HETVENNÉGY

764 volt a létszám.

Csupa piszkos, kimerült, rettegő, összezavarodott ember. Hat busz ülésenként hármasával szállította őket; négy öttonnás teherautó zsúfolásig megtelt emberekkel; nyolc kisebb teherautó, katonaiak és polgáriak is, a készleteket vitték a rakterükben: vizet, élelmet, üzemanyagot. Kevés fegyverük volt és jóformán semmi lőszerük. 532 tizenhárom év alatti gyereket, köztük 309 hat év alattit számoltak össze. 122 hároméves vagy fiatalabb gyerek anyja tartozott a csoporthoz, köztük 19 szoptatós kismama. A többi 110 különböző korú és családi hátterű utas közül 68 férfi és 42 nő volt. Harmincketten katonák voltak, amíg létezett a katonaság. Kilencen voltak hatvan év fölött; a legidősebb túlélő, egy özvegyasszony, aki a házában üldögélt egész éjjel és azt motyogta magában, hogy a kinti lárma csak eszelős képzelgés, nyolcvankét éves volt. Akadtak köztük szerelők, villanytechnikusok, ápolók, szövőmunkások, boltosok, csempészek, gazdálkodók, patkolókovácsok, egy fegyverkovács és egy cipész.

Az egyik utas a részeg orvos, Brian Elacqua volt. Mivel előző nap nem volt olyan állapotban, hogy fölfogja a gáthoz vonulásra szólító parancsot, sötétedéskor csodálkozva tapasztalta, hogy sehol senki. A megérkezése óta eltelt huszonnégy órát azzal töltötte, hogy eszméletlenre itta magát az elhagyatott házban, mely egykor az övé volt – kész csoda, hogy megtalálta egyáltalán –, és fölébredvén baljós csönd és sötétség vette körül. Italért indult el otthonról, és mire a térre ért, elkezdődött a lövöldözés a falon. Összezavarodva és még mindig részegen azon töprengett, vajon miért lőnek. Úgy döntött, a kórházhoz megy. Azt a helyet ismerte, az egy jó kiindulópont. Ott talán valaki meg is tudja mondani, mi a fene folyik itt. Útközben csak nőtt benne a nyugtalanság. Folytatódott a lövöldözés, és más hangokat is hallott: száguldó autókat, segélykiáltásokat. Amikor megpillantotta a kórházat, fölharsant egy kiáltás, melyet sortűz követett. Elacqua hasra esett. Fogalma sem volt, mire vélje ezt az egészet; mintha nem is vele történt volna. Egyébként is, jutott eszébe hirtelen támadt aggodalommal, mi történt vajon a feleségével? Igaz, hogy az asszony ki nem állhatta, de Elacqua már megszokta a jelenlétét. Miért nincs itt?

Ezeket a kérdéseket egy óriási ütközés hangja és rázkódása söpörte félre. Elacqua felemelte arcát a földről. Egy teherautó csapódott az épület homlokzatába. Sőt nem csupán nekiment: egyenest áthajtott a falon. Elacqua föltápászkodott és a kocsi felé botorkált. Valaki megsérülhetett, gondolta. Lehet, hogy segítségre van szükség.

– Beszállás! – ordította valaki a vezetőülésről. – Mindenki a teherautóba!

Elacqua föltámolygott a lépcsőn, és olyan zűrzavar tárult a szeme elé, amit kótyagos fejével képtelen volt értelmezni. Sikoltozó nőkkel és gyerekekkel volt tele a terem. Katonák tolták és taszigálták őket be a teherautóba, miközben a fejük fölött folyamatosan tüzeltek a lépcsőház felé. Elacquát elsodorta a tömeg. A káosz közepén agya ismerős arcot azonosított. Csak nem Sara Wilson? Volt egy olyan érzése, hogy nemrég látta valahol, de sehogy sem öltött alakot az emlék. Akárhogy is, jó ötletnek tűnt fölszállni a teherautóra. Átfurakodott a lökdösődő tömegen. Gyerekek kúsztak-másztak mindenütt. A sofőr a motort túráztatta. Elacqua közben elérte a raktér hátsó részét. A kocsi zsúfolásig megtelt, alig maradt benne hely. Ráadásul Elacquának még meg kellett birkóznia azzal a művelettel, hogy a lökhárítóra lépve föllendítse magát a raktérbe; ebben a pillanatban nem érezte képesnek magát ilyen bonyolult mozgáskoordinációra.

– Segítsenek – nyöszörgött.

Lenyúlt hozzá egy áldott kéz. Fölrántotta, be a kocsiba, ahol más testekre zuhant, mikor a jármű egyszerre meglódult. Csonttörő zökkenések sora következett, ahogy kirontottak az épületből, le a lépcsőn. A rémület és zavar ködén át Brian Elacqua revelációt élt meg: elkótyavetyélte az életét. Talán nem így kezdődött – valaha jó és tisztességes ember akart lenni –, de az évek során valamikor letért az útról. Ha élve kikeveredem ebből, gondolta, többet nem nyúlok italhoz.

Így esett, hogy tizenhat óra múltán Brian Elacqua egy iskolabuszon találta magát nyolcvanhét nővel és gyerekkel, az akut alkoholelvonás testi és mentális gyötrelmeivel küszködve. Kora reggel volt még, szelíd aranyszínű a fény. Sok társával együtt az ablakból nézte, ahogy elmarad mögöttük, majd eltűnik szemük elől a város. Nem tudta biztosan, hová mennek. Néhányan valami hajót emlegettek, amely majd biztonságos helyre viszi őket, bár ezt meglehetősen rejtélyesnek találta. Miért maradt életben pont ő, minden hitvány alkoholisták leghitványabbika, aki elfecsérelte az életét? Mellette az ülésen egy vörösesszőke kislány ült szalaggal hátrakötött hajjal. Elacqua négy-öt évesnek vélte. Vastag, bő szövetruhát viselt; piszkos, összekarcolt, heges lábán nem volt cipő. Elnyűtt plüssjátékot szorított a derekához, valamilyen állat lehetett, medve vagy kutya. A kislány egyelőre nem vett róla tudomást, mereven előrenézett.

– Hol vannak a szüleid, kedvesem? – kérdezte Elacqua. – Miért vagy egyedül?

– Mert meghaltak… – közölte a kislány. Nem nézett rá közben. – Mindenki meghalt.

S ekkor Brian Elacqua kezébe temette az arcát, és testét rázta a zokogás.

Az első busz volánja mögött Caleb az órát nézte. Kis híján dél volt; bő négy órája voltak úton. Pim és Theo mögötte ült a lányokkal. Félig volt a tank; úgy tervezték, hogy Rosenbergben megállnak, és a földszorosról érkező tartálykocsiból feltöltik a tankokat. Csönd volt a buszon; senki nem beszélt. Az egyenletes ringástól a legtöbb gyerek elaludt.

Az utolsó külső településen hajtottak keresztül, amikor életre kelt a rádió:

– Álljon meg mindenki! Úgy tűnik, egy busznak annyi.

Caleb megállította a buszt és leszállt, miközben az apja, Chase és Amy a konvojt vezető Humvee-ből kászálódott ki. Az egyik buszon, a sorban a negyediken, nyitva volt a motorháztető, gőz és folyadék ömlött ki a hűtőjéből.

Hollis a lökhárítón állt, és egy ronggyal csapkodta a motort.

– Szerintem a szivattyúval van baj.

– Tudsz kezdeni vele valamit? – kérdezte Caleb apja. – Méghozzá hamar?

Hollis leugrott.

– Kizárt. Ezek a régi csotrogányok alkalmatlanok erre. Már az is meglepő, hogy eddig egy sem döglött be.

– Ha már úgyis állunk – vetette föl Sara –, a gyerekeknek szerintem ki kéne menni.

– Hova?

– Vécézni, Peter.

Caleb apja türelmetlenül sóhajtott. Minden perc késedelem egy sötétben töltött percet jelent az út végén.

– Csak vigyázzatok a kígyókkal! Már csak az hiányozna.

A gyerekek kisorjáztak a buszokból, és a felnőttek vezetésével kimentek a gyomos mezőre, a lányok a buszok egyik oldalán, a fiúk a másikon. Mire a konvoj újra indulásra készen állt, húsz perc telt el. Forró texasi szél fújt. 1330 óra, a nap úgy lebegett fölöttük az égen, mint egy lesújtani készülő kalapács feje.

Kész volt a foltozás, jöhetett a dokk elárasztása. Michael, Lore és Rand a zsilip menti hat szivattyúház egyikében arra készült, hogy megnyissa a tenger csapját. Greer nem volt velük, Pacnival Rosenberg felé tartott az utolsó tartálykocsiban.

– Nem kéne mondanunk valamit? – kérdezte Lore Michaeltól.

– Például: „Légy szíves, nyílj ki, te rohadék”?

A tárcsát tizenhét éve nem forgatták el.

– Az is megteszi – felelte Lore.

Michael egy feszítővasat ékelt a küllők közé; Lore nagy kalapácsot fogott a kezében. Michael és Rand megragadta a vasat, majd ránehezedtek.

– Most üsd meg!

Lore oldalról meglendítette a kalapácsot. Az lepattant a peremről.

– Az ég szerelmére! – Michael összeszorította a fogát, arca kivörösödött az erőlködéstől. – Üsd a rohadékot!

Egyik csapás jött a másik után, ám a tárcsa nem moccant.

– Ez nem túl jó – mondta Rand.

– Hadd próbáljam meg én – vetette föl Lore.

– Szerinted az segít? – bökte oda Rand, de mivel Lore nem tágított, végül odébb lépett. – Ahogy óhajtod.

Lore nem nyúlt a feszítővashoz, magát a tárcsát markolta meg.

– Nincs áttétel – jegyezte meg Rand. – Ez így nem fog menni.

Lore nem vett róla tudomást. Szétterpesztette a lábát. Karjában úgy megfeszültek az izmok, mint csontra font vastag kötelek.

– Ez kilátástalan – mondta Michael. – Valami mást kell kitalálnunk.

Aztán csodával határos módon forogni kezdett a tárcsa. Egy centit, majd kettőt. Mindhárman hallották: zubogni kezdett a víz. A dokk alján lévő nyíláson vékony vízsugár lövellt ki. A tárcsa egy rándulással engedett. Alattuk elkezdett beömleni a tenger. Lore hátralépett, az ujjait tornáztatta.

– Biztos meglazítottuk már – szólalt meg Rand sután.

Lore kajánul rájuk mosolygott.

Közeledett az ő ideje.

Odalett a serege. Carter érezte, ahogy a holdkórosok elhagyják: a rettegés sikolyát, a fájdalom nyilallását, majd a leválást. Lelkük átáramlott a testén, mint a fuvallat, mint az emlékek egyre halványuló spirálja; aztán nem volt többé.

Ünnepélyes hangulatban végezte el az utolsó feladatokat a kertben. Alacsony felhők szálltak az égen, miközben a fészerbe tolta a fűnyírót, lelakatolta az ajtaját, és megfordult, hogy fölmérje a munkája eredményét. A precízen nyírt gyepen minden fűszál katonásan állt. Az ösvények mentén a gondosan szabott szegélyt gyepliliom díszítette. A fák megmetszve, a virágágyások színes szőnyegként terültek el a bokrok tövében. Aznap reggel egy japán juhar jelent meg a kapu mellett. Mrs. Wood mindig szeretett volna ilyet. Carter a műanyag cserepet a kert sarkába görgette, és a fát elültette a földbe. A szeldelt levelek olyan elegáns hatást keltettek, mint egy szép nő keze. Úgy érezte, a teljességhez kellett ez az ültetés, utolsó ajándék a hosszú időn át gondozott kertnek.

Megtörölte a homlokát. Beindultak az öntözők, finom permettel szórták meg a gyepet. Bent a házban nevettek a kislányok. Carter azt kívánta, bárcsak láthatná őket, beszélhetne velük. Elképzelte, milyen lenne a teraszon ülve nézni, ahogy játszanak a kertben, labdáznak vagy kergetőznek. A kislányoknak kell a napsütés.

Remélte, hogy nem bűzlik nagyon. Megszagolta a hónalját, és arra jutott, hogy épp elmegy. A konyhaablakban megnézte a tükörképét. Rég nem vette erre a fáradságot. Úgy találta, hogy nem változott semmit, nincs rajta semmi különös, az övé is csak egy arc.

Több mint száz év után először Carter kinyitotta a kaput és kilépett.

Kint is ugyanolyan volt a levegő; vajon miért hitte, hogy más lesz? A város forgalma a háttérben duruzsolt, de itt csöndes volt az utca, a nagy házak közönyösen néztek vissza rá. A kocsibejáró végéhez ment, és várt, közben a kalapjával legyezte magát.

Ebben az órában változik meg minden. Tudják ezt a madarak, a rovarok, a fűben a férgek. Kabócák cirregtek a fákon.