NYOLCVANNYOLC

Carter visszatartotta a lélegzetét, ameddig csak bírta. Buborékok táncoltak az arca előtt; tüdeje kétségbeesetten követelte a levegőt. A fenti világ akár kilométerekre is lehetett volna, noha valójában alig néhány karcsapásnyira volt. Végül nem bírta tovább. Fölrúgta magát, és kibukkant a felszínre, a nyári napfénybe.

– Még egyszer, Anthony!

Haley a hátába kapaszkodott. Rózsaszín bikini volt rajta, és kobaltkék búvárszemüveg, amelytől óriási bogárnak látszott.

– Na jó – nevetett Carter –, csak egy másodperc türelmet! Egyébként is Riley következik.

Haley húga a medence mellett ült, és a vízbe lógatta a lábát. Egyrészes zöld fürdőruhát viselt, fodros szoknyával és a vállpántra tűzött műanyag százszorszéppel; narancssárga karúszó volt rajta. Carter órákig nem unta el, hogy a vízbe dobálja.

– Még egyszer! Még egyszer! – követelőzött Haley.

Rachel jött feléjük a kertből. Sortot és piszkos fehér pólót viselt; a fején széles karimájú szalmakalapot. Egyik kesztyűs kezében metszőollót tartott, a másikban egy kosár frissen vágott, tarka virágot.

– Lányok, hadd vegyen levegőt szegény!

– Ó, nem gond – mondta Carter. A medence szélébe kapaszkodott. – Folytathatjuk!

– Látod? – vágta rá Haley. – Azt mondja, nem gond!

– Mert udvarias. – Rachel levette a kesztyűjét, és a kosárba dobta. Arca csillogott a verejtéktől és a napfénytől. – Mit szólnátok az ebédhez?

– Mit lehet enni? – kérdezte Haley.

– Lássuk csak! – Az anyja színpadiasan összeráncolta a homlokát. – Például… hot dogot?

– Igeeen! Hot dogot!

Rachel szélesen elmosolyodott.

– Hát akkor ez eldőlt. Hot dog lesz ebédre. Te is kérsz, Anthony?

– Hot dogot bármikor – bólintott.

Rachel visszament a házba. Carter kimászott a medencéből, és törülközőt kerített magának és a lányoknak.

– Úszhatunk még kicsit? – kérdezte Haley, miközben Carter szárazra dörgölte a haját. Szőke, rezes fényű haja volt. Rileyé lágy, hamvas barna, elég hosszú. Úszás közben varkocsba fonva szerette hordani.

– Attól függ, mit mond anyukátok. Esetleg ebéd után.

Haley tágra nyitotta a szemét. Ilyen kislány volt, mindig színészkedett, ha el akart érni valamit. Cartert nagyon szórakoztatta.

– Ha te igent mondasz, neki is muszáj lesz!

– Az nem úgy működik, te is tudod. Majd meglátjuk.

Kinyomkodta a maradék vizet a kislány hajából, elküldte őket játszani, és leült a kovácsoltvas asztal mellé, hogy kipihegje magát, és nézze őket. A kert tele volt játékokkal – Barbie-babákkal, plüssállatokkal, még egy színes műanyag babamászóka is volt, amit Haley már kinőtt, de szeretett játszani vele, s olyankor úgy tettek Rileyval, mintha valami más lenne, például egy boltban a pult. Haley az egyik irányba ment, a húga a másikba.

– Idenézz! – kiabálta Riley. – Találtam egy békát!

A kapu melletti ösvénynél guggolt.

– Tényleg? – kérdezte Carter. – Hozd csak ide, hadd nézzem meg!

A kislány a teraszra lépdelt előrenyújtott kézzel, nővére a nyomában.

– Ez aztán szép béka! – jelentette ki Carter. A kis, foltos barna jószág szaporán vette a levegőt, ráncos bőrének redői lelógtak az oldalán.

– Szerintem gusztustalan – fintorgott Haley.

– Megtarthatom? – kérdezte Riley. – Pedrónak akarom hívni.

– Pedro – bólintott Carter megfontoltan. – Jó névnek hangzik. Persze az is lehet – folytatta –, hogy van már neve. Ezt is számításba kell venni. Hogy a többi béka vajon hogy hívja.

A kislány töprengő arcot vágott.

– De a békáknak nincs is nevük.

– Hát azt honnan veszed? Tudsz békául?

– Ez butaság – közölte a nagyobbik. A fürdőruhája szélét huzigálta. – Ne higgy neki, Riley!

Carter előrehajolt a székben, és intőn fölemelte az ujját.

– Elárulok nektek valami fontosat – kezdte. – Ez így van, ahogy mondom: mindennek van neve. Minden meghatározza magát valahogy. Ez az élet egyik nagy igazsága.

A kisebbik gyerek rábámult.

– A fáknak is?

– Persze – válaszolta Carter.

– És a virágoknak?

– A fáknak, virágoknak, állatoknak. Minden élőlénynek.

Haley gyanakodva nézett rá.

– Ezt csak kitalálod!

Carter mosolygott.

– Szó sincs róla. A felnőttek sok mindent tudnak ám, majd meglátod.

– Akkor is meg akarom tartani – erősködött Riley.

– Megértem. És Béka úr biztos nem is bánná. De egy béka a fűben lakik, a többi békával, akik ismerik őt. Ráadásul anyukád leszedné a fejem, ha megtudná, hogy én engedtem meg.

– Én mondtam! – nyafogott Haley.

Carter hátradőlt.

– No, sipirc! Egy kicsit még játszhattok vele, ha akartok, de aztán hagyjátok békén.

Eliramodtak. Carter fölkelt, inget húzott, és visszaült. A nap szelíden sütött rá a mocsári tölgyek foltos árnyékában; a távolból a forgalom halk duruzsolása hallatszott. Néhány perc múlva Rachel kijött a hátsó ajtón, tálcán hozta az ígért hot dogokat. Rileyén ketchup és sajt volt, Haleyén mustár, Carterén mindhárom. Rachel magának salátát csinált. Visszament a konyhába, papírtányérokat és chipset hozott ki, utána meg innivalót: tejet a lányoknak, egy kancsó teát a felnőtteknek.

– Riley talált egy békát – jegyezte meg Carter. – Meg akarta tartani háziállatnak.

Rachel tányérokra tette a hot dogokat, és szalvétákat osztott ki.

– Naná, hogy meg akarta. És gondolom, nemet mondtál. – Fölpillantott, és elkiáltotta magát. – Lányok, ebéd!

Megették a hot dogokat és a chipset, megitták a teát és a tejet. Utána cseresznyés jégkrém volt a desszert. Mire végeztek, a lányok elpilledtek. Riley szinte mindig szundikált egyet ebéd után; Haley általában nyafogott miatta, de rá is ráfért, főleg egy ilyen délelőtt után, amikor órákig játszottak a forró napon a medencében. Miután megígérték nekik, hogy később úszhatnak még, beterelték őket a házba; Rileyt, aki félálomban volt már, Carter vitte a karjában. A lányok hálószobájában átengedte Rachelnek, aki levette Riley nedves fürdőruháját, pólót és bugyit adott rá, és betakargatta. Haley már bebújt a takaró alá.

– Aztán alvás legyen – szólt vissza Rachel a küszöbről. – Semmi viháncolás! – Becsukta az ajtót, halkan kattant a kilincs. – Ha belegondolok – tette hozzá –, én is aludnék egyet.

Carter bólintott.

– Pont erre gondoltam. A lányok kiszedték minden erőmet.

A hálószobában átöltözött egy régi sortba, mely frissen mosva várta a paplan tetején. Rachel bebújt mellé az ágyba. Carter átkarolta és magához húzta. Nagyon szerette Rachel hajának tiszta, édes illatát. Ennél finomabb dolog nincs is a világon.

– Hallod-e – mondta Rachel –, gondolkoztam valamin.

– No min?

Rachel vállat vont.

– Csak hogy milyen szép volt ez a nap. Gyönyörű a kert.

Carter még szorosabban ölelte, hogy jelezze: egyetért.

– A világ végéig tudnék így lenni – mondta Rachel.

A világ végéig volt idejük. Rachel lélegzése elnyugodott, lassan, mélyen vette a levegőt, ahogy a szelíd hullámok mossák a partot. Ritmusa elringatta Cartert, s magával sodorta az álomba.

Micsoda boldogság, gondolta Carter, és behunyta a szemét. Micsoda boldogság végre.