NÉGY

MEXIKÓI-ÖBÖL
A Galveston-szigettől
huszonkét tengeri mérföldre
dél-délkeletre

0430 volt: Michael Fisher arra ébredt, hogy eső csepereg az arcára.

Ülő helyzetbe tornázta magát a vitorlás hátsó falának dőlve. Csillagok nem látszottak, de keletre egy vékony sávnyi iszapszínű hajnali fény választotta el a horizontot a felhőktől. A levegő egyelőre meg sem rezdült, de Michael már a szagáról felismerte a vihar közeledtét.

Kioldotta a sortját, csípőjét a tat fölé nyomta, és bőséges, jólesően hosszú vizeletsugarat eresztett az Öböl vizébe. Nem volt különösebben éhes, mivel leszoktatta róla a testét, hogy az éhséggel törődjön, de azért leszaladt a kajütbe, és vízben feloldott egy adag fehérjeport, majd hat torokdagasztó nyeléssel megitta. Ha nem téved, márpedig nem szokott, izgalmas reggelnek néz elébe; jobb lesz nem éhgyomorra megbirkózni vele.

Mire az első villám felmetszette a láthatárt, már kint volt a fedélzeten. Tizenöt másodperc múlva megérkezett a mennydörgés hosszú, zengő moraja is, mintha egy mogorva isten a torkát köszörülné. A levegő mozgása is megélénkült, hirtelen széllökésekkel közeledett a vihar. Michael kiiktatta az automata kormányzást, és megmarkolta a kormányrudat, miközben leszakadt az eső: forró, ezer tűként szurkáló trópusi zivatar, amely egy másodperc alatt bőrig áztatta. Michael nem törődött túl sokat az időjárással. Az is csak olyan, amilyen, és ha épp ez a vihar lesz a veszte, hát ez lesz; végül is nem lehet mondani, hogy nem számíthatott rá.

Komolyan? Egyedül? Ezen az izén? Normális vagy? Néha a kedvesség, az őszinte aggódás hangján szólt a kérdés; még vadidegenek is megpróbálták lebeszélni a vállalkozásról. De gyakoribb volt, hogy a kérdező már eleve leírta őt. Ha a tenger nem végez vele, majd a blokád fog – az úszó robbanótöltetek, amelyek állítólag az egész földrészt körbeveszik. Kinek jut eszébe így kísérteni a sorsot? Főleg most, amikor egy szál fertőzött sem mutatkozott, mióta is, lassan három éve? Egy egész kontinens már nem is elég az ilyen nyughatatlan vándornépségnek?

Jogos, jogos, de nem minden döntést a logika diktál; sok minden az ösztönökön múlik. Michaelnak pedig azt súgták az ösztönei, hogy a blokád nem létezik, és nem is létezett soha. Felmutatta középső ujját a történelemnek, az emberiség százévnyi rettegésének (Én ugyan nem, kizárt dolog, menj csak egyedül). Vagy pedig orosz rulettet játszott. Ami a családja múltjából ítélve nem is állt olyan távol tőle.

Szülei öngyilkosságára nem szívesen gondolt, de persze úgysem kerülhette el. Agya egy szegletében folyamatosan peregtek annak a reggelnek a képkockái. Szülei szürke, üres arca, a nyakuk körül megfeszülő kötelek. Az a halk nyikorgó hang. Testük megnyúlt formája, visszavonhatatlan, renyhe élettelensége. Sötét lábujjaik, ahol meggyűlt a vér. Michael első reakciója a teljes értetlenség volt: jó fél percig csak bámulta a holttesteket, próbálta felfogni a tényeket, melyek összefüggéstelen szósorozatként úsztak tizenegy éves elméjében (mama, papa, lóg, kötél, pajta, halál), mielőtt az elsöprő, fehéren izzó iszonyat előretaszította, hogy odarontson és szülei lábát a karjába fogva felfelé nyomja őket, Sara nevét sikoltozva, hogy jöjjön és segítsen. Órák óta halottak voltak; felesleges volt minden igyekezet. De meg kellett próbálni. Az élet, azóta megtanulta, sokszor annyiból áll, hogy a helyrehozhatatlan dolgokat próbáljuk helyrehozni.

Így került hát a tengerre, ebbe a társtalan bolyongásba. Mostanra mintegy az otthonává lett. Hajóját Nautilusnak nevezte el. Egy könyvben olvasta a nevet, hosszú évekkel azelőtt, amikor még Apróság volt a Szentélyben: Nemo kapitány volt a címe, régi, gyűrött, megsárgult könyv, széteső lapokkal; borítóján különös, páncélos jármű látszott, egyszerre hajó és víz alatti tank, óriási egyszemű tengeri szörny tapadókorongos csápjai közé gabalyodva. A történet részletei már rég kihullottak az emlékezetéből, de a kép megmaradt benne, a retinájára égett; amikor kétévi tervezés, kivitelezés és persze sötétben tapogatózás után eljutott oda, hogy már csak el kellett keresztelnie a járművét, a Nautilus név magától értetődőnek tűnt. Mintha mindig is későbbi felhasználásra tárolta volna az agyában.

Tizenegy méter a tattól az orrárbóc hegyéig, merülése 180 centi, egy fő- és egy orrvitorlával, árbóccsúcshoz kötött forstággal és kicsi kajüttel (bár Michael szinte mindig a fedélzeten aludt). A San Luis-szoros közelében találta egy hajóépítő telepen, még mindig bakra helyezve állt a raktárban. A poliészter gyantából való hajótest sértetlen maradt, de a többin kifogott az idő: a fedélzet elkorhadt, a vitorlák szétfeslettek, minden fém alkatrész használhatatlanra kopott. Azaz épp megfelelt Michael Fishernek, a Világítás és Áram főmérnökének, később első osztályú szerelőnek. Egy hónapon belül ki is lépett az olajfinomítótól, és beváltotta öt év alatt összegyűlt fizetési csekkjeit, hogy megvásárolja a szükséges szerszámokat, és felfogadjon embereket, akik elhoznak mindent San Luisba. Komolyan? Egyedül? Ezen az izén? Normális vagy? Igen, mondta nekik Michael, miközben kiterítette tervrajzát az asztalon. Komolyan.

A sors iróniája, hogy miután annyi éven át a régi világ parazsát fújkálta, próbálta a hátramaradt gépekkel újraéleszteni a civilizációt, végül épp a legősibb meghajtás igézte meg. Fúj a szél, a levegő hátraáramlik a vitorla élén, vákuum keletkezik, amelyet a hajó folyamatosan kitölteni igyekszik. Minden útján kicsivel tovább maradt, kicsivel messzebbre merészkedett, kicsivel vakmerőbbé vált. Eleinte a partok mentén vitorlázott, hogy ráérezzen a dologra. Északra, majd keletre követte a partvonalat, egészen az olajjal szennyezett New Orleans lehangoló, nyúlós, folyóhordta vegyi bűzfelhőjéig. Délre eljutott a Padre-sziget hosszú, kristályfehér homoksávjaihoz. Ahogy magabiztosabb lett, egyre tágabb köröket írt le. Időnként az emberi civilizáció törmelékeire bukkant – rozsdás roncshalmokra a zátonyok mentén, műanyag hulladékok úszó szigeteire, kiszivattyúzott, sűrű salakrétegen ülő olajfúró tornyokra –, de hamar maga mögött hagyta ezeket, ahogy egyre beljebb kormányozta hajóját az óceán szívébe. Megsötétült a víz színe; szédítő mélységet rejtett a felszín. Michael megcélozta a napot szextánsával, kis darab ceruzacsonkkal számította ki az útvonalat. Egy nap ráeszmélt, hogy hajója vagy ezerötszáz méternyi víztömeg tetején himbálózik.

A vihar reggelén negyvenkét napja volt kint a tengeren. Úgy tervezte, hogy délre elér Freeportba, ott feltölti a készleteit, pihen úgy egy hetet – tényleg muszáj volt már felszednie magára néhány kilót –, és újból nekivág az óceánnak. Persze Lore-ral számolni kell, ami mindig kínos helyzet. Szóba fog állni vele egyáltalán? Vagy csak messziről méregeti villámló tekintettel? Megragadja a nadrágszíját és a laktanyába rángatja egy órányi dühödt szexre, amit Michael a legjobb szándéka ellenére sem képes visszautasítani? Sosem tudta előre, melyik várható, és hogy melyiktől lesz nagyobb bűntudata: vagy ő az a seggfej, aki összetöri a lány szívét, vagy a képmutató alak, aki az ágyába bújik. Mert azt az egyet nem tudta szavakba önteni, hogy Lore semmit nem tehetett az egészről: nem miatta volt a Nautilus, sem az egyedüllét iránti vágya, és az sem, hogy bármennyire is megérdemelné, Michael nem tudja viszonozni a szerelmét.

Mint oly sokszor, most is arra a reggelre kalandoztak a gondolatai, amikor utoljára látta Aliciát – amikor bármelyikük utoljára látta Michael tudomása szerint. Miért épp őt választotta? Alicia eljött hozzá a kórházba egy nappal azelőtt, hogy Sara és a többiek a Hazából visszamentek Kerrville-be. Michael nem tudta, hány óra lehet; aludt, és arra ébredt, hogy a lány az ágya mellett ül. Volt rajta valami… furcsa. Az arckifejezésében. Michael megérezte, hogy már egy ideje ott lehetett, nézte, ahogy alszik.

„Lish?”

Alicia elmosolyodott.

„Helló, Michael.”

Aztán csönd, még legalább fél percig. Semmi Hogy vagy?, meg Elég röhejes ez a gipsz, Páka, vagy bármi csípős megjegyzés az ezerféléből, amikkel kiskoruk óta piszkálták egymást.

„Megtennél nekem egy szívességet?”

„Aha.”

De a gondolatmenet annyiban maradt. Alicia levette róla a tekintetét, aztán ismét ránézett.

„Régi barátság a miénk, mi?”

„Az”, mondta Michael, „abszolút, persze.”

„Mindig olyan fene okos voltál, tudod? Emlékszel arra… mikor is lehetett… nem tudom, kicsik voltunk. Talán ott volt Peter, meg Sara is. Egyik éjjel kilopóztunk a Falhoz, te meg előadást tartottál, esküszöm, egy komplett előadást arról, hogyan működnek a lámpák, a turbinák meg az akkumulátorok meg minden. Tudod, hogy én meg egész addig azt hittem, hogy a lámpák maguktól kapcsolódnak fel? Komolyan. Atyaisten, de hülyének éreztem magam.”

Michael zavartan vállat vont.

„Felvágós kölyök lehettem.”

„Nem kell mentegetőzni. Már akkor arra gondoltam: ez a gyerek tényleg tud valamit. Egy nap, amikor szükségünk lesz rá, ő fog kihúzni minket a csávából.”

Michael nem tudta, mit mondjon. Soha nem látott még senkit ilyen elveszettnek, ilyen letörtnek.

„Mit akartál kérni tőlem, Lish?”

„Kérni?”

„Azt mondtad, kérnél egy szívességet.”

A lány a homlokát ráncolta, mintha érthetetlennek találná a kérdést.

„Tényleg, azt mondtam volna?”

„Lish, jól vagy?”

Alicia felállt a székről. Michael már épp szólni készült, bár maga sem tudta, mit akar mondani, amikor a lány lehajolt, kisimította Michael haját az arcából, és a fiú végtelen megdöbbenésére homlokon csókolta.

„Vigyázz magadra, Michael! Megteszed a kedvemért? Szükség lesz rád itt.”

„Miért? Te elmész?”

„Csak ígérd meg.”

Ez volt az a pillanat, amikor cserben hagyta őt. Három év telt el, és még mindig újra és újra átélte, mintha az idő csuklana. Azt a pillanatot, amikor Alicia közölte vele, hogy örökre elmegy, és ő nem mondta ki azt az egy dolgot, ami visszatartotta volna. Van valaki, aki szeret, Lish. Én szeretlek. Én, Michael. Szeretlek, mindig szerettelek, mindig szeretni foglak. De a szavak elakadtak valahol a szája és az agya között, és a pillanat elmúlt.

„Jó.”

„Akkor jó”, mondta Alicia. És elment.

De most itt a vihar, a negyvenkettedik nap reggelén: Michael a gondolataiba merült, figyelme elkalandozott – észlelte, de nem igazán fogta fel a tenger növekvő zordságát, az ég feketeségét, a szél felgyűlt dühét. Váratlanul csapott le, fülhasogató dörgéssel és egy masszív, lucskos széllökéssel, amely úgy kapta oldalba a hajót, mint egy pofon, és alaposan megbillentette. Húha, gondolta Michael, míg felkapaszkodott a fargerendára. Aztakurva. A vitorlát már nem reffelhette be; nem volt más választása, szembe kellett mennie a szélviharral. Megfeszítette a fővitorla kötelét, és a szél felé kormányozta a hajót. Ömlött a fedélzetre a víz – tajtékozva csapott át a hajóorrnál, az égből is sűrű esőfüggöny szakadt rá. A levegő szikrázott az elektromosságtól. Michael a foga közé szorította a főárbóc kötelét, olyan feszesre húzta, ahogy csak bírta, és lefogta a csigában.

Oké, gondolta. Legalább hagytál előtte pisálni egyet. Lássuk, mire mész, te rohadék!

Azzal belesiklott a viharba.

Hat óra elteltével diadalittasan bukkant elő. A szélvihar elvonult, tiszta kék eget hagyott maga után. Michaelnak fogalma sem volt, hol lehet; messze letért az útvonaláról. Egyet tehetett csak: nyugat felé halad, és kiköt, ahol kiköt.

Két óra múlva hosszú, szürke homoksáv jelent meg a horizonton. A dagály hátán közelített felé. A Galveston-sziget volt: elárulta a régi tengeri védőgát romja. Magasan járt a nap, kedvező volt a szél. Forduljon délnek, Freeport felé – ahol az otthon várja, vacsora, rendes ágy, meg a többi –, vagy csináljon valami mást? A délelőtt izgalmai után az előbbi kilátás nyomasztóan banálisnak tűnt, nem lett volna méltó befejezése a napnak.

Úgy döntött, felderíti a houstoni hajózócsatornát. Éjszakára lehorgonyozhat ott, és majd reggel továbbmegy Freeportba. Szemügyre vette a térképet. Keskeny öböl ékelődött a sziget északi vége és a Bolívar-félsziget közé; a túlsó oldalon pedig a Galvestoni-öböl helyezkedett el, egy többé-kevésbé kerek, bő harminc kilométer széles medence, melynek északkeleti csücske mély, hajógyárak és vegyi üzemek romjaival szegélyezett torkolatba vezetett.

Hátszéllel haladva jutott be az öbölbe. A nyílt tenger barnás hullámverésével ellentétben itt tiszta, szinte áttetsző volt a víz, zöldes árnyalatú. Michael még halakat is látott, sötéten cikázó árnyakat a felszín alatt. A partvonalat helyenként óriási hulladékhalmok csúfították el, de máshol szépen ki volt takarítva.

Mire a torkolathoz ért, szürkülni kezdett a délután. Valami hatalmas tárgy sötétlett a csatornában. Ahogy Michael közeledett felé, egyre kivehetőbbé vált: hatalmas hajó volt, lehetett száz méter hosszú is. A csatornán átívelő függőhíd két pillére között vesztegelt. Michael közelebb kormányozta a Nautilust. A nagy hajó kissé balra dőlt, elöl megsüllyedt, óriási hajócsavarjai kilátszottak a víz alól. Vajon megfeneklett? Hogy került ide? Valószínűleg ugyanúgy, ahogy ő, a Bolívar-szoroson át sodródott ide az árapállyal. Tatján rozsdaverte felirat hirdette a hajó nevét és honi kikötőjét:

BERGENSFJORD

NORVÉGIA, OSLO

A Nautilust a közelebbi pillérhez navigálta. Igen, ott egy létra. Kikötötte a hajót, leeresztette a vitorlákat, aztán lement a kajütbe egy feszítővasért, egy hajólámpáért, szerszámokért, és két tekercs százméteres, erős kötélért. Mindent bepakolt egy hátizsákba, visszament a fedélzetre, mély levegőt vett, hogy lehiggadjon, aztán mászni kezdett felfelé a pilléren.

Volt egy kis tériszonya. Nem sok minden billentette ki a nyugalmából, kivéve ezt. A finomítóban gyakran hozta úgy az élet, hogy a magasban kellett dolgoznia – amikor hámba szíjazva kaparta a rozsdát a tornyokról –, és idővel bátrabban állt hozzá, legalábbis a brigádja előtt. De az efféle hozzáedződésnek is megvan a határa. A pillér betonjába ágyazott acélfokok közelebbről már egyáltalán nem tűntek olyan robusztusnak, mint lentről. Némelyik fokot alig tartotta valami a helyén. Mire Michael a létra tetejére ért, a szíve a torkában kalapált. Hanyatt feküdt a függőhídra, kifújta magát, aztán lekukucskált a perem mellett. Lehetett vagy negyvenöt méter a fedélzetig. Uramisten.

A korláthoz kötözte a kötelet, ledobta, és nézte, ahogy lehullik. A lábával irányítja majd a manővert, miközben ereszkedik lefelé, ez a trükkje a dolognak. Megragadta a kötelet, hátradőlt a perem fölött, nagyot nyelt, és ellökte magát.

Fél másodpercig azt hitte, élete legnagyobb hibáját követte el. Micsoda hülye ötlet volt! Úgy fog a fedélzetre zuhanni, mint egy darab kő. De aztán a lába megtalálta a kötelet és szorosan köré kulcsolódott. Egyik kezét a másik alá téve araszolt lefelé.

Teherhajónak nézte a járművet. A tathoz ment, ahol nyitott fémlépcső vezetett a kormányosfülkéhez. A lépcső tetején vastag ajtó állta el az utat, melynek kilincse makacsul ellenállt a rángatásnak. Fogta a feszítővasat, lepattintotta vele a kilincset, és bedugta egy csavarhúzó hegyét a zárba. Egy kis babrálás és rugókattogás után, a feszítővassal rásegítve kitárult az ajtó.

Könnyfakasztó ammóniás bűz terjengett odabent – ezt a levegőt egy évszázada nem lélegezte be senki. A csatornára néző széles üvegablak alatt volt a hajó műszerfala: kapcsolók, tárcsák, sík kijelzők, billentyűzetek. A műszerfal előtti három magas támlás szék egyikében egy holttest ült. Az idő penészes rongyokba csomagolt barna aszalvánnyá zsugorította. Katonai jellegű, háromsávos vállrojt díszítette az ingét. Tiszt volt, gondolta Michael, talán maga a kapitány. Egyértelműen látszott a halál oka: a koponyáján ütött lyuk – akkora csak, mint Michael kisujjának a hegye – mutatta, hol hatolt be a golyó. A földön a férfi kinyújtott keze mellett egy revolver hevert.

Michael további holttesteket talált a fedélközben. Majdnem mind az ágyában feküdt. Nem sokáig nézte őket, csak számolta; összesen negyvenkettőt talált. Öngyilkosok lettek? A testek rendezett elhelyezkedése erre utalt, de a módszert nem lehetett megállapítani. Michael látott már ilyesmit, de ennyi halottat egy helyen még soha.

Lejjebb haladva a hajó gyomrába, olyan kabinra bukkant, ami különbözött a többitől, nem egy-két ágy állt benne, hanem sok – keskeny, a rekeszfalhoz rögzített emeletes priccsek sorai, melyeket középen keskeny folyosó választott el egymástól. A legénységi szállás lenne? Sok ágy üres volt; csak nyolc holttestet számolt össze, közte kettő meztelent, akik összefonódó tagokkal feküdtek egy alsó ágyon.

Itt nagyobb volt a rendetlenség, mint a hajó többi részén. Enyészetnek indult ruhadarabok és más holmik terítették be a padlót. Sok fekhely mellett föl volt díszítve a fal megkopott fényképekkel, vallási ábrázolásokkal, képeslapokkal. Michael óvatosan lefejtette az egyik fotót, és a lámpához tartotta. Sötét hajú nő mosolygott a kamerába, csecsemőt tartva az ölében.

Valami megragadta Michael tekintetét.

Nagy, selyemvékony papírlap volt a rekeszfalra ragasztva, tetején díszes betűkkel a felirat: INTERNATIONAL HERALD TRIBUNE. Michael leválasztotta a ragasztószalagot a falról, és a papírt az ágyra terítette.

VESZÉLYBEN AZ EMBERISÉG

Fokozódik a válság, világszerte emelkedik a halottak száma

A halálos vírus minden földrészre átterjedt

Milliók menekülnek a fertőzés elől, túlterheltek a kikötők és határátkelők

Káosz az elsötétült nagyvárosokban, Európa nagy területein megszűnt az áram

Róma (Associated Press), május 13. – Kedd estére szinte megsemmisítő méreteket öltött a káosz a Földön, a „húsvéti vírus”-ként ismert kór tovább pusztítja a bolygó lakosságát.

Habár a kór rohamos terjedése miatt nehéz felbecsülni a halottak számát, az ENSZ egészségügyi szakértői szerint százmilliós nagyságrendről lehet szó.

A vírus, amely a két évvel ezelőtti, Észak-Amerikát megtizedelő kórokozó levegőben terjedő variánsa, Közép-Ázsia kaukázusi régiójában jelent meg mindössze ötvenkilenc nappal ezelőtt. A szakértők mindent megtesznek a vírus forrásának azonosításáért és a hatékony ellenszer, illetve kezelés kidolgozásáért.

– Pillanatnyilag csak annyit mondhatunk, hogy rendkívül ellenálló és halálos kórokozóval állunk szemben – jelentette ki Madeline Duplessis, az Egészségügyi Világszervezet Végrehajtó Testületének elnöke. – A halálozási ráta közel jár a száz százalékhoz.

Az észak-amerikai törzzsel ellentétben a húsvéti vírus nemcsak közvetlen érintkezéssel terjed, hanem porszemekhez és mikroszkopikus méretű nyálcseppekhez tapadva nagy távolságokra is eljut, ezért sok egészségügyi szakértő hasonlítja az 1918-as spanyolnátha járványhoz, amely legalább ötvenmillió áldozatot szedett világszerte. Az utazási tilalom alig lassította a terjedést, ahogy a nyilvános helyeken való gyülekezés megakadályozására tett kísérletek sem értek el eredményt.

– Félő, hogy hamarosan kicsúszik a kezünkből az irányítás – mondta Vincenzo Monti olasz egészségügyi miniszter részletes sajtótájékoztatóján, melyet a hallgatóság folyamatos köhögése kísért. – Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen fontos, hogy mindenki maradjon otthon. Gyerekeket, felnőtteket, időseket egyaránt veszélyeztet ez a szörnyű járvány. A túlélés egyetlen módja a megfertőződés elkerülése.

A tüdőn keresztül támadó húsvéti vírus rendkívül gyorsan legyengíti a szervezet védekezőképességét, a légző- és az emésztőrendszert támadja meg. A betegség korai fázisának tünetei a zavartság, láz, fejfájás, köhögés és hirtelen jelentkező hányásrohamok. Ahogy a kórokozó megtelepszik, masszív belső vérzés következik be, amely általában 36 órán belül halált okoz, sőt egyes esetekben akár két órán belül végez egészséges felnőttekkel. Ritkán, de előfordul az is, hogy az áldozatokon az észak-amerikai vírustörzs transzformatív hatásai mutatkoznak, többek között az agresszió mértékének markáns növekedése, de arról nincsenek adatok, hogy az érintett személyek túlélték-e a 36 órás periódust.

– A jelek szerint ez az esetek kis százalékában következik be – közölte Duplessis az újságírókkal. – Jelenleg nem tudjuk a választ arra, hogy miért különbözik ezeknél a betegeknél a kór lefolyása.

Az Egészségügyi Világszervezet szakértői úgy vélik, hogy a betegség hajón vagy repülőgépen jutott ki Észak-Amerikából az ENSZ által két éve, júniusban kivetett karantén dacára. Egyes ornitológusok szerint a kórokozó forrásai madarak is lehetnek, összefüggést feltételezve a számos vándorló énekesmadárfajt érintő tömeges pusztulással, melyet közvetlenül a kór kitörése előtt észleltek az Urál hegység déli részén.

– Mindent megvizsgálunk – jelentette ki Duplessis. – Minden követ meg fogunk mozgatni.

Egy további elmélet szerint a járvány terroristák műve. Javier Cabrera, az Interpol főtitkára, korábban az Egyesült Államok belbiztonsági minisztere, a Londonba emigrált amerikai kormány tagja a sajtótalálgatásokra reagálva elmondta: – Tudomásunk szerint mind ez ideig egyetlen csoport vagy személy sem vállalt felelősséget a történtekért, bár a nyomozás most is folyik. – Cabrera kijelentette: a 190 tagállamot egyesítő nemzetközi rendőrszervezetnek nem áll rendelkezésére olyan bizonyíték, amely arra utalna, hogy bármely terrorszervezet vagy terrorizmust támogató ország ilyen vírus létrehozására volna képes.

– A számtalan nehézség dacára folytatjuk a globális együttműködést a rendfenntartó erőkkel és a hírszerző ügynökségekkel – nyilatkozta Cabrera. – Ez a világméretű válsághelyzet világméretű összefogást kíván. Biztosíthatom önöket, hogy amennyiben hitelt érdemlő bizonyíték merül fel arra nézve, hogy a járvány mesterséges eredetű, a tettesek az igazságszolgáltatás elé kerülnek.

Mióta a Föld nagy részén gyakorlatilag hadiállapotot hirdettek ki, több száz városban törtek ki zavargások: a jelentések szerint véres összecsapásokra került sor többek közt Rio de Janeiro, Isztambul, Athén, Koppenhága, Prága, Johannesburg és Bangkok utcáin. Az erőszakhullámra reagálva az ENSZ válságkonferenciát hívott össze hágai központjában, ahonnan arra intették a világ nemzeteit, hogy rendfenntartó szerveik törekedjenek önmérsékletre a halált okozó erőszak bevetésében.

– Ha az emberiség egymás ellen fordul, az a lehető legrosszabb, ami most történhet – fogalmazott Ahn Yoon-Dae ENSZ-főtitkár írásos közleményében. – E sötét napokban legyen vezérlő csillagunk az, ami közös bennünk: emberi mivoltunk.

Európa-szerte áramkimaradások hátráltatják a segélyakciókat, és növelik a káoszt. Kedd éjszakára a világítás nélkül maradt területek Dániától egészen Dél-Franciaországig és Észak-Olaszországig húzódnak. Hasonló problémák léptek fel az ázsiai szubkontinensen, Japánban és Nyugat-Ausztráliában is.

A mobil- és vezetékes hálózatok úgyszintén károsodtak, sok várost és községet teljesen elvágva a külvilágtól. Moszkvában a vízhiányt és az erős szelet okolják az akadálytalanul pusztító tűzvészért, amely hamuvá porlasztotta a várost, és ezrek halálát okozta.

– Oda az egész város – mondta egy szemtanú. – Moszkva megszűnt létezni.

Egyre többet hallani tömeges öngyilkosságokról és úgynevezett „halálszektákról”. Hétfő reggel a zürichi rendőrség a gyanús szagról érkező bejelentéseket kivizsgálva több mint 2500 holttestet – köztük gyermekeket és csecsemőket – talált egy raktárépületben. A rendőrség szerint a csoport szekobarbitált, egy rendkívül erős barbiturátot használt, mely gyümölcsízű italporral keverve halálos koktélt eredményezett. Habár az áldozatok többsége feltehetően önként vette magához a szert, néhány holttestet megkötözött végtagokkal találtak a helyszínen.

Franz Schatz zürichi rendőrkapitány „leírhatatlan borzalomként” jellemezte a látványt a sajtó képviselőinek.

– El sem tudom képzelni azt a kétségbeesést, amely arra késztette ezeket az embereket, hogy végezzenek nemcsak magukkal, hanem a gyermekeikkel is – nyilatkozta Schatz.

A példátlan válság hatására világszerte hatalmas tömegek gyülekeznek lelki vigaszt keresve a vallási épületekben és kegyhelyeken. Mekkába, az iszlám legszentebb városába milliók sereglettek a szenvedéseiket tetéző élelmiszer- és vízhiány ellenére. Rómában II. Kornél pápa, aki sok szemtanú beszámolója szerint betegnek látszott, a pápai rezidencia erkélyéről szólt a hívőkhöz kedd este, arra intve őket, hogy „életüket bízzák a mindenható és irgalmas Istenre”.

Míg a városban zúgtak a harangok, az egyházfő így beszélt: – Ha az az Isten akarata, hogy ezek az emberiség végórái legyenek, megbékélve és belenyugvással a szívünkben lépjünk mennybéli atyánk színe elé. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok a kétségbeesés, mert a mi Urunk az élő és szerető Isten, akinek irgalmas kezében pihen minden gyermeke az idők kezdete óta s az idők végezetéig.

Az egészségügyi szakemberek attól tartanak, hogy a halálozások nagy száma miatt temetetlenül maradt holttestek felgyorsítják a fertőzés terjedését. Sok európai településen, ahol a hatóságok nem tudnak lépést tartani a helyzettel, nyitott tömegsírokban helyezik el a tetemeket. Máshol tömeges tengeri temetésekre kerül sor, a halottakat tehervagonokban szállítják a partvidékre.

A kockázatok ellenére sok gyászoló hozzátartozó személyesen intézkedik szerettei végtisztességéről, bármely szabad földterületet felhasználva. Így történt a világ más nagyvárosaihoz hasonlóan Párizsban is, ahol a híres Bois de Boulogne, Európa legendás közparkja ma több ezer sírnak ad helyet.

– Ez volt az utolsó dolog, amit a családomért tehettem – mondta Gerard Bonnaire (36) felesége és kisfia frissen ásott sírja fölött. Az asszonyt és a gyermeket hat óra különbséggel vitte el a kór. Bonnaire, aki a Világbank tisztségviselőjeként mutatkozott be, hiába próbálta értesíteni a hatóságokat, így végül szomszédai segítségét kérte a holttestek elszállításához és a sír megásásához, melyet családi fényképekkel és fia dédelgetett játékával, egy plüsspapagájjal jelölt meg.

– Már csak abban bízhatok, hogy hamarosan velük leszek – mondta Bonnaire. – Mi más reményünk maradt? Mi más vár ránk, mint a halál?

Beletelt egy másodpercbe, mire Michael ráeszmélt, hogy a lap végére ért. Zsibbadtnak érezte minden tagját, szinte súlytalannak. Fölemelte tekintetét a papírról és körülnézett a kabinban, mintha arra várna, hogy valaki megnyugtassa: téved, hazugság az egész. De nem volt ott senki, csak holttestek és a Bergensfjord óriási, nyikorgó tömege.

Uramisten, gondolta.

Egyedül vagyunk.