TIZENÖT

S most következzen az én szomorú történetem.

Tehetséges, jóvágású fiatalembert látunk magunk előtt, alakja karcsú, haja kócos, arca a becsületes nyári munkától napbarnított; ért a matematikához és mechanikához, ambiciózus és tele van nagy reményekkel, természete visszahúzódó, magának való; egyedül van tetőtéri szobájában, és összehajtogatott ingeket, zoknikat, alsóneműt pakol a bőröndjébe, mást nem is nagyon. 1989-ben járunk, a helyszín egy Mercy nevű vidéki város Ohióban – valaha futó hírnévre tett szert precíziós rézműiparával, melyről úgy tartották, a hadtörténet legkiválóbb töltényhüvelyeit gyártja, noha ez is, mint a város általában, feledésbe merült már. A szoba, mely egy órán belül lakó nélkül marad, a fiatalember ifjúságának szentélye. Íme, a trófeái. Íme, a katona formájú olvasólámpája, s a hozzáillő háborús témájú függöny; több polcot foglalnak el a folytatásos regények, alábecsült tizenéves főszereplőkkel, akik ifjonti intellektusukkal olyan bűntényeket göngyölítenek fel, melyekbe a felnőttek bicskája beletörik. Emitt a semleges színű gipszfalra sportcsapatok zászlói vannak tűzve, meg M. C. Escher talányos metszete az egymást rajzoló kezekről, a besüppedt ággyal szemben pedig a kor jellegzetes poszterén a Sports Illustrated különkiadásának kemény mellbimbójú fürdőruhás modellje, akinek buja combja, csábító pillantása és alig takart szeméremdombja a fiú buzgó maszturbálásának néma tanúja volt serdülőkora minden estéjén.

De vissza a fiúhoz: olyan zavart ünnepélyességgel végzi a pakolást, mintha egy gyerek temetésén lenne, ami találó analógiája ennek a jelenetnek. Nem az a gond, hogy nem fér el a holmija a bőröndben – elfér –, hanem ellenkezőleg: a táska sovány tartalma nem illik az úti cél magasztosságához. A zsúfolt gyerekasztal fölé kiszegezett levél a kulcs. Tisztelt Timothy Farming!, így a megszólítás a díszes levélpapíron, rajta bíbor pajzzsal és ősi bölcsességet hirdető baljós VERITAS felirattal. Gratulálunk, hogy a Harvard 1993-as évfolyamának hallgatója lettél!

Szeptember eleje van. Odakint szitáló, nyárias zöldben játszó eső ereszkedik a kisváros házaira, kertjeire és üzlethelyiségeire, melyek egyike a fiú apjáé, a városka egyetlen optometristájáé. Ennek köszönhetően a fiú családja az itteni szerény gazdasági lehetőségekhez mérten sikeres; a kor és a hely fogalmai szerint jómódúnak számítanak. Apja ismert, megbecsült ember, barátságos üdvözlésektől kísérve járja Mercy utcáit, hiszen ki lenne méltóbb a csodálatra és hálára, mint az, aki szemüveget tett az orrodra, hogy jobban láss mindent és mindenkit? Gyerekkorában a fiú szeretett apja irodájában időzni, és felpróbálni az összes szemüveget az állványokról és vitrinekből, alig várva a napot, amikor neki is szüksége lesz rá, de nem lett: hibátlan volt a látása.

– Ideje menni, fiam.

Apja áll az ajtóban: alacsony, hordómellű férfi, akinek szürke flanelnadrágja a gravitáció keltette kényszerűségből csiptetős nadrágtartón lóg. Ritkuló haja a zuhanyzástól még nedves, arca a régimódi önborotva friss marásától piros, mivel a borotválkozás technológiájában bekövetkezett fejlesztések dacára ragaszkodik hozzá. Old Spice-illatfelhőt hordoz maga körül.

– Ha itt felejtesz valamit, majd utánad küldjük.

– Mint például?

Apja mosolyogva megrántja a vállát, ő csak segíteni akar.

– Nem tudom. Ruhákat, cipőket. Betetted az oklevelet? Arra biztos szükséged lesz!

Az 5-ös számú iskolai körzet tudományos diákversenyén elért második helyezésére céloz. „Az élet szikrája: a Gibbs-Donnan egyensúly és a Nernst-potenciál szerepe a sejtéletképesség kialakulásában.” Az oklevél sima fekete keretben függ az íróasztal fölött. Igazság szerint kissé restelli. A harvardosok nem első helyezettek szoktak lenni? Mindamellett hálát színlel az emlékeztetésért, és az oklevelet a nyitott bőröndbe teszi a ruhák tetejére. Később, amikor Cambridge-be ér, elsüllyeszti a komód fiókjában, hogy aztán három év múlva rábukkanjon egy rakás papír alatt, gyors, keserű pillantást vessen rá és a szemétbe hajítsa.

– Mindjárt más! – mondja az apja. – Mutasd csak meg azoknak a harvardi nagyokosoknak, hogy kivel van dolguk.

A lépcső tövéből felzendül anyja dallamosan sürgető hangja:

– Ti-mo-thy! Kész vagy?

Sose hívja Timnek, neki mindig Timothy. A fiút zavarba hozza ez a név – egyszerre fennkölt és gügyögős, mintha valami bársonypárnán csücsülő kis angol lord lenne –, bár titkon tetszik is neki. Az nem titok, hogy az anya sokkalta jobban szereti a fiát a férjénél; és a fordítottja is igaz. A fiú sokkal természetesebben szereti az anyját, mint az apját, akinek érzelmi repertoárja férfias hátba veregetésekre és olykor egy „fiúk egymás közt” jellegű kempingezésre korlátozódik. Mint sok más egyke, a fiú tisztában van vele, mekkora értéket képvisel a család belső ökonómiájában, és hogy ez az érték sehol sem olyan kiugróan magas, mint az anyja szemében. Az én Timothym, mondogatja előszeretettel, mintha volnának olyanok is, akik nem az övéi; neki ő az egyetlen. Te vagy az én legdrágább Timothym.

– Haaa-rold! Mit csinálsz odafent! Lekési a gyerek a buszt!

– Az ég szerelmére, csak egy perc! – Visszafordul a fiú felé. – Komolyan, nem tudom, mihez fog kezdeni, ha nem leszel itt, hogy folyton miattad aggódhasson. Az őrületbe fog kergetni!

Csak tréfa, a fiú érti ezt, de apja hangjából kihallja a komolyság mellékzöngéjét is. Most először gondol bele a mai nap érzelmi jelentőségébe teljes egészében. Az ő élete megváltozik, de a szüleié is. Mint egy természetes élőhely, ahonnan hirtelen eltűnik egy fontos faj, ez az otthon átrendeződésre kényszerül az ő távoztával. Mint a fiataloknak általában, neki sincs fogalma arról, hogy kik is valójában a szülei; tizennyolc éven át csak a saját szükségletein keresztül élte meg a létezésüket. Hirtelen elárasztják elméjét a kérdések. Vajon miről beszélgetnek, ha ő nincs ott? Milyen titkokat rejtegetnek egymás elől, milyen becsvágyaikat hagyták elapadni? Milyen régi, a közösen vállalt gyereknevelés kedvéért félretett sérelmek fognak a távollétében újra napvilágra kúszni? Őt szeretik, de vajon egymást is? Nem mint két szülő, vagy akár két házastárs, de mint két ember – ugyanúgy, ahogy valamikor nyilván szerették egymást? A leghalványabb fogalma sincs minderről; éppúgy nem tudja felfogni ezeket a dolgokat, ahogy a születése előtt létező világot sem tudja elképzelni.

Tetézi a nehézséget, hogy a fiú maga soha nem volt még szerelmes. Noha Mercy társadalmi mintája lehetővé teszi, hogy akár egy mérsékelten vonzó ember is találjon magának lehetőségeket a nemiség piacán, és a fiú, bár még szűz, részesedett már ennek áldásaiból, amit eddig megtapasztalt, az csak a szerelem fájdalommentes sejtelme, forma tartalom nélkül. Eltöpreng, vajon hiányzik belőle valami lényeges? Van egy agyterület, ahol a szerelem lakozik, de ez az ő esetében működésképtelen? A világot átitatja a szerelem – a rádióban, a filmekben, a regények lapjain. A romantikus szerelem a kollektív kultúrtörténet része, ám ő mintha immunis lenne rá. Így aztán, jóllehet még nem kóstolt bele a szerelem fájdalmába, megtapasztalt viszont egy másfajta kínt: a félelmet, hogy nélküle kell leélnie az életét.

A konyhában találnak rá a fiú anyjára. Arra számított, hogy indulásra készen várja, de a virágos háziköntös és frottírpapucs van rajta. Valamilyen kimondatlan egyezség született köztük, hogy apja egyedül kíséri el az állomásra.

– Csomagoltam neked útravalót – közli az anya.

Papírzacskót nyom a kezébe. A fiú kibontja a zacskó gyűrött száját: mogyoróvajas szendvics zsírpapírban, egy kicsi zacskóban répaszeletek, fél liter tej, egy doboz Barnum’s Animals keksz. Tizennyolc éves, tíz ilyen zacskónyi ennivalót is fel tudna falni, és akkor is éhes maradna. Gyerekadag ez, mégis abszurd mértékű hálát érez ezért a kis ajándékért. Ki tudja, mikor csinál neki legközelebb ebédet az anyja?

– Van elég pénzed? Harold, adtál neki készpénzt?

– Van, mama. Maradt egy csomó nyárról.

Anyja szeme könnybe lábad.

– Jaj, megfogadtam, hogy nem csinálom ezt. – Eltakarja a szemét. – Lorraine, mondtam magamnak, eszedbe ne jusson sírni!

A fiú belesimul a szeretetteljes ölelésbe. Nagydarab asszony az anyja, jó megölelni. Beszívja az illatát – kissé porlepte, gyümölcsösen édeskés aroma, elegyedve a hajlakk vegyszerszagával és a reggeli cigaretta leülepedett füstjével.

– Eleresztheted már, Lori! Elkésünk.

– Harvard! Az én Timothym a Harvardra megy. Egyszerűen nem hiszem el!

A szomszéd város buszpályaudvaráig fél óra az út a tájat átszelő országutakon. Kocsijuk – a legújabb Buick LeSabre, lágy felfüggesztéssel, plüss üléshuzatokkal – szinte észrevétlenül suhan az aszfalton, mintha lebegnének. Ez apja egyetlen költséges szeszélye: kétévente új LeSabre áll a kocsifelhajtón, szóról szóra ugyanolyan, mint az előző. Tovatűnnek az utolsó házak, a kocsi beúszik a vidéki tájba. A mezőkön érett kukorica duzzad; madarak keringenek a szélfogók fölött. Imitt-amott egy-egy tanyaház bukkan fel, némelyik gondosan karban van tartva, némelyik elhanyagolt – hámló festék, düledező alapok, kárpitozott bútorok a tornácon, elhagyott játékok az udvaron. A fiú mindentől, amit lát, elérzékenyül.

– Figyelj – kezdi az apja, amikor közel járnak az állomáshoz –, valamit akartam neked mondani.

Helyben vagyunk, gondolja a fiú. Ez a küszöbön álló intelem, akármi is lesz, ez az oka annak, hogy az anyja otthon maradt. Miről lesz szó? Nem a lányokról meg a szexről; azt a tizenhárom éves korában történt egyetlen kínos párbeszédet leszámítva soha nem beszéltek erről. Tanulj szorgosan? Aztán iparkodj nekem? De ezek is elhangzottak már.

Apja a torkát köszörüli.

– Nem akartam mondani ezt eddig. Azaz talán igen. Valószínűleg jó lett volna. Azt szeretném elmondani, fiam, hogy te nagy dolgokra vagy hivatott. Nagyszerű dolgokra. Ezt mindig tudtam.

– Nagyon fogok igyekezni, ígérem.

– Tudom. Nem is erről beszélek. – Még mindig nem nézett a fiára. – Hanem arról, hogy már nem ide tartozol.

Felkavaró kijelentés. Mire célozhat?

– Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretünk – folytatja az apa. – Szó sincs róla. A legjobbat akarjuk neked.

– Nem értem.

– Az ünnepek, az rendben van. Furcsán venné ki magát, ha nem lennél itt karácsonykor. Tudod, milyen az anyád. De azt leszámítva…

– Azt akarod mondani, hogy nem jöhetek haza?

Apja szaporán beszél, nem is kimondja, hanem szabadjára ereszti a szavakat.

– Felhívhatsz bennünket, természetesen. Vagy majd mi hívunk. Mondjuk kéthetente. Vagy akár elég havonta egyszer.

A fiú nem tudja mire vélni az egészet. Kiérzi a hamisságot is az apja szavaiból, valami mesterkélt merevséget. Mintha előre megírt szöveget olvasna fel.

– Nem mondhatod komolyan!

– Tudom, hogy nehéz ezt hallanod. De ezen nem lehet segíteni.

– Hogy érted ezt? Már miért ne lehetne?

Apja nagy levegőt vesz.

– Figyelj, később hálás leszel. Ezt hidd el nekem, jó? Most másképp gondolod, de ott áll előtted az egész élet. Hisz épp ez a lényeg.

– Nem ez a lényeg, az isten verje meg!

– Hé, vigyázz a szádra! Az ilyen beszédet mellőzni kéne.

A fiút egyszerre a sírás környékezi. Az elutazásából kiűzetés lett. Apja nem szól többet, és a fiú megérti, hogy elérték a határvonalat – nem tud ennél többet kihúzni belőle. A legjobbat akarjuk neked. Előtted áll az élet. Akármit is érez az apja, közhelyek barikádja mögé rejti.

– Töröld meg a szemed, fiam. Nem kell elefántot csinálni a bolhából.

– És mama? Ő is ezt akarja?

Apja tétovázik; a fiú fájdalmat lát átsuhanni az arcán. Az őszinteség, egy mélyebb igazság villanását, de csak egy pillanatig tart.

– Miatta ne aggódj. Megérti.

Megállt az autó, a fiú csodálkozva pillant fel: megérkeztek az állomásra. Három kocsiállás, az egyikben vár egy busz, sorjáznak fel az utasok.

– Megvan a jegyed?

A fiú némán bólint; apja kezet nyújt. Olyan érzés, mintha az állásából rúgták volna ki. Ahogy kezet ráznak, apja szorítása megelőzi az övét, megnyomorgatja a fiú ujjait. Suta, kínos gesztus, mindketten megkönnyebbülnek, amikor vége.

– No, indíts – noszogatja az apja erőltetett vidámsággal. – Le ne késd azt a buszt!

Nem lehet megszépíteni a pillanatot. A fiú kiszáll, kezében még mindig az ebédes zacskót szorongatja. Totemikus jelentőségűvé nőtt, utolsó maradéka a gyermekkorának, mely nem annyira elmúlt, mint inkább eltörölték. Bőröndjét kiveszi a csomagtartóból, és vár egy pillanatig, vajon kiszáll-e apja a Buickból. Esetleg mégis meggondolja magát az utolsó percben, és békülési szándékkal ő hozza a táskáját a buszig, még meg is öleli búcsúzóul. De hiába vár. Elindul a buszhoz, beteszi a bőröndöt az egyik nyitott csomagtartóba, és beáll a sorba.

– Cleveland! – bömböli a sofőr. – Beszállás Cleveland felé!

A sor elején valami fennakadás történt. Egy férfi elvesztette a jegyét, és most megpróbálja kimagyarázni. Míg az egész sor arra vár, hogy tisztázódjon a dolog, a fiú előtt álló nő hátrafordul. Hatvanéves lehet, gondosan feltűzve a haja, kék szeme csillog, viselkedése méltóságteljes, majdhogynem arisztokratikus – inkább óceánjáró fedélzetére képzelné, mint egy koszos távolsági buszra.

– Nocsak, egy ilyen fiatalember biztosan izgalmas helyre készül – szólítja meg a fiút vígan.

Nincs kedve felelni, a legkevésbé sem.

– Az egyetemre – magyarázza, és gombóc van a torkában. Mivel a nő hallgat, még hozzáteszi: – A Harvardra megyek.

Szembeszökő műfogsort villant a nő mosolya.

– Hiszen ez káprázatos! Egy harvardos fiatalember. Milyen büszkék lehetnek a szülei!

Sorra kerül; átadja a jegyet a sofőrnek, végigmegy a széksorok között, és hátul ül le, hogy minél messzebb legyen a nőtől. Clevelandben majd átszáll egy New York-i buszra; a Port Authority terminál kemény padján fog éjszakázni, bőröndjét a lába alá téve, és az első busszal, reggel ötkor megy tovább Bostonba. A hatalmas dízeljármű morogva életre kel, s csak ekkor fordítja arcát az ablak felé. Újra eleredt az eső, megpettyezi az ablakot. A parkolóhely, ahol apja kocsija állt, már üres.

Miközben a busz tolat, a fiú kibontja az uzsonnás zacskót az ölében. Meglepő, hogy milyen éhes. Nekiesik a szendvicsnek; hat harapással elfogyasztja. Magába dönti a tejet, egy hajtásra issza ki a dobozból. A répa következik, befalja egy pillanat alatt. Az ízeket alig érzi; egyszerűen ennie kell, megtölteni az űrt. Mikor minden más elfogyott, kinyitja a kis kekszes dobozt, s tekintete elidőzik a ketrecbe zárt cirkuszi állatok színes rajzain: itt a jegesmedve, az oroszlán, az elefánt, a gorilla. A Barnum’s Animals Keksz végigkísérte a gyerekkorát, de most veszi észre először, hogy az állatok nincsenek egyedül a ketrecben: mindegyik egy anya a kicsinyével.

A nyelvére helyez egy kekszet, és hagyja, hogy elolvadjon, édes vaníliás ízével bevonja az ínyét, aztán jön még egy, és még egy, amíg ki nem ürül a doboz, s akkor behunyja a szemét, és várja, hogy elnyomja az álom.

Hogy miért mesélem mindezt harmadik személyben? Azt hiszem, azért, mert így könnyebb. Tudom, hogy apám jót akart, de évekig tartott, mire feldolgoztam a dekrétuma okozta fájdalmat. Természetesen megbocsátottam neki, de a feloldozás és a megértés két külön dolog. Az a kifürkészhetetlen arc, a lezseren ellentmondást nem tűrő hang: még ennyi év után is furcsállom, hogy látszólag milyen hidegvérrel vált meg tőlem. Azt hinném, hogy egy fiú felnevelésének egyik legfőbb jutalma éppen az az öröm, amit a társasága a felnőtt kor küszöbét átlépve nyújt. De mivel nekem nincs fiam, nem tudom ezt sem megerősíteni, sem cáfolni.

Így érkeztem hát 1989 szeptemberében a Harvard Egyetemre – a Szovjetunió az összeomlás küszöbén állt, a gazdaság általános hanyatláson ment keresztül, a nemzet rezignált unalomba süllyedt az évtizedes sodródás nyomán –, magányosan, gyakorlatilag elárvulva, kevés holmival és minden elképzelés nélkül a jövőt illetően. Soha nem jártam még az egyetem területén, sőt Pittsburgh-től keletre is most voltam először, és az egynapi utazás után az agyam olyan állapotba került, hogy minden majdhogynem hallucinációs látomásnak tűnt. Bostonban a South Stationnél szálltam át Cambridge felé (életemben először utaztam metróval), és a cigarettacsikkekkel teleszórt peronról a felszínre érkezve a Harvard Square nyüzsgő lármájába csöppentem. Úgy tűnt, mintha az indulásom óta megváltozott volna az évszak; a fülledt nyarat fanyar New England-i ősz váltotta fel, az ég hirtelenkékje szinte kiabált. Farmeromban és az alvástól gyűrött pólómban dideregtem a száraz szélben. Majdnem délre járt az idő, a tér tele volt fiatalokkal, láthatóan mindegyikük jól ismerte a környéket, céltudatosan jöttek-mentek párosával vagy csoportban, és olyan magabiztos fesztelenséggel beszélgettek és nevetgéltek egymással, mint ahogy egy váltó futóversenyen gazdát cserél a stafétabot. Én idegen földre léptem, ők viszont hazai terepen jártak. Egy Wigglesworth Hall nevű kollégiumot kerestem, bár mivel nem szívesen kértem volna útbaigazítást – abban sem bíztam, hogy egyáltalán megállnának, hogy végighallgassák a kérdést –, és mert rájöttem, hogy majd éhen halok, hátat fordítottam a térnek, hogy keressek egy olcsó étkezőhelyet.

Később tudtam meg, hogy az étterem, amelyet választottam, Mr. és Mrs. Bartley Burgertanyája Cambridge-szerte nagy népszerűségnek örvend. Odabent sült hagyma harci gáznak is beillő könnyfakasztó füstje csapott meg, éktelen nagy hangzavar kíséretében. Mintha a fél város erre a szűk helyre zsúfolódott volna össze, a hosszú asztalok mind tele voltak, mindenki túlkiabált mindenkit, a szakácsokat is beleértve, akik úgy harsogták a rendeléseket, mint egy sportcsapat tagjai a kódolt utasításokat. A grillező fölötti falon egy hatalmas táblán színes krétával felírva minden idők legkevésbé csábító burgerfeltétei sorakoztak: ananász, kéksajt, tükörtojás.

– Egyedül?

Aki megszólított, inkább látszott birkózónak, mint felszolgálónak – hatalmas, szakállas fickó volt, a köpenye foltos, mint a henteseké. Némán bólintottam.

– Akkor csak a pulthoz ülhetsz – kommandírozott. – Fogj egy széket!

Épp felszabadult egy hely. Miközben a felszolgálónő lekapta az előző vendég piszkos tányérját, a pult tövébe csúsztattam a bőröndömet, és elhelyezkedtem a bárszéken. Nem találtam túl kényelmesnek, de legalább a csomagom nem volt szem előtt. Elővettem a zsebemből a térképet és tanulmányozni kezdtem.

– Mit kérsz?

A felszolgáló állt előttem, egy elgyötört külsejű idősebb nő, Burgertanya feliratú pólójának hónaljában izzadságfoltok, kezében jegyzettömb és ceruza.

– Egy sajtburgert.

– Salátalevél, paradicsom, hagyma, uborka, ketchup, majonéz, mustár, ementáli, cheddar, provolone, lapka, sült vagy sima buci?

Mintha géppuskagolyókat kellett volna elkapnom a levegőben.

– Hát… mindenből egy kicsit.

– Négyféle sajtot kérsz? – Még mindig nem nézett fel a jegyzettömbből. – Az feláras.

– Nem úgy értettem, bocsánat. Csak cheddart. Az jó lesz.

– Sült vagy sima?

– Tessék?

Végre rám emelte unalomtól bágyadt tekintetét.

– Sült… vagy… sima… legyen… a… buci?

– Jézusom, Margo, ne rohand le úgy a srácot, oké?

A hang a tőlem jobbra ülő fickóé volt. Eddig mereven előreszegeztem a tekintetemet, de most felé fordultam. Magas, széles vállú, de nem különösebben izmos ember, olyasféle arányos ábrázattal, amiről az a benyomásod támad, őt gondosabban tervezték, mint másokat. Gyűrött Oxford ingét színehagyott Levi’s farmerjába tűrve viselte; feje tetején napszemüveg csücsült, amit barna hajának hullámai tartottak meg. Jobb bokája a bal térdén pihent, zokni nélküli lábán kopott mokaszin ékeskedett. A szemem sarkából nézve eddig rendes, érett felnőttnek könyveltem el, de most rájöttem, hogy csak egy-két évvel lehet idősebb nálam. Nem a kor, hanem a stílus volt köztünk a különbség. Csak úgy sugárzott belőle az idetartozás aurája, az, hogy a helyi törzs sarja, és szokásainak nyelvét folyékonyan bírja.

Becsukta a könyvét, a pultra tette üres kávéscsészéje mellé, és lefegyverző mosolyt vetett rám, amely azt üzente: Nyugalom, bízd rám.

– Sajtburgert kér a szokásos feltétekkel. Sült buciban, cheddar sajttal. Sült krumplival, gondolom. És inni? – fordult felém.

– Ööö, tejet.

– És egy tejet. Nem, turmixot – helyesbített. – Csokisat, tejszínhab nélkül. Jobban jársz.

A felszolgáló kétkedve nézett rám.

– Jó lesz így?

Elképedve hallgattam a párbeszédet. Ugyanakkor tényleg jólesett volna egy turmix, és nem voltam olyan hangulatban, hogy elutasítsak egy szívességet.

– Persze.

– Ez a beszéd! – Szomszédom leereszkedett a székről, és a könyvét a hóna alá csapta, olyan mozdulattal, amely azt sugallta, ez a könyvek szállításának egyetlen célszerű módja. Láttam a címet, de nem értettem: Az egzisztencialista fenomenológia elvei. – Bízd csak magad Margóra! Mi már régóta ismerjük egymást, már akkor is ő etetett, amikor rövidnadrágban jártam.

– Jobban is bírtalak akkor – jegyezte meg Margo.

– És nem is te vagy az első, aki ezt mondja. No uzsgyi, a barátunk éhesnek látszik.

A pincérnő szó nélkül távozott. Hirtelen megértettem évődésük jellegét: nem barátok egymás közt, inkább mint egy felvágott nyelvű unokaöcs a nénikéjével.

– Köszönöm – mondtam újdonsült ismerősömnek.

– Á, hagyd csak. Néha ez a hely olyan, mint egy bunkósági verseny, de megéri a szóváltást. Szóval hová raktak?

– Tessék?

– Melyik koliba? Gólya vagy, nem?

Nagyot néztem.

– Honnan tudtad?

– A hatodik érzékem súgta. – Megkopogtatta a homlokát, aztán elnevette magát. – No meg a bőröndöd. Szóval melyikben is vagy? Remélem, nem az egyik Union-koliban. A Yard az igazi.

Ez a különbségtétel nem mondott nekem semmit.

– Valami Wigglesworth nevű helyen.

Láthatóan elégedett volt a válasszal.

– Szerencséd van, barátom. Bent leszel az események sűrűjében. Persze errefelé az esemény fogalma elég vérszegény tud lenni. Általában arra értjük, ha az emberek hajnali négykor a hajukat tépik egy feladatsor fölött. – Meglapogatta a vállam. – Csak nyugi! Eleinte mindenki el van veszve egy kissé.

– Valahogy úgy képzelem, hogy te nem voltál.

– Én különleges eset vagyok. Harvardos kölyöknek születtem. Apám a filozófia tanszéken tanít. Megmondanám, hogy ki az, de akkor úgy érezhetnéd, hogy hálából muszáj felvenned valamelyik óráját, ami, elnézést a kifejezésért, kibaszott nagy hiba lenne. Olyanok az előadásai, mint a fejlövés. – Két nap alatt másodszor fordult elő, hogy olyan valaki nyújtotta a kezét, aki a jelek szerint jobban ismerte az életemet, mint én magam. – Mindenesetre sok szerencsét! Ha kimész, fordulj balra, egysaroknyira van a kapu. A Wigglesworth jobboldalt lesz.

Azzal le is lépett. Csak akkor jutott eszembe, hogy a nevét sem kérdeztem meg. Reméltem, hogy találkozunk még, de nem túl hamar, hanem amikor már arról számolhatok be neki, hogy sikeresen beilleszkedtem új életembe. Azt is az agyamba véstem, hogy mielőbb el kell mennem fehér oxford inget és mokaszint venni; legalább a jelmezem legyen hiteles. Megérkezett a sajtburgerem és a krumplim, étvágygerjesztően csillogott a zsírtól, s mellette az ígért csokis turmix, elegáns, magas, az ötvenes éveket idéző pohárban. Több volt egyszerű ebédnél: a jövő üzenete volt. Olyan hála töltött el, hogy akár asztali áldást is mondhattam volna, és majdnem meg is tettem.

Kollégiumi élet, harvardi élet: az első hónapokban megváltozott még az időérzékem is: minden tébolyult sebességgel zajlott körülöttem. Szobatársamat Lucessinek hívták. Frank volt a keresztneve, de így soha nem szólítottam se én, se mások az ismerőseim közül. Többé-kevésbé barátoknak számítottunk, összehoztak minket a körülmények. Azt hittem, mindenki olyan lesz, mint a Burgertanyán megismert szapora beszédű, a társasági életben magabiztos, a helyi viszonyok közt arisztokratikus könnyedséggel mozgó srác, de Lucessi típusa volt a gyakoribb: bizarrul eszes, a Bronxi Természettudományi Gimnáziumban végzett, nehezen nyert volna díjat a szépségével vagy ápoltságával, és a személyisége megterhelve csupa ideges pótcselekvéssel. Nagy, elpuhult teste volt, mint egy félig kitömött plüssállatnak, nyirkos lapátkeze, amivel sosem tudott mit kezdeni, és állandóan kidülledő, ide-oda járó szeme, mint egy paranoiásnak, ahogy gyanítottam, hogy az is. Ruhatára átmenetet képezett egy kezdő könyvelőé és egy általános iskolásé között: előszeretettel hordott magas derekú skót kockás nadrágokat, drabális barna alkalmi cipőket, és a New York Yankees lógójával ékesített pólókat. Öt perce sem ismertük még egymást, amikor már megtudtam tőle, hogy maximum pontot ért el az érettségin, matek-fizika szakos diplomát szeretne, latinul és ógörögül is tud (nemcsak olvasni, hanem beszélni is), és egyszer elkapott egy hazafutásos labdát magának a nagy Reggie Jacksonnak az ütéséből. Eleinte azt gondoltam, terhemre lesz a társasága, de hamarosan megláttam az előnyeit: hozzá képest kiegyensúlyozott voltam, a valóságosnál magabiztosabbnak és vonzóbbnak érezhettem magam, és a szomszédaink szemében nagyot nőttem azzal, hogy elviselem, mintha egy sokat szellentő kutya gazdája lennék. Az első közös berúgásunk éjszakáján – épp egy héttel a beköltözésünk után, a számtalan hordós gólyabuli egyikén, melyről a vezetőség nagyvonalúan nem vett tudomást – olyan tehetetlenül és oly kitartóan hányt, hogy egész éjjel őt felügyeltem, nehogy meghaljon.

Az volt a célom, hogy biokémikus legyek, és egyből a mély vízbe ugrottam. Csupa megterhelő órát vettem föl, az egyetlen könnyebbséget a közismereti tárgyam, a művészettörténet jelentette, amihez elég volt a sötétben ücsörögni és a Máriát a kis Jézussal különféle ájtatos pózokban ábrázoló diákat nézegetni. (Az óra, mely legendás mentsvára volt a humán szakos követelményeket teljesíteni vágyó reálosoknak, a „Sötétség délben” becenevet viselte.) Bőséges ösztöndíjat kaptam, de megszoktam, hogy dolgozom, és zsebpénzt is akartam, úgyhogy heti tíz órában épphogy minimálbérért a Widener Könyvtárban osztottam vissza a könyveket a polcokra, egy rozoga kézikocsit tologatva a raktárak bonyolult labirintusrendszerében, ahová nőket nem is szívesen engedtek egyedül. Azt hittem, halálosan unalmas lesz a munka, és eleinte az is volt, de idővel megszerettem a régi papír szagát, a por ízét, az átható némaság szentélyét, melyben csak a kocsi nyikorgó kereke törte meg a csöndet, és a jóleső megdöbbenést, amikor levettem egy könyvet a polcról, kihúztam belőle a kölcsönzőkártyát, és fölfedeztem, hogy 1936 óta nem vette ki senki. Ilyenkor belém nyilallt egy kis irracionális részvét e szegény, méltánytalanul hanyagolt könyvek iránt, és gyakran elolvastam belőlük egy-két oldalt, hadd érezzék, hogy valakinek szüksége van rájuk.

Hogy boldog voltam-e? Ki ne lett volna az a helyemben? Lekötöttek az új barátok és a tanulmányaim. A könyvtárban nyugalomra leltem és kedvemre álmodozhattam. Október végén elvesztettem a szüzességem egy bulin megismert lánnyal. Mindketten elég ittasak voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, és bár mondani nem mondta – alig szóltunk egymáshoz a szokásos előkészítő rizsát és a melltartója rejtélyes konstrukciójára vonatkozó kurta diskurzust kivéve –, gyanítottam, hogy ő is szűz, és egyszerűen az a célja, hogy a lehető leggyorsabban letudja a dolgot, és felkészülten várhassa a későbbi, élvezetesebb aktusokat. Valószínűleg hasonlóan éreztem én is. Mikor vége volt, sietve leléptem a szobájából, mintha egy bűntény helyszíne lenne, és négy év alatt mindössze kétszer láttam még a lányt, mindkétszer csak messziről.

Igen, boldog voltam. Apámnak igaza volt: megtaláltam a valódi helyemet. Kéthetente egyszer kötelességtudóan hazatelefonáltam, a szüleim kontójára, de ők – egész kisvárosi, ohiói gyerekkorommal együtt – kezdtek kikopni az emlékezetemből, ahogy ébredéskor az álom. A hívások mindig ugyanúgy folytak le. Először anyámmal beszéltem, általában ő vette föl – ami azt sejttette, hogy két hete a készülék mellett vár –, aztán apámmal, akinek nyájas hangja, úgy éreztem, szándékosan emlékeztet búcsúzó rendelkezésére, s végül kettőjükkel egyszerre. Könnyen el tudtam őket képzelni: arcuk egymáshoz hajol a kagyló két oldalán, ahogy elköszönő szólamaikat belekiáltják – „szeretlek”, meg „büszke vagyok rád”, meg „jó legyél” –, miközben apám szeme vészjóslóan mered a mosogató fölötti órára, melyen a harminc centes percdíjat látja elfolyni a semmibe. Hangjuk végtelen gyengédséget ébresztett bennem, majdhogynem szánalmat, mintha én tagadtam volna ki őket, mégis mindig megkönnyebbültem, amikor a hívás véget ért, és a kagyló kattanása visszaengedett a saját világomba.

Mire kettőt pillantottam, a levelek színt váltottak, aztán lehullottak, aszott tetemük beborította az utakat, és a bomlás édeskés szagával itatta át a levegőt; a hálaadás előtti héten leesett az első hó, nyirkosan és zordan beköszöntött első New England-i telem. Úgy éreztem, ez is része az egész éven át tartó beavatássorozatnak. Nem került szóba, hogy hálaadásra hazautazzak, és Ohio úgyis túl messze volt, a szünet felét a buszon töltöttem volna, úgyhogy elfogadtam Lucessi meghívását Bronxba. Arra számítottam – mekkora ostobaság volt tőlem! –, hogy egy hollywoodi film tipikus olasz családjába csöppenek: zsúfolt lakás egy pizzéria fölött, mindenki túlüvölteni igyekszik egymást, az apja alsótrikóján fokhagymaszagú hónaljfoltok ütköznek ki, a bajszos anyja köntösben és papucsban jár, és félpercenként kezét az égre emelve „Mamma miá”-t kiált.

A valóság nem is különbözhetett volna jobban ettől. Lucessiék Riverdale-ben laktak – ami hivatalosan ugyan Bronxhoz tartozott, de a legelőkelőbb környék volt, ahol valaha jártam –, hatalmas Tudor-stílusú kőházban, amely úgy nézett ki, mintha egyenesen a vidéki Angliából orozták volna el. Se spagetti, se húsgolyó sehol, se a Madonna tiszteletére emelt házi szentély, se drámai karlengetés; a ház körülbelül olyan inspiráló volt, mint egy kripta. A hálaadási vacsorát egy fehérkötényes guatemalai szobalány szolgálta fel, és étkezés után mindenki átvonult a „dolgozószoba” nevű helyiségbe, hogy meghallgassa Wagner végeérhetetlen Ring-ciklusát a rádión. Lucessi korábban azt mondta, a családjának „a vendéglátásban van érdekeltsége” (ezért képzeltem pizzériát a házukba), de valójában az apja a Goldman Sachs étteremüzletágának volt a gazdasági igazgatója, és a Wall Street-i irodaházba akkora Lincoln Continentallal járt, mint egy tank. Tudtam, hogy Lucessinek van egy húga; azt nem említette, hogy egy valóságos mediterrán istennő, valószínűleg a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam – fejedelmi alkat, fényes fekete haj, bőre olyan tejfehér, hogy legszívesebben megittam volna, és előszeretettel sétafikált egy szál kombinéban. Ariannának hívták. Hazajött a szünetre valami virginiai bentlakásos iskolából, ahol egész nap lovagoltak, és amikor épp nem alsóneműben flangált, magazint olvasott, vajas pirítóst evett, vagy hangosan telefonált, olyankor hosszú szárú lovaglócsizmában, pengő sarkantyúban és szűk bricseszben járkált a lakásban, ami legalább annyira hatékonyan pumpálta ágyékomba a vért, mint a kombiné. Más szóval Arianna messze fölötte állt a szintemnek, ami napnál világosabb volt, mégis minden adandó alkalommal emlékeztetett rá, egyfolytában „Tom”-nak szólított, hiába javította ki a bátyja mindannyiszor, és olyan lesújtóan megvető pillantásokat lövellt felém, hogy úgy éreztem magam, mint akit jeges vízzel öntöttek nyakon.

Utolsó Riverdale-ben töltött estémen valamivel éjfél után arra ébredtem, hogy éhes vagyok. Azt mondták, tekintsem úgy a házat, „mintha otthon lennék” – nevetséges és lehetetlen, viszont tudtam, hogy nem bírok elaludni, amíg ilyen üres a gyomrom. Felhúztam egy melegítőnadrágot, és leosontam a konyhába, ahol Ariannát az asztalnál ülve találtam, flanel fürdőköpenyben, elegáns ujjaival a Cosmopolitant lapozgatta, és hibátlanul formás, buja ajkú szájába zabpelyhet kanalazott. Egy doboz Cheerios és egy négyliteres tej állt a pulton. Első reakcióm az volt, hogy megfutamodom, de már észrevette, ahogy ott állok a küszöbön, mint egy idióta.

– Nem akarlak zavarni – mondtam. – Csak bekapnék valamit.

Már vissza is fordította a tekintetét a magazinjára. Evett egy kanál zabpelyhet, és hanyagul legyintett.

– Felőlem.

Töltöttem magamnak egy tálkába a dobozból. Nem volt máshol hely, úgyhogy a lány mellé ültem az asztalhoz. Még flanelköntösben, smink nélkül és fésületlen hajjal is lenyűgözően szép volt. El sem tudtam képzelni, hogyan szóljak egy ilyen teremtéshez.

– Bámulsz – jegyezte meg, és lapozott.

Éreztem, hogy elvörösödöm.

– Nem bámultalak.

Nem válaszolt. Nem tudtam, hova nézzek, hát a zabpelyhemre meredtem. A rágás zaja fülsértően hangosnak tűnt.

– Mit olvasol? – kérdeztem végül.

Bosszúsan felsóhajtott, becsukta a lapot, és felpillantott.

– Oké, legyen. Tessék.

– Én csak beszélgetni próbáltam.

– Hát nem lehet? Na, légyszi! Láttam, hogy folyton nézel, Tim.

– Mégiscsak tudod a nevem.

– Tim vagy Tom, nem mindegy? – mondta, unottan égnek emelve a tekintetét. – Eh, rendben, essünk túl rajta.

Széthúzta a köntöse tetejét. Nem volt más rajta, csak egy fényes rózsaszín selyem melltartó. Leírhatatlan vágy vett rajtam erőt.

– Kezdjed! – nógatott.

– Mit kezdjek?

Gúnyos unottsággal méregetett.

– Ne légy már ilyen sötét, kis harvardos. Na, hadd segítsek!

Megfogta a kezem, és elég egykedvűen a bal mellére tette. Micsoda káprázatos mell volt! Először érintettem meg istennőt. A gömbölyű puhaság, melyet csipkével szegélyezett, méregdrága selyem burkolt, úgy simult a tenyerembe, mint egy barack. Éreztem, hogy Arianna gúnyt űz belőlem, de nem érdekelt. Mi fog most történni? Vajon megcsókolhatom?

Mint kiderült, nem. Miközben a gondolataimban már egy komplett szexuális kaland képe bontakozott ki, csodálatos dolgokkal, melyeket művelni fogunk, s az egész egy ziháló aktusban teljesedik majd ki a földön, Arianna egyszer csak elhúzta a kezem, és ugyanazzal a megvető gesztussal ejtette az asztalra, amellyel a szemetet dobja ki az ember.

– Na – szólt, miközben megint fellapozta a magazint –, ezt akartad? Kielégítő volt?

Elhűlve néztem rá. Lapozott egyet, aztán még egyet. Mi az ördög volt ez?

– Egyáltalán nem értelek – hebegtem.

– Persze hogy nem. – Fintorogva felpillantott. – Árulj el valamit! Minek barátkozol vele? Úgy értem, mindent egybevéve te kábé normálisnak tűnsz.

Ez valamiféle bóknak lehetett szánva. S ugyanakkor felkeltette bennem a védelmi ösztönt: hogy beszélhet így a bátyjáról? Mit képzel magáról, hogy így heccel engem?

– Szörnyű vagy – közöltem.

Undokul felkacagott.

– Egyik fülemen be, a másikon ki, kis harvardos. Most pedig, légy szíves, hagyj olvasni!

S azzal le volt zárva. Visszamentem lefeküdni, de annyira tele voltam szexuális feszültséggel, hogy alig aludtam, és reggel, még mielőtt a többiek felébredtek volna, Lucessi apja kivitt minket az állomásra a gigantikus Lincolnnal. Mikor kiszálltunk, az ilyenkor szokásos udvariasságot esetlenül visszájára fordítva ő köszönte meg nekem a látogatást, mintha ő is kissé meg volna ütközve a fiával kötött barátságomon. Kezdett összeállni a kép: Lucessi a család szégyenfoltja, zavarba ejtő, szánalomra méltó csökevény. Mélységesen megsajnáltam, de láttam a hasonlóságot is kettőnk helyzete között. Kitaszítottak voltunk mind a ketten.

Felszálltunk a vonatra. Hullafáradtnak éreztem magam, nem volt kedvem beszélgetni. Egy darabig csak a vonat zötyögését hallgattuk némán. Lucessi szólalt meg elsőként.

– Bocs az egész miatt. – Ujjával krikszkrakszokat rajzolt az ablaküvegre. – Gondolom, valami izgalmasabbra számítottál.

Nem meséltem el neki, ami történt, sem akkor, sem később. Az is igaz, hogy a haragom csillapodott, kíváncsiság lépett a helyére. A világ egészen új arcát villantotta föl előttem; tudtam eddig is, hogy létezik ilyen mértékű gazdagság, de tudni nem ugyanaz, mint egy tető alatt lakni vele. Úgy éreztem magam, mint a felfedező, aki aranyvárosra bukkan a dzsungelben.

– Ne viccelj – válaszoltam. – Jól éreztem magam.

Lucessi felsóhajtott, hátradőlt, és behunyta a szemét.

– Iszonyat hülyék tudnak lenni – mondta.

Persze a pénz kápráztatott el a leginkább. Nem csak azért, amit venni lehet rajta, bár ez is vonzott (példának ott volt Lucessi húga). Igazi bűvereje inkább az atmoszférájában rejlett. Azelőtt soha nem időztem gazdagok társaságában, de nem is éreztem a hiányát; elvégre marslakók közt se időztem. Persze a Harvardra sok gazdag gyerek járt, olyanok, akik exkluzív elitiskolában végeztek, és idétlen beceneveken szólították egymást, mint például Baki, Bömös meg Kacsa. De a mindennapokban a jómódjuk nem volt szembeszökő. Ugyanolyan lepukkant szobákban laktunk, ugyanazon dolgozatokkal küszködtünk, ugyanazt a csapnivaló kaját ettük az ebédlőben, mint egy kibuc lakói. Illetve ez volt a látszat. A Lucessinél tett látogatás felnyitotta a szemem az életünk látszólagos egyenfelszíne mögött megbúvó titkos világra, mint egy föld alatti barlangrendszerre. Lucessit kivéve nem sokat tudtam a barátaimról és csoporttársaimról. Akármilyen valószínűtlen ilyet mondani, korábban egyáltalán föl sem merült bennem, hogy valamiféle alapvető különbség lehet köztünk.

A hálaadás utáni hetekben alaposabban felmértem a környezetemet. Velem egy folyosón lakott egy fiú, akinek a San Franciscó-i polgármester volt az apja; egy lány, akit valamennyire ismertem, és erős spanyol akcentussal beszélt, állítólag egy dél-amerikai diktátor lánya volt; egyik laboratóriumi társam bizalmasan elmesélte, minden különösebb apropó nélkül, hogy a családjának nyaralója van Franciaországban. Mindez újfajta tudatossággá állt össze bennem; tisztábban láttam a saját helyemet, és ez feszélyezett; ugyanakkor szerettem volna jobban megismerni ezt a világot, feltárni szociális kódjait, és rájönni, hogyan illek bele.

Legalább ennyire kíváncsivá tett az is, hogy maga Lucessi teljesen elzárkózott mindettől. Látogatásom ideje alatt nem csinált titkot abból, hogy megveti a húgát, a szüleit, még a házat is, melyet jellegzetes lucessis stílusban „idióta kőrakásnak” aposztrofált. Próbáltam többet kihúzni belőle erről a témáról, de sehová sem jutottam; tapogatózásom inkább dühössé és ingerültté tette. Kezdtem viszont megérteni szobatársam példáján, hogy a túlzott intelligenciának ára van. Képes volt kódexnyi adatot kiszámítani anélkül, hogy bármi öröme telt volna benne. Számára a világ összefonódó rendszerek gyűjteménye volt minden értelem híján, egy csak önmaga által irányított felszíni valóság. Például a New York Yankees összes játékosának az ütőátlagát tudta fejből, de amikor megkérdeztem, ki a kedvence, arra nem volt válasza. Egyetlen érzelemre tűnt hajlamosnak, s ez mások lenézése volt, de még ezt is valamiféle gyerekes csodálkozás jellemezte, mintha unott óvodás lenne férfitestben, akit a felnőttek asztalához ültettek, és kénytelen érthetetlen párbeszédeket hallgatni ingatlanárakról meg válófélben lévő házaspárokról. Azt hiszem, ez nagyon bántotta – nem volt tudatában annak, hogy mi a problémája, csak hogy létezik –, és nihilista magányba taszította; egyszerre vetett meg és irigyelt mindenki mást, csak engem nem, mivel hasonló szemléletet tulajdonított nekem, egyszerűen azért, mert sokat voltam vele és nem gúnyoltam.

Ami a tragikus sorsát illeti: talán nem becsültem meg eléggé a barátságát. Néha azt hiszem, talán én voltam az egyetlen barátja életében. És furcsa, hogy ennyi év után is elidőznek rajta a gondolataim, holott epizódszereplője volt csak az életemnek. Valószínűleg a kényszerű tétlenség idézi fel az emlékét. Ennyi év alatt magától értetődik, hogy minden emlékre sor kerül, az elme minden fiókját van idő áttúrni. Nem ismertem jól Lucessit; nem ismerhette őt senki. Ám a megismerés kudarca nem zárja ki egy ember fontosságát az életünkben. Vajon mit gondolna most rólam? Ha valami csoda folytán életben lenne és betévedne önként vállalt börtönömbe, az elvesztett dolgok eme védett emlékhelyére, fellépdelne a márványlépcsőn lomha lucessis járásával és suta cipőjében, lötyögő nadrágjában, és lucessis verejtéktől büdös, mosatlan Yankees-logós pulcsijában elém állna, mit mondana? Látod, így szólna talán. Már te is érted, Fanning. Te is megértetted végre.

Karácsonykor hazalátogattam Ohióba. Örültem, hogy otthon lehetek, de ez a száműzött öröme volt; úgy tűnt, semmi közöm nincs már az egészhez, mintha nem hónapokat, hanem éveket töltöttem volna távol. A Harvard nem volt az otthonom, legalábbis akkor még nem, de az Ohio állambeli Mercy sem. Az otthon mint egyetlen igazi menedék gondolata is idegenné vált.

Anyám rossz bőrben volt. Sokat fogyott, és rosszabbodott a dohányzás miatti köhögése. A legkisebb erőfeszítéstől is verejték ütött ki a homlokán. Nem sokat törődtem ezzel, elfogadtam apám magyarázatát, hogy megerőltette magát az ünnepekre való készülődésben. Kötelességtudóan részt vettem az érzelgős programpontokban: fát díszítettem és pitét sütöttem, elmentem az éjféli misére (más alkalmakkor nem is jártunk templomba), a szüleim szeme láttára bontottam ki az ajándékaimat – kínos szertartás, az egykék életének megrontója –, de nem nagy kedvvel, és két nappal a tervezett idő előtt visszautaztam, arra hivatkozva, hogy vannak még vizsgáim, tanulnom kell. (Kellett is, de nem ez volt a fő ok.) Ahogy szeptemberben is, apám elvitt a pályaudvarra. A nyári eső helyett most hóban és csípős hidegben autóztunk, a nyitott ablakon beömlő meleg menetszél helyett most a műszerfal szellőzőrácsának szárított levegőjét szívtuk. Tökéletes alkalom lett volna arra, hogy valami jelentőségteljeset mondjunk egymásnak, ha bármelyikünknek eszébe jutott volna ilyesmi. Mikor a busz elindult, vissza sem néztem.

Első évem hátralévő részéről nincs sok mondanivalóm. Jó jegyeket kaptam, sőt. Noha tudtam, hogy jól teljesítettem, így is elámultam, amikor az első félévi bizonyítványomban megláttam a jelesek sorfalát, régimódi mátrixnyomtatóval a papírba vájva. Ahelyett, hogy lazítást engedélyeztem volna magamnak, megkétszereztem az igyekezetemet. Rövid ideig még barátnőm is volt, a dél-amerikai diktátor lánya. (Valójában az argentin pénzügyminiszteré.) Fogalmam sincs, mit láthatott bennem, de eszembe sem jutott ezt feszegetni. Carmen tapasztaltabb volt szexuális téren nálam, sokkal tapasztaltabb. Az a fajta nő volt, akinek – szerinte – nem barátja, hanem „szeretője” van, és önfeledt mohósággal vetette magát a testiség örömeibe. Nagy áldás volt, hogy egyszemélyes szobában lakott – gólyáknál ritkaság –, és a lenge kendők és női aromák e megszentelt zónájában megismertetett az én fogalmaim szerint valódi, felnőtt erotikával, az előételtől a desszertig végighabzsolva az egész érzéki menüt. Nem voltunk egymásba szerelmesek – ez a nemes érzelem még mindig elkerült engem, és Carment sem érdekelte –, és klasszikus szépségnek sem lehetett őt nevezni. (Nekem szabad ilyet mondanom, mert én sem voltam az.) Kissé túlsúlyos volt, és álla enyhén férfias vonala egy bokszolóéra emlékeztetett. De ruhátlanul, a szenvedély hevében, ahogy argentin ízű spanyol pajzánságokat kiáltozott, a legérzékibb teremtéssé lett a földön, s ezt százszorosára fokozta az, hogy maga is tisztában volt ezzel.

Annyira lefoglaltak e nemi kalandok – Carmennel gyakran felrohantunk a szobájába két előadás között egyórányi vad közösülésre –, a tetemes mennyiségű tananyag, meg persze a könyvtári munkaóráim – a következő aktus előtti feltöltődés ideje –, hogy Lucessivel egyre kevesebbet láttuk egymást. Mindig is sajátosan osztotta be a napját, áttanulta az éjszakát, és rövid szunyókálásokkal pótolta, de ahogy telt a szemeszter, egyre kiszámíthatatlanabbul jött-ment. Amikor Carmennél éjszakáztam, néha napokig nem is találkoztam Lucessivel. Mostanra a társaságom kibővült a Wigglesworth falain túliakkal is, főleg Carmen barátaival, akik jobban kiismerték magukat a nagyvilágban, mint én. Lucessi szemmel láthatólag rossz néven vette ezt, de ha megpróbáltam bevonni a körbe, kategorikusan elutasított. Ápolatlansága mélypontra jutott; a szobánk bűzlött a zokniktól és penészes ételmaradékokkal tarkított tálcáktól, melyeket a menzáról hozott fel, de sosem vitt vissza. Sokszor arra mentem be, hogy az ágyán ül hiányos öltözékben, magában motyog, és furcsán, idegesen gesztikulál, mintha komoly beszélgetésbe merülne egy láthatatlan partnerrel. Lefekvéskor – amikor épp úgy döntött, itt az ideje, akár a nap közepén is – olyan vastag réteg pattanásgátló krémmel kente be az arcát, mint egy pantomimes maszkja; rászokott arra, hogy a lábára rögzített gumitokba rejtett búvárkéssel aludjon. (Ezen a kelleténél kevésbé rémültem meg.)

Aggódtam érte, de nem vittem túlzásba. Egyszerűen túl sok volt a dolgom. Annak ellenére, hogy új, érdekesebb baráti köröm lett, mindig feltételeztem, hogy továbbra is lakótársak leszünk Lucessivel. Az év végén minden elsőéves részt vett a sorsolásban, amely eldöntötte, melyik harvardos épületben lakhat a következő három évben. A költözés legalább akkora társadalmi súlyú beavatási szertartás volt, mint a házasság, és két szempont érvényesült benne. Az egyik, hogy ki melyik házban szeretne lakni. Tizenkettő volt, mindegyik más hírű: az elitház, a művészház, a sportos ház, és így tovább. A legkívánatosabbak a Charles folyó mentén helyezkedtek el – elképesztően úri lakhatást nyújtottak az egyetemi tandíj áráért. A legkevésbé kívánatosak pedig a régi Radcliffe Quad épületei voltak, jó messze a Garden Streeten. A Quadba kerülni egyet jelentett a száműzetéssel; az ember a céljárat menetrendjének foglya lett, s elég kellemetlen módon, az utolsó busz jóval a bulik vége előtt indult.

A másik szempont természetesen az volt, ki kivel kerül egy szobába. Rázós hetek következtek, amíg mindenki felmérte a kapcsolati hálóját, és fontossági sorrendbe állította a barátságait. Sokszor megesett, hogy az elsőéves szobatársat lecserélték, ami legalább olyan kínos helyzetet eredményezett, mint egy válás. Fontolgattam, hogy magam is átessek ezen a beszélgetésen Lucessivel, de rájöttem, hogy nincs szívem ilyet tenni vele. Ki más lenne hajlandó vele lakni? Ki viselné el a furcsaságait, a borongós természetét, a körülötte terjengő egészségtelen aromát? Ráadásul, ha őszinte akartam lenni, engem sem hívott még senki. Úgy tűnt, Lucessi az enyém marad.

A sorsolás napjának közeledtével fölvetettem neki a témát, hogy kiderüljön, ő mit szeretne. Elmondtam, hogy én első körben a Winthrop House-szal vagy a Lowell-lel próbálkoznék. Esetleg vésztartalék lehet a Quincy. Ezek folyópartiak, de nincs olyan erősen körvonalazott társadalmi álláspontjuk, mint sok másiknak a többi közül. Egy meleg tavaszi nap délutánján zajlott ez a beszélgetés, Lucessi láthatóan csak az imént kelt fel. Az asztalánál ült rövidnadrágban és alsótrikóban, egy számológéppel babrált egész idő alatt, értelmetlen számjegyeket pötyögött be egy ceruza radíros végével. Rászáradt fehér fogkrémcsík szegélyezte a száját.

– Szóval szerinted?

Lucessi vállat vont.

– Én már beadtam a kérvényt.

Elképzelni sem tudtam, mit jelent ez.

– Hogy érted?

– Egyágyas szobát kértem a Quadban.

Pszichopata szinglik, így nevezték őket. A beilleszkedésre képtelenek menhelye; szobák azoknak, akik nem bírják a szobatársakat.

– Egész kellemes hely – folytatta. – Nyugisabb. Érted. Mindegy, már megtörtént.

Leesett az állam.

– Lucessi, hogy a francba? Jövő héten van a sorsolás! Azt hittem, együtt költözünk!

– Hát én feltételeztem, hogy te nem akarsz. Sok barátod van. Azt hittem, örülni fogsz.

– Elvileg te vagy a barátom! – Dühödten jártam fel-alá a szobában. – Most emiatt? Nem hiszem el, hogy ezt csinálod. Nézz már körül! Nézz magadra! Van bárkid rajtam kívül? És épp te csinálod ezt velem?

Iszonyú, visszaszívhatatlan szavak. Lucessi arca eltorzult, mint egy összegyűrt papírlap.

– Jézusom, bocsánat. Nem úgy értettem…

Nem hagyta, hogy befejezzem.

– Ne, igazad van. Tényleg szánalmas vagyok. Elhiheted, nem először hallom.

– Ne beszélj így magadról! – A bűntudat majd összeroppantott. Az ágyára ültem, azt akartam, hogy nézzen rám. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. Csak ideges voltam.

– Semmi baj. Hagyd. – Néhány pillanatra elhallgatott, és homlokát ráncolva meredt a számológépre. – Meséltem már neked, hogy örökbe fogadtak? Még csak nem is igazi testvérem. Legalábbis nem úgy.

Amilyen váratlan volt a témaváltás, egy pillanatig fel sem fogtam, hogy Ariannáról beszél.

– Mindenki folyton azt hiszi, pont fordítva van – folytatta. – Mert hát, atyaég, csak rá kell nézni. De nem. A szüleim valami árvaházból hoztak el. Azt hitték, nem lehet gyerekük. Mit tesz isten, tizenegy hónap múlva megszületett Miss Tökély.

Sose hallottam még ilyen keserves vallomást. Mit lehet erre mondani? És miért meséli el ezt most nekem?

– Nagyon utál, az a helyzet. Egyszerűen gyűlöl. Hallanod kéne, miket mond rólam.

– Azért biztos nem.

Reményvesztetten vonta meg a vállát.

– A többiek is. Azt hiszik, nem tudom, pedig igen. Oké, tényleg a világ lúzere vagyok. Magamtól is rájöttem. De Arianna… Te láttad… tudod, miről beszélek. Istenem, egyszerűen beleőrülök.

– A húgod egy szemét dög. Valószínűleg mindenkivel ilyen. Ne is gondolj rá!

– Áh, nem az az igazi baj. – Fölemelte tekintetét a számológépről és egyenest a szemembe nézett. – Nagyon rendes voltál velem, Tim, és hálás vagyok érte. Komolyan. Ígérd meg, hogy barátok maradunk, jó?

Megértettem, miért csinálja. Amit féltékenységnek vagy önsajnálatnak hittem, valójában sajátosan fonák nagylelkűség volt. Ahogy az apám is, Lucessi is megszakította velem a kapcsolatot, mert azt gondolta, így járok jobban. És ami a legrosszabb: tudtam, hogy jól gondolja.

– Persze – mondtam. – Megígérem.

Kezet nyújtott.

– Lehet? Csak hogy tudjam, hogy nem haragszol túlságosan.

Férfiasan kezet ráztunk, miközben egyikünk sem hitte, hogy van jelentősége.

– Akkor ennyi? – kérdeztem.

– Aha, azt hiszem.

Persze szerelmes volt belé. Noha gyakorlatilag közölte ezt velem, sokáig tartott – túl sokáig –, mire összeraktam magamban. Szerette, amit ugyanakkor gyűlölt, és tönkrement ebbe. Egy másik dolgot is elárult, anélkül, hogy kimondta volna: a legjobb úton haladt afelé, hogy az összes tárgyából elhasaljon. A lakhatás ügye tárgytalan volt számára, mert úgysem jön vissza.

Eközben számomra nyitott kérdés maradt, hogy hol fogok lakni. Úgy éreztem, elárultak, és dühös is voltam magamra, hogy ennyire félreértettem a helyzetet, de beletörődtem a sorsomba, valahogy úgy tűnt, meg is érdemlem. Mintha elvesztettem volna egy komikus székfoglaló játékot; abbamaradt a zene, én meg ott álltam, és nem láttam semmilyen kiutat. Körbekérdeztem, hogy van-e valaki, aki harmadik vagy negyedik lakótársat keres egy lakosztályba, de nem volt ilyen, és mivel nem akartam még mélyebbre ásni az ismerőseim listáján, hogy még jobban megalázzam magam, inkább nem is kérdezősködtem tovább. A folyóparti házakban nem voltak egyágyas szobák, de részt lehetett venni a sorsoláson mint „szabadúszó”, azaz várólistára tesznek a három választott háznál, és ha a nyáron kijelentkezik egy diák, én kapom a helyét. Megpályáztam a Lowellt, a Winthropot és a Quincyt, nem érdekelt, melyikbe kerülök, és vártam a híreket.

Véget ért a tanév. Carmennel különváltak az útjaink. Egyik tanárom munkát ajánlott a laborjában. A fizetség elhanyagolható összeg volt, de a felkérés megtisztelő, és legalább Cambridge-ben maradhattam a nyárra. Allstonban szobát béreltem egy nyolcvanas éveiben járó nőnél, aki harvardos diákokat fogadott a legszívesebben; eltekintve a macskakollekciójától, amely számottevő volt – sosem tudtam, pontosan mennyien vannak – és az alomtálcák átható bűzétől, a helyzet gyakorlatilag ideális volt számomra. Reggel korán mentem el, este későn értem haza, általában valamelyik olcsó étkezdében ettem Cambridge szélén, így szállásadómmal alig láttuk egymást. Az összes barátom hazament a nyárra, azt hittem, szenvedni fogok a magánytól, de nem így lett. Bágyadtnak és telítettnek éreztem magam, mint egy kiadós ebéd után, és jólesett a nyugalom. A munkám abból állt, hogy hatalmas adattömeget dolgoztam föl az egerek plazmasejtjeinek strukturális biológiájáról, és gyakorlatilag minden emberi interakció nélkül lehetett végezni. Néha napokig alig szólaltam meg.

Restellem, de azon a néma nyáron teljesen megfeledkeztem a szüleimről. Nem úgy értem, hogy nem törődtem velük. Hanem elfelejtettem, hogy léteznek. Megírtam nekik levélben, hogy hol fogok lakni és miért, de a telefonszámot nem adtam meg, mert még nem tudtam – aztán ez az egész valahogy így maradt. Én nem hívtam fel őket, ők nem tudtak felhívni engem, és ahogy telt a nyár, ez a véletlen figyelmetlenség lélektani védőburokká vált, s kitörölte őket a gondolataim közül. Nem kétséges, hogy az agyam egy rejtett zugában tisztában voltam azzal, amit csinálok, és hogy még ősz előtt beszélnem kell velük az ösztöndíjamhoz szükséges iratok ügyében; de az éber tudatosság szintjén egyszerűen nem bírtak számomra jelentőséggel.

S ekkor meghalt az anyám.

Apám levélben értesített. Hirtelen rengeteg mindent megtudtam. Egy hónappal azelőtt, hogy eljöttem volna a Harvardra, anyámnál méhrákot diagnosztizáltak. Elhalasztatta a műtétet – a teljes hasi méheltávolítást – az elutazásom utánra, hogy ne árnyékolja be vele a nagy eseményt. A műtét utáni biopszia kimutatta, hogy a rák agresszív és ritka adenoszarkóma, és a gyógyulásra nincs remény. Télre már a tüdejében és csontjaiban is voltak áttétek. Egyszerűen nem lehetett mit tenni. Végső kívánsága az volt, írta apám, hogy szeretett fiát ne hátráltassa semmi az édesanyja büszke reménységeinek beteljesítése felé tartó úton: azazhogy én éljem csak az életem, és ne tudjak semmiről. Két héttel azelőtt halt meg, a hamvait minden különösebb parádé nélkül temették el, ahogy kívánta. Nem szenvedett sokat, írta apám elég ridegen, és a másvilág felé vezető úton utolsó gondolatai felém szálltak.

Apám így zárta levelét: Valószínűleg dühös vagy rám, mindkettőnkre, amiért eltitkoltuk ezt előled. Ha valamennyire vigasztal: én azt akartam, hogy tudd, de édesanyád hallani sem akart róla. Amikor azon a napon a busz felé menet azt mondtam neked, hogy lépj túl rajtunk, ezek az ő szavai voltak, nem az enyémek, bár idővel beláttatta velem a bölcsességüket. Édesanyáddal boldogok voltunk együtt, azt hiszem, de soha egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy te voltál számára az igazi. Csak a legjobbat akarta neked, Timothy. Talán most szívesen hazajönnél, de arra biztatlak, várj még. Én jól vagyok, amennyire lehetséges, és semmi okot nem látok arra, hogy félbeszakítsd tanulmányaidat egy végső soron céltalan, fájdalmas kitérő kedvéért. Szeretlek, fiam. Remélem, hogy elhiszed, és hogy meg tudsz bocsátani – mind a kettőnknek –, és hogy amikor legközelebb találkozunk, nem édesanyád meggyászolása, hanem nagyszerű eredményeid ünneplése lesz rá az alkalom.

Az előszobában olvastam a levelet, egy jóformán idegen nő házában, lábam körül macskákkal, egy meleg augusztus eleji estén tíz órakor, tizenkilenc évesen. Amit átéltem, arra nincsenek szavaim, meg sem kísérlem megfogalmazni. Erős volt a késztetés, hogy felhívjam apámat, addig ordítsak vele, amíg ki nem szakad a torkom, és hang helyett vér ömlik a számból. S erős volt arra is a késztetés, hogy felszálljak egy buszra Ohio felé, egyenest odamenjek a házhoz, és megfojtsam az ágyában – abban az ágyban, melyen harminc évig osztozott anyámmal, s ahol feltehetőleg fogantam. De nem tettem egyiket sem. Ráeszméltem, hogy éhes vagyok. A test megköveteli, amit igényel – fontos lecke –, úgyhogy éltem az öreg hölgy kamrája nyújtotta lehetőségekkel, sajtos szendvicset csináltam száraz kenyérből, és ittam egy pohárral ugyanabból a tejből, melyet a néni csészealjakban szanaszét hagyott a házban. A tej már megromlott, mégis kiittam, és erre emlékszem a legtisztábban az egészből: a savanyú tej ízére.