HARMINCHÉT

Kate és a lányok bő egy hónapja laktak már náluk. Caleb eleinte nem bánta. Jó volt, hogy Pim együtt lehet a családdal, és a lányok imádták Theót. De ahogy múltak a hetek, Kate egyre komorabb hangulatba került. Szomorúsága úgy töltötte be a házat, ahogy a gáz betölti a teret. Kevés házimunkát végzett, sokat aludt, néha meg a bejárati lépcsőkön ücsörgött és a messzeségbe bámult.

Meddig emészti még magát?

Pim a reggelihez használt edényeket mosogatta el. Megtörölte a kezét egy konyharuhában, és komoly arccal nézett Calebre. Ő a testvérem, Caleb. Most vesztette el a férjét.

Azzal csak jól járt, gondolta ő, de nem mondta ki. Nem is kellett.

Légy vele türelemmel, Caleb.

Caleb kiment a házból. Elle és Bogár az udvaron játszott Theóval, aki már tudott négykézláb mászni. A kisfiú elképesztő sebességre volt képes; Caleb figyelmeztette a lányokat, hogy tartsák szemmel az unokaöccsüket, és ne kószáljanak el messzire a háztól.

Miközben eke elé fogta a lovakat, rémült, fájdalmas kiáltást hallott. Visszarohant az udvarra; Kate és Pim a házból rontott ki.

– Szedjétek le őket! Szedjétek le!

Elle két csupasz lábán százával rajzottak a hangyák. Caleb fölkapta a vonagló, süvöltő kislányt, és a teknőhöz szaladt vele. A vízbe merítette, és vadul söpörte le a hangyákat a gyerek lábáról, fel-le járt a keze a bőrén. Most már rajta is hangyák másztak; érezte az áramütésszerű apró harapásokat a karján, kezén, a gallérja alatt.

Elle végül elcsöndesedett, sikolyai elcsukló hüppögéssé szelídültek. Hangyatetemek sötét rétege lebegett a víz tetején. Caleb kiemelte a gyereket, és átadta Kate-nek, aki törülközőbe bugyolálta. A kislány mindkét lábát hurkás sebek csíkozták.

Odabent van gyógykenőcs, jelelte Pim.

Kate bevitte Elle-t a házba. Caleb lehúzta az ingét a fején át, és jól kirázta, csak úgy hullottak belőle a hangyák. Rajta is sok csípés volt, de messze nem annyi, mint az unokahúgán.

Hol van Theo és Bogár?, kérdezte.

A házban.

Ezen a tavaszon meggyűlt a bajuk a hangyákkal. A szomszédok szerint az időjárás miatt – a lucskos tél, száraz tavasz, korán érkező és példátlanul meleg nyár az oka. Az erdő tele volt a hangyabolyok kupacaival, némelyik egészen gigászi méretűre nőtt.

Pim aggódva nézett rá. Mit tehetünk?

Ez nem tarthat örökké. Amíg el nem múlik, tartsuk a gyerekeket bent a házban.

De nem múlt el. Másnap hemzsegett a ház körüli talaj a hangyáktól. Caleb úgy döntött, felégeti a bolyokat. Elővett egy kanna petróleumot a fészerből, és kivitte az erdő szélére. Kiválasztotta a legnagyobb halmot, mely egy méter széles és fél méter magas volt, leöntötte, rádobott egy égő gyufát, és hátrahúzódva nézte.

Fekete füst tekergőzött fölfelé, és a bolyból hangyák masszív hordái áradtak kifelé. Ugyanakkor a boly megkeményedett kérge kidülledt, mint a vulkán, és hirtelen felhasadt, akár a rothadt gyümölcs héja. Talajgöröngyök szakadtak le a halom oldalán. Caleb döbbenten szemlélte. Mi a fene van odalent? Valami óriáskolónia volt ez, több millióan lehettek a dögök, és a füst meg a tűz dühödt pánikba kergette őket.

A boly összeomlott.

Caleb óvatosan közelebb lépett. Az utolsó lángok sercegve hunytak ki. Csak egy sekély mélyedés maradt a boly után.

Pim odajött hozzá. Mi történt?

Én sem tudom.

Ott, ahol állt, még öt másik bolyt számolt meg.

Elviszem a kocsit. Maradjatok a házban.

Hova mész?, jelelte Pim.

Hozok még petróleumot.