Negyvenegyedik fejezet

A folyó északkeleti oldalán Rachel a kantárszárba kapaszkodva lecsúszott a lóról, miközben körbekémlelt, nem lát-e bármilyen mozgást. A kora hajnali fényben, a csupasz dombok sötét púpjaitól olyan érzése támadt, mintha szendergő szörnyetegek vennék körül.

Persze tudta, hogy ez csak képzelődés. Csak dombok ezek. Ott volt azonban a valós fenyegetés, amelyet nemcsak a képzelete szült.

A szellemfalók valósak voltak, üldözték őt.

A folyó túloldalán, egymással szemben, két egyforma hegy fehér sziklái meredeztek az ég felé. A csapás mentén, melyen a hidegtől remegve ácsorgott, levelüket vesztett szömörcék sorakoztak. A barlang hatalmas szája ott tátongott előtte, mintha el akarná nyelni.

Rachel az egyik fához kötötte lova kantárját, majd elindult a laza földdel és kaviccsal borított ösvényen a szörnyeteg hegy sötét bendője felé. Óvatosan kémlelt befelé, nem tudhatta, vajon bent van-e Hat vagy Violet királynő. Attól tartott, hogy Violet bármelyik pillanatban előtte teremhet, hogy szájon vágja, s eszelősen kinevesse.

A barlang azonban üres volt.

Rachel összekulcsolta az ujjait, miközben ismét végignézett a környező hegyeken. A szíve hevesen vert. Érezte, hogy a szellemfalók már a közelében járnak. Érte jöttek, el akarják vinni.

A barlang belsejében ott volt a rengeteg ismerős festmény, amelyet már többször látott. A falak minden négyzetcentiméterét rajzok borították. A nagy képek közé kisebbeket szorítottak, hogy a legapróbb szabad helyet is kihasználják. Mindegyik más volt, s úgy tűnt, különböző alkotóktól származott. Egyiket-másikat annyira egyszerű vonalakkal rajzolták meg, mintha legalábbis gyerekek készítették volna őket, voltak azonban részletesen kidolgozottak, és meglepően élethűek is közöttük.

Rachel nem értett hozzá, de úgy gondolta, valószínűleg generációk egész sora festette ezeket a képeket. A stílusok és az ábrázolás finomságának különböző variációit tekintve elképzelhető, hogy több tucat generáció több száz festője alkotott itt.

Mindegyik kép szenvedő embereket ábrázolt, akik éheztek, megmérgezték vagy leszúrták őket, lezuhantak egy szikláról, vagy sírok fölött görnyedtek gyászolva. Ezek a képek mindig rémálmokat okoztak Rachelnek.

Lekuporodott, majd kitapogatta az olajlámpásokat. Hidegek voltak. Senki sem járt a barlangban mostanában. Az egyik falmélyedésből elővett egy pengét és egy kovakövet, hogy az egyik lámpát meggyújtsa.

Többszöri próbálkozásra sikerült csak szikrát csiholnia, de ahhoz nem volt elég, hogy a lámpa kanóca lángra kapjon. Közben többször is hátrapillantott a válla fölött. Kezd kifutni az időből. Közelednek. Mindjárt ideérnek.

Rachel kissé megrázta a lámpát, hogy több olajat kapjon, majd ismét összekoccantotta a tűzszerszámokat. Ezúttal, vagy egy tucatnyi próbálkozás után, sikerült a lámpát meggyújtania.

Felkapta a fogójánál fogva, és kibámult a barlang száján a szellemfalók nyomát kutatva. Nem látta őket, de biztos volt benne, hogy itt vannak. Szinte hallotta is a surrogásukat, ahogy a bozótban lopakodtak. Érezte, hogy őt figyelik.

A lámpával a kezében a barlang sötétebb, belső része felé sietett, minél távolabb a szellemfalóktól, a reménybe, a biztonságba. Muszáj elmenekülnie. Ha máshová megy, elkapják. Ez az egyetlen esélye.

Tudván, hogy nagyon közel járnak, iszonyúan rettegett. Könny csípte a szemét, ahogy a barlang belseje felé rohant, el a szenvedő emberekről készült képek mellett.

Sokáig kellett mennie. Hosszú volt az út, amely reményei szerint a biztonságba vezetett. A lámpa fénye átsuhant a kövekre festett arcokon.

A barlang mélyén a nyílás világos foltja már alig világlott. Ahogy egy nagyobb kiálló kő fölött átmászott, látta az erőfeszítéstől és félelemtől ziháló lélegzete nyomán a levegőben kicsapódó párát. Nem tudta, mennyit kell még mennie, hogy megmeneküljön, csak azt tudta, hogy a szellemfalók érte jönnek, s neki futnia kell.

Ekkor ahhoz a festményhez ért, melyre nagyon is jól emlékezett. Még Violet királynő készítette Hat segítségével. Bár soha nem mondták ki a nevét, Rachel tudta, hogy Richardról készült. Nagyon részletes rajz volt, s egyben a legnagyobb s legbonyolultabb is.

A többitől eltérően Violet ezt színes krétával rajzolta. Rachel emlékezett rá mennyi időt töltött itt Violet, amikor még királynő volt. Emlékezett a rengeteg bonyolult utasításra, amit Hattól kapott arra vonatkozóan, hogy pontosan milyen sorrendben, szögben húzza meg a vonalakat. Emlékezett rá, hogy órákat töltöttek itt, miközben Hat azt magyarázta, mit, hogyan és miért kell Violetnek rajzolnia, mielőtt megengedte volna, hogy a krétával a kőfalhoz érjen.

Rachel egy ideig a Richardról készült rajzra meredt, s arra gondolt, hogy ez a legszörnyűbb, leggonoszabb dolog, amit valaha látott.

De elborzadva a gondolattól, hogy rá mi vár, tovább indult. Köveken mászott át, s egyre mélyebbre hatolt a sötétségbe.

Valahányszor Hat gyakorlásra bíztatta Violetet, vagy új rajzba kezdtek, mélyebbre kellett hatolniuk a barlangban, hogy szabad felületet találjanak. Rachel nagyon is jól emlékezett rá, hogy a Richardról készült rajz volt az utolsó, amit rajzoltak, tehát mögötte már a csupasz kőnek kellett következnie.

Ahogy elment a Richardot körülvevő színes vonalak mellett meglepetten megállt. Egy új rajz volt a falon.

Döbbenten nézte. A rajz őt ábrázolta.

A képen mindenfelé csúszó-mászó alakok tekeregtek. Rachel felismerte a szimbólumokat, amelyek feléje kényszerítették őket. A szörnyű bestiák, árnyból és füstből álló, éles, marcangolásra kész fogaiktól eltekintve, anyagtalan szellemalakoknak tűntek.

Rachel minden kétséget kizáróan felismerte őket. Ezek a szellemfalók.

Rezzenéstelen tekintettel, jéggé dermedve meredt a barlang falára rajzolt képre, amely halálos átkot szórt felé.

Hosszú órákon át hallgatta Violet okításait, így nagyon is tisztában volt vele, mit jelentenek az egyes szimbólumok. Hat némelyiket záró elemnek nevezte.

Úgy tervezték őket, hogy az események sora után a varázslatot, melyet a rajz gerjesztett, befejezzék. Értette a kép lényegét, a jelentését. Látta, hogy miután elkapták a szellemfalók, köddé válnak.

A rajz alapján megértette, hogy rémálma menthetetlenül közelít. Nincs menekvés. A biztonság, mely felé menekült, csupán az események középpontja, amely felé üldözői kergették, a csapda, ahonnan már nincs kiút.

Hirtelen zajt hallott, s a barlang bejárata felé tekintett. Most látta meg először a kavargó árnylényeket. Már a barlangban voltak. Gyülekeztek, épp úgy, ahogy a kép ábrázolta. Érte jöttek.

Rachel szívét szinte megdermesztette a jeges rettegés. Rádöbbent, hogy sehogy sem menekülhet a barlangból. Csak még mélyebbre mehet. A rajz alapján azonban biztos volt, hogy a barlang mélye nem menti meg, már ott is várnak rá. Csapdába esett. A varázslat központjában állt, amely lassan bezárult körülötte.

– Tetszik? – hallotta.

Rachel döbbenten fordult hátra a sötétségben visszhangzó hang felé.

– Violet királynő!

Az olajlámpa fényében halványan feltűnt a gonoszul vigyorgó arc. Violet eljött, hogy megnézze munkájának eredményét, ahogy a szellemfalók szétmarcangolják.

– Gondoltam, szívesen eljönnél megnézni, honnan jöttek, mielőtt széttépnek. Azt akartam, hogy tudd, ki akart bosszút állni rajtad. A fal felé intett. – Ezért úgy rajzoltam meg, hogy végül ide kelljen jönnöd. Ez volt a végpont, ahol végül utolérnek. – Előrébb hajolt. – Ahol elkapnak.

Rachel nem kérdezte meg Viloletet, miért tette. Tudta nagyon jól, hogy miért. Violet mindenért őt hibáztatta, ami vele történt. Saját magát soha nem okolta a saját hibáiért, a felelősséget mindig másokra, például Rachelre hárította.

– Hol van Hat?

Violet legyintett.

– Ki tudja? Nem számol be nekem a dolgairól. – Violet tekintetében a feketeség a barlang sötétjével vetekedett. – Most ő a királynő. Senki sem hallgat már rám. Az ő parancsait teljesítik. Őt hívják királynőjüknek. Hat királynő.

– És te?

– Engem csak azért tűr meg, hogy rajzoljak neki. – Vádlón a kislányra mutatott. – Ez az egész miattad van. A te hibád.

Violet gyűlölködő pillantása hirtelen gonosz vigyorba fordult, amitől Rachelt mindig kiverte a víz. – De most megfizetsz a tiszteletlenségedért, a gonoszságodért. – Az elégedettségtől egyre szélesebben vigyorgott. – Úgy alkottam meg őket, hogy letépjék a húst a csontjaidról. Tisztára rágják őket.

Rachel nagyot nyelt.

Azon gondolkodott, hogy elrohanhatna Violet mellett. Persze, mi haszna lenne? A barlang mélyén is ott lapulnak a szörnyek.

Chase arra tanította, hogy soha nem szabad feladnia, hogy a végsőkig harcolnia kell az életéért. Tudta, hogy most is ezt kell tennie. De hogyan? Hogyan harcolhatna ilyen teremtmények ellen? Muszáj kitalálnia valamit!

Körbenézett. Sehol nem látott krétát.

Rekedt vonyítást hallott. Az árnylények megérkeztek. Egyre közelebb lebegtek a barlang sötétjében. Rachel látta kitátott szájukban villogó éles fogaikat, amelyekkel majd lerágják a húst a csontjairól.

– Azt akarom, hogy kérj bocsánatot.

Rachel meglepetten pislogva fordult Violet felé.

– Micsoda?

– Mondd, hogy sajnálod! Térdelj le, és kérd az árulásodért királynőd bocsánatát! Talán, ha megteszed, segítek rajtad.

Rachel minden reménysugarat hajlandó lett volna megragadni. Gyorsan letérdelt hát, lehajtotta a fejét, s a pillanatot arra használta fel, hogy gondolkodhasson.

– Sajnálom.

– Nem értettem jól.

– Sajnálom, Violet királynő.

– Így már jobb. Én vagyok a királynőd. Hat távollétében én uralkodom. Én vagyok a királynő. Mondd ki!

– Te vagy a királynő, Violet királynő.

Violet elégedett mosolyra húzta a száját.

– Jól van. Azt akarom, hogy emlékezz erre, amikor meghalsz.

Rachel felnézett.

– De azt mondtad, hogy segítesz.

Violet hangosan hahotázva a barlang sötétjébe húzódott vissza.

– Azt mondtam, talán. De úgy döntöttem, nem érdemled meg a segítségemet. Te kis senki!

Mögüle a recsegő, rekedt hangok egyre közeledtek. Rachel úgy érezte, menten elájul a torkát szorongató rettegéstől.

Belenyúlt a ruhája zsebébe. Hirtelen a kezébe akadt valami – az a kis tárgy volt, amit az anyjától kapott. Kivette, hogy a lámpa fényénél szemügyre vehesse. Ekkor döbbent rá, mi is az valójában.

Egy darabka kréta.

Amikor az anyja neki adta, Rachel annyira sietett, hogy elmeneküljön a szellemfalók elől, hogy nem nézte meg alaposan.

Az anyja azt mondta neki, hogy amikor szüksége lesz rá, tudni fogja, mire használja.

Rachel a sötétbe bámult. Már nem látta Violetet, aki egyre távolabb ment a kislányt fenyegető halál közeléből.

Rachel a másik irányba nézett, ahol a levegőben tekergő árnyak egyre közelebbről csattogtatták állkapcsukat.

Gyors elhatározással a rajzhoz lépett, amellyel Violet csapdába csalta. A krétával gyorsan kiegészítette a rajzot. A központi alakot kövérebbre rajzolta, az arcát kerekebbre, a szemöldökét gonosz ívbe vonta. A ruháját is lecserélte. Olyan szoknyát rajzolt, amilyeneket Violet szeretett. Végül eszébe jutott, mit imád a legjobban az ékszerei közül. Gyorsan koronát rajzolt a fejére. Ezzel a képen magát Violetre cserélte.

Violet azt hangoztatta, hogy ő a királynő. Rachel megkoronázta tehát, ezzel megadva neki, amire vágyott.

Ekkor sikoltást hallott, mely a barlang mélyéről jött.

Amikor látta, hogy az árnylények lebegve, tekeregve közelednek, Rachel a falhoz lapult, a szörnyek pedig tovaúsztak mellette a barlang sötétje felé.

Rachel tágra nyílt szemekkel, lélegzetvisszafojtva figyelt.

Dübörgő szívvel hallgatta Violet sikolyait.

– Mit tettél? – kiáltotta.

Violet ekkor kiugrott a fénybe. Rachel a feléje tartó árnyakon keresztül látta őt. Violet rémülten vette tudomásul, hogy a bestiák őt vették célba.

– Mit tettél? – sikoltotta újra.

Rachel nem válaszolt. Túlságosan rettegett.

– Rachel, segíts! Én mindig szerettelek. Hogy tehetted ezt velem?

– Te tetted ezt magaddal, Violet királynő.

– Én mindig szeretettel viseltem gondodat.

– Szeretettel? – Rachel alig hitt a fülének. – A gyűlölködésnek szentelted az egész életedet.

– Csak azokat gyűlöltem, akik bántottak, akik rosszak voltak hozzám. Csak azt tettem, ami a legjobb a népem számára. Veled is jól bántam. Ételt és menedéket adtam. Nélkülem egy olyan senki, mint te, nem boldogult volna. Nagylelkű voltam veled. Segíts, Rachel! Segíts, és megjutalmazlak!

– Élni akarok. Ez lesz a jutalmam.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen, ilyen gyűlölködő? Hogy hagyhatod, hogy egy emberrel ez történjen? Hogy vehetsz részt ilyesmiben?

– Te alkottad a szellemfalókat.

– Elárultál! Gyűlöllek! Még a levegőt is gyűlölöm, amit belélegzel!

Rachel bólintott.

– Te döntöttél így, Violet. Te mindig is a gyűlöletet ölelted magadhoz az élet helyett. A gyűlölet hozott ebbe a barlangba, és ezzel magadat árultad el.

Amikor a szellemfalók elérték Violetet, az alvilágbeli holtak üvöltésével támadtak rá. Rachel egész testében reszketett.

A sziklafalhoz lapult rémületében, amikor látta a Violetre acsargó éles fogakat.

Tudta, hogy csak akkor fejeződik be a gyűlölet megidézése, ha tisztára rágták a csontokat. Akkor tűnnek csak el örökre.