TIZENNYOLC

1992. május: utolsó tantárgyaimat is elvégeztem. Summa cum laude minősítést értem el; válogathattam a bőkezű másoddiplomás ösztöndíjak között: MIT, Columbia, Princeton, Rice. És a Harvard, mely úgy döntött, ha van kedvem maradni, szívesen lát. Ez volt a logikus döntés, úgy éreztem, a végén úgyis itt kötök ki, bár egyelőre nem köteleztem el magam, élveztem inkább a széles kínálatot, amíg tudtam. Jonas nyárra megint Tanzániába készült, utána meg a Chicagói Egyetem doktori iskolájába; Liz a Berkeley-re jelentkezett mesterképzésre reneszánsz irodalomból; Stephanie-t fölvették egy washingtoni politikai tanácsadó céghez. Magára a diplomaosztóra június első hetéig várni kellett. Tranzitföldre léptünk, az eddigi és a leendő életünk közti sehol sem időbe.

Mindeközben zajlottak a bulik, szinte folyamatosan. Kaotikus hordópartik, elegáns bálok, egy kerti mulatság, ahol mindenki mentakoktélt ivott és a lányok kalapot viseltek. Jól bevált harci szmokingomban és rózsaszín nyakkendőmben – időközben a védjegyemmé vált – minden táncfigurát bemutattam: repertoáromba tartozott a Charleston, a boogie-woogie, csacsacsa és a kacsatánc. A nap minden órájában vagy részeg voltam vagy másnapos. A diadal óráit éltem, de ennek ára volt. Életemben először ismertem meg azt a szomorúságot, amikor máris hiányoznak azok, akik még el sem mentek.

A diplomaosztó előtti héten Jonas, Liz, Stephanie és én lekocsiztunk Cape Codra, Lizék házához. Egyikünk sem beszélt róla, de sejthető volt, hogy egy darabig nem leszünk együtt így négyen. Liz szülei is ott voltak, épp akkor nyitották ki a nyaralót a szezon idejére. Találkoztam már velük, Connecticutban. Az anyja, Patty a kissé rámenős, affektált nyájasságával és túlartikulált kiejtésével hajlamos volt megjátszani a társasági dámát, de az apja az egyik legkedvesebb, legbarátságosabb ember volt, akivel valaha találkoztam. Oscar Macomb magas, komoly tekintetű, szemüveges férfi volt (Liz tőle örökölte a rövidlátását); bankárként dolgozott, de korán nyugdíjba vonult, s azóta, ahogy ő mondta, csak „szöszmötölt a pénzzel”. Rajongott a lányáért – ezt nem lehetett nem észrevenni; kevésbé volt feltűnő, viszont kétségtelen, hogy sokkal jobban szerette a feleségénél, akit azzal a kissé furcsállkodó szimpátiával kezelt, amelyet egy túltenyésztett uszkár vált ki az emberből. Liz számára mindig volt egy mosolya – gyakorta társalogtak franciául és rokonszenve mindenkire kiterjedt a baráti körében, így rám is, akit Ohio Timnek becézett.

A ház egy Osterville nevű városkában állt, a Nantucket-szorosra néző szirten. Hatalmas épület volt, szoba szoba hátán, nagy pázsittal a ház mögött, és roskatag lépcsősorral a part felé. Biztos, hogy sok millió dollárt ért már maga a telek is, bár azokban a napokban nem értettem az ilyesmi megsaccolásához. Méretei ellenére otthonos hangulatot árasztott, nem volt túlságosan cifra. A legtöbb bútor ránézésre filléres piaci holmi is lehetett volna; délutánonként, amikor megfordult a szél, úgy dübörgött át a házon, mint a New York Giants támadófala. Az óceán még mindig túl hideg volt az úszáshoz, és a szezon legeleje lévén a város szinte teljesen kihalt volt. Nappal általában a parton heverésztünk, úgy tettünk, mintha nem fáznánk, vagy a teraszon lustálkodtunk, kártyáztunk vagy olvastunk, míg eljött az este és vele az italok. Apám néha ivott egy sört vacsora előtt a híradó közben, de ennyi; anyám pedig nem ivott soha. A Macomb családban az esti koktél kihagyhatatlan szertartás volt. Hatkor mindenki összegyűlt a nappaliban, vagy kellemes időben a teraszon, s akkor Liz apja ezüsttálcán felszolgálta az aznapi keveréket – volt minden: Whisky Old Fashioned, Tom Collins, vodka-martini hűtött pohárban és keverőpálcikán olajbogyóval –, valamint bájos porcelántálkákat a sütőben megmelegített mogyoróval. Az ezt követő vacsorához bőséges mennyiségű bort ittunk, utána még néha whiskyt vagy portóit. Úgy látszik, hiába reméltem, hogy a Cape Cod-i napok alatt a májamnak lesz esélye regenerálódni.

Jonasszal közös hálószobában aludtunk, a lányok egy másikban, a ház másik végén, s közte volt a szülőké. Mikor tanév közben idejártunk, miénk volt a ház, és a döntés is, hogy ki hol alszik. Most nem. Arra számítottam, hogy a helyzet bizonyos mennyiségű ide-oda lopakodáshoz fog vezetni a hajnali órákban, de Liz megtiltotta. – Ne borítsuk ki a felnőtteket, légyszi – mondta. – Hamarosan épp eléggé kiborulnak úgyis.

Nem is bántam. Ekkorra eléggé ráuntam Stephanie-ra. Csodálatos lány volt, de nem szerettem igazán. Nem ő tehetett róla; minden szempontból megérdemelte volna. Egyszerűen csak másé volt a szívem, és ettől képmutatónak éreztem magam. A New York-i temetés óta Lizzel nem beszéltünk sem anyámról, sem a rákról, sem arról az éjszakáról, melyet a város utcáin sétálva töltöttünk, s melynek a végén visszafordultunk a szakadék széléről, és nem ziláltuk szét meglévő kapcsolatainkat. Mégis nyilvánvaló volt, hogy az az éjszaka mély nyomot hagyott bennünk. Barátságunkban addig a napig Jonas volt az összekötő elem. Akkor azonban új áramkör nyílt, nem rajta keresztül, hanem megkerülve őt, s ebben az intimitás rejtett árama lüktetett. Tudtuk, mi történt, mindketten értettük a jelentését. Éreztem, hogy így van, és biztos voltam benne, hogy ő is, és az, hogy nem tettünk akkor semmit, csak megerősítette a köteléket kettőnk közt, még jobban, mint ha ágyba bújtunk volna. Néha együtt üldögéltünk a teraszon, mindketten a korábbi vendégek által hátrahagyott penészes ponyvaregények egyikét olvastuk; felnéztünk ugyanabban a pillanatban, találkozott a tekintetünk; ironikus mosoly villant meg a szája szegletében, s én viszonoztam. Idenézzenek, üzentük egymásnak, hát nem vagyunk becsületes páros? Ha tudnák, milyen hűségesek vagyunk. Díjat érdemelnénk.

Persze nem volt szándékomban ennél tovább menni. Tartoztam ennyivel Jonasnak, sőt. S nem is hittem, hogy Liz jól fogadta volna a próbálkozásomat. Jonasszal való kapcsolata régre nyúlt vissza, és mélyebbre, mint kettőnké valaha is tudna. A ház, végeérhetetlen szobarengetegével, óceáni kilátásával és kopottasan úri berendezésével minduntalan emlékeztetett ennek igazságára. Én vendég voltam ebben a világban, szívesen fogadott, sőt, ahogy Liz elárulta, egyenesen csodált vendég. De mégiscsak turista. Közös éjszakánk, bár kitörölhetetlen emlék, nem volt több: egyetlen éjszaka. Mindamellett Liznek már a közelsége is felvillanyozott. Ahogy a homlokára tolta a szemüvegét, hogy elolvassa az apró betűket. Az illata, amire nincs is szavam, mert semmire nem hasonlított. Fájdalmas volt ez vagy örömteli? Mind a kettő. Lubickoltam a puszta létezésében. Haldoklott? Próbáltam nem gondolni erre. Boldog voltam, hogy egyáltalán a közelében lehetek, és elfogadtam a helyzetet úgy, ahogy volt.

Két nappal az indulásunk előtt Liz apja bejelentette, hogy homár lesz vacsorára. (Mindig ő főzött; soha nem láttam, hogy Patty akár csak egy tükörtojást megsütött volna.) Ezzel az én kedvemben akartak járni; Oscar nagy elképedésére megtudta ugyanis, hogy még sosem ettem homárt. Késő délután jött meg a halpiacról egy zsák vergődő vörösesfekete szörnyeteggel, kivett közülük egyet, és arcán egy ragadozó vigyorával a kezembe adta. Bizonyára lerítt rólam a rettegés; mindenki jót mulatott, de nem bántam. Igazából külön imádtam az öreget érte. Egész nap lustán esett az eső, kiszívta az energiánkat; most végre volt mit csinálnunk. Mintegy nyugtázva ezt, a nap is épp időben bújt elő az ünnepi alkalomra; Jonasszal kivittük az étkezőasztalt a hátsó teraszra. Feltűnt nekem valami szokatlan a viselkedésében. Az elmúlt két napban olyan modort vett föl, melyet leginkább titokzatoskodónak jellemezhetnék. Valamire készült. Az esti koktél helyett üveges barna sört ittunk (homárhoz az egyetlen helyénvaló kísérő ital, magyarázta Oscar); s aztán jött a fő attrakció. Oscar nagy ünnepélyesen átnyújtotta a partedlit, hogy kössem a nyakamba. Sosem értettem ezt az infantilis szokást; a többiek nem vettek föl ilyet, és kissé bosszankodtam is, amíg meg nem repesztettem az állat egyik ollóját, beterítve magam homárszafttal, az asztaltársaság nagy derültségére.

Képzelheted, micsoda pompás jelenet volt! A piros kockás abrosz; a képtelenül fényűző lakoma; a lemenő nap, melynek fénye aranyhidat vert az öböl vizén, hogy aztán egy végső villanással elmerüljön a tengerben, mint egy elegáns úr, aki búcsúzóul megemeli a kalapját. Előkerültek a gyertyák és hunyorgó ragyogással vonták be arcunkat. Hogyan vetett ilyen helyre az élet, ilyen emberek közé? Eltűnődtem, mit mondanának a szüleim. Anyám örült volna a szerencsémnek; reméltem, hogy akárhol is van most, az élőket onnan is látni lehet. Ami apámat illeti, azt nem tudtam eldönteni. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Most beláttam, milyen igazságtalan voltam vele, és megfogadtam, hogy keresni fogom. Talán még nem túl késő, hogy meghívjam a diplomaosztómra.

Mikor végeztünk a desszerttel – epres-rebarbarás sütemény volt –, Jonas megkocogtatta villájával a poharát.

– Egy kis figyelmet kérek!

Felállt és megkerülte az asztalt, hogy Liz mellé léphessen. Egy nyögéssel kísért erőteljes mozdulattal megfordította Liz székét, hogy szemben legyenek egymással.

– Jonas – nevette el magát Liz –, mi a fenét csinálsz?

Jonas belekotort a zsebébe, és akkor már tudtam. Összerándult a gyomrom, aztán az egész testem. Barátom fél térdre ereszkedett, s közben elővett egy kis bársonydobozt. Felnyitotta a fedelét és Liz elé tartotta. Széles, izgatott vigyor ült az arcán. Láttam a gyémántot. Hatalmas volt, királynő ujjára való.

– Liz, tudom, hogy beszéltünk már róla. De hivatalossá szeretném tenni. Úgy érzem, amióta csak élek, szeretlek.

– Jonas, nem is tudom, mit mondjak. – Felpillantott és idegesen nevetett. Arca kipirult zavarában. – Ez annyira giccses!

– Mondj igent! Csak ennyi a dolgod. Megígérem, hogy mindent megadok neked, amit csak akarsz.

A rosszullét kerülgetett.

– Na! – szólalt meg Stephanie. – Mi lesz már?

Liz az apjára nézett.

– Remélem, legalább téged előre megkérdezett.

Apja cinkosan mosolygott.

– De meg ám!

– És mit mondtál neki, bölcsek bölcse?

– Szívem, ez csakis a te döntésed. Nagy lépés. De azt elárulom, hogy nem ellenzem.

– Anyu?

Az asszony alig észrevehetően pityergett. Némán, de hevesen bólintott.

– Jézusom – sopánkodott Stephanie –, nem bírom a feszültséget! Ha te nem mondasz igent, én fogok.

Amikor Liz tekintete újra Jonasra fordult, megállt egy pillanatra az arcomon? Emlékeim azt súgják, igen, de lehet, hogy képzelődtem.

– Ó, én, hát…

Jonas kivette a gyűrűt a dobozból.

– Vedd föl! Csak ennyi a dolgod. Hadd legyek a legboldogabb férfi a világon.

Liz kifejezéstelen arccal nézte a gyűrűt. Az az istenverte gyémánt akkora volt, mint egy zápfog.

– Kérlek – mondta Jonas.

Liz felpillantott.

– Igen – felelte, és bólintott. – A válaszom igen.

– Komolyan?

– Ne légy ilyen tökkelütött, Jonas. Persze hogy komolyan. – Végre elmosolyodott. – Na, gyere ide!

Összeölelkeztek, aztán megcsókolták egymást; Jonas felhúzta Liz ujjára a gyűrűt. Nem bírtam tovább a jelenetet, elfordítottam a fejem, lenéztem a partra. De még az óceán széles kék tömege is mintha engem csúfolt volna.

– Ó, Liz! – kiáltotta az anyja. – Milyen boldog vagyok!

– Aztán ne legyen ma éjjel császkálás, gyerekek – nevetett az apja. – Amíg itt vagyunk, külön szobában alusztok. Várjátok ki a nászéjszakát!

– Apu, ne légy már közönséges!

Jonas az apához fordult és a kezét nyújtotta.

– Köszönöm, uram. Szívből köszönöm! Mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem a lányát.

Kezet ráztak.

– Tudom, hogy úgy lesz, fiam.

Előkerült a pezsgő, melyet Liz apja gondosan előkészített az alkalomra. Teli poharak emelkedtek a levegőbe.

– Az ifjú párra! – mondta Oscar. – Kívánunk nektek hosszú életet, sok boldogságot, és szeretetteljes otthont!

Finom volt a pezsgő. Egy vagyonba kerülhetett. Alig bírtam lenyelni.

Nem tudtam elaludni. Nem is akartam.

Amint meggyőződtem róla, hogy Jonas már álomba ájult, kiosontam a házból; a gömbölyű, fehér hold felkelt a szoros fölött. Nem volt semmilyen célom, csak egyedül akartam lenni elviselhetetlen magányérzetemmel. Levettem a cipőmet, s lementem a lépcsőn a partra. Mozdulatlan volt a levegő, mintha lefékezett volna az egész világ. Apró hullámok nyalogatták a partot. Gyalogolni kezdtem. Talpam alatt még nedves volt a homok az egész napos esőzéstől. A meredély tetején sötétlettek a házak, némelyiknek még be voltak deszkázva az ablakai, mintha koporsók lennének.

Messziről megláttam, hogy valaki ül a homokban. Liz volt az. Megtorpantam, nem tudtam, mit tegyek. Pezsgősüveget tartott a kezében. A szájához emelte és hosszan ivott belőle. Észrevett, elfordult, de már nem volt mit tenni; így nem fordulhattam vissza.

Leültem mellé a homokba.

– Szia.

– Naná, hogy pont te vagy az – mondta kásás hangon.

– Miért „naná”?

Még egy kortyot ivott az üvegből. A gyűrűt az ujján viselte.

– Feltűnt, hogy nem szóltál semmit az este. Tudhatnád, hogy illik gratulálni a menyasszonynak.

– Jó, akkor gratulálok.

– Milyen meggyőzően mondod. – Gyászosan sóhajtott. – Jesszusom, de berúgtam. Csinálj ezzel valamit!

Kezembe nyomta az üveget. Már csak az üledék maradt az alján; bárcsak több lett volna. Megvan az ideje a józanságnak, de az nem most volt. Felhajtottam a maradékot, és félredobtam az üveget.

– Ha nem akartad, miért mondtál igent?

– Amikor mindenki bámul? Neked se menne.

– Akkor visszakozz. Meg fogja érteni.

– Nem fogja. Újra és újra megkér, végül beadom a derekam, és én leszek a legboldogabb nő a világon, mert Jonas Lear felesége lehetek.

Hallgattunk egy sort.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg.

Csúfondárosan nevetett. Elnézett a tenger felé.

– Miért is ne? Ma úgyis mindenki azt csinálja.

– Azon az éjszakán, amikor New Yorkban voltunk… aludtam, és történt valami. Éreztem valamit.

– Csak nem?

– De. – Vártam. Liz nem szólt semmit. – Akkor… megcsókoltál?

– Miért csináltam volna ilyet?

A szemembe nézett.

– Liz…

– Cssss. – Dermedt pillanat következett. Arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Következő mozdulatával Liz nagyon meglepett. Levette a szemüvegét és a kezembe adta.

– Tudod, az a helyzet, hogy enélkül nem látok semmit. Az a fura, hogy ilyenkor úgy érzem, engem sem lát senki. Nem érdekes? Láthatatlannak érzem magam.

Megtehettem volna akkor. Meg kellett volna tennem, már réges-régen. Miért nem tettem hát meg? Miért nem kaptam soha a karomba, miért nem nyomtam a szám a szájára, és mondtam el, mit érzek, lesz, ami lesz? Miért ne adhatnék meg neki én is ugyanúgy mindent? Légy a feleségem, gondoltam. Az én feleségem légy. Vagy senkié. Maradj, ahogy vagy, és örökké szeretni foglak, úgy, ahogyan most, mert te vagy a másik felem.

– Úristen – nyögte Liz. – Azt hiszem, hányni fogok.

Jól érezte; elfordította az arcát, és beleöklendezett a homokba. Fogtam a haját, míg az összes homárhús meg pezsgő kijött belőle.

– Ne haragudj, Tim. – Eleredtek a könnyei. – Ne haragudj!

Fölsegítettem. Tovább motyogta a bocsánatkéréseit, míg a vállam köré fontam a karját. Gyakorlatilag holtteher volt. Valahogy sikerült felcipelnem a lépcsőn, és leültetnem egy díványra a teraszon. Tanácstalanul néztem körül; mit fognak gondolni a többiek? A saját szobájába nem vihettem föl, ott aludt Stephanie. Egyébként is kételkedtem benne, hogy sikerülne felvonszolnom a lépcsőn anélkül, hogy fölverném az egész házat. Talpra állítottam, és bevittem a nappaliba. Be kellett érni a kanapéval; simán mondhatja, hogy nem tudott elaludni, és lejött olvasni. Horgolt takaró hevert a kanapé támláján; finoman ráterítettem. Most már mélyen aludt. Hoztam egy pohár vizet a konyhából és letettem a dohányzóasztalra, ahol könnyen megtalálja, aztán odahúztam egy széket, hogy nézzem. Mélyen, egyenletesen lélegzett, arca elernyedt. Vártam még egy kicsit, amíg meg nem győződtem róla, hogy nem lesz megint rosszul, aztán fölálltam. Valamit még meg kellett tennem. Föléje hajoltam, és homlokon csókoltam.

– Jó éjt – suttogtam. – Jó éjt, isten veled.

Felosontam a lépcsőn. Közeledett a hajnal; a nyitott ablakon át hallottam, hogy dalolni kezdenek az első madarak. Végigmentem a folyosón a Jonasszal közös szobámhoz. Óvatosan elfordítottam a kilincset és beléptem, és ezzel egyidőben hallottam egy csukódó ajtó kattanását.

A taxi hatkor gördült a kocsifelhajtóra. A teraszon vártam a táskámmal.

– Hová? – kérdezte a sofőr.

– A buszpályaudvarra.

Kilesett a szélvédőn át.

– Maga tényleg itt lakik?

– Esélyem sincs rá.

Épp beraktam a táskát a csomagtartóba, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, valaki kilépett a házból. Stephanie szapora léptekkel közeledett a gyalogjárón, az alváshoz hordott hosszú pólói egyikét viselte. Illetve ez éppenséggel az én pólóm volt.

– Kisettenkedsz, mi? Láttam az egészet, tudod?

– Nem az történt, amire gondolsz.

– Hogyne! Emeletes seggfej vagy, jobb, ha tőlem tudod!

– Tisztában vagyok vele.

Az égre nézett, kezét csípőre tette.

– Úristen! Hogy lehettem ilyen vak! Totál nyilvánvaló volt!

– Megtennél valamit a kedvemért?

– Szórakozol velem?

– Jonas nem tudhatja meg.

Keserűen felkacagott.

– Elhiheted, kicsit sem kívánok belekeveredni ebbe a mocsokba. A te bajod.

– Így is gondolhatsz rá.

– És mégis mit mondjak nekik? Ha már ilyen hazudós dög vagyok?

Egy pillanatig gondolkoztam.

– Mindegy. Beteg rokon. Nem számít.

– Csak annyit mondj meg: én eszedbe jutottam ebben az egészben valaha is? Végigfutottam akár csak egyszer is az agyadon?

Nem tudtam, mit válaszoljak erre.

– Dögölj meg! – mondta, és elviharzott.

Beültem a taxiba. A sofőr írómappára csíptetett papírt töltött ki. A tükörben rám pillantott.

– Ez durva volt, öregem – jegyezte meg. – Ismerem a helyzetet, elhiheti.

– Nincs igazán kedvem beszélgetni, elnézést.

A műszerfal tetejére lökte a mappáját.

– Csak megértő akartam lenni.

– Hát ne legyen – vágtam rá, azzal elindultunk.