TÍZ

Michael három dolgot vitt magával a zsákban. Az egyik az újság volt. A második egy levél.

A kapitány egyenruhájának mellényzsebében találta. Nem volt címzés a borítékon; a férfi nem is akarta elküldeni. Az alig egyoldalas levél angolul íródott.

Drága fiam,

Tudom, hogy mi ketten soha nem fogunk találkozni. Hajónk üzemanyaga hamarosan elfogy, s vele együtt utolsó reményünk a menedék elérésére. Tegnap este a legénység és az utasok szavaztak. Egyhangú volt az eredmény. A szomjanhalás olyan vég, amelyet senki sem kíván magának. A mai lesz az utolsó esténk ezen a földön. Acélkoporsónkat az áramlatok sodorják majd, amíg a mindenható Isten a mélybe nem süllyeszt minket.

Nyilvánvalóan semmi reményem rá, hogy utolsó szavaim eljutnak hozzád. Csak azért imádkozhatom, hogy téged és édesanyádat kíméljen meg a katasztrófa, s éljétek túl valahogy. Mi vár énrám? A Szent Korán azt mondja: „Allahé az Egek és a Föld Láthatatlan titka. Az Óra bekövetkezésének elrendelése nem tart tovább, mint egy szempillantás, vagy annyi se. Mert bizony, Allah Mindenre Képes.”^[1] Hiszem, hogy mind az Övéi vagyunk és Őhozzá térünk meg. Mindazok ellenére, amik történtek, töretlen a hitem, hogy halhatatlan lelkem az Ő kezébe kerül, és hogy amikor végre találkozunk, a paradicsomban leszek.

Utolsó percemben rád gondolok. Barak Allahu fik.

Szerető apád,

Nabil

Michael ezeken a szavakon tépelődve járta a seftes negyed utcáit. Hozzá volt szokva az elhagyatottság és pusztulás képéhez; járt már romvárosokban, ahol ezrével hevertek a csontvázak. De soha ezelőtt nem szóltak hozzá ilyen közvetlen módon a halottak. A kapitányi kabinban megtalálta a férfi útlevelét. Teljes neve Nabil Haddad volt. Hollandiában, egy Utrecht nevű városban született 1971-ben. Michael nem talált a kabinban további bizonyítékot a gyerekről – sem fényképeket, sem más leveleket –, de a vészhelyzet esetén értesítendő személy neve a kapitány útlevelében egy londoni címen lakó nő volt, Astrid Keeble. Talán a fiú anyja. Michael eltöprengett, mi történhetett hármuk között, hogy a kapitány sosem találkozott a fiával. Talán az anya nem engedte; vagy valamiért a férfi úgy vélte, nem méltó rá. Mégis úgy érezte, írnia kell neki, holott tudta, hogy néhány órán belül meghal, és a levél nem jut messzebb a saját zsebénél.

De többet is mondott Michaelnak a levél. A Bergensfjord valahová tartott, volt úti célja. Nem „egy menedék”, hanem „a menedék”. Egy biztonságos búvóhely, ahová a vírus nem juthat el.

Ezért volt a harmadik holmi Michael zsákjában, és ezért akarta fölkeresni a Maestro nevű illetőt.

Ha volt is rendes neve, Michael nem tudott róla. A Maestronak zavarba ejtő szokása volt az is, hogy töredékes mondatokban beszélt, és mindig harmadik személyben utalt magára; időbe telt hozzászokni. Igen öreg volt, és inas, izgága alakja inkább nagyra nőtt rágcsálóra hasonlított, mint emberre. Valaha villamosmérnökként dolgozott a polgári hatóságoknál, de rég visszavonult, s azóta Kerrville-ben mindenki hozzá fordult elektronikus régiségekkel kapcsolatban. Lehet, hogy féleszű volt, mint egy kalitkában tartott madár, ráadásul paranoiás is, de meg kellett adni: értett hozzá, hogy egy régi merevlemezből kicsalogassa az információt.

A Maestro bódéját nem lehetett eltéveszteni: Houstonban nem volt másik napelemes tetejű épület. Michael hangosan kopogtatott, és hátralépett, hogy lássa a kamera; a Maestro először alaposan szemügyre akarta venni a látogatóit. Kis várakozás után egy sor súlyos zár kattanva kinyílt.

– Michael. – A Maestro ott állt a keskeny ajtónyílásban, munkaköpenyt viselt és a fején lehajtható lencséjű műanyag védőszemüveget.

– Üdv, Maestro.

A férfi tekintete végigpásztázta az utcát.

– Gyorsan! – mondta, és betessékelte Michaelt.

A bódé belseje múzeum is lehetett volna. Régi számítógépek, irodai masinák, oszcilloszkópok, lapos képernyők, hatalmas rekeszek színültig tele tabletekkel és mobiltelefonokkal: ennyi áramkör egy rakáson mindig megbizsergette Michael szívét.

– Hogy segíthet a Maestro?

– Hoztam egy régiséget.

Kivette zsákjából a harmadik tárgyat. Az öreg kézbe vette, és fürgén megvizsgálta.

– Gensys 872HJS. Negyedik generációs, három terabyte. Háború előtti kor vége. – Felpillantott. – Honnan?

– Egy megfeneklett hajón találtam. Hozzá kell jutnom a fájlokhoz.

– Akkor lássuk közelebbről.

Michael követte az egyik munkapadhoz, ahol a Maestro egy rongyalátétre tette a lemezt, majd lehajtotta szemüvege lencséit. Egy miniatűr csavarhúzóval leszedte a borítást, és tanulmányozni kezdte az eszköz belsejét.

– Páralecsapódás. Nem jó.

– Meg tudja javítani?

– Bonyolult. Drága.

Michael egy köteg austint vett ki a zsebéből. Az öreg megszámolta a munkapadon.

– Nem elég.

– Ennyim van.

– A Maestro kétli. Egy szerelőnek?

– Már nem vagyok az.

A Maestro fürkészőn nézett Michael arcába.

– Á! A Maestro emlékszik. Képtelen híreket hallott. Igazak?

– Attól függ, miket hallott.

– A blokádot keresi. Egyedül vitorlázik.

– Nagyjából.

Az öreg összeszorította duzzadt ajkát, majd a köpenye zsebébe csúsztatta a pénzt.

– A Maestro meglátja, mit tehet. Holnap jöjjön vissza.

Michael visszament Saráék lakásába. Időközben járt a könyvtárban, és egy súlyos könyvet hozott el a hátizsákjában: Reader’s Digest nagy világatlasz. Nem tartozott a kölcsönözhetők közé. Megvárta, amíg a tájékoztató könyvtáros másra figyel, s akkor eldugta a zsákba a könyvet, és kisurrant.

Elalvás előtt megint esti mesét kértek tőle. Ezúttal a viharra esett a választása. Kate feszült figyelemmel hallgatta, mintha a történet akár Michael vízbe fulladásával is végződhetne, holott ott ült vele szemben. Sara és közte nem merült fel újra az előző esti téma. Mindig így szokták; sok mindent hallgatással mondtak el egymásnak. Sara egyébként is szórakozottnak tűnt. Michael feltételezte, hogy a kórházban történt valami, és annyiban hagyta a dolgot.

Reggel korán elindult, még mielőtt a többiek felébredtek volna. Az öreg már várt rá.

– A Maestronak sikerült – jelentette ki.

Egy CRT-monitorhoz vezette Michaelt. Ujjai fürgén jártak a billentyűzeten; a képernyőn felizzott egy térkép.

– A hajó. Hol?

– A Galvestoni-öbölben találtam a hajózócsatorna bejáratánál.

– Messzire jutott.

A Maestro levezette Michaelnak az adatsort. A Bergensfjord március közepén indult Hongkongból Hawaiiba, onnan pedig a Panama-csatornán át jutott az Atlanti-óceánra. Az újságból kiolvasható kronológia alapján mindez még a húsvéti vírus támadása előtt történt. Kikötöttek a Kanári-szigeteken, talán üzemanyagért, és onnan észak felé fordultak.

Ezen a ponton megváltozott az út jellege. A hajó föl-le körözött Észak-Európa partjai mentén. Futólag a Gibraltári-szorosba is benézett, de megfordult, mielőtt a Földközi-tengerre beért volna, és visszatért Tenerifére. Eltelt néhány hét, s megint útnak indult. Addigra már nagy területen tombolt a járvány. A hajó áthaladt a Magellán-szoroson, majd az Egyenlítő felé tartott.

Az óceán közepén aztán megállt. Két hét telt el mozdulatlan várakozásban, utána pedig megszűntek az adatok.

– Meg lehet állapítani, mi volt az útirány? – tudakolta Michael.

Új adatsor jelent meg a képernyőn: ezek az útvonaltervek, magyarázta a Maestro. Az oldal aljára görgetett, és felhívta Michael figyelmét a legutolsóra.

– Tudna készíteni ebből egy mentést? – kérdezte Michael.

– Már kész. – Az öreg pendrive-ot rántott elő a köpenyéből; Michael zsebre tette. – A Maestro kíváncsi. Miért fontos?

– Arra gondoltam, teszek egy kirándulást.

– A Maestro már utánanézett. Üres óceán. Semmi. – Felhúzta fakó szemöldökét. – Esetleg valami mégis?

Volt esze az öregnek.

– Esetleg – ismételte Michael.

Üzenetet hagyott Sarának. Bocs, hogy így elrohanok. Meglátogatom egy régi barátom. Szerintem pár nap, és újra itt vagyok.

A Narancssárga Övezetbe 0900-kor indult a második járat. Michael a végállomásig utazott vele, leszállt és megvárta, amíg elhajt a busz. A kihelyezett tábla így figyelmeztetett:

ÖN MOST A VÖRÖS ÖVEZETBE LÉP.

BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

HA BÁRMI GYANÚSAT ÉSZLEL, MENEKÜLJÖN!

Ha sejtenétek, gondolta Michael. Aztán elindult gyalog.