HATVANNYOLC

1730: három óra múlva lemegy a nap. Egyelőre Peter mindent megtett, amit csak lehetett. Ami a kialvatlanságot illeti, már átjutott a holtponton, de szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. A ház felé menet Jock jutott az eszébe. Nem érzett különösebb rokonszenvet iránta; éretlen, ellenszenves kölyök volt annak idején, és kis híján Peter halálát okozta. Valószínűleg pazarlás volt odaadni neki a puskát. De Peter fordulópontnak tekintette azt a napot a tetőn, és hitt a második esélyekben.

A testőrségnek hűlt helye volt.

Peter fölrohant a lépcsőn, és berontott a házba.

– Amy! – kiáltotta.

Csönd, majd a válasz:

– Itt vagyok bent.

Az ágyon ült, kezét összefonta az ölében.

– Jól vagy? – kérdezte Peter.

Amy fölnézett. Elváltozott az arca; mélabúsan mosolygott rá. Különös csönd telepedett a szobára, a hang hiányánál is mélyebb, súlyosabb csönd.

– Igen. Jól. – Megpaskolta a matracot. – Gyere, ülj ide mellém!

Peter elhelyezkedett az ágyon.

– Mi az? Mi a baj?

Amy megfogta a kezét, nem nézett rá. Peter érezte, hogy valamilyen bejelentésre készül.

– Amikor a vízben voltam, egy másik helyen jártam – kezdte. – Legalábbis a fejemben. Nem biztos, hogy jól el tudom magyarázni. Olyan boldog voltam ott!

Peter rájött, miről beszél.

– A tanyán.

Találkozott a tekintetük.

– Én is jártam ott. – Furcsamód meg sem lepődött; a szavak csak arra vártak, hogy kimondja őket.

– Zongoráztam.

– Igen.

– És együtt voltunk.

– Igen. Együtt. Csak mi ketten.

Milyen jó kimondani! Tudni, hogy mégsem egyedül éli meg az álmait, van bennük valami valóságos, noha nem tudhatta, mi ez a valóság, csak azt, hogy létezik. Ahogy ő is. Amy is. A tanya, és az ottani boldogságuk létezik.

– Megkérdezted reggel, hogy miért mentem oda hozzád Iowában – mondta Amy. – Nem mondtam neked igazat. Legalábbis nem a teljes igazságot.

Peter várta a folytatást.

– Amikor átváltozol, egyvalamit megtartasz, egyetlen emléket. Ami a legkedvesebb volt a szívednek. Egész életedből csak egyet. – Fölpillantott. – Én téged akartalak megtartani.

Sírt, de csak egy kicsit: apró, fényes cseppek tapadtak a szempillái végére, mint levelekre a harmat.

– Peter, megteszel a kedvemért valamit?

Bólintott.

– Csókolj meg, kérlek!

Megcsókolta. Beleolvadt a lány világába; lelassult, megállt az idő, komótosan keringett körülöttük, mint a mólót fürösztő hullámok. Peter végtelen nyugalmat érzett. Elméje a magasban szárnyalt. Két helyen volt egyszerre, ebben a világban és a másikban: a tanya világában, az időn túl, ahol csak ketten lakoztak és senki más.

Szétváltak. Centiméterekre volt egymástól az orruk. Amy a tenyerébe fogta Peter arcát, mélyen a szemébe nézett.

– Bocsáss meg, Peter!

Furcsa megjegyzés. Amy tekintete még áthatóbb lett.

– Tudom, mire készülsz – mondta. – Nem élnéd túl.

Valami elpattant Peter tudatában. Minden erő kiszállt a testéből. Szólni próbált, de nem tudott.

– Fáradt vagy – mondta Amy.

Esés közben elkapta.

Amy az ágyra fektette Petert. Az utcai szobában lehúzta magáról a ruhát, és fölvette a Greer által szerzett öltözéket: vastag, zsebes vászonnadrágot, bőrcsizmát, drapp, letépett ujjú inget az Expedíciós Egység jelvényével a vállán. Meleg emberi szaguk volt – munka és élet szaga. Akárkié is volt ez a holmi, kis termetűnek kellett lennie; szinte tökéletesen passzolt a méret. A hátsó tornácon mélyen aludtak a katonák, akár a csecsemők; arcuk alá dugták a kezüket, számukra a világ minden gondja megszűnt létezni. Amy óvatosan elvette az egyiknek a pisztolyát, és a gerince mellett a nadrágja derekába csúsztatta.

Mélységes csönd ülte meg az utcát, mindenki rejtőzködött, készült a rohamra. A városközpont felé menet a katonák fölfigyeltek Amyre, de nem szólította meg senki; máshol járt az eszük, mit számított egyetlen nő? A fogdát kívülről nem őrizték. Amy elszánt léptekkel az ajtóhoz ment és benyitott.

Három férfit látott. A pult mögül fölpillantott az ügyeletes tiszt.

– Segíthetek, katona?

Kattant a zár: Alicia fölemelte a tekintetét. Amy?

– Szervusz, húgom.

Alicia mögéje nézett, de nem látott senkit; Amy egyedül jött.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte.

Amy lecsatolta róla a béklyókat. Átadta neki a védőszemüveget.

– Útközben elmagyarázom.

A külső szobában a földön aludtak az őrök. Greer útmutatását követve Amy és Alicia mellékutcákban és szemetes sikátorokban haladt a piros lámpás negyed felé. Kisvártatva szemük elé tárult a déli falszakasz. Amy belépett egy kis házba, vagy inkább viskóba. Még bútorok sem voltak benne. A nagyszobában félrehúzott egy kopott szőnyeget, mely alatt csapóajtó nyílt, s alatta létra vezetett lefelé. A seftesek egyik rejtekhelye, magyarázta Amy, bár Alicia enélkül is rájött. Hűvös, nyirkos, rothadó gyümölcs szagát árasztó pincébe jutottak.

– Ott – mutatta Amy.

Az italos üvegekkel megrakott polcokat elhúzva föltárult egy alagút. A túlsó végén újabb létrára bukkantak, melynek tetejénél, három méter magasan fém csapóajtó volt a betonba ágyazva. Amy elforgatta a kereket, és fölnyomta az ajtót.

A városon kívül találták magukat, száz méterre a faltól, a fák között. Katona és egy másik ló ki volt kötve, önfeledten legeltek. Mikor Alicia kimászott a nyíláson, Katona fölemelte a fejét: Á, hát itt vagy. Már kezdtem aggódni.

Alicia kardja és fegyverszíjai a nyereghez voltak erősítve. Fölcsatolta a tőröket, míg Amy betakarta a csapóajtót száraz ágakkal.

– Neked kéne Katona hátára ülni – mondta Alicia, s közben a kardot is nyújtotta felé.

Amy elgondolkozott.

– Rendben – válaszolta.

Átvetette a kardot a hátán és fölkapaszkodott a nyeregbe. Alicia a második ló, egy sötét pej csődör hátára ült; fiatal, szilaj állatnak látszott. Késő délután volt, fehéren tűzött a nap.

Ellovagoltak.

Most más volt az álom a tanyáról. Peter az ágyában feküdt. A szoba megtelt holdfénnyel, szinte izzottak a falak. Hideg volt Peter alatt a lepedő; ez a hidegség ébresztette föl. Úgy érezte, régóta alszik.

Amy oldalán üres volt az ágy.

A nevét kiáltotta. Hangja erőtlenül hatott, beitta a sötétség. Fölkelt és az ablakhoz ment. Amy a kertben állt, háttal a háznak. Ez a póz jelent valamit; Peter szívét elöntötte a pánik. Amy elindult – elsétált a háztól, tőle és az életüktől, a holdfényes tájban sötét alakja egyre kisebb lett. Peter nem tudott sem moccanni, sem kiáltani. Úgy érezte, kiszakad a lelke a testéből. Ne hagyj el, Amy…

Fölriadt; zakatolt a szíve, teste verejtékben fürdött. Kiélesedett a kép: Apgar állt fölötte.

– Elnök úr, történt valami.

Be sem kellett fejeznie. Peter egyből tudta. Amy eltűnt.