KILENC

A kapitólium, melynek az egykori Első Texasi Befektetési Bank adott otthont – a név még mindig fel volt vésve a bejárat mészkő párkányára –, csak rövid sétára esett az iskolától. Az előcsarnok eligazító táblája felsorolta a különböző részlegeket: Lakhatási hivatal, Közegészségügy, Mezőgazdaság és kereskedelem, Nyomdászat és sokszorosítás. Sanchez irodája az első emeleten volt. Peter fölment a lépcsőn; fent újabb nyitott térbe jutott, a pult mögött egy belbiztonságis tiszt ült természetellenesen tiszta egyenruhában. Peter hirtelen zavarba jött elnyűtt munkaruhája és a hangosan zörgő szerszámokkal teli zsákja miatt.

– Segíthetek?

– Sanchez elnökhöz jöttem. Megbeszélt találkozóra.

– Neve? – A tiszt tekintete visszatért az íróasztalához, valami űrlapot töltött ki.

– Peter Jaxon.

A férfi arca kigyúlt.

– Maga Jaxon?

Peter biccentett.

– Szent Habakuk! – A férfi csak ült és félszegen bámult. Peter elszokott már ettől a reakciótól. Igaz, ritkán ismerkedett meg új emberekkel mostanában. Sőt egyáltalán nem.

– Szólna esetleg valakinek? – kérdezte végül.

– Ja, igen. – Felpattant a székből. – Egy pillanat. Megmondom nekik, hogy megjött.

Peternek nem kerülte el a figyelmét a „nekik”. Ki lesz még jelen a találkozón? Ha már itt tartunk, ő miért jött? Hiába tépelődött órákig az elnök üzenetén, tanácstalan volt. Lehet, hogy Caleb tippje a helyes, és csak vissza akarják hívni a hadseregbe. Ha igen, nem lesz hosszú tárgyalás.

– Mehetünk, Mr. Jaxon!

A tiszt elvette a szerszámos zsákot, és végigvezette Petert egy hosszú folyosón. Sanchez ajtaja nyitva állt. Az elnök felkelt az íróasztaltól, amikor Peter belépett: alacsony, szinte teljesen ősz hajú nő volt éles vonásokkal, fürkész tekintettel. Vele szemben is ült valaki, egy tüskeszakállú férfi. Ismerősnek tűnt, bár Peter nem tudta hová tenni.

– Örülök, hogy látom, Mr. Jaxon. – Sanchez megkerülte az asztalt, és a kezét nyújtotta.

– Megtiszteltetés számomra, elnök asszony.

– Kérem – mondta a nő –, szólítson Vickynek. Hadd mutassam be Ford Chase-t, a kabinetfőnökömet!

Peter most már emlékezett rá: Chase részt vett a belső vizsgálatban, amikor az Olajúton felrobbant a híd. Kellemetlen emlék volt; kapásból ellenszenvesnek találta ezt az embert már akkor is. Bizalmatlanságát csak fokozta, hogy Chase nyakkendőt viselt, a divattörténet legértelmetlenebb produktumát.

– Apgar tábornokot pedig ismeri már – tette hozzá Sanchez.

Peter megfordult; egykori parancsnoka állt fel a kanapéról. Gunnar megöregedett kissé, rövidre nyírt haja megőszült, homlokán elmélyültek a barázdák. Egyenruhája gombjai kitüremkedtek a pocakjától. Peter erős kísértést érzett, hogy tisztelegjen, de uralkodott magán, s helyette kezet fogtak.

– Gratulálok az előléptetéséhez, uram. – Egyetlen alárendeltje sem csodálkozott, amikor Apgart tábornokká nevezték ki Fleet lemondása után.

– Mindennap megbánom. Hogy van a kisfiú?

– Remekül, uram, köszönöm.

– Ha azt akarnám, hogy uramnak szólítson, nem fogadtam volna el a lemondását. Egyébként ez a másik, amit bánok. Több ellenállást kellett volna tanúsítanom.

Peter kedvelte Gunnart; megnyugtató volt a jelenléte.

– Nem sok hasznára lett volna.

Sanchez egy kis tárgyalósarokba vezette őket, ahol egy kanapé és két bőrfotel állt egy alacsony, kőlapos asztal körül, az asztalon pedig egy hosszú papírtekercs hevert. Peter most tudott először körülnézni: könyvespolc faltól falig, függöny nélküli ablak, csorba szélű íróasztal feltornyozott aktákkal. Mögötte a texasi zászló függött egy zászlórúdon, a szoba egyetlen ünnepélyes dísze. Peter az egyik fotelba ült Sanchezzel szemben. Apgar és Chase oldalt telepedett le.

– Először is, Mr. Jaxon – kezdte Sanchez –, bizonyára kíváncsi, miért kértem, hogy látogasson meg. Szívességet szeretnék kérni öntől. Hogy megértse a dolog hátterét, hadd mutassak valamit. Ford!

Chase kisimította az asztalon lévő papírtekercset, és lesúlyozta a sarkainál. Földmérési térkép volt: a közepén Kerrville helyezkedett el, jól felismerhetően föl voltak tüntetve a város falai és védvonalai. Tőle nyugatra, a Guadalupe mentén három nagy, vonalkázott területen betűjelek: LR1, LR2, LR3.

– Ha megenged nekem ennyi pátoszt: amit itt lát, az a Texasi Köztársaság jövője – mondta Sanchez.

– Az LR letelepedési régiót jelent – fűzte hozzá Chase.

– Ezek a legkézenfekvőbb területek a lakosság kiköltöztetésére, legalábbis kezdetnek. Van víz, művelésre alkalmas talaj, jó legelők. Több turnusban valósítjuk meg a költöztetést, sorsolással válogatva a távozni akarók között.

– Akik jó sokan lesznek – tette hozzá Chase.

Peter felpillantott. Mindenki az ő reakciójára várt.

– Nem tűnik lelkesnek – jegyezte meg Sanchez.

Peter kereste a szavakat.

– Azt hiszem… nem hittem benne igazán, hogy ez a nap is eljön.

– Vége a háborúnak – mondta Apgar. – Három éve nem mutatkozott egyetlen fertőzött sem. Ezért harcoltunk annyi éven át.

Sanchez előrehajolt. Volt valami lenyűgöző báj benne, valami ellenállhatatlan vonzerő. Peter hallomásból tudott már erről – állítólag fiatal korában gyönyörű volt, sorban álltak érte a kérők –, de egészen más volt személyesen tapasztalni.

– A történelem emlékezni fog önre, Peter, mindarra, amit tett.

– Nem egyedül tettem.

– Ezt is tudom. Sokan megérdemlik az elismerést. És sajnálom, ami a barátaival történt. Donadio százados nagy veszteség. Amy pedig, nos… – Néhány pillanatra elhallgatott. – Őszinte leszek önnel. Amit róla meséltek… sosem tudtam eldönteni, mennyit higgyek el belőle. Abban sem vagyok biztos, hogy most már mindent értek. Azt viszont tudom, hogy egyikünk sem lenne itt, ha Amy nem lett volna, és ha ön nem lett volna. Ön hozta el őt hozzánk. Az emberek tudják ezt. És ez teszi önt olyan fontossá. Mondhatni, nincs senki hasonló. – Tekintetét le sem vette Peter arcáról; értett ahhoz, hogy azt éreztesse a másikkal, csak ők ketten vannak a szobában. – Mondja, szeret a Lakhatási Hivatalnak dolgozni?

– Eléggé.

– És így fel tudja nevelni a fiát. Mellette lehet.

Peter érzékelte, hogy valamilyen stratégia bontakozik ki a beszélgetésből. Bólintott.

– Nekem nincsenek gyerekeim – mondta Sanchez kissé sajnálkozva. – Egyik ára a tisztségemnek. De megértem az érzéseit. Ezért előrebocsátom, hogy tiszteletben tartom a prioritásait, és amit javasolni készülök, semmiképp nem ütközik azokkal. Ön a fia mellett lesz, ahogy most is.

Peter féligazságot vélt felismerni a szavaiban. Viszont Sanchez olyan mesterien közelített a lényeghez, hogy önkéntelenül is csodálta érte.

– Hallgatom.

– Volna kedve csatlakozni az apparátusomhoz, Peter?

Olyan abszurd volt a felvetés, hogy Peter majdnem elnevette magát.

– Bocsásson meg, elnök asszony…

– Kérem – szakította félbe a nő mosolyogva –, szólítson Vickynek.

Peternek el kellett ismernie, hogy az elnök mesterien tudja fűzni a szót.

– Annyira képtelen ötlet, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Eleve nem vagyok politikus.

– Nem is kérem, hogy azzá váljon. De vezető alkat, és az emberek tudják ezt. Túl sokat ér ahhoz, hogy a kispadon üljön. A kapuk kinyitása nem pusztán a túlzsúfoltság megszüntetését jelenti, bár arra is szükség van. Ez alapvető változást jelent szinte minden téren. Sok részleten még csiszolni kell, de azt tervezem, hogy kilencven napon belül felfüggesztem a statáriumot. Az Expedíciós Egységet visszahívjuk a külső területekről, hogy az áttelepítésben segédkezzen, és átállunk a teljes egészében civil kormányzásra. Nagy fordulat az, hogy ezentúl mindenki részt vehet a döntéshozatalban… és nem lesz komplikációmentes. De elkerülhetetlen, és ez a megfelelő pillanat rá.

– Tisztelettel: nem értem, mi köze van ennek hozzám.

– Nagyon is sok, ami azt illeti. Legalábbis remélem. Az ön helyzete egyedülálló. Tiszteli a hadsereg. Szereti a lakosság, főleg az iowaiak. De ez csak két pillér a háromból. A harmadik a feketepiac. A sefteseknek ez aranybánya lesz. Tifty Lamont ugyan meghalt, de az ön egykori ismeretsége vele bejárást biztosít a főnökséghez. Szóba sem kerül, hogy felszámoljuk őket, nem is sikerülne. A bűnözés az élet része, kellemetlen, de letagadhatatlan része. Ön ismeri Dunk Witherst, igaz?

Peter bólintott.

– Találkoztam már vele.

– Több volt egyszerű találkozásnál, ha az értesüléseim helytállóak. Hallottam a ketrecről. Nagy mutatvány volt.

Peter és Tifty megismerkedésére célzott. Tifty San Antoniótól északra fekvő föld alatti komplexumában történt, ahol katartikus népmulatságok céljára a kereskedővezérek kézitusát vívtak a fertőzöttekkel, a többiek meg fogadásokat kötöttek rájuk. Dunk ment be először a ketrecbe, és viszonylag könnyen elbánt egy holdkórossal; utána jött Peter, aki egy igazi drakkal szállt szembe, hogy ezzel vegye rá Tiftyt az iowai küldetésre.

– Akkor az tűnt helyesnek.

Sanchez elmosolyodott.

– Éppen erről beszélek. Ön olyan ember, aki megteszi, amit meg kell tenni. Ami Dunkot illeti, feleannyira sem eszes, mint Lamont volt, pedig jó lenne. Lamonttal egyszerű alkut kötöttünk. Olyan jó állapotú katonai felszerelés volt a birtokában, amilyet sok éve nem láttunk. Nélküle nem tudtuk volna fölfegyverezni a hadsereget. Tartsa kordában a legveszélyesebb elemeket, mondtuk neki, szállítsa a fegyvereket és muníciót, és békén hagyjuk. Ő belátta ennek az észszerűségét, de tartok tőle, hogy Dunk nem fogja. Az az ember színtiszta opportunista, és van benne egy jó adag elvetemültség.

– Akkor miért nem dugják rács mögé?

Sanchez vállat vont.

– Megtehetnénk, és lehet, hogy az lesz a vége. Apgar tábornok szerint fogdossuk össze mindet, foglaljuk el a bunkert és a játéktermeket, és vessünk véget az egésznek. De azonnal akadna valaki, aki a helyére pályázna, még mielőtt megszáradna az aktáján a tinta, és akkor ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Kereslet és kínálat kérdése ez. Kereslet mindig van, de a kérdés az, hogy ki szállítja majd az árut? A kártyaasztalokat, a nyalatot, a prostituáltakat? Nem örülök neki, de szívesebben számolok egy ismert tényezővel, és jelenleg Dunk az.

– Szóval azt akarja, hogy tárgyaljak vele.

– Igen, ha eljön az ideje. Fontos, hogy rövid pórázon tartsuk a sefteseket. Ahogy az is, hogy az átmeneti időszakban teljes mértékben bírjuk a katonaság és a civil lakosság támogatását. Ön az egyetlen, akinek mindhárom csoportnál respektje van. Hiszen valószínűleg megkaphatná az én állásomat is, ha akarná, nem mintha akár csak a legnagyobb ellenségemnek is kívánnám.

Peternek az a nyugtalanító érzése támadt, mintha máris beleegyezett volna valamibe. Apgarra nézett, akinek az arckifejezése azt jelezte: Higgye el, én is jártam ebben a cipőben.

– Mit kér tőlem egész pontosan?

– Egyelőre különleges tanácsadónak szeretném kinevezni. Ha úgy tetszik, közvetítőnek az érdekelt felek közt. Később kitalálhatunk rá egy pontosabb elnevezést. Mindenesetre az első sorba szeretném állítani, ahol mindenki látja. Az ön hangja legyen az első, amelyet az emberek meghallanak. És megígérem, hogy mindennap hazaér vacsorára a fiához.

Erős volt a kísértés: vége lenne a kalapálásnak a tikkasztó napsütésben. De ugyanakkor fáradt is volt. Elszivárgott belőle a szükséges energia. Eleget tett már, most csak nyugodt, egyszerű életre vágyott. Iskolába vinni a fiát, becsületes munkával tölteni a napot, ágyba fektetni a gyereket este, és nyolc édes órát tölteni egy egész más helyen – az egyetlen helyen, ahol valaha is boldog volt.

– Nem.

Sanchez meghökkent; nem szokott hozzá, hogy ilyen kurtán visszautasítsák.

– Nem?

– Ennyi. Ez a válaszom.

– Remélem, hogy tudok olyat mondani, amivel meggyőzhetem.

– Hízelgő a felkérés, de valaki másra kell bíznia ezt a feladatot. Sajnálom.

Úgy tűnt, Sanchez nem haragszik, csak csodálkozik.

– Értem. – Visszatért arcára a lefegyverző mosoly. – Mindenesetre meg kellett kérdeznem.

Felállt, s utána a többiek is. Most Peteren volt a sor, hogy csodálkozzon; rájött, hogy hevesebb ellenállásra számított. Az ajtónál az elnök kezet rázott vele búcsúzóul.

– Köszönöm, hogy időt szánt rám, Peter. Az ajánlat továbbra is áll, és remélem, hogy átgondolja. Sok jót tehetne. Megígéri, hogy gondolkozik rajta?

Abból nem lehet baj, ha ennyit megígér.

– Úgy lesz.

– Apgar tábornok kikíséri.

S ezzel véget ért a megbeszélés. Kissé el volt képedve, és ahogy egy ajtó becsukódásakor mindenki, ő is azon töprengett, vajon helyesen döntött vagy sem.

– Peter, még valami – szólt utána Sanchez.

Visszafordult az ajtóból. Az elnök már ismét az asztalánál állt.

– El is felejtettem megkérdezni. Hány éves a fia?

Ártalmatlan kérdésnek tűnt.

– Tízéves.

– És Caleb a neve, ugye?

Peter biccentett.

– Csodálatos életkor. Előtte az egész élet. Ha belegondol, valójában éppen a gyerekekért dolgozunk, nem igaz? Mi már rég nem leszünk, de a következő hónapokban hozott döntéseink határozzák meg, milyen világban élik le ők az életüket. – Elmosolyodott. – Nos, érdemes elgondolkodni rajta, Mr. Jaxon. Még egyszer köszönöm, hogy eljött!

Peter kiment Gunnar után az ajtón. A folyosó felénél járva hallotta, hogy a tábornok magában kuncog.

– Ügyes a nő, mi?

– Az – helyeselt Peter. – Piszokul ügyes.