Huszonhatodik fejezet

 

 

 

– Mégis, mit vársz tőlem? – kérdezte Verna, ahogy elhaladtak egy füstölgő fáklya mellett. – Húzzam elő Niccit a semmiből?

– Csak azt szeretném, hogy derítsd ki, hová mentek Ann-nel – válaszolta Cara. – Ennyit szeretnék.

A Mord-Sith kirohanása ellenére Verna legalább annyira meg akarta találni Ann-t és Niccit, ahogy Cara, csak nem adott ennek ilyen hevesen hangot.

Cara vörös ruhája vérként piroslott a fehér márványfolyosón. A Mord-Sith hangulata, mely összhangban állt a ruhája színével, csak rosszabbodott a nap előrehaladtával, miután hiába keresték a két nőt. Néhány másik Mord-Sith követte őket az Első Védelmi Vonal katonáival, a Palotaőrökkel. Adie zárta a sort, míg Nathan a menet élén haladt egyedül.

Verna megértette Cara érzéseit, de furcsa módon jó kedvre derült tőlük. Nicci több volt, mint Cara feladata, több mint csupán egy nő, akinek a védelmét Richard rábízta. Nicci Cara barátja volt. Persze ezt nyíltan semmiképp sem ismerte volna el, de forrongó dühéből egyértelműen látszott.

Nicci, épp úgy, mint Cara korábban, sötét erők fogságában szenvedett, s e szörnyű helyről Richard segített nekik visszatérni azzal, hogy nemcsak esélyt, de okot is adott nekik a változásra.

Vernát nem ijesztette meg, ha egy Mord-Sith kiabálni kezdett, az viszont igen, ha halkan, tömören kezdett kérdezgetni. Ettől felállt a hátán a szőr, mert ilyenkor a Mord-Sithek feladatot teljesítettek, ami soha nem volt kellemes. Nem lehetett megmaradni előttük, ha válaszokat akartak. Verna szerette volna, ha lettek volna válaszai.

Megértette Cara elkeseredését. Ideges volt, aggódott Nicci és Ann miatt, hiszen fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett velük. Annyi azonban biztos volt, hogy hiába teszik fel ugyanazokat kérdéseket, mindegy milyen szigorú hangnemben hangzanak el, attól még nem fognak többet tudni, és a két nő sem kerül elő.

Valószínűleg Carán erőt vett a régi beidegződés, amikor már nem látott más lehetőséget. Megállt, s kezét csípőre téve végignézett a márványfolyosón. Mögöttük a néhányszáz katona szintén megtorpant. A csizmáik keltette visszhang lassan elcsendesült. Néhány katona vörös hegyű nyílvesszőkkel felajzott íjpuskát tartott a kezében, melyektől Vernát kiverte a víz. Szinte már azt kívánta, bárcsak Nathan ne bukkant volna rájuk. Szinte.

A látszólag végtelen útvesztő a komolyan felfegyverzett katonák mögött üres volt és csendes, csak a fáklyák sercegtek. Cara egy pillanatig csendben gondolkodott, majd újra nekiindult. Azóta, hogy két napja Ann és Nicci eltűnt, most jöttek le negyedszer a sírokhoz vezető folyosóra. Vernának fogalma sem volt, mit keres a Mord-Sith. Ha egyszer üres a folyosó, akkor nem valószínű, hogy a két eltűnt nő, egyszer csak előugrik a márvány falak mögül.

– Biztos, hogy máshová mentek – szólalt meg végül Verna, bár nem volt senki, aki látta volna őket.

Cara odafordult.

– Például hová?

Verna tehetetlenül emelte fel, majd hagyta leesni a karját.

– Fogalmam sincs.

– Ez nagy hely – mondta Adie. A fáklyafényben a varázslónő teljesen fehér szeme szinte átlátszónak tűnt.

Verna az üres folyosó felé intett.

– Cara, már órákat töltöttünk azzal, hogy le-föl járkálunk itt, és most is épp annyira nyilvánvaló, mint már első alkalommal is volt, hogy ez a hely üres. Nicci és Ann valahol másutt lehet. Csak az időnket vesztegeljük. Egyetértek veled, keresnünk kell őket, de máshol kell a kutatást folytatnunk.

Cara szeme kék tűzzel égett.

– Itt voltak.

– Igen, biztosan igazad van, de a voltak: a helyes szó. Most látod bármelyikük nyomát? Mert én nem. Kétségkívül itt jártak, ahogy mondod, de már régen elmentek. – Verna türelmetlenül felsóhajtott. – Értékes időt veszítünk azzal, hogy ezeken az üres folyosókon masírozunk fel s alá.

Miközben a többiek maradtak ott, ahol megálltak, Cara kissé előre sétált. Amikor visszajött, ismét csípőre tette a kezét.

– Itt valami nem stimmel.

Nathan, aki egyedül vezette a kis csoportot, megtartva magának a gondolatait, visszanézett. Úgy tűnt, most először érdekli, miről van szó.

– Nem stimmel? Micsoda?

– Nem tudom – vallotta be Cara. – Nem igazán tudom megfogalmazni, de van itt valami, ami zavar.

Verna értetlenül tárta szét a kezét.

– Valami mágiát érzel?

– Nem – legyintett Cara. – Nem ilyesmiről van szó. Visszatette a csípőjére a kezét. – Csak van itt valami különös. Valami más lett.

Verna körülnézett.

– Eltűnt valami? Dekoráció, bútorok, ilyesmi?

– Nem. Ha jól emlékszem, ilyesmi soha nem is volt itt. Persze nem sokszor jártam itt. Senki sem jött le ide túl gyakran. Darken Rahl időről-időre meglátogatta ugyan az apja sírját, de amennyire én tudom, a többiek nem érdekelték. Ez a terület a palota magán része, ő pedig megtiltotta, hogy bárki illetéktelen lejöjjön ide. Amikor az apja sírját felkereste, a testőreit vitte magával, s nem a Mord-Sitheket, ezért nem vagyok itt túl ismerős.

– Akkor lehet, hogy csak erről van szó – vetette fel Verna. – Azért van ez a kényelmetlen érzésed, mert ismeretlen a hely.

– Lehetséges – Cara fintorogva ismerte el, hogy ez is egy lehetőség.

Mindenki csendben várakozott, azon tanakodva, mi legyen a következő lépés, mit is tehetnek még. Végül is, még mindig volt esély rá, hogy a két eltűnt nő egyszer csak újra felbukkan, és még el is csodálkoznak majd, hogy mi ez a nagy felhajtás.

– Azt mondjátok, Ann és Nicci kettesben akartak valamit megbeszélni – szólt közbe Adie. Akkor lehet, hogy titkos helyre mentek.

– De egész éjszakára? – vetette ellen Verna. – Ezt nem tudom elképzelni. Nem sok dologban hasonlítanak. Nem barátok. Drága Teremtőm! Nem hiszem, hogy ennyire kedvelnék egymást. Nem hinném, hogy képesek lettek volna átbeszélgetni az éjszakát.

– Én sem hiszem – erősítette meg Cara.

Verna a prófétára nézett.

– Te tudsz valamit arról, hogy mit akart Ann megbeszélni Niccivel?

Nathan hosszú, fehér haja a vállát verdeste, ahogy megrázta a fejét.

– Ann mindig sötéten látta a Niccivel történteket, mármint azt, hogy a Sötétség Nővére lett. Mindig bántotta ez, s nem ok nélkül. Több volt ez, mint a Fény ügyével szembeni árulás, személyes sérelem volt, a palota elárulása. Ann lehet, hogy azért akart Niccivel kettesben maradni, hogy tanácsokat adjon neki, hogyan térhet vissza a Teremtő útjára.

– Akkor ez nem volt egy hosszú beszélgetés – mondta Cara.

– Szerintem sem – értett egyet Nathan. Megvakarta az orrát, miközben gondolkozott. – Nos, Annt ismerve, az is lehet, hogy Richardról volt szó.

Cara kék szeme összeszűkült, ahogy a Prófétára Nézett.

– Mit akarhatott Richardról mondani?

Nathan megvonta a vállát.

– Nem tudom biztosan.

Cara szigorúan összevonta a szemöldökét.

– Nem is mondtam, hogy biztosan kell tudnod.

Nathannak szemmel láthatóan nem akarózott többet mondani, végül azonban mégis folytatta.

– Ann időnként arról beszélt, hogy szerinte Nicci lehetne Richard társa.

Most már Verna is olyan képet vágott, mint Cara.

– A társa? Hogyan?

– Ismeritek Annt. – Nathan végigsimított fehér inge elején. – Folyton azt hiszi, hogy neki kell irányítania a dolgokat. Gyakran említette, mennyire kényelmetlenül érzi magát attól, hogy ennyire vékony szál fűzi csak Richardhoz.

– Miért kellene, hogy bármilyen kapcsolat fűzze a Rahl Nagyúrhoz? – kérdezte Cara, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy jelenleg Nathan volt a Rahl Nagyúr, nem pedig Richard.

Vernának sem tetszett nagyon a gondolat, hogy Richard helyett Nathan legyen a nagyúr.

– Mindig is azt gondolta, neki kell irányítania Richard tetteit – folytatta Nathan. – Folyton kalkulál és tervez. Soha nem szeretett semmit a véletlenre bízni.

– Az már biztos – hagyta helyben Verna. – Egész kémhálózat segített neki a világ forgását biztosítani. A legtávolabbi helyekkel is voltak összeköttetései, melyeket arra használt, hogy hite szerint teljesíthesse evilági küldetését. Nem szerette másokra bízni a fontos dolgokat, a szerencsére meg főleg nem.

Nathan nagyot sóhajtott.

– Ann nagyon határozott nő. Hisz benne, hogy Niccinek – mivel már nem a Sötétség Nővére többé – nincs más választása, vissza kell térnie a Fény Nővéreinek sorába, hogy az ő ügyüknek szentelje magát.

– Milyen ügynek? Miért hiszi azt, hogy Niccinek a Fény Nővéreinek ügyét kellene szolgálnia?

Nathan kissé közelebb hajolt a Mord-Sith-hez.

– Az ő hite szerint nekünk, varázslóknak egy Fény Nővérére van szükségünk, aki irányítja a gondolatainkat és tetteinket. Mindig is az volt a véleménye, hogy nem lenne szabad megengedni számunkra az önálló gondolkodást.

Verna tekintete a távolba révedt.

– Attól tartok, én is hasonló véleményen voltam korábban. Mielőtt Richardot meg nem ismertem.

– Viszont jusson eszedbe, hogy te sokkal több időt töltöttél Richarddal, mint Ann. – Nathan szomorúan csóválta a fejét. – Bár sok mindent megértett vele kapcsolatban, például, hogy muszáj engedni, hogy önállóan cselekedjen, mintha mostanában megint a régi lenne, mintha visszatért volna a régi meggyőződéseihez. Nem vagyok biztos benne, hogy nem a Futótűz törölte ki a fejéből a változásokat, mindazt, amit már megtanult.

Verna is ilyesmire gyanakodott.

– Hadd mondja Ann, amit gondol, de tisztában kell lennünk vele, hogy a Futótűz, mindannyiunkra hatással van. Mivel nem lehet irányítani, akadálytalanul pusztíthatja a gondolatokat a fejünkben, s a végén teljesen tönkreteheti az értelmi képességeinket. A baj ott kezdődik, hogy egyikünk sincs tudatában ennek a változásnak. Mind úgy érezzünk, ugyanazok vagyunk, akik voltunk. Bármelyikünk akaratlanul félreviheti az ügyünket.

– Ezt megbeszélhetnéd Ann-nel, ha megtaláljuk – utalt Cara türelmetlenül arra, hogy jobb lenne, ha újra a jelenlegi problémára összpontosítanának. – Itt lent nincsenek. Ki kell terjesztenünk a keresést.

– Lehet, hogy még nem értek a megbeszélnivalójuk végére – vetette fel Nathan. – Talán Ann nem akarja, hogy rájuk találjunk, amíg nem sikerül meggyőznie Niccit arról, amit tennie kell.

– Ez nagyon valószínűnek hangzik – értett vele egyet Verna.

A Próféta a köpenye szélét babrálta.

– Nagyon is rávallana, hogy elrejtőzzön Niccivel, hogy megpróbálja rákényszeríteni az elgondolásait.

Cara legyintett, mint aki elveti ezt az elképzelést.

– Nicci elszánta magát, hogy Richardnak segít és nem Ann-nek. Nem fog belemenni, bármire is akarja rávenni – ráadásul ő tudja használni a Pusztító Mágiát.

– Egyetértek – mondta Verna. Nem tudom elképzelni, hogy ők ketten ilyen hosszú ideig sétálgatnának anélkül, hogy tudatnák velünk, merre mentek.

Adie Vernához fordult.

– Miért nem kérdezed meg, hol van?

Verna az öreg varázslónőre meredt.

– Használjam az Útikönyvet?

Adie határozottan bólintott.

– Igen. Kérdezd meg!

Verna nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet.

– Itt a palotában nem hiszem, hogy előveszi a könyvet.

– Lehet, hogy nem lesz a palotában – ragaszkodott az elképzeléséhez Adie. – Lehet, hogy volt valami sürgős ok, el kellett menni, és már hagyott üzenetet az Útikönyvben.

– Hogy a csudába hagyhatnák el a palotát? – kérdezte Verna. – Körülvesz bennünket a Birodalmi Rend hadserege.

Adie megvonta a vállát.

– Nem lehetetlen. Én Tehetséggel látok, nem szemmel. Éjjel sötét van. Lehet, éjjel kellett elmenni, mert jó okuk volt rá. Lehet, fontos ok volt, csak nem volt idő szólni nekünk.

– Tényleg meg tudnád tenni? – kérdezte Cara. – Ki tudnál menni a sötétben, át tudnál menni az ellenséges táboron?

– Igen.

Verna ekkor már bőszen az Útikönyvét lapozta. Ahogy számított rá, az teljesen üres volt.

– Nincs benne üzenet. – Visszadugta az övébe a könyvet. – Mindenesetre ki fogom próbálni, amit javasoltál. Írok neki egy üzenetet, hátha megnézi és válaszol.

Nathan köpenye csak úgy repült utána, ahogy hirtelen újra nekiindult. – Mielőtt máshová mennénk, először még egyszer megnézném a sírt.

– Itt maradjon egy őr! – utasította a katonákat Cara. – A többiek velünk jönnek.

Nathan már jóval előttük járt, elindult lefelé a lépcsőn, a többiek utána. Lépteik hangosan visszhangoztak, ahogy igyekeztek utolérni. Nathan, Cara, Adie, Verna és mögöttük a katonák leereszkedtek az alsó szintre.

Az itteni falakat márvány helyett kő borította, melyet itt-ott elszínezett az évszázadokon át átszivárgó víz, sárga foltokat hagyva maga után, amitől a kő úgy nézete ki, mintha mállani kezdett volna.

Hamarosan tényleg egy ilyen kőhöz értek.

Nathan megállt Panis Rahl sírjának bejárata előtt a pusztuló kő mellett. Komor, gyűrött arccal meredt a sírba. Már negyedszer járt itt, de most is ugyanúgy nyomasztotta a látvány.

Verna aggódott érte. Bár sietve próbált válaszokat találni, mintha valami lappangó harag emésztette volna. Nem látta még ilyennek. Az egyetlen ember, aki képes volt ilyen mélyen magába zárni a dühöt, ami Ann idegeit borzolta, Richard volt. Valószínűleg ez a koncentrált düh, a Rahlokra jellemző tulajdonság.

Lehet, hogy régen ajtók zárták el a kriptát, most azonban ezeket egy fehér kővel helyettesítették. Viszont úgy tűnt, a nagy sietségben valamit rosszul csináltak, mert a kőnek nem sikerült megállítani a különös állapotot, ami Panis Rahl sírján úrrá lett.

A kriptában ötvenhét fáklya sorakozott a falikarokban. Nathan egy intéssel meggyújtott néhányat. A fénytől a kripta fala szinte életre kelt, ahogy a fény táncolva vibrált a rózsaszínes gránitfalakon. Minden fáklya alatt egy-egy váza állt, melybe korábban virágokat tettek. Az ötvenhét fáklya és váza alapján Verna arra következtetett, hogy Panis Rahl ötvenhét évesen hunyt el.

A barlangszerű terem közepén egy rövid oszlop tartotta a koporsót, mintha az a fehér márvány padló fölött lebegne. Az arannyal borított koporsó szinte izzott a négy fáklya meleg fényében. A fényesre polírozott gránit teljesen befedte a falat. Verna úgy képzelte, hogy amikor minden fáklya ég, a koporsó valószínűleg arany dicsfényben ragyog a szoba közepén.

Az oldalára ó-d'harai nyelven szavakat véstek, körben a gránitfalakra pedig hosszú mondatokat ezen a majdnem elfeledett nyelven. A betűk szintén fényesen világítottak, ahogy visszaverték a fáklyák fényét. A hatás olyan volt, mintha belülről világítanák meg őket.

Bármi volt is, ami a bejáratot elzáró kő porladását okozta, a kripta belsejét sem kímélte, bár itt még nem látszott annyira intenzíven. Verna gyanította, hogy a bejáratot elzáró fehér kő egyfajta szükségmegoldás lehetett, amely arra volt hívatott, hogy magába szívjon és elnyeljen minden olyan láthatatlan erőt, amely a problémát okozhatja. Most azonban, hogy a fehér kő szinte teljesen elpusztult, ezek az erők magát a sírt kezdték támadni.

A falak borításának kőlapjai és a padló nem mállott, még csak meg sem repedt, de torzulni kezdett, mintha nagy hőnek vagy nyomásnak lenne kitéve. Látni lehetett, ahogy kint a folyosón, a mennyezeten és a falakon az illesztések egyre szélesednek a benti helyiség deformálódása miatt. Bármi okozta is ezt, nyilvánvaló volt, hogy nem építési hibából adódik, hanem inkább valami külső hatás a felelős érte.

Nicci azt mondta, azért akarja látni a sírt, mert van egy elképzelése, mi okozhatja a pusztulást. Sajnos azonban többet nem árult el a gyanújáról. Annak nem látták nyomát, hogy Ann és ő jártak volna itt bent.

Verna nagyon szerette volna, ha végre megtalálják őket, hogy lezárhassák ezt az egész rejtélyt. El sem tudta képzelni, mi baj lehet Richard nagyapjának sírjával, vagy meddig megy majd előre ez a folyamat, de valószínűleg semmi jót nem jelent. Ráadásul az is biztos, hogy nem sok idejük maradt megfejteni a rejtvényt.

– Rahl Nagyúr! – kiáltott valaki.

Mind hátrafordultak. Nem messze tőlük egy hírvívő közeledett. Könnyű volt felismerni fehér, a nyakánál és az elején bevagdosott, lila, indamintás ruhájáról.

– Mi történt?

Vernának az jutott eszébe, hogy míg él, képtelen lesz megszokni, ahogy az emberek Nathant Rahl Nagyúrnak szólítják.

A férfi röviden fejet hajtott.

– Küldöttség érkezett a Birodalmi Rendtől. A felvonóhíd végénél várakoznak.

Nathan meglepetten pislogott.

– Mit akarnak?

– A Rahl Nagyúrral kívánnak beszélni.

Nathan először Carára, majd Vernára pillantott. Mindketten megdöbbentek, akárcsak ő.

– Ez lehet trükk is… – vélte Adie.

– Vagy csapda – tette hozzá Cara.

Nathan arcára elkeseredettség ült ki.

– Bármi is, legjobb lesz, ha utánanézek.

– Én is megyek – mondta Cara.

– Mint ahogy én is – tette hozzá Verna.

– Akkor menjünk mind! – egyezett bele Nathan, azzal el is indult.

 

Verna, s vele az egész csoport követte Nathant. A Népek Palotájának főbejáratán együtt léptek ki a késő délutáni napsütésbe. A toronymagas oszlopok hosszú árnyékokat vetettek az előttük mélybevesző domboldalnyi lépcsősorra. A távolban, a sziklaplató szélénél a síkságot a külső fal vágta ketté, melynek tetején a lőrések közt katonák járőröztek.

Nem kis távolság választotta el ezt a helyet a palota mélyén megbúvó kriptáktól, így mind kifulladtak, mire ideértek. Verna a kezével próbálta árnyékolni a szemét, ahogy a nagyokat lépő Próféta nyomában mind lemasíroztak a lépcsőn. A két őr a lépcső alján öklét a szívére szorítva tisztelgett a Rahl Nagyúrnak. A külső falig nyúló területet még több katona vigyázta.

A lépcsősor végéből induló kék köves út az istállók és szekerek felé kanyargott tova. Égbeszökő ciprusok szegélyezték a külső falig terjedő szakaszt.

A kapukon túl, a fal túloldalán az út már keskenyebb volt, és a sziklafal buckáit követte, így minden bukkanónál eltűnt, majd a bucka tetején ismét feltárult előttük a Birodalmi Rend seregének borzalmas látványa.

A felvonóhidat az Első Védelmi Vonal több száz katonája őrizte. Mind jól képzett, alaposan felfegyverzett férfi volt. Annak a feladatnak szentelték magukat, hogy ezen az útvonalon senki ne támadhassa meg a Népek Palotáját. Erre persze egyébként sem volt sok esély, ugyanis az út túl keskeny volt egy nagyobb támadáshoz. Ilyen körülmények között egy tucatnyian is képesek lettek volna egy egész hadsereget feltartóztatni. Ráadásul a függőhidat is felvonták. Az ember beleszédült, ha az alatta lévő mélységbe nézett, melyet sem ostromlétrával, sem kötelekkel nem lehetett áthidalni. A felvonóhíd nélkül képtelenség lett volna átkelni a szakadékon és megközelíteni a palotát.

A hídon túl egy aprócska csoport várakozott. Egyszerű ruhájukból ítélve hírvivők lehettek. Verna néhány könnyűfegyverzetű katonát is látott, de azok messze lemaradtak, hogy a jelenlétük ne jelentsen fenyegetést.

Nathan, köpenyét csupán a hátára vetve, megállt a szakadék szélén, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel. Tekintélyt parancsoló látványt nyújtott.

– Én vagyok a Rahl Nagyúr – mondta a túloldalon várakozóknak. – Mit akartok?

Az egyikük, egy szikár férfi, aki csak egy egyszerű bőr tunikát viselt, a társaira nézett, majd kissé előre lépett.

– Őexcellenciája, Jagang császár küldött általunk üzenetet a d'hara-i népnek.

Nathan a mögötte állókra pillantott. – Nos, én vagyok a Rahl Nagyúr, egész D'Harat képviselem, beszéljetek hát!

Verna a Próféta mögött állva próbálta kifújni magát.

A hírnöknek láthatóan nem tetszett, amit látott.

– Te nem a Rahl Nagyúr vagy.

Nathan a tipikus Rahl tekintetét felöltve haragosan válaszolt.

– Talán varázsoljak egy kis szelet, s fújjalak le az útról? Akkor elégedett lennél?

A férfiak a túl oldalon lopva a mélységre pillantottak.

– Csak arról van szó, hogy valaki másra számítottunk – mondta a hírnök.

– Nos, én vagyok a Rahl Nagyúr, tehát velem kell beszélnetek. Ha van valami mondanivalótok, akkor mondjátok, mert nagyon elfoglaltak vagyunk. Épp egy kis ünnepségre készülünk.

A férfi kissé fejet hajtott.

– Jagang Császár kész nagylelkű ajánlatot tenni a Népek Palotájában lakóknak.

– Miféle ajánlatot?

– Őexcellenciája nem kívánja elpusztítani sem a palotát sem a lakóit. Adjátok meg magatokat békében és akkor életben maradtok. Ha nem teszitek, mind lassú, fájdalmas halállal haltok. Holttesteiteket ledobják a szakadékba, hogy keselyűk eledele legyen.

– Varázslótűz – súgta Cara.

Nathan értetlenül kérdezte a válla felett visszanézve. – Mi az?

– A te erőd működik. Az övék, ha Tehetséggel bírók, nem. Tehát védtelenek lesznek. Innen hamuvá égetheted őket.

Nathan egy nagyvonalú gesztussal a túlparton állók felé intett.

– Megbocsátanátok egy pillanatra?

A férfi elnézően fejet hajtott.

Nathan hátrébb vezette Carat és Vernát, ahol Adie, a Mord-Sithek, és a katonák várakoztak.

– Egyetértek Carával – szólalt meg Verna még mielőtt a próféta bármit mondhatott volna. – Ez az egyetlen válasz, amit a Rend megért.

Nathan bozontos szemöldöke azúrkék szemére nehezedett, ahogy szigorúan rájuk nézett.

– Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

Cara összefonta a karját.

– Miért nem?

– Jagang valószínűleg minden lépésünket figyeli a szemükön keresztül – érvelt Verna. – Egyetértek Carával. Erőt kell demonstrálnunk.

Nathan szigorú tekintete nem enyhült.

– Csodálkozom rajtad, Verna. – Udvariasan Carához fordult. – Rajtad viszont egyáltalán nem, kedvesem.

– Miért csodálkozol? – kérdezte Verna.

– Mert nem ez a helyes döntés. Te rendszerint nem adsz rossz tanácsot.

Verna uralkodni próbált az indulatain. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy felfűtött hangon kioktassa Nathant, pláne nem Jagang szeme előtt. Ráadásul még mindig nagyon jól emlékezett rá, milyen mély meggyőződéssel hitte élete nagy részében, hogy Nathan őrült. Még mindig nem volt biztos benne, hogy tévedett. Azt is tapasztalatból tudta, hogy Nathant kioktatni olyan, mintha az ember a napot akarná megakadályozni abban, hogy lenyugodjon.

– De azt nem gondolhatod komolyan, hogy megadjuk magunkat – válaszolta halkan, hogy a túlparton állók semmiképp se hallhassák.

Nathan elhúzta a száját.

– Persze, hogy nem. De ez még nem jelenti azt, hogy meg kell ölnöm őket, amiért megkérdezték.

– De miért ne? – Cara marokra fogta az Agieljét és közelebb hajolt a férfihez. – Az én véleményem szerint speciel nagyon is jó ötlet lenne megölni őket.

– Szerintem meg nem – fortyant fel Nathan. – Ha szénné égetjük őket, azzal tudatjuk Jaganggal, hogy nem kívánjuk még csak meg sem fontolni az ajánlatát.

Verna igyekezett kordában tartani a dühét.

– De hát nem is kívánjuk.

Nathan átható pillantással fordult felé.

– Ha megmondjuk nekik, hogy nem kívánjuk megfontolni, akkor ezzel véget is érnek a tárgyalások.

– De nem tárgyalunk! – felelte Verna egyre türelmetlenebbül.

– Ezt azonban nem kell a tudtukra adnunk – magyarázta Nathan túlzott türelemmel.

Verna kihúzta magát, megigazította a haját, miközben nagy levegőt vett.

– Mit nyerünk vele, ha nem mondjuk meg nekik, hogy nincs szándékunkban elgondolkodni a javaslatukon?

– Időt – felelte Nathan. – Ha lerobbantom őket az útról, Jagang azonnal megkapja a választ, ugyebár? De ha megfontolom az ajánlatot, azzal elhúzhatjuk a tárgyalást.

– De tárgyalásról szó sem lehet – szűrte a fogai között Verna.

- És miért tennénk ilyet? – kérdezte Cara, figyelmen kívül hagyva, amit Verna mondott.

Nathan megvonta a vállát, mintha teljesen nyilvánvaló lenne az egész, ők pedig idióták lennének, amiért nem értik.

– Időhúzás céljából. Ők tisztában vannak vele, milyen nehéz lesz bevenni a palotát. Ahogy a rámpájuk emelkedik, minden egyes lábbal egyre nehezebbé válik az építése. Lehet, hogy az egész télre szükségük lesz, hogy befejezzék, vagy még tovább is eltarthat. Jagangnak biztosan nem tetszik az a kilátás, hogy a hadseregének itt kell ácsorognia az Azrith-síkságon egész télen. Távol vannak az otthonuktól, az ellátmánytól. Az egész hadsereg éhen halhat vagy megbetegedhet. Akkor mihez kezdenek?

Ha azt hiszik, esetleg meggondoljuk, s talán megadjuk magunkat, erre fognak összpontosítani, hiszen a megadásunk megoldaná a problémájukat. Ha azonban biztosak benne, hogy nincs más mód, a rámpa építésének szentelik minden energiájukat. Miért siettetnénk ezt?

Verna megadóan elhúzta a száját.

– Elismerem, van valamennyi igazság abban, amit mondasz. – Amikor Nathant mosolyra fakasztotta ez az apró kis győzelem, hozzátette: – Nem sok, csak valamennyi.

– Hát, én nem is tudom – szólalt meg Cara.

Nathan széttárta a kezét.

– Miért utasítsuk el őket? Nem nyerünk vele semmit. Csak találgassanak, reménykedjenek, hogy talán harc nélkül övék lehet a palota! Jó néhány város adta már meg magát, mert okosabb megoldásnak tartották. Higgyék hát, hogy mi is ezt fogjuk tenni! Ha a megadást valószínűnek hiszik, a remény miatt nem igyekeznek majd annyira a rámpa építésével, s nem is tudják majd befejezni.

– El kell ismernem – mondta Cara –, sokszor hasznos dolog váratni az embereket, s elhitetni velük, hogy azt a választ fogják kapni, amelyre áhítoznak.

Verna végül beleegyezően bólintott.

– Szerintem sem lehet baj belőle, ha egyelőre elhitetjük velük, hogy gondolkodunk.

Most, hogy sikerrel meggyőzte a többieket, Nathan összedörzsölte a tenyerét.

– Akkor megmondom nekik, hogy tanácsot kérünk és megfontoljuk az ajánlatukat.

Vernának azért megfordult a fejében, vajon van-e Nathannek más oka is arra, hogy így döntött. Remélte, hogy tényleg nem szándékozik még csak elgondolkodni sem azon a lehetőségen, hogy átadják a palotát. Míg Vernának nem voltak illúziói afelől, vajon Jagang a szavát megtartva tényleg nem bántaná-e a palota lakóit, abban nem volt biztos, hogy Nathan nem a saját, titkos megadási akcióját tervezgeti-e, amellyel biztosíthatná, hogy a Birodalmi Rend uralma alá került D'Hara állandó Rahl Nagyura legyen.

Végül is a háború után Jagangnak szüksége lesz olyanokra, akik a távoli országokat irányítják.

Vajon képes lenne Nathan ilyen árulásra?

Vajon a saját sértettsége, mely a Próféták Palotájában a bebörtönzése idején egyre nőtt, nem nőtt-e nagyobbra, mint ahogy azt a Fény Nővérei sejtették. Vajon képes lenne így bosszút állni?

Csak remélhette, hogy a Fény Nővérei jó szándékkal elkövetett tettükkel, mellyel ezt az embert sújtották, aki semmit sem követett el ellenük, nem vetették el a pusztulás magvait.

Ahogy Verna a mosolygó Rahl Nagyurat figyelte, miközben az visszasétált a szakadék pereméhez, azon imádkozott, nehogy a Próféta a farkasok elé vesse őket.