HATVAN

0530: Peter Apgarral állt a pallón, nézte a világosodó eget. Egy órával pirkadat előtt elvonult a horda – némán húzódott vissza a hatalmas sereg, ahogy a partról visszacsapódó hullám olvad bele a tenger tömegébe. Csak a letiport föld széles sávja maradt utánuk, s mögötte a letöredezett kukoricatáblák.

– Azt hiszem, ma éjjelre ennyi volt – állapította meg Apgar.

Gondterhelt és lemondó hangon beszélt. Némán várakoztak, mindketten a gondolataikba merültek. Eltelt néhány perc, majd felbőgött a sziréna – mint egy hatalmas sóhaj, hangja kirobbant és szétterült a völgy fölött, majd elhalt. A két férfi a rettegő emberekre gondolt, akik most előbújnak az alagsorokból és óvóhelyekről, szekrényekből és ágyak alól. Öregek, szomszédok, gyermekes családok néznek egymásra tágra nyílt szemmel, elcsigázva: Vége már? Biztonságban vagyunk?

– Aludnia kellene – jegyezte meg Apgar.

– Magának is.

De egyikük sem mozdult. Peter gyomra üres volt és égett – már nem is emlékezett, mikor evett utoljára –, teste többi része pedig elzsibbadt, szinte súlytalannak érződött. Arca megfeszült, húzódott, mintha a bőre papírból lenne. A test szükségletei kérlelhetetlenek: ha eljön a világvége, akkor is kell vizelni.

– Tudja – mondta Apgar, és a markába ásított –, lehet, hogy Chase fején találta a szöget. Hagyjuk az egészet a gyerekekre.

– Érdekes ötlet.

– Tényleg lelőtte volna Donadiót?

Ez a kérdés gyötörte Petert is egész éjjel.

– Nem tudom.

– Mindenesetre ne eméssze magát miatta. Engem nem zavart volna. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Viszont Donadiónak egyvalamiben igaza volt. Még ha vissza is tudjuk verni a támadásokat, csak néhány éjszakára elegendő üzemanyagunk van a világításhoz.

Peter a falhoz lépett. Szürke volt a reggel, fénye közönyös és bágyadt: a helyzethez illő.

– Hagytam, hogy védtelenül maradjanak.

– Mindannyian hagytuk.

– Nem, ez az én saram. Nem lett volna szabad megnyitni a kaput!

– Mi más választása volt? Nem lehet az embereket örökre bezárni.

– Ne próbáljon meg fölmenteni.

– Én csak a realitásokra mutatok rá. Ha valakit hibáztatni akar, hibáztassa Vickyt. Vagy akár engem. A községek létrehozása eldöntött tény volt jóval a maga belépése előtt.

– Én ültem abban a székben, Gunnar. Meg tudtam volna akadályozni.

– És forradalmat kapott volna a nyakába. Miután a drakok eltűntek, a kitelepülés volt az egyetlen út. Már az is kész csoda, hogy olyan sokáig kézben bírtuk tartani a helyzetet.

Akárhogy is győzködte Gunnar, Peter tudta az igazat. Elbizakodott volt, elhitette magával, hogy a veszély a múlté – vége a háborúnak, a fertőzötteknek, a régi rendnek –, és most kétszázezer ember nincs többé.

Henneman és Chase dübögött feléjük a pallón. Chase úgy nézett ki, mint aki egy híd alatt éjszakázott, de Hennemannak, aki mindig adott a megjelenésére, valahogy sikerült úgy átvészelnie az éjszakát, hogy most is mintha skatulyából húzták volna ki.

– Mi a parancs, tábornok? – kérdezte az ezredes.

Nem engedhették meg maguknak, hogy lazítsanak a védelmen, de az embereknek pihenniük kellett. Apgar négyórás váltásra osztotta be őket: egyharmaduk a falakon legyen, egyharmaduk a védvonal mentén járőrözzön, egyharmaduk aludjon.

– És most? – kérdezte Chase, miután Henneman távozott.

De Peter már nem figyelt; egy ötlet motoszkált az agyában. Valami régi sugallat a múltból.

– Elnök úr?

Peter a két férfi felé fordult.

– Gunnar, hol vannak a gyenge pontjaink? A kaput leszámítva.

Apgar elgondolkodott.

– A falak erősek. A gát gyakorlatilag bevehetetlen.

– Tehát a kapu a probléma.

– Úgy hiszem.

Vajon működne? Elképzelhető.

– Megbeszélést tartunk az irodámban – mondta Peter. – Két óra múlva.

– Nyissa ki az ajtót.

A tiszt elforgatta a kulcsot a zárban; Peter belépett. Alicia a cella padlóján ült. Karja és lába össze volt láncolva elöl; egy harmadik lánc a falból kiálló súlyos vaskarikához kötötte a kezét. Vastag szövet takarta az ablakot, hogy tompítsa a fényt.

– Épp ideje volt – mondta Alicia csúfondárosan. – Már azt hittem, elfeledkeztél rólam.

– Kopogok, ha végeztem – mondta Peter az őrnek.

Az őr magukra hagyta őket. Peter leült a priccsre Aliciával szemben. Egy néma pillanatig méregették egymást a fizikai távolságnál jóval szélesebb szakadék két oldaláról.

– Hogy vagy? – kérdezte Peter.

– Á, megvagyok. – Flegmán vállat vont. – A fejlövéshez képest eszményien. Egy pillanatra rám hoztad a frászt.

– Dühös voltam. És vagyok.

– Igen, érzékeltem. – Alaposan szemügyre vette Peter arcát. – Most, hogy alkalmam van rendesen rád nézni, meg kell mondanom, jól tartod magad. Jól állnak a deres fürtök.

Peter halványan elmosolyodott.

– Te pedig pont ugyanúgy nézel ki.

Alicia körbepillantott a parányi lyukban.

– És tényleg te vagy itt a góré? Elnök meg minden?

– Minden jel szerint.

– És milyen?

– Az elmúlt két nap nem volt a legjobb buli.

Ezek a fanyar szóváltások, a párbeszédek tánca egy csak kettejük által hallott dal ritmusára: mi tagadás, ezek hiányoztak Peternek.

– Lehetetlen helyzetbe hoztál, Lish. Az esti belépőd jó nagy vihart kavart.

– Nem valami jól időzítettem.

– A kormányzat árulóként tekint rád.

Alicia fölnézett.

– És mit gondol Peter Jaxon?

– Sokáig távol voltál. Amy úgy véli, hogy a mi oldalunkon állsz, de nem ő itt a döntéshozó.

– A ti oldalatokon állok, Peter. De ez nem változtat a helyzeten. Végül így is, úgy is át kell engedned Amyt. Fanninget nem győzheted le.

– Látod, épp itt van a bökkenő. Soha nem hallottalak így beszélni semmiről.

– Ez most más. Fanning más. Kezdettől fogva ő irányított mindent. Csak azért tudtuk megölni a Tizenketteket, mert ő hagyta. Mi csak bábuk vagyunk a kezében.

– Akkor most miért bízol a szavában?

– Talán nem voltam elég világos. Nem bízom.

– „Megvigasztalt. Törődött veled.” Vagy rosszul emlékszem?

– Igaz is volt, Peter. De ez nem ugyanaz.

– Ennél meggyőzőbb is lehetnél.

– Miért? Csak hogy higgy nekem? Én úgy látom, úgysincs más választásod.

– Kivel beszélek most? Veled vagy Fanninggel?

Alicia szeme dühösen villant; Peter szavai érzékenyen érintették.

– Esküt tettem, Peter. Mint te, mint Apgar, mint mindenki, aki a falon volt tegnap este. Azért maradtam Fanninggel, mert azt hittem, békén hagyja Kerrville-t. Igen, jó volt hozzám. Nem is állítottam, hogy nem. Hiszed vagy sem, igazából még sajnálom is a pasast, amíg eszembe nem jut, hogy ki ő.

– Miért, ki ő?

– Az ellenség.

Hazudik? Ebben a pillanatban mindegy is volt; Peter kezére játszott már a puszta tény is, hogy Alicia meg akarta győzni.

– Mondd el, hogy mivel állunk szemben, hány drak gyülekezik a város körül!

– Azt hiszem, annyi, ahányat tegnap láttál.

– Más szóval Fanning haderejének többi része New Yorkban van. Tartalékolja őket.

Alicia bólintott.

– Nem követtek ide, ha erre gondolsz. A többi a város alagútjaiban van.

– És tényleg nem tudod, mit akar Amytől?

– Ha tudnám, elmondanám. Fanninget megérteni kilátástalan vállalkozás. Bonyolult személyiség, Peter. Húsz évig voltam mellette, és sosem sikerült teljesen kiismernem. Többnyire egyszerűen csak szomorúnak tűnik. Nem szereti, hogy az lett, ami, de valamiféle igazságtételt lát benne. Vagy legalábbis azt akar látni benne.

Peter összeráncolta a homlokát.

– Ez nem világos.

Alicia hallgatott egy pillanatig, összeszedte a gondolatait.

– A pályaudvaron van egy óra. Valamikor régen Fanningnek ott lett volna találkozója egy nővel. – Fölpillantott. – Hosszú történet. Elmesélhetem az egészet, de órákig tartana.

– Akkor foglald össze röviden.

– A nőt Liznek hívták. Jonas Lear felesége volt.

Peter meghökkent.

– Igen, engem is meglepett. Ők mind ismerték egymást. Fanning szerette, mióta ismerte. Amikor Liz feleségül ment Learhez, Fanning kvázi lemondott róla, de nem egészen. Aztán Liz megbetegedett. Haldoklott valami rákban. Kiderült, hogy ő is szereti Fanninget, és mindig szerette. Úgy volt, hogy megszöknek, az utolsó hónapokat együtt töltik. Hallanod kéne, ahogy Fanning elmeséli, Peter. Az embernek megszakad a szíve. Az óránál találkoztak volna, de Liz nem jött el. Meghalt az odaúton, de Fanning ezt nem tudta; azt hitte, meggondolta magát. Aznap éjjel lerészegedett egy bárban, és hazament egy nővel. Idegen volt, nem ismerős. És megölte.

– Vagyis egy gyilkos.

Alicia kissé megütődött ezen.

– Hát, inkább baleset volt, abból ítélve, ahogy elmondta. Félig eszét vesztette, azt hitte, gyakorlatilag vége az életének. A nő kést rántott, dulakodtak, a nő a késre zuhant.

– Vagyis Fanning halálraítélt volt, mint a Tizenkettek.

– Nem, megúszta. Igazából eléggé megviselte az egész. Zűrös természet volt, de nem hidegvérű gyilkos, legalábbis akkor még nem. Később aztán elment Dél-Amerikába Learrel, és onnan származott a vírus. Amit Lear évek óta keresett; azt hitte, megmentheti vele a feleségét, bár addigra ez már elvesztette a jelentőségét. Fanning szerint a pasas totál rögeszmés volt.

– Ott kapta el Fanning a vírust?

Alicia bólintott.

– Fanning sztorijából ítélve véletlenül, bár ő Leart tekinti felelősnek érte. Miután megfertőződött, Lear visszahozta Coloradóba. Még mindig abban reménykedett, hogy általános gyógymódnak használhatja a vírust, de beavatkozott a katonaság. Ők fegyvert akartak csinálni belőle, valamiféle emberfeletti képességű katonákat akartak kitenyészteni. Emiatt vonták be a tizenkét halálraítéltet.

Peter eltöprengett. Aztán formát öltött benne a gondolat:

– Na és Amy? Őt miért csinálta a hadsereg?

– Nem a hadsereg; az Lear műve volt. Egy másik fajta vírust használt, amelyik nem Fanning vírusából származott. Amy ezért más, mint a többiek. És mert annyira fiatal volt. Szerintem Lear érezhette, hogy az egész dolog rosszul sült el, és jóvá akarta tenni.

– Sajátos módszert választott.

– Mint mondtam, Fanning véleménye szerint a pasas nem volt komplett. Mindenesetre Fanning úgy érzi, Amy az igazi ellenfél. A Tizenkettek elpusztítása próbatétel volt, nem minket akart próbára tenni, mert nekünk semmi esélyünk nem volt ellenük. Hanem Amyt. Nem is értem, miért nem gondoltam erre akkor, amikor egy helyre terelte az összeset. Soha nem kedvelte őket valami nagyon, és akkor enyhén fogalmaztam. Egy rakás pszichopata volt, hogy őt idézzem.

– Miért, ő nem az?

Alicia vállat vont.

– Nézőpont kérdése. Ha úgy érted, hogy nem tud különbséget tenni jó és rossz között, akkor azt kell mondanom, nem az. Sőt elég felkészült a témában. Ez benne a legfurcsább, ezt nem értettem soha igazán. A drakoknak alapesetben minden mindegy… azok csak zabálógépek. Fanning viszont a világon mindenen tépelődik. Talán Michael tudná tartani vele a lépést, de nekem sose sikerült. Olyan érzés vele beszélgetni, mintha egy ló vonszolna magával.

– És miért tette próbára Amyt? Mit akart kideríteni?

Alicia elfordította a tekintetét, aztán így felelt:

– Szerintem azt akarta megtudni, hogy tényleg más-e, mint a többi. Nem hiszem, hogy meg akarja ölni. Az túl egyszerű lenne. Ha tippelnem kell, azt mondanám, az egész a Lear iránti érzéseiből táplálkozik. Fanning gyűlölte őt. De tényleg szívből gyűlölte. És nem csak azért, amit Lear tett vele. Ennél mélyebben gyökereznek az érzései. Lear azért hozta létre Amyt, hogy jóvátegye, amit elrontott. Talán Fanning ezt nem bírja annyiban hagyni. Mint mondtam, többnyire egyszerűen boldogtalannak látszik. Ott ül a pályaudvaron, és az órát bámulja, mintha az idő megállt volna neki akkor, amikor Liz nem jött el.

Peter várta a folytatást, de úgy látszott, Alicia a történet végére ért.

– Tegnap este embernek nevezted.

Alicia bólintott.

– Legalábbis úgy néz ki, bár van néhány eltérő vonása. Érzékeny a fényre, sokkal inkább, mint én. Soha nem alszik, vagy majdnem soha. Melegen szereti a vacsoráját. És – hüvelyk- és mutatóujjával megérintette a metszőfogait – ilyenjei vannak.

Peter összevonta a szemöldökét.

– Tépőfogai?

Bólintás.

– Csak ez a kettő.

– Mindig ilyen volt?

– Ami azt illeti, nem. Eleinte pont olyan volt, mint a többi. De történt vele valami, egy baleset. Elmerült egy bányatóban. Ez a kezdeti időszakban volt, csak pár nappal azután, hogy kiszabadult a NOÉ-laborból. Mi nem tudunk úszni; Fanning egyenest a tófenékre süllyedt. Mikor magához tért, a parton feküdt, és úgy nézett ki, mint most. – Elhallgatott, összeszűkült a szeme, mintha hirtelen felötlött volna benne egy gondolat. – Ez történt Amyvel is?

– Valami ilyesmi.

– De nem fogod elárulni nekem.

Peter nem reagált erre.

– A víz vissza tudná változtatni a Sokaságát?

– Fanning szerint nem, csak őt.

Peter fölkelt a priccsről. Kissé megszédült; tényleg ideje ledőlnie pihenni, legalább néhány percre. De fontosnak tartotta, hogy Alicia előtt ne mutassa, milyen kimerült – régi beidegződés volt ez, az Őrségben töltött napjaikból való, amikor mindig megpróbálták egymást lepipálni. Nekem sikerült, lássuk, mit tudsz!

– Bocs a láncok miatt.

Alicia fölemelte összekötött csuklóját, és közönyösen nézte, mintha nem is az ő keze lenne, hanem valaki másé. Vállat vont, és visszaejtette az ölébe.

– Ugyan! Tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztalak.

– Szükséged van valamire? Ételre, italra?

– Mostanában elég sajátos az étrendem.

Peter megértette.

– Meglátom, mit tehetek.

Hallgattak egy pillanatig; emésztették a helyzet kínosságát.

– Tudom, hogy nem akaródzik hinned nekem – mondta Alicia. – Mi tagadás, én se hinném el. De az igazat mondtam.

Peter nem válaszolt.

– Barátok voltunk, Peter! Éveken át te voltál az egyetlen, akire számíthattam. Mindig kiálltunk egymásért.

– Igen, úgy volt.

– Csak nyugtass meg, hogy ez még mindig jelent valamit.

Peter ránézett, és fölidéződött benne annak az éjszakának az emléke, amikor elbúcsúztak egymástól a coloradói helyőrségnél sok-sok évvel ezelőtt – mielőtt Peter föllovagolt Amyvel a hegyre. Milyen fiatalok voltak akkor! A laktanya előtt álltak, jeges szél mart beléjük, és Peter szenvedélyesen szerette Aliciát, ahogy még soha senkit – sem a szüleit, sem Nénit, de még a bátyját, Theót sem: senkit. Nem úgy szerette, ahogy férfi a nőt, vagy testvér a testvért; szikárabb érzés volt, a lényegig lecsupaszított szeretet, megnevezhetetlen, szubatomi szintű kötés kettejük között. Peter nem emlékezett már, hogy mit mondtak akkor egymásnak; csak az emlék lenyomata maradt meg, mint hóban a lábnyomok. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor még úgy tűnt, az élet lényege és célja megérthető – elég fiatal volt még ahhoz, hogy ezt lehetségesnek higgye –, és az emlék frissen megőrizte az érzelmeket, mintha nem telt volna el három évtized a fagyos óra óta, amikor Alicia bátorsága jelentette a fényt és a menedéket. Peter pislogott, gondolatai visszatértek a jelenbe; elhessegette az emléket, csak a szívére nehezedő szomorúság maradt. Kétszázezer lélek elveszett, és a történtek Alicia köré összpontosultak.

– Igen – válaszolta. – Jelent. De sajnos nem változtat semmin.

Háromszor megdöngette az ajtót. Elfordult a zár, fölbukkant az őr.

– Ne légy idióta, Peter! Fanning pontosan olyan, amilyennek mondom. Nem tudom, mit tervezel, de rossz ötlet!

– Köszönöm – szólt Peter az őrhöz. – Végeztem.

A falhoz rögzített lánc megcsörrent, ahogy Alicia megrángatta.

– Bassza meg, hallgass rám! Semmi értelme harcolni vele!

De ezek a szavak jóformán el sem értek Peter füléhez; már elindult kifelé a folyosón.