágyó katonák, s alamizsnára éhes csőcselék járta a tábort egész éjjel. Időnként férfiak jelentek meg, hogy szemügyre vegyék Richardot meg a többi foglyot.

A kocsi résein keresztül Richard a tábort követőket figyelte. A katonák közt járkáltak, ennivalóért, vagy aprópénzért koldultak, amiért zenét, éneklést vagy egyéb szórakozást kínáltak cserébe. Mások borotválást, mosást, tetoválást vállaltak. Ezek közül jó néhány némi tárgyalást követően, el is tűnt a sátrak valamelyikében. Voltak azonban olyanok is, akik csendben ólálkodtak, hátha sikerül ellopniuk valamit. Ezek közül sokan a gyilkosságtól sem riadtak vissza. Richard az egész kavalkád közepén, egy társzekerekkel körülvett részen feküdt más foglyokkal együtt, akiket azért hoztak ide, hogy játsszanak a Ja'La dh Jin bajnokságon. A csapat jórészt a Birodalmi Rend katonáiból állt, de azok most a sátraikban aludtak.

Alig volt olyan város a Birodalomban, amelynek ne lett volna Ja'La csapata. Ezek a katonák, akik gyerekkoruk óta űzték ezt a sportot, szinte a járással együtt tanulták meg. Azt remélték, hogy a háború után majd Ja'La játékosként kereshetik a kenyerüket. A Rend legtöbb katonája számára a Ja'La dh Jin – az Élet Játéka – tényleg élet-halál kérdés volt, olyannyira, hogy már-már a Rend küldetésével azonos súllyal bírt.

Még egy csontos öregasszony számára is, aki követte Császárát a háborúba, hátha neki is csurran-cseppen valami a hódításból. A gyilkosságtól sem riadt vissza, ha ezzel győzelemre segíthette kedvenc csapatát.

Ha egy Ja'La csapat győzött, az dicsőséget jelentett a hadosztálynak vagy a városnak. Karg parancsnok, aki Richard csapatáért felelt, szintén győzelem után áhítozott. Egy győztes csapattal a dicsőségen kívül sokkal kézzelfoghatóbb előnyökre is szert tehettek az érintettek. A legjobb csapatok birtoklása hatalmat jelentett. A győztes csapatok játékosait hősként ünnepelték, bőségesen megjutalmazták, és nők egész hada kínálta számukra bájait.

Richardot éjszakára a foglyok ketreceit szállító szekérhez láncolták. Amikor viszont játszottak, ő volt a frontember. Karg parancsnok remélte, hogy a Jagang Császár táborában megrendezett bajnokságon győzedelmeskedhetnek. Richard élete múlott a teljesítményén. Eddig nem adott a parancsnoknak okot a panaszra.

Úgy került be a csapatba, hogy választania kellett: vagy a játék mellett dönt, s támogatja Karg parancsnok nagyravágyó terveit, vagy kegyetlen módon kivégzik.

Richardnak azonban jó oka volt rá, hogy vállalja a játékos szerepét. És ez a bizonyos ok mindennél fontosabb volt számára.

Nem messze tőle, ugyanazon a szekéren, szintén megláncolva, Johnrock az igazak álmát aludta. Az egykori molnár erős volt, mint egy tölgyfa. A többi csapat frontemberétől eltérően Richard ragaszkodott hozzá, hogy amikor nem meneteltek, folyamatosan edzenek. Ez nem volt mindenkinek ínyére, de nem szegültek szembe vele. Richard és Johnrock még a ketrecben is, útban a Birodalmi Rend legfőbb hadereje felé, azt elemezték, hogyan játszhattak volna még jobban. Kódokat dolgoztak ki, tanultak meg, amelyeket a játék során felhasználtak, mindemellett folytonos fekvőtámaszokkal illetve más gyakorlatokkal erősítették izmaikat.

A kimerültség legyőzte a zajt és a táborban uralkodó káoszt, s most Johnrock olyan békésen aludt, mint egy gyermek. Nem sejthette, hogy a hírnevük olyan embereket csalt a táborba, akik meg akarják fosztani őket a győzelem lehetőségétől, még azelőtt, hogy eljutnának a bajnokságra.

Bár Richard is szörnyen fáradt volt, csak időnként bóbiskolt el néhány pillanatra. Nem jött álom a szemére. Érezte, hogy valami baj van, de ennek nem volt köze sem a rengeteg problémához, amellyel szembe kellett néznie, sem ahhoz, hogy fogolyként mennyire bizonytalan és veszélyes volt a helyzete. Ez valami más volt, valami belülről emésztette. Egy kicsit arra emlékeztette, amikor lázas volt, most azonban nem ez volt az oka. Bármerről közelítette is meg, nem tudta megragadni az érzés gyökerét. A megmagyarázhatatlan, fájdalmas balsejtelem állandóan kísértette. Ráadásul Kahlan iránti aggodalma is ébren tartotta. Most, hogy ő maga is Jagang foglya volt, már non volt messze tőle.

Néha, amikor a tűz mellett Niccivel késő éjszakáig beszélgettek, a nő a lángokba bámulva felfedte előtte, milyen brutálisan kegyetlenül bánt vele Jagang. Még most is összeszorult a gyomra, ha a hallottakra gondolt.

Nem látta, hol tartotta a Császár a foglyait, de amikor megérkeztek, és átvágtak a hosszan elnyúló táboron, láthatta az impozáns parancsnoki sátrakat. És akkor teljesen váratlanul, oly' hosszú idő után, ismét megpillanthatta Kahlan csodálatos zöld szemét. Bár az egész csupán egy szemvillanásnyi ideig tartott, mégis elöntötte az örömmel vegyes megkönnyebbülés, hogy végre megtalálta, hogy életben van! Muszáj kitalálnia, hogyan vihetné el innen.

Amikor már szinte biztos volt, hogy a második nő, aki megszúrta, nem ólálkodik a sötétben újabb támadásra készen, elvette a sebről a kezét, hogy megvizsgálja. Nem volt annyira súlyos, rosszabbul is járhatott volna. Ha Johnrockhoz hasonlóan mélyen elaludt volna, nem így alakultak volna a dolgok.

Az elméjét mardosó furcsa aggodalom, amely elűzte az álmát, most jó szolgálatot tett.

Bár a seb a lábán szörnyen lüktetett, nem volt súlyos. Azzal, hogy eddig szorosan rajta tartotta a kezét, elállította a vérzést. Az első támadásból származó seb is fájt, de az sem volt olyan vészes, mint lehetett volna. A nő kése éppen a lapockáját érte, így megúszta a szúrást.

Aznap éjjel kétszer látogatta meg a halál, azonban mindkétszer üres kézzel távozott. Richardnak eszébe jutott a mondás, hogy a baj nem jár egyedül, mégis remélte, hogy még egy társa már nem lesz.

Már épp az oldalára fordult, hátha egy kicsit tudna aludni, amikor egy árnyra lett figyelmes, mely a szekerek között lassan közeledett, viszont úgy tűnt, határozottan jár, nem lopakodik. Richard felült, ahogy Karg parancsnok megállt mellette. A halvány fényben is tisztán kivehetők voltak a férfi jobb arcát borító tetovált pikkelyek. A bőrvértek nélkül, melyeket mindig viselt, s így, hogy még ing sem volt rajta, Richard jól láthatta a vállát s a mellkasa egy részét is beborító mintát. Úgy nézett ki, mint egy hüllő. Richard és Johnrock maguk között csak kígyópofaként emlegették. De nemcsak a kinézete miatt illett rá a név.

– Mégis, mi a fenét csinálsz, Ruben?

Johnrock meg a többiek Ruben Rybnik néven ismerték. Ezt a nevet találta ki, amikor foglyul ejtették. Hiszen ha létezik hely, ahol a neve a biztos halált jelenti számára, ez most biztosan olyan.

– Próbálok aludni.

– Tehát nem azon mesterkedtél, hogy az ágyadba kényszeríts egy nőt? – Karg parancsnok vádlón rászegezte az ujját. – Eljött hozzám, hogy elmondja, mivel próbálkoztál.

Richard csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Csak nem?

– Már megmondtam neked, hogy ha megverjük az uralkodó csapatát – ha te legyőzöd őket – akkor választhatsz nőt magadnak. De addig nincs semmi ilyesmi. Senki sem szegülhet ellen a parancsaimnak – a te fajtád a legkevésbé.

– Nem tudom, mit mondott neked, parancsnok, de ő jött ide, még pedig azért, hogy megöljön. Biztos akart lenni benne, hogy nem győzzük le a Császár csapatát.

A parancsnok lehajolt, kezét a térdére téve meredt Ja'La csapata frontemberére. Úgy tűnt, mindjárt ő maga végez vele.

– Gyengén hazudsz, Ruben.

A kés, amit egy röpke pillanattal korábban vett el a nőtől, ott lapult a markában. Érezte a hűvös pengét a csuklója belső részén. Ilyen távolságból könnyedén kibelezhette volna a parancsnokot, még mielőtt az rádöbbenhetett volna, mi történt.

Az idő azonban még nem érkezett el. Ha most megteszi, azzal nem segíthet Kahlanon.

Anélkül, hogy levette volna a tekintetét a parancsnokról, Richard előre lendítette a kést mutató és hüvelykujja közé fogva. Jó érzés volt újra pengét érinteni, bármilyen pengét, mindegy milyen kicsi. A nyelét nyújtotta a parancsnok felé.

– Ettől vérzik a lábam. Az a nő megszúrt. Egyébként honnan szerezhettem volna kést magamnak?

A hatás, amit a látvány okozott, mármint hogy Richardnál egy kés van, nem maradt el. Megnézte a sebet, és elvette a kést.

– Ha tényleg azt akarod, hogy nyerjünk a bajnokságon – Richard gondosan megválogatta a szavait –, akkor muszáj pihennem. Ez pedig sokkal könnyebb lenne, ha vigyázna rám valaki. Ha egy csontos öregasszony, aki valószínűleg a Császári csapatra fogadott, idejön, hogy megöljön álmomban, a csapatod frontember nélkül marad. Akkor pedig esélye sem lesz a győzelemre.

– Nem gondolsz te túl sokat magadról, Ruben?

– Te gondolsz sokat rólam parancsnok, máskülönben már Tamarangban kivégeztettél volna, amikor több tucat emberedet megöltem.

Ahogy tetovált pikkelyeit halványan megvilágította a tűz, a parancsnok egy zsákmányát méregető kígyóra emlékeztetett.

– Úgy tűnik, a frontember nem csak a Ja'La pályán van veszélyben – hajolt Richard fölé. – Ide állítok egy őrt. De azért azt vésd az eszedbe, nem mindenki hisz benne, hogy annyira jó vagy –, hiszen már egyszer elveszítettél egy meccset.

Azért vesztettek akkor, mert Richard megpróbálta megvédeni az egyik emberét, egy York nevű foglyot, akinek a lába eltört az ellenfél össztámadásakor. Értékes ember volt, jó játékos, ezért vették célba. A Rend úgy játszotta a Ja'La-t, hogy a szabályok nem tiltották az ilyesmit.

Sérülése miatt York többé már nem hozott hasznot, sem mint játékos, sem mint rabszolga, ezért miután levitték a pályáról, Karg parancsnok minden ceremónia nélkül elvágta a torkát. Mivel Richard a földre került játékost védte ahelyett, hogy az ellenfél kapuja felé tovább vitte volna a brokot, a bíró büntetésképpen a játék hátralévő részére kitiltotta a pályáról, ezért veszítettek.

– A Császár játékosai is veszítettek már, azt beszélik – válaszolta Richard.

– Őfelsége ki is végeztette őket. Az új csapatát az Óvilág legjobb játékosaiból állította össze.

Richard megvonta a vállát.

– Mi is veszítünk játékosokat különféle okokból, de képesek vagyunk helyettesíteni őket, mindegy hányan sérültek meg. Nemrég egyik emberünk eltörte a lábát. Te is azt tetted akkor, amit a Császár tett a vesztesekkel. Véleményem szerint, hogy ki volt abban a csapatban, már nem számít. Mindkét csapat veszített már meccset. Úgyhogy egy-egy. Csak ez számít. Egyenlő esélyünk van nyerni ezen a bajnokságon. Semmivel sem jobbak nálunk.

A parancsnok hitetlenkedve kérdezte:

– Te azt hiszed, olyan jó vagy, mint ők?

Richard állta a pillantását.

– Megnyerem magunknak az esélyt, hogy játszhassunk a Császár csapata ellen. Akkor majd meglátjuk, mi lesz.

Ravasz mosoly torzította el a pikkelyeket.

– Azt reméled, választhatsz egy jó kis nőt magadnak, igaz, Ruben?

Richard bólintott, de nem mosolygott vissza.

– Hát, igen.

Karg parancsnok nem tudhatta, hogy Richard már választott. Kahlant akarta, aki az életénél is fontosabb volt a számára. Bármit kész volt megtenni, hogy kiszabadíthassa a feleségét Jagang és a Sötétség Nővéreinek karmai közül.

Miközben még mindig Richardot nézte, Karg parancsnok végül megadóan felsóhajtott.

– Megmondom az őröknek, hogy az életükkel felelnek azért, hogy senki se mehessen a játékosaim közelébe, amíg alszanak.

Miután a parancsnok elment, Richard visszafeküdt. Végre ellazíthatta az izmait. Figyelte, ahogy az őrök sietve védvonalba állnak a csapat fogoly játékosai körül. Karg parancsnokot végre felrázta, hogy mennyi minden múlhat egy senkin, aki csak egy a tábort követők közül. Annyi jó legalább volt a támadásban, hogy elhozta Richard számára a hőn áhított pihenést. Nem volt könnyű elaludni azzal a tudattal, hogy bárki odalopózhat, és könnyedén elvághatja az ember torkát. Most legalább ideiglenesen biztonságban volt, még ha emiatt le is kellett mondania a késéről. Persze még mindig nála volt a másik, amit az első támadótól vett el. Elrejtette a csizmájába.

Richard összegömbölyödött a csupasz földön, hogy melegen tartsa magát, és megpróbált elaludni. A föld már régen elveszítette a hőt, amit napközben magába szívott. Hálózsák vagy takaró híján, amennyire engedett, a láncot húzta egy kupacba párna gyanánt. Már nem volt messze a hajnal. Az Azrith-síkságon már nem fordul melegebbre az idő.

A hajnal a tél első napját hozza el.

A tábor továbbra is zajos volt. Ő pedig annyira fáradt! Kahlanra gondolt, arra a napra, amikor először találkoztak, hogy most is milyen örömet jelentett viszontlátni, mekkora boldogság volt újra belenézni azokba a zöld szemekbe! Ezek a gondolatok végül lecsendesítették elméjét, majd lágyan álomba ringatták.